Az agresszió

Sajnálatos módon a ma emberének természetéhez hozzátartozik az agresszió. Bármelyik pillanatban és a legkisebb ingerre kitör, akár indokolt, akár nem. Olyan erőről van szó, amely lappangva várja, hogy kirobbanhasson, mintha egy zabolátlan, sebes sodrású patak volna, és amelynek bár nem könnyű felderíteni az eredetét, mégsem engedhetjük, hogy kifogjanak szerény elemzőképességünkön.

Mindenekelőtt kétféle agresszivitást különböztethetünk meg: a felnőttekre jellemzőt és a fiatalokét.

A felnőttek agressziója, noha ugyanolyan súlyos, mint a másik, talán mégis érthetőbb. Hosszú évek alatt felgyülemlett elégedetlenségek, kudarcok, meghiúsult és veszni hagyott álmok adódnak itt össze. Ez oda vezethető vissza, hogy az ember eltemeti tulajdon múltját, amelyet nem tud, vagy nem akar felvállalni, valamint hogy fél a bizonytalannak tűnő, semmi jóval nem kecsegtető jövőtől. Ekkor kitör az agresszivitás, és szembemegy mindennel és mindenkivel, hiszen mindenért mások a hibásak, amit egyénileg nem tudtunk megvalósítani. Bűnbak keresésébe fogunk, hiszen akkor már inkább valaki más legyen az engesztelő áldozat, mint saját magunk.

A fiataloknál az agresszió olyan álarc, amelyet sok különböző összeütközéses helyzet miatt öltenek magukra. A fiatal természeténél fogva erős, és egyszerűen muszáj használnia is az erejét; ha rájön, hogyan irányítsa intelligensen, eljut az önmegvalósításig; ha nem jön rá, hogyan kezeljen ekkora energiát, akkor fordítja mások és önmaga ellen agresszió formájában. A fiatal előtt, ahogy mondani szokás, „ott az egész élet”, és ez így igaz; azonban, ami mostanában előtte áll, semmi biztosat nem ígér. Azt sem tudja pontosan, hogy előre halad-e, vagy csak úgy, valamilyen irányba. Nem bízik az előző generációkban, de az utána következőkről sem sző álmokat, s mindeközben csak nagynehezen viseli el azokat, akiket ugyanolyan gondok nyomasztanak és életvitelük is hasonló. A fiatal a számtalan bizonytalanságtól bekerítve érzi magát – az első máris benne rejlik –, és egy sor idő előtti csalódástól is, amelyek elkerülhetetlenül reménytelenséghez vezetnek. A reménytelenség azonnali következménye pedig éppen ez az agresszió. Mindenkit okol csüggedése miatt, s amikorra megelégeli mások hibáztatását és támadását, végül önmaga ellen fordul. Ebből fakad az öngyilkosságok irreálisan magas aránya a fiatalok körében; látható ok nélküli öngyilkosságokról van szó, amelyek sokáig némán készülődnek mindazok elborult belső világában, akik „kívülállónak” érzik magukat.

Így vagy úgy, tény, hogy olyan korba születtünk, ahol döcög az emberek közötti együttélés. Az agresszivitás átvette a bölcs józanság helyét. Nyilvánvalóan nem az erőszakra gondolunk, amely az agresszivitás többé-kevésbé közvetlen eredménye – ez egy másik, sokkal mélyebb probléma. Ezúttal csupán az egyre fokozódó keserűségről beszélünk, amely az emberi viszonyok közös nevezőjévé vált.

A megoldás nem könnyű, mert nem lehet egyik napról a másikra megtalálni, és mert nem is foghatunk hozzá, amíg minden érintett fél maga is együtt nem működik. Mindenesetre a legégetőbb kérdés a fiatalok helyzete, azé a nemzedéké, amelyre rövid időn belül áthárul saját sorsának irányítása, és így az egész kor sorsáé is.

Életbevágóan fontos megszabadulni az „ürességtől”, a célok, álmok, tervek, tanulmányok, munka hiányától. Minden fiatalnak tudnia kell, miért, minek és hogyan éljen. Senki sem kerülheti el a létezéssel járó természetes nehézségeket és vesződségeket, de legalább megerősödik benne a felelősségérzet, amely lehetővé teszi, hogy határozottan szembeszálljon minden felbukkanó problémával.

A filozófia, amely a maga teljességében a bölcsesség szeretete, a gyakorlatban alkalmazva életmód, itt is megfelelő megoldást kínál egy olyan agresszivitásra, amely a legenyhébb formájában is hasztalan energiapazarlás.

Az ártó álarc lehullik, amint az ember, és kiváltképp a fiatal, őszintén megmutatja valódi értékeit, és már nem érzi szükségét annak, hogy tovább palástolja tudatlanságban szenvedő szívének ürességét.