filozófia cikkek

Sokan azért fordulnak a Ji Kinghez tanácsért, hogy elkerüljék a nehézségeket. Ez jellemzően talán annak az embernek a törekvése, akinek a hétköznapjait az az igyekezet határozza meg, hogy sokat kapjon abból, ami kellemes, és messziről elkerülje a kellemetlenségeket.

Minden növekedés belülről fakad. A gyökér teszi erőssé a fát, nem pedig a levelek sokasága. Ne feledkezzünk el a gyökérről. Ha túl sok nehézség foglalkoztat akár saját magunkkal, akár a többiekkel kapcsolatban, ha az önhittség minden mást háttérbe szorít, ha a hiúság helyettesíti a tudást, ha a tettek mennyisége fontosabb a minőségnél, akkor itt az idő, hogy megálljunk és elgondolkodjunk.

Arra, hogy szükség van a makulátlan jellemből, az ember lényegi mivoltából fakadó erkölcsi szintre, több mint kétezer éve legtöbb művében már Platón is rámutatott, később pedig ugyanígy tett Kant és minden követője.

Nem is létezett olyan, magát filozófusnak valló ember vagy nagy gondolkodó, aki kétségbe vonta volna ennek szükségességét, noha a klasszikus világ összeomlása után ezt az egyébként nyilvánvaló tényt teológiai, politikai, társadalmi vagy pusztán gazdasági megfontolásoknak vetették alá.

Gúnyolódás, cinikus megjegyzések, égetés, piszkálódás, sértegetés, kiközösítés. Sokan legyintenek rá, megmosolyogják, majd elmúlik, mondják, mindenkinek volt benne része, hisz örök emberi probléma. Manapság mégis előtérbe került. Foglalkoznak vele a pszichológusok, pedagógusok, rendőrök és a törvénykezés. A 21. században megjelentek a gigantikus agorák, a közösségi oldalak és ennek következtében ezek a bántalmazási formák felerősödtek, új elemekkel bővültek.

A filozófia szó jelentése: „a bölcsesség, avagy a tudás szeretete”. Olyan út ez, amelyet az Igazság napja világít be. Mindaz, ami ennek az alaptermészetének ellentmond, nem filozófia, hanem üres okoskodás, mások gondolatainak átfogalmazása, amely az eredeti tanításból csak annyira tud táplálkozni, amennyire egy levesestálba merített kanálnak jut a levesből és az ízéből.

Az élet és a halál az egységes Élet két oldala. Aki ezt még csak nem is sejti, ne nevezze magát elhamarkodottan filozófusnak, hiszen még rá sem lépett a felfelé vezető ösvényre.

Figyelemreméltó, ahogy egy józan gondolkodású ember, aki soha nem vetemedne arra, hogy egy almát csavarnak vagy üvegnek mondjon, ennél fontosabb dolgokban szemrebbenés nélkül hazudik, kiforgatja a jelentésüket, tagadja a nyilvánvaló tényeket vagy nem létezőket állít. Nyilvánvaló, hogy a hazudozás amolyan múlékony kergeroham, de mivel szokványossá vált, már rá sem hederítünk.

Mivel mindennek és mindenkinek megvan a maga természete, az emberek vagy a dolgok egymás közti kapcsolódásait pedig szintén egyedi jellemzők befolyásolják, ezért az egész vagy bármely rész elferdítése súlyos mentális és lelki vétek; Isten és az emberi intelligencia megcsúfolása.

A mai gondolkodás a materializmus erős befolyására gyakran az ellentétek játékává silányul. A tézis-antitézis-szintézis ókori formulájától, amelyben az utolsó terminus a lehető legeklektikusabban magában foglalta az előző kettő legjavát, eljutottunk a fogalmak leegyszerűsítéséhez, és a félbeszakadt folyamatban az analízis vette át a szintézis helyét.

Az ember egységre és összetartásra irányuló természetes késztetésébe mesterségesen vegyítettek álnokságot és a gyakorlati életben megmutatkozó tehetetlenséget. Ez a logikus gondolkodás szintjét el nem érő mechanizmus az állandó elégedetlenség állapotában tartja a tudatot, és szüntelen, szédítő változásokra sarkallja, amelyekből nem születhet semmiféle elégedettség.

A gondolatok útján működő racionális gondolkodáson túl, amiről azt mondtuk, hogy az elmét formálja, az ember a gondolkodásnak egy másik, finomabb formájával is rendelkezik: az intuícióval. Az egyik a megismerés fonalait szövi: ez az ésszerűség. A másik azonban közvetlenül ragad meg mindent: ez az intuíció. A megismerésnek ezt a módját az intelligenciához kapcsoljuk.

Mája megint csak összekuszálja játékának fonalait, és azt hiteti el velünk, hogy az intelligencia egyfajta képesség és jártasság, amely a fizikai szinttől terjed a szellemiig. „Intelligensnek” lenni azt jelenti, hogy „éberek”, okosak vagyunk, gyorsak a reakcióink, ezért az emberek úgy tekintenek az intelligencia fejlesztésére, mintha egy mentális atlétikai versenyről lenne szó.

Sajnálatos módon a ma emberének természetéhez hozzátartozik az agresszió. Bármelyik pillanatban és a legkisebb ingerre kitör, akár indokolt, akár nem. Olyan erőről van szó, amely lappangva várja, hogy kirobbanhasson, mintha egy zabolátlan, sebes sodrású patak volna, és amelynek bár nem könnyű felderíteni az eredetét, mégsem engedhetjük, hogy kifogjanak szerény elemzőképességünkön.

Mindenekelőtt kétféle agresszivitást különböztethetünk meg: a felnőttekre jellemzőt és a fiatalokét.

A felnőttek agressziója, noha ugyanolyan súlyos, mint a másik, talán mégis érthetőbb. Hosszú évek alatt felgyülemlett elégedetlenségek, kudarcok, meghiúsult és veszni hagyott álmok adódnak itt össze.

Sokszor hallhattuk és olvashattuk már, hogy a technika korában élünk, és sosem felejtik el kiemelni az ezzel járó összes előnyt sem. A folyamatok szabályozottak; az elektronizálás kiterjed az élet minden területére; a gépek mindenütt felváltják az emberi munkát; az elektronikus kommunikáció lerövidíti a távolságot és az időt. Csaknem elértük a várva-várt mennyországot, ahol temérdek szabad időnk marad mindennap és egy héten több napot nem kell majd munkába járni/és egy héten még több szabadnapunk lesz…

Ebben is, mint számos más témában, veszélyes lehet az általánosítás. Minden embernek egyéni sorsa van, ami olyan, mint egy különböző színű, szilárdságú, hosszúságú és élettartamú fonalakból szőtt zsinór.
Befolyásolják a döntések, amelyeket mindenki meghoz a lehetőségei alapján, és bizonyos rejtélyes tényezők is, amelyek túl vannak minden „horoszkópon”, körülményen és neveltetésen. Valamennyi ókori misztériumvallásban, a sumeroktól az etruszkokig ismerték az „X tényezőt” – ahogy azt egyes 20. századi gondolkodók nevezték –, ami kiszámíthatatlan és előreláthatatlan… Nyilvánvaló hatásaiból tudjuk, hogy létezik, de azt nem, hogy micsoda.

Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás közismertté tette volna a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek már tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint ahogy az elsőre látszik.
És ha ebben nincs is semmi újdonság, az azonban üdvös újítás lenne, ha igyekeznénk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindannyiunkra hatással vannak.
Manapság az élet nehézségei egyre inkább ránk kényszerítenek egyfajta „szimbolikus nyelvet”. A magánytól és a meg nem értettségtől való félelem arra késztet bennünket, hogy elrejtsük vagy legalábbis kellőképpen álcázzuk a legszebb érzelmeink és gondolataink többségét. Tehát megvan bennünk a képesség, hogy megfejtsük ezt a fajta kifejezésmódot, amelyet akár új nyelvnek is tekinthetünk.

Van egy kérdés, amelyet kimondva vagy kimondatlanul napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor teszünk fel magunknak: Miért szenvednek az emberek? Mi végre a fájdalom?

Ez a kérdés olyan valóságra utal, amelyből nincs menekvés. Mindenki szenved; kinek ezért, kinek azért, de mindenkinek vérzik a szíve, és hiábavalóan törekszik a boldogságra, amelyet örömök és gyönyörök szakadatlan láncolataként képzel el.

Eszembe jut egy buddhista példabeszéd, amely mindig mély benyomást tett rám; a könyvekben A mustármag címmel szerepel.

Az utóbbi időben az emberiség értékskáláján látszólag egyre magasabban helyezkedik el a szabadság mint az élet egyik legbecsesebb kincse. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a nagyra becsült trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság értékét az alkalmazása adja…

Ez a helyzet hasonlít a régi aranyásókéra, csak van egy lényeges különbség: az aranyásók annak idején bizonyára tudták, mihez kell nekik az arany, és ezernyi tervet szőttek arra, hogy ha rálelnek, mire fogják fordítani az annyira vágyott nemesfémet.

Nem beszélhetünk filozófiáról anélkül, hogy szót ne ejtenénk a filozófusról; nem beszélhetünk az ideák világáról anélkül, hogy szót ne ejtenénk arról az emberről, aki képes átültetni a gyakorlatba ezeket az ideákat. A filozófus, a bölcsességet szerető ember egyik legfontosabb jellemzőjének örök kereső mivoltát mondhatjuk. Harcos tűz élteti, és csak akkor nyugszik meg, ha végül eljut a bölcsességhez, bár nem tudni, ekkor nem indul-e másvalami keresésére, amit ma még nem érthetünk és nem is érhetünk el.

Ez a kérdés azoknak a valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk mindenképpen magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette a kezüket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni?

Ez a kérdés akkor jön elő, amikor legjobb érzéseinket és gondolatainkat szeretnénk kifejezni, de nem találjuk hozzá a fogódzót. Akkor is felmerülhet, amikor gondolati és érzelmi téren kiüresedünk, és úgy érezzük magunkat, mintha az élet taszigálta csont- és húsbábok lennénk.

Akár mítosz, akár történelmi valóság, Szent Jakab útja megnyitotta Európa előtt a misztikus Spanyolország kapuit. Ma zarándokok sokasága járja be ezt az utat. Ez az Észak-Ibéria kövein futó Tejút.

Szent Jakab július 25-én tartott ünnepe felfedező- és tanulmányútra csábított Galíciába, Compostela ezeréves zarándokközpontjába. A misztériummal akartunk találkozni. Ne a szó hétköznapi értelmében vett misztériumra gondoljunk, valamiféle rejtélyre, hanem nyúljunk vissza eredeti értelméhez, amely „misztikus, avagy szent dolgot” jelent.

Egy régi tanítás – amely filozófiai, így egyben ezoterikus is – arról szól, hogy előbb vagy utóbb mindenki szembetalálkozik az életében azzal, amit szeret és azzal, amitől fél.
Vajon előre meghatározott keretekről, az elkerülhetetlen jövőről lenne szó? Nem, ez egy mély tanítás, egy olyan bölcsesség gyümölcse, amely korántsem vesztette aktualitását. Rávilágít a lelkivilágunk erejére: az érzelem, a szeretet és a félelem, amelyet átélünk, képes mozgatni az akarat rejtett szálait, tudja irányítani a gondolatokat és elvezetni a tettekig.

Egy jószerivel elveszett tudásról van szó. A szüntelen változás zsivajában és elidegenedésében születtünk és nevelkedtünk, állandó menekülésben az unalom réme vagy pszichénk képzelgései elől. A „régi világ”, ahonnan mindnyájan származunk, makacsul hat ránk üres szokásaival, engedményeivel, és a kiüresedett vallási formák és az állatias materializmus közti kilengéssel.
Igen kevesen képesek megállni és megszemlélni környezetüket, ami önmagunk szemlélésének egyik módja. Csak járunk-kelünk az úton, mindent letaposva, gondolkodás nélkül, és így valójában nem veszünk részt a Természet tervében, amely a minket uraló Isten tervének megnyilvánulása. Elveszítettük a meghitt, apró, saját, bensőséges dolgaink iránti szeretetet is, pedig ezek megerősítik az elmét és megmelengetik a szívet.
Azt hiszem, szükségünk van rá, hogy újjáélesszük ezt a feledésbe merült tudást.

Talán ez az ember egyik legősibb képessége. Amióta világ a világ, az ember igyekezett szolgálatába állítani az anyagot, a maga hasznára alakítani, és ahhoz, hogy sikerrel járjon, nemcsak formálnia kellett az anyagot, hanem mindezt először el kellett gondolnia. Mint a fazekas a régi példában, aki először megálmodja és elképzeli az agyagedényt, majd megküzd az anyaggal, amely a rá jellemző tehetetlenséggel ellenáll: hajlama a földhöz húzza, hogy ismét részévé váljon annak, amiből származik.

Az elme viszont formát ad. Ez nem kimondottan anyagi, hanem inkább mentális természetű. Eredete magasztosabb és szellemibb. Ahhoz, hogy ezt megértsük, nem elegendő a nyugati forrásokhoz nyúlnunk. Nyugaton ugyanis a pszichológia és bizonyos mértékben a parapszichológia tudományos tanulmányozása és kutatása is aránylag új.

Mája egyik leghatásosabb fegyvere az a számtalan tükör, amelyet félúton állít a szellem légies és az anyag sűrű világa közé. Ezeknek a tükröknek a jellegzetessége, hogy megsokszorozzák azt a szellemi Egységet, amely eredetileg egy volt, de ahogy lejutott ide, végtelen sokasággá, számtalan vonzó elemmé vált, amelyek magukhoz tudják láncolni az embert.

A tükrök mögött, a fény játéka mögött viszont mindig az Egység rejlik.

Eklekticizmusnak azt a viszonyulást nevezzük, amely előítéletek nélkül elemez, elgondolkodik, összehasonlítja és összekapcsolja a dolgokat, hogy megpróbálja a legjobbat megtalálni, hogy végül kiemelhesse azt, ami a leginkább méltónak bizonyul. Az igazat megvallva erről a világos és tömör meghatározásról a hétköznapi szóhasználatban és a fogalom felszínes értelmezésekor gyakran megfeledkezünk

Ha szerénységen azt értjük, hogy mentesek vagyunk mindenféle hiúságtól, és hogy nem becsüljük túl a múló világ értékeit, figyelembe vesszük és tiszteljük embertársainkat, különösen azokat, akik nálunk erényesebbek és bölcsebbek, akkor a szerénység minden kétséget kizáróan a nemes dolgokra, és legfőképp a szent megélésére nyitott lelkek megkülönböztető jegye. Ha így tekintünk rá, akkor a szerénység az erények koronájának egyik legszebb ékköve, és elképzelhetetlen, hogy akinek a nevét nagysága miatt megjegyezte a történelem, ne viselte volna magán a szerénység jegyeit.

Az emberi közösségek ősidők óta igyekeznek harmóniában élni a természettel. A részének érezték magukat, és a fizikai értelemben vett anyaságot gondolatban mindig is összekapcsolták a Világanya képével, így a női istenségek, már ami a kultuszaik jelentőségét illeti, ősibbek a férfi istenségekénél. Az ember tudata legmélyén valamilyen „titokzatos érzék” azt súgta, hogy uralma az ásvány-, a növény- és az állatvilág, valamint a tér és idő felett elszakíthatatlanul kapcsolódik kozmikus környezetéhez, teste és lelke pedig szintén ennek a Természetnek a része, és az egész ontológiai eredete a minden kettősségen és okoskodáson túlmutató Valami, amit ma Istennek nevezünk. Így az Isten-Természet-Emberiség alkotta valamennyi kultusz első hármasságát a predinasztikus Egyiptomtól kezdve a kereszténységig.

Az idő… ez a furcsa dimenzió, amelyből nem törhetünk ki, számtalan kifejeződést talál, és mivel ennyire gazdag, egyszerre élhetünk a foglyaként és érezhetjük magunkat jól is benne. Sokféleképpen mérhető az idő, és az, amelyet óraszerkezeteink mérnek, csupán az egyik fajtája. A szívünk, az értelmünk és a szellemünk annyira eltérő módon észleli az időt, hogy úgy tűnhet, mintha más-más dimenzióban mozognánk.

Janus a kezdetek istene volt, akinek ősiségéhez nem fér kétség. Eredete sokak szerint etruszk gyökerekre vezethető vissza, ő maga azonban olyan istenség, amely Rómához kapcsolódott, de túlélte az ókort, és a mai napig használjuk a „Janus-arcú” kifejezésünkben. Ez mostanra valamilyen álcára, olyan kettősségre utal, amely a kétarcúsággal párosul, de csak azért, mert az évszázadok során elfelejtettük ennek a szimbólumnak a valódi jelentését.

Ha megkérdezünk valakit, milyennek képzeli a köztünk élő hősöket, valószínűleg felemleget majd tűzoltókat, rendőröket, orvosokat, akár szociális munkásokat, gyermeküket erejükön felül támogató szülőket vagy valamilyen testi, társadalmi hátrányon felülemelkedő példaképeket. Ám szinte biztos, hogy ez nem hangzana el: olyannak, mint egy filozófus. A közfelfogás szerint filozófusnak lenni ugyanis nem túl izgalmas vagy heroikus. Jorge Ángel Livraga Ár ellen evezve című könyvét olvasva azonban átértékelődhet bennünk ez a kép.

A szép és a jó nyomába erednek hétről hétre az Új Akropolisz Filozófiai Iskola Athéné kézműves műhelyének tagjai, amikor leülnek az éppen készülő alkotásuk mellé. Fém- és famunkák ugyanúgy szerepelnek a repertoárban, mint a varrás, a dekupázs, a selyemfestés vagy a műkő kisplasztikák öntése és festése. De hogy kapcsolódik össze kézművesség és filozófia? Erről beszélgettünk Doba Évával, az alkotóműhely vezetőjével.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az alapvető különbséget a klasszikus értelemben vett filozófia és a között az intellektuális-verbális tevékenység között, amivé a filozófia manapság leegyszerűsödött. Napjainkban kevesen merik filozófusnak nevezni magukat. A filozófiaoktatás a különböző gondolkodási rendszerek és azok megalkotóinak történeti áttekintésére, illetve egyik-másik elmélet vagy szerző jelentősége fölötti vitára korlátozódik.

Röviden összefoglaljuk, mit is értünk filozófia alatt, és hogyan ültetjük át a gyakorlatba, figyelembe véve, hogy korunk zűrzavarát tovább tetézik a téves elképzelések és a rosszindulat, amely minden megkülönböztetés nélkül alkot ítéletet a jóról és a rosszról. Egy olyan korban élünk, amelynek a többihez hasonlóan sajátos értékei vannak, és tagadhatatlan gondokkal küzd. Az utóbbiak elől homokba dugni a fejünket értelmetlen, hiszen így nem juthatunk el a megoldásukhoz. Bátran rájuk mutatni nem a borúlátás jele, hanem józanságra vall. A megoldásukra törekedni pedig filozófushoz illő, aki nézeteit a gyakorlatban is alkalmazza.

A fenti gondolat Senecától, a kétezer évvel ezelőtt élt római filozófustól ered. Biztosan azért, mert ő is találkozott már ún. „sütemény-gondolatokkal”. Ezek manapság leginkább a közösségi oldalakon terjednek virágos réttel és kiskutyákkal, meg néhány, az élet értelméről szóló velős bölcsességgel. „Mennyire igaz!” – sóhajtunk fel olvasásuk közben. A nehéz pillanatokban azonban ezek a léleksimogató gondolatok valahogy nem sietnek segítségünkre.

Érezted már úgy, hogy megkötnek a körülmények? Vagy hogy belemerevedtél egy helyzetbe, és úgy tűnik, sehogy sem tudsz kijönni belőle? Hogy a múlt kutyaszorítóban tart és bilincset jelent minden automatikusan bekattanó rossz vagy nem megfelelő döntés? És ez így megy egészen addig, amíg meg nem találod a helyzet kulcsát? De azt csak akkor leled, ha megmozdulsz és keresni kezdesz…

Ősszel, a természet „megőszülésével” ismét előtérbe kerül a változás, az elmúlás, a halál gondolata. Ha akarjuk, ha nem, körülöttünk minden szüretre, számvetésre késztet. De a halál nem feltétlenül jelenti minden érték, s köztük a legértékesebb, az Élet elvesztését. A legtöbb ókori kultúrában és gondolkodónál megtaláljuk a földi életeken átívelő Élet, a túlvilági lét és a visszatérés gondolatát is.

Idén számos szervezet és gondolkodó ünnepli világszerte különböző rendezvényekkel a platóni akadémia megalapításának 2400. évfordulóját. Előadásokat tartanak, vitafórumokat, kiállításokat rendeznek, művészeti előadásokat mutatnak be és megidézik a platóni dialógusok szellemiségét. Megelevenedik nemcsak Platón, hanem a többi vele rokon gondolkodó eszmeisége is, akik századok hosszú során át merítettek nézeteiből, és hasonló irányban vizsgálódtak maguk is.

Tágabb értelemben az emberi faj egésze mikrokozmosz, szűkebben véve minden egyes férfi és nő annak tekinthető. A mikrokozmosz sémája a jelenleg alapvető ellentétpárból adódik: én és a környező világ. Az Én a rendszer középpontjának tekinti magát, a másik hat tudatossági szint pedig az öt érzékszervre korlátozódik. Megszületett a pentagram. Íme, az ember! Bármilyen összetettek is legyenek a 20. századi ember eszközei, ezek csupán kezünk, lábunk meghosszabbításai. A rádió a hallásunk képességeit nyújtja ki, a televízió a látásunkét. Egy műhold sem több egy átalakított kődarabnál, amelyet egy kisfiú játékból felhajít az égre. Mindez ugyan megnöveli, de nem mélyíti el lehetőségeinket.

A Világegyetem egy hatalmas élőlény, makrobiosz, amely az abszolút istenségből származik. Amikor megnyilvánul, testbe költözik, és mindig elveszíti, amikor újra egyesül őselvével. A Világegyetem tehát, mint megnyilvánult lény, egy Szellemnek és Anyagnak nevezett kettősség révén jelenik meg. Ez a polaritás jellemez minden lényt, amely a megnyilvánult Világegyetemet alkotja.

Egyetértünk azokkal az ősi tanításokkal, amelyek a manapság elfogadottnál sokkal hosszabb múltat tulajdonítanak az emberiségnek. Ezek szerint az ember már azokban a régmúlt időkben megjelent a Földön, amikor bolygónk még nem szilárdult meg teljesen, és már akkor fontos kapcsolat alakult ki a lakóhely és lakói között. Ez a hajdanvolt ember sok különböző evolúciós fázison ment át, és a fizikai megjelenésétől kezdve egészen a metafizikai szintig különféle változásokon ment keresztül. Teste egyre inkább tökéletesedett, és tudata egyre éberebbé vált.

Tekintettel a mostani válságra és az Európában és a világban végbemenő változásokra, milyen alapértékeket kell minden emberi közösségnek fejlesztenie és megőriznie?
Először is, őriznünk és erősítenünk kell az emberi értékeket, mert jó ideje aligha figyelünk oda rájuk… Életformánk olyan értékeken alapszik, mint a fogyasztás, a haszonelv és az ezekből keletkező hulladékok. Ezek eléggé bizonytalan értékek, mert társadalmi helyzetünktől, rangunktól stb. függnek… Elfeledkeztünk az Embert erősítő, a méltó életet elősegítő értékekről, pedig ezek fölötte állnak annak, hogy kinek mennyi pénze van, milyen rangja van egy adott pillanatban, fontos szerepet játszik-e a többi ember szemében vagy sem.

Seneca, a kétezer évvel ezelőtt élt bölcs egyszer azt találta mondani, hogy a filozófia gyógyszer, nem sütemény. Biztosan azért, mert ő is találkozott már ún. „sütemény-gondolatokkal”. Ezek manapság leginkább a közösségi oldalakon terjednek csillagos éggel és kiskutyákkal, meg néhány, az élet értelméről szóló velős bölcsességgel. „Mennyire igaz!” – sóhajtunk fel olvasásuk közben. A nehéz pillanatokban azonban ezek a léleksimogató gondolatok valahogy nem sietnek segítségünkre.

Ebben a témában nem eredetiségre törekszünk, csak újszerűségre. Míg az eredetiség különbözni akar a már ismerttől, addig az újszerűség ismét életet visz a már meglévő legfontosabb értékekbe. Ezért az Új Akropolisz úgy határozza meg a filozófiát, ahogy mindig is meghatározták: a filozófia a „bölcsesség szeretete”, olthatatlan szomjúság azután, aminek hiányát érezzük; olyan mély tudás keresését jelenti, amely választ tud adni a leggyötrőbb emberi kérdésekre. Abban sem vagyunk eredetiek, hogy Platónt követjük, amikor a filozófia lényegét alkotó bölcsesség jellemzőiről beszélünk. Ez a bölcsesség olyan teljesség, olyan csúcspont, amelyet intelligensen irányított tanulás útján érhetünk el: a teljes tudatlanságtól a mindent felölelő tudásig terjed. Tudásunk fokozatosan nő, és nem szabad megállnunk félúton a vélemények kínzó világában, amikor önhitt módon, önkényesen igazságként hangoztatunk olyasmit, ami csupán tökéletlen feltételezés.

A munka a természet rendjének része, amely az egysejtűektől a csillagokig a szüntelen tökéletesedés útján vezet mindenkit. Az együttélés szellemének kialakításához az egyik nélkülözhetetlen eszköz a munka. Ahhoz azonban, hogy a munka és velejárója, a tőke aktívan közreműködhessenek ebben a belső születésben, az egyén harmonikussá formálásában, a viszonyulásunk erőteljes átlényegítésére is szükség van. Így ugyanis megtisztulhatunk az állatias tulajdonságoktól, amelyeket az ember, mint üstökös a csóvát, amely mindig ellentétes a fény irányával, maga mögött húz.

Morus Tamás Utópia című művében egy távoli szigeten lévő, eszményi országot írt le. A 16. századi Angliában uralkodó viszonyok ihlették arra, hogy képzeletében megteremtsen egy humanista elveket megvalósító, igazságos törvények szerint élő emberi közösséget. A téma a reneszánsz gondolkodókat is foglalkoztatta, és azóta is sok alkotás született, amelyben az utópikus társadalmakat hol más helyre, hol a jövőbe képzelték el. 

Van egy apró, mindennapos kis cselekedet, amely megállásra és elgondolkodásra késztetett a minap. Hogy miért? Mert az ember hajlamos megszokni azt, amit naponta ismétel. És mert gyakran csak akkor ébred rá valaminek az értékére, amikor épp a hiányával szembesül. Ez a kis tett a köszönés. Miért köszön az ember? Mi a köszönés jelentése és jelentősége?

Amikor köszönünk, kapcsolatot teremtünk. A figyelmünk önmagunkról másra vagy másokra irányul. Jelzi, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy észrevettük a másik élő jelenlétét, aki számít és fontos annyira, hogy ezt jelezzük is neki, hogy kifejezzük egy ember vagy egy létező iránti tiszteletünket, a találkozás felett érzett örömünket.

Ha a filozófia alatt a bölcsesség szeretetét értjük, akkor ebbe a bölcsességbe a természet valamennyi törvényét is beleértjük. Következésképpen nem becsülhetjük le ezeket a törvényeket. Meg kell ismernünk őket, meg kell keresnünk mélyebb értelmüket. A mélyebb értelem keresése pedig nem lehetséges szeretet nélkül, de ez nem csupán egy egyszerű érzelmi reakciót jelentő szeretet, hanem olyan, ami megérti és elfogadja a törvényeket, és mindenekelőtt együttműködik velük.

Semmi sem olyan természetes az ember számára, mint maga a természet. Azonban nem filozófiai értelemben természetes – azaz, hogy minden megfeleljen az evolúciónak és az isteni törvény jól kidolgozott tervének –, hanem emberi értelemben, vagyis hogy minden az embert szolgálja. Minden csak őérte van, azért, hogy mindenből hasznot húzhasson. Minden, ami együtt él velünk a természetben, a rendelkezésünkre áll. A köveket minden további nélkül felhasználjuk, a növények azért vannak, hogy megegyük őket, vagy valamilyen tárgyat készítsünk belőlük, az állatokat – természetesen – megesszük, vagy pedig különféle munkákra fogjuk be. A föld azért van, hogy az általunk elvetett magok kicsírázzanak benne, vagy azért, hogy minél hamarabb és minél kisebb erőfeszítés árán bocsássa rendelkezésünkre rejtett kincseit. Sőt, olyat is hallottunk, hogy a csillagok valójában lámpások az égen, amelyeket azért aggatott fel a Jóisten, hogy éjszakánként az embernek világítsanak – ha ez költészet, akkor nincs is szebb ennél. De ha csak haszonelvűség – amitől nagyon is tartok –, akkor azt állítjuk ezzel, hogy a csillagoknak muszáj fényleniük és világítaniuk, mert az emberek, vagyis AZ EMBER, a „teremtés koronája”, nem lát jól a sötétben...

Ma láttam egy fénysugarat… Nem először láttam ilyet, de ma új megvilágításba került. Olyan volt ez, mint amikor az ember először vesz észre valamit, amit addig csak nézett, de látni nem látott… Rám tódult a fény, az erős és tiszta napfény, amely egy szempillantás alatt – a napkelte áldása! – eloszlatta a környezetében lévő árnyékokat. A világ hirtelen formát és színt kapott; „hirtelen”… mert, mint a gyerekek, létezést tulajdonítunk mindannak, amit előtte nem is sejtettük, csupán azért mert addig nem vettük észre.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne foglalkozzunk a gazdasági válsággal, amely világszerte sokféleképpen sújt megannyi embert. Egyrészt szembesültünk azzal, hogy az utóbbi évtizedek társadalmi-gazdasági modelljéből adódóan az anyagi fejlődés ciklusai nagyobb hatást gyakorolnak életünkre, mint gondoltuk vagy szerettük volna. A válság ugyanakkor rávilágított arra, hogy az embernek az anyagiakon kívüli értékei is vannak, amelyekre támaszkodni tud a nehéz időkben.

A filozófiát sokszor női alakban jelenítették meg, komoly, büszke, szép nőként, aki ellentétes érzelmeket vált ki az emberből: vonz és nehézségeket támaszt, megigéz és zavarba ejt, hívogat és visszariaszt. No, nem méltóságteljes külseje vagy ruhája idézi elő mindezt, hanem inkább a néha magánál hordott könyv, amelyet oly sokan érthetetlennek vagy haszontalannak bélyegeznek, mivel nem az azonnali szükségletekről és a hétköznapi élet dolgairól szól. Ilyen hasznavehetetlen lett volna az ókori filozófia, vagy pusztán ilyenné silányult a róla alkotott kép az azóta tartó időutazása közben?

Ha az ember elképzel egy filozófiai beszélgetést, valószínűleg nem az jelenik meg előtte, hogy közben Prince, Prodigy, Geszti, Kispál és hasonlók dübörögnek a háttérben… jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mit keres az Új Akropolisz egy zenei fesztiválon. De valamit biztos, hiszen idén már nyolcadik alkalommal költöztünk ki a Szigetre kvízekkel, idézetekkel és az elmaradhatatlan Erénykerékkel.