Az utóbbi időben az emberiség értékskáláján látszólag egyre magasabban helyezkedik el a szabadság mint az élet egyik legbecsesebb kincse. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a nagyra becsült trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság értékét az alkalmazása adja…
Ez a helyzet hasonlít a régi aranyásókéra, csak van egy lényeges különbség: az aranyásók annak idején bizonyára tudták, mihez kell nekik az arany, és ezernyi tervet szőttek arra, hogy ha rálelnek, mire fogják fordítani az annyira vágyott nemesfémet. Manapság azonban szinte senki sincsen tisztában vele, hogy miért is kell neki a szabadság, legfeljebb annyit mondanak: „hogy bármit megtehessek, amit akarok”. Az ilyen fejetlenségbe hajló, tartalom és cél nélküli szabadság a fösvényre emlékeztet, aki kétségbeesetten halmozza kincseit, miközben nyomorban tengődik. Egyetlen kapzsi sem tud válaszolni arra, miért vagy kiért gyűjti vagyonát – a puszta birtoklási vágy hajtja.
Az a mi gondunk, hogy mindenki szabadságot akar, kiköveteli magának és másoknak is, de senki sem mer élni vele, és még kevésbé hagyja ezt a többieknek. Senki nem meri elkötelezni magát saját szabad választása mellett, amelyet szilárdan és tartósan követne; senki sem akarja kockára tenni szabadságát senkiért és semmiért. A szabadság olyan javunk, amellyel ritkán élünk, és amely a legtöbb esetben követelőzésre és tiltakozásra korlátozódik, de akár erőszakig is fajulhat mindazokkal, akik másként vélekednek arról, mit is jelent szabadnak lenni és hogyan is kellene a szabad akarattal élni.
A fennkölt eszmények, az emberhez méltó életvitel, a magasztos álmok, az Istenbe és az emberiség rendeltetésébe vetett hit, úgy tűnik, nem tartoznak a szabadon választható célok közé. Manapság éppen azt az embert tartják a legszabadabbnak, akiből hiányoznak mindezek az értékek; ma úgy vélik, hogy az álmaihoz vagy a nézeteihez való hűség megfosztja az embert a szabadságától. A szabadság így csupán az óvatos élethez szükséges javak tétova keresésévé egyszerűsödött, minden elköteleződés nélkül. Úgy akarunk szabadok maradni, hogy változtathassunk, de kockáztatás nélkül, a változás idején és a kétes stabilitás időszakaiban egyaránt.
A szabad emberek világában élünk, akik addig maradnak szabadok, amíg nem tesznek semmit, ám ez a tétlen szabadság szörnyű rabszolgaságot rejt magában, ahol elsősorban a félelem, a bizonytalanság, a döntésképtelenség láncai közt sínylődünk, hiszen képtelenek vagyunk azok mellett a nézetek, eszmények és tettek mellett dönteni, amelyek rászolgálnának, hogy örömmel felajánljuk értük a dolgosan megszerzett, kigyakorolt szabadságunkat.
Korunk a nélkülöző fösvények világa, akik saját kincseik bűvöletében halnak éhen, és akik inkább ragaszkodnak kétségbeesett szorongásukhoz, minthogy szabadságuknak akár egyetlen fillérjét is kiadnák. És lám, ismét az anyagelvűség áll a tévedés hátterében, hogy mindent ugyanazzal a mércével akarunk mérni. A szabadság nem egy halom arany, amely ha költjük, egyre fogy, hanem éppen ellenkezőleg, ez emberi természetünk, lelkünk ereje, amely az állandó használattól egyre csak gyarapodik.
Hogy esetleg tévedhetünk, ha elkötelezzük magunkat? És ki kezeskedik érte, hogy nem tévedünk, amikor minden elkötelezettséget elutasítunk? Vajon nem tartozik hozzá a szabadsághoz az is, hogy belátjuk az elkövetett hibáinkat, és ki is javítjuk őket?
A klasszikus ókori filozófia szerint a szabadság annak az embernek az adottsága, aki ismeri és uralja önmagát, mert egy ilyen ember nem tartózkodó, ha cselekedni és adni kell, hanem minden tapasztalattal egyre fejlődik, és minél inkább fejlődik, annál szabadabbá válik.
Ez a filozófia értékes hozzájárulása az egyéni és közös szabadság nem kevésbé értékes kereséséhez és elnyeréséhez.
A képeket készítették (sorrendben):
Shannon Kringen
Bro. Jeffrey Pioquinto, SJ