Az Új Akropolisz küldetése

– Tekintettel a mostani válságra és az Európában és a világban végbemenő változásokra, milyen alapértékeket kell minden emberi közösségnek fejlesztenie és megőriznie?

Először is, őriznünk és erősítenünk kell az emberi értékeket, mert jó ideje aligha figyelünk oda rájuk… Életformánk olyan értékeken alapszik, mint a fogyasztás, a haszonelv és az ezekből keletkező hulladékok. Ezek eléggé bizonytalan értékek, mert társadalmi helyzetünktől, rangunktól stb. függnek… Elfeledkeztünk az Embert erősítő, a méltó életet elősegítő értékekről, pedig ezek fölötte állnak annak, hogy kinek mennyi pénze van, milyen rangja van egy adott pillanatban, fontos szerepet játszik-e a többi ember szemében vagy sem.

Az erkölcsi értékekbe beleszámítom mindazt, amit a régi bölcsek erény név alatt jelöltek. Nem nagyon használjuk mostanában ezt a kifejezést (virtus), de származása szerint az erény „férfias” (viril) jellegű, a szó pozitív és egyetemes értelmében. Az erények, az emberi értékek lehetőséget adnak, hogy megismerjük önmagunkat, hogy kiegyenesedjünk és megőrizzük saját tengelyünket.

Ha választanom kellene az erények közül, a hagyományos platóni értékeket választanám, amelyek a mai napig nem veszítettek aktualitásukból: a bátorságot, hogy megőrizzük tartásunkat az élet nehézségeivel szemben, annak ellenére, hogy akármelyik pillanatban elbukhatunk. A mértékletességet, hogy megtanuljuk a helyes mértéket, de ne a középszerűséget, hanem a helyes egyensúlyt megőrizve mindenben, amivel az életben találkozunk, s ami ingadozásra késztethetne. A bölcsességet, hogy egyre jobban és mélyebben ismerjük meg önmagunkat, hogy megtudjuk, kik is vagyunk, miért ilyen a világ amilyen, miért is tesszük azt, amit teszünk. És a szintén ide tartozó igazságosságot, amely értékeli az ember tulajdonságait, felbecsüli az eseményeket, de nem egy gyors ítélethozatalban, vagy azért, mert az újságokban megjelent egy ilyen vagy olyan állítás, vagy azért, mert mindenki azt ismétli, amit hall... Ki kell fejlesztenünk a megkülönböztető-képességet, meg kell tudnunk ítélni, hogy hasznos vagy ártalmas-e valami számunkra.

Tudom, hogy régiesnek látják ezeket az értékeket, de biztosan jó oka volt rá a megannyi bölcsnek, hogy ezekről beszélt. Meg vagyok győződve arról, hogy ezek az értékek még mindig, a mai ember számára is az élet tartóoszlopát jelentik.

– Hogyan lehet összekötni mindezt az általánosan elfogadott emberi jogokkal?

Ha az emberi jogokat csupán írott szövegek rögzítik, ha a szavak szintjén maradnak, ha naponta megszegjük őket, semmi értékük sincs. Úgy gondolom, hogy az embernek joga van arra, hogy követelje emberi jogainak a tiszteletben tartását. Még inkább joga van azokra a jogokra, amelyek elősegítik, hogy magasabb értékeket fejlesszen. Nem kell követelnie – majd megkapja természetes folyamatban. Életével bizonyítja, hogy joga van a jogaira. Nem foszthatjuk meg az embert az ismeret, a tudás, a jobbá válás lehetőségétől.

Tudom, hogy a közvélemény nagyon érzékenyen reagál az emberi jogok kérdésére, de párhuzamosan ezzel a növekvő érzékenységgel, szakadékok tátonganak, és egyre inkább megszegik ezeket a „jogokat”. Mindenütt. Amikor nincsenek eszközök a jogok fenntartására, csak dísznek tűnnek, amellyel szükség esetén hivalkodhatnak.

– Mit tesz az Új Akropolisz ma, hogy megőrizze ezeket az alapértékeket, különös tekintettel a következő évezredre? Elegendő csak kurzusokat és előadásokat tartani? Ezek „intellektuálisnak” tűnnek azoknak a hallgatóknak, akik azt kérdezik, mit csinálunk a gyakorlatban, hogy a helyzet javuljon.

Az Új Akropolisz intellektuálisnak tűnik azoknak, akik ebből a szempontból közelítik meg, akik csak egy kurzusban vesznek részt, vagy egy előadást hallgatnak meg. Az intellektuális megközelítés és a gyakorlati alkalmazás közötti lépés egyéni döntés, ami tőlünk függ. Kurzusainkon olyan tanítást nyújtunk, amely a történelem folyamán arra szolgált, hogy eljussunk a gondolattól a tettig, az elmélettől a cselekvésig. De ez a lépés valóban mindig attól függ, össze akarjuk-e kötni a különböző szinteket.

Ha maga Platón tanítana helyettünk, talán még ő sem tudná megnyitni az emberi szíveket, de ha valakinek a szíve már félig nyitva van – mert így akarta –, most is meg tudná valósítani Platón szavait.

A gondolattól a tettig vezető lépést megtenni egyéni vállalásunk, amit csakis magunkért vállalhatunk és senki másért. Egy régi keleti tanítás azt mondja, hogy a mester csak megmutathatja az utat, de nem járhat rajta helyettünk… Ha ugyanis megtehetnék, már régen megtették volna a szenvedő emberiségért érzett hatalmas szeretetükből… Így tehát mi vagyunk kitéve az úton megjelenő próbáknak. A nagy próba pontosan ez az átalakítás: gondolatból érzelem, érzelemből konkrét tett.

Azért mondom ezt, mert számomra az Új Akropolisz nagyon gyakorlati volt. Átalakította életemet, mert én így akartam.

Ugyanakkor az Új Akropolisz társadalmi segélyakciókat is szervez, amely van, akinek kézzelfoghatóbbnak és gyakorlatibbnak tűnhet kurzusainknál és előadásainknál. Ezek a tevékenységek azonban erőteljesen függnek szervezetünk fejlettségi szintjétől, a tagszámtól, a pénzügyi lehetőségeinktől stb.

Tevékenységeink nagyon sokszínűek: ökológiai, szociális, gyógyászati, pedagógiai, karitatív. Magukban foglalják mindazt, amit jelenlegi eszközeinkkel képesek vagyunk megvalósítani. Azt is el kell azonban ismernünk, hogy ha kis csoportról van szó, elég nehéz egy nagyszabású segélyakciót megszervezni. Terveink csak tervek maradnak, ha nem vagyunk elegen, hogy megvalósítsuk őket.

– Az Új Akropolisz mindig így mutatkozik be, ahogyan Ön is tette. Ennek ellenére „elitistának” nevezik tanulmányai, kurzusai miatt... Mivel magyarázható mégis, hogy az Új Akropolisz sikert arat olyan hatalmas gazdasági problémáktól szenvedő országokban is, ahol az emberek eleve nem vonzódnak a filozófiához?

Nagyon sajnálom, hogy elitistának neveznek. Biztos, hogy minden ember saját hiányosságai tükrében látja a világot. Soha nem követeltünk felsőfokú végzettséget vagy címeket, és nem is fogunk.

Miért vannak sikereink a gazdasági problémákkal küszködő országokban? Hát azért, mert választ nyújtunk a lényeges emberi kérdésekre, ezek ugyanis minden emberre jellemzőek, akárhol és akárhogyan is él.

Kurzusaink nem az „egyetemi” minta szerint zajlanak, ahol a tanár monológot ad elő a hallgatók előtt. Nélkülözhetetlennek tartjuk a párbeszédet. Gondolkodni, elmélkedni kell, az életet értelmezni, és saját magunkat megismerni…

– Ez hogyan kapcsolódik az elsősorban Latin-Amerikában végzett karitatív segélyakciókhoz?

Tökéletesen összeillik a két tevékenység. A társadalmi segély, melyet ezekben az országokban nyújtunk – például a gyógyászatban vagy a nevelésben –, azt a célt szolgálja, hogy megmutassuk: nem minden múlik a pénzügyi lehetőségeken. Ha vannak ilyen lehetőségek, tudni kell céltudatosan élni velük. Ha megvannak az eszközök és a cél, akkor ezek a lehetőségek eredménnyel járhatnak. Ha viszont csupán pénzt használnánk, a folyamat aligha volna több a repedések tapasztgatásánál, melyek aztán újrakeletkeznek.

A társadalmi segély nagyon fontos a dél-amerikai országokban, mert nemcsak pénzről van szó, hanem nevelésről is, és végső soron ez a legfontosabb.

– Az Új Akropolisznak néhány éve már kelet-európai országokban is vannak központjai. Ezek az országok az utóbbi években gyökeres változásokon mentek keresztül. Ha itt is ugyanezt a tevékenységi formát tartjuk meg, gondolja, hogy Keleten is növekedhetünk?

A volt Jugoszlávia esetében például egyértelmű, hogy a háború nagy hatással van az emberekre, s ez nem annyira egy filozófiai rendszer elfogadására vonatkozik, hanem elsősorban arra, hogy az emberek életét meghatározza a háború, fontosabbá válik munkájuknál, az egyszerű életnél. Mégis ezekben az országokban is tapasztaltuk azt, amiről az előbb beszéltem, hogy vannak fontos emberi kérdések, melyek az itt élő embereket ugyanúgy foglalkoztatják, mint bárhol a világon. A politikai rendszerektől függetlenül ugyanazt keresik az emberek, és nekünk megvannak a válaszaink ezekre a kérdésekre. Függetlenül attól, mennyire súlyos gazdasági helyzet uralkodik egy országban, folytatjuk munkánkat és fejlődünk. Ez megint csak azt bizonyítja, hogy nem pusztán az intellektuális vagy társadalmi elit képes arra, hogy megértsen egy filozófiai rendszert.

– Vannak európai országok, ahol a közvélemény egy része a média hatására nemcsak elitistának, hanem rasszistának is tart bennünket. Hogyan alakulhatott ki ilyen vélemény?

Azt hiszem, hogy a világszintű elterjedésünk a javunkra szól. Ez az egyik bizonyítéka annak, hogy ezek a vádak merő rágalmak. Ha rasszisták lennénk, elterjedésünknek világszerte semmi értelme nem volna. Így mutatjuk azoknak, akik gondolkodni akarnak, hogy nem korlátoz semelyik politikai vagy vallási rendszer sem. Jelen vagyunk muzulmán és zsidó országokban, demokratikus kormányok és mások alatt is működünk. Jelen vagyunk Ázsiában, Európában és Amerikában. Ha rasszista céljaink lennének, arra a csoportra összpontosítottuk volna erőinket, amelyhez hozzákötöttük volna magunkat.

Így tehát elterjedésünk a világon a legvilágosabb cáfolata ezeknek az értelmetlen rágalmaknak. Az a tény, hogy többek között egyszerre vannak arab és német akropolisziak, nyilvánvalóan bizonyítja, hogy nem foglalkozunk fajbéli különbségekkel. Az Ember érdekel bennünket, fizikai megnyilvánulásától függetlenül.

– A világ nem a legfényesebb korszakát éli, és mi tudatában vagyunk ennek. Az Új Akropolisz üzenete optimista, vagy ellenkezőleg, túlságosan is objektív?

Filozófiánk célja egy új, és elsősorban emberibb világ megteremtése, egy új és jobb emberrel együtt. Ez azt jelenti, hogy optimisták vagyunk a jövővel kapcsolatban. Ha kiemeljük a hibákat és a gondokat, melyekkel nap mint nap szembesülünk, ez nem azért van, mert pesszimisták lennénk. Úgy tartjuk, lehetetlen változtatni azon, amit nem látunk. Lehetetlen kijavítani egy hibát, ha az elkövetője nincs annak tudatában. Ezért a legtermészetesebb az, hogy utalunk a rendszer hibáira, melyek az emberi hibák következményei.

Célunk nem pusztán szórakozásból rámutatni a hibákra. Ki is szeretnénk javítani őket, túljutni ezen az állapoton, hogy egy jobbat érjünk el. Ismétlem, lehetetlen akármin is javítani és pozitívvá alakítani, ha nincsen világos képünk a bajról és megoldásának módszeréről.

Ezért talán jobban járunk, ha azt mondjuk, hogy az Új Akropolisz realista. Tudatosítjuk nehézségeinket, de ugyanakkor tudatában vagyunk megoldási képességünknek is. Ha mindenki személyes felelősséget vállalna, és aztán egyesítenénk erőfeszítéseinket, hogy egy csoport tagjaként cselekedjünk a társadalmon belül, akkor megoldhatnánk aggasztó gondjainkat.

Az optimizmus számomra nem eufórikus állapot, hanem inkább pozitív realizmus, a jövő felé irányított tekintet, afelé, amit sejtünk és jobban szeretünk, mint a mostani valóságunkat.

(először megjelent 1993-ban)