A gondolatok útján működő racionális gondolkodáson túl, amiről azt mondtuk, hogy az elmét formálja, az ember a gondolkodásnak egy másik, finomabb formájával is rendelkezik: az intuícióval. Az egyik a megismerés fonalait szövi: ez az ésszerűség. A másik azonban közvetlenül ragad meg mindent: ez az intuíció. A megismerésnek ezt a módját az intelligenciához kapcsoljuk.
Mája megint csak összekuszálja játékának fonalait, és azt hiteti el velünk, hogy az intelligencia egyfajta képesség és jártasság, amely a fizikai szinttől terjed a szellemiig. „Intelligensnek” lenni azt jelenti, hogy „éberek”, okosak vagyunk, gyorsak a reakcióink, ezért az emberek úgy tekintenek az intelligencia fejlesztésére, mintha egy mentális atlétikai versenyről lenne szó.
Pedig az intelligencia az élesebb látás adománya. Több a gondolkodásnál és az érvelésnél, sokkal több, mint a külső ingerekre adott gyors felelet – ez az a képesség, amellyel a felszín mögé tekintve ragadjuk meg az élet lényegét. Ez a felismerés és a megkülönböztetés képessége. Az intelligencia a választás, sőt valami annál is fontosabb: a sok lehetőség közötti választás képessége, a jó és a rossz, a hasznos és a hasznavehetetlen közötti különbségtétel. Ez intelligencia, ez az intuíció megidézése.
* * *
Az intuíció a gyorsan száguldó időn aratott győzelem. Az öreg Kronosz már évszázadok óta uralkodik felettünk, és örök feltételeket szabott: az embereknek fejlődniük kell birodalmában – mindenért fizetnünk kell… az időnkkel. A cselekvés időt vesz el, az érzések világa felmorzsolja életünket, a töprengés órákat von el, de az intuíció ledönti ezt a korlátot, és idővesztés nélkül fogja fel mindennek a lényegét, ami az időben létezik. Az intuíció mindent azonnal megragad, és a megkülönböztetés, valamint a döntés képességét is magában foglalja. És vajon amit megragadtunk, az pozitív vagy negatív? Elfogadjuk vagy sem? És ha elfogadjuk, mihez kezdünk vele? Mi mellett döntünk, és valójában mit teszünk?
Az intuíció képességével rendelkező ember tudja, mije van, tudja mennyit ér, amit kapott, mit tud vele kezdeni, és rögtön tudja, hogyan kell megvalósítani. Az intuícióhoz nem férnek kételyek, nem futunk fölösleges köröket: ebben a versenyben mi előztük meg Kronoszt, hiába próbálta fátylaival Mája elfedni a valóságot.
* * *
Aki még sohasem nyert csatát racionális elméjével szemben, azt hiheti, hogy az intuíció valami olyasmi, mint a képzelet. Azt hiheti, hogy amit „megragadunk”, valójában csak „elképzeljük”. Minthogy a magasabb rendű elméről van szó, ezért egy kicsit finomabb a szőttes, észrevehetjük, hogy az intuíció nem annak a megragadása, amit meg szeretnénk ragadni, vagy annak, amiben hiszünk, vagy annak, amiről azt hisszük, hogy megragadtuk, hanem annak, ami VAN.
Az biztos, hogy a fantázia elképzeli azt is, ami nem létezik. Értelmetlen játékoknak örvendezik, amelyekkel Mája sem tud mit kezdeni. A képzelgés teljesen különbözik az intuíciótól, mivel képei terméketlenek, így elveszítjük minden cselekvőképességünket.
Az intuíció azonban a valóságos dolgokat ragadja meg, azt a keveset, amelybe Mája játéka bepillantást enged. Megőrzi őket, később pedig az ember minden szintjét érintve, fokozatosan nyilvánítja meg őket. Az intuíció egy szikrája gondolat formájában érkezhet az elmébe, és ez a gondolat érzelmekkel és életerővel átitatódva tetté változik. Az intuíció eredménye mindig a hozzá illő tett.
* * *
Az intuíció: látni a lélek szemével, cselekedni a test kezével. Ez tehát az intelligencia: képesek vagyunk látni, és képesek vagyunk cselekedni. Ha csupán a test szemével látnánk, nem jutnánk sokkal messzebbre annál, mint amit a kezünkkel el tudunk végezni. Ezért ebben az esetben képességről és jártasságról, nem pedig intelligenciáról beszélünk.
A hétköznapi elme csak behatárolt és részleges benyomásokat fogad be, amelyek alkalmazkodnak Mája hálójának ezernyi szövevényéhez. Ez az elme ügyesen forgatja magában a valóságból kikanyarított kisebb részeket, az intuíció viszont egy kevésbé töredezett „látképet” tükröz. Segítségével egy kicsit közelebb kerülhetünk a rejtőzködő valósághoz, ahhoz a roppant Egységhez, amely Mája fátylai mögött rejlik. Már nem elégszünk meg azokkal az apró darabkákkal, amelyeket a hétköznapi gondolkodás még meg tud emészteni, hanem egy olyan szervet használunk, amely nagyobb mennyiséget, nagyobb egységet képes magába olvasztani. Ez már egy lépés az élet formáinak egységesítése felé, ami miatt az intuíciót intelligenciának foghatjuk fel.
* * *
Mája jobban szereti, ha töprengünk, ha időnket vesztegetve bukdácsolunk saját gondolatainkkal elfoglalva, miközben az élet játékát játsszuk. Mája nem szeretné, hogy megfejtsük a titkát, hogy felismerjük a csapdáját, mert így arra kényszeríthet, hogy a világban maradjunk. Ezért játszik, és minket is játékra késztet, miközben lassan eltérít az intuíció megragadásától, igazságának megértésétől.
Mégis – miközben látjuk Máját játszani –, ha nem állandóan önmagunkkal vagyunk elfoglalva, és belátjuk, hogy tudatlanul veszünk részt ebben a sakkjátszmában, felébred bennünk az intuíció sugara. Ha körültekintően szemléljük a környezetünket és a hatására adott válaszainkat, halovány megértés születik összezavarodottságunkban, és hirtelen felfogjuk az ezernyi okot, amire pedig az egyszerű ész nem képes.
A játék során pedig kezdjük megsejteni Mája jelenlétét.
A cikk Delia Steinberg Guzmán Mája játékai című kiadványunk oldalain jelent meg, a kötetről itt találsz bővebb információt.
Képek forrása: flickr.com (r. keith clontz; guy mayer; 狂 北風)