Az idő

Az idő… ez a furcsa dimenzió, amelyből nem törhetünk ki, számtalan kifejeződést talál, és mivel ennyire gazdag, egyszerre élhetünk a foglyaként és érezhetjük magunkat jól is benne.

Sokféleképpen mérhető az idő, és az, amelyet óraszerkezeteink mérnek, csupán az egyik fajtája. A szívünk, az értelmünk és a szellemünk annyira eltérő módon észleli az időt, hogy úgy tűnhet, mintha más-más dimenzióban mozognánk.

Természetesen léteznek rövidebb és hosszabb időszakok: az egyik alatt elintézzük a hétköznapi, sürgős dolgainkat, a másik alatt pedig jelentős tetteket vihetünk véghez, amelyek a jövőnket érintik.

A rövidebb idő folyását számlálják óráink, és testünk fokozatos elhasználódása is ezt mutatja. A hosszabb idő azonban nemhogy nem őrli fel, hanem inkább gazdagítja a lelket, és összekapcsolja az örökkévalóság ideájával.

Melyik időben érdemes élnünk? Tekintve az emberi lehetőségek széles skáláját, mindegyikben, de úgy, hogy megtaláljuk a helyes arányt a kifejeződési szintek között.

Időnket minden egyes nap tettekre válthatjuk, és tettekre is kell váltanunk. Minden egyes nap szembesülünk kisebb-nagyobb nehézségekkel, amelyeket meg kell oldanunk, vagy legalábbis hozzá kell látnunk. Minden egyes nap szerzünk új és megőrizni érdemes tapasztalatokat. Minden egyes nap kicsit tovább növekedhetünk az órák és percek adta szűk határok között.

De a valódi emberi cselekvés mégsem érhet véget ezzel, sőt még csak el sem kezdődik. Túl a hétköznapi terveken és beteljesítésükön, az embernek, mint halhatatlan létezőnek, hosszú távú célokat is ki kell tűznie maga elé, amelyek éppen ezért sokáig kitartó szuszt igényelnek.

Több időre van szükségünk, nagyobb elszántságra álmaink valóra váltásához, több jövőbe vetett bizalomra, amelyet ha még nem is látunk, legbelsőbb és legfinomabb érzékeinkkel mégis megsejthetünk.

Az egyik fajta idő nem zárja ki a másikat. A hétköznapi látókör nem zárja ki a végtelen megpillantását, hiszen az embert együttesen alkotják objektív és metafizikai összetevők. Ezek mindegyikének megvan a saját ideje, sajátos cselekvési módja, máshogyan jut eredményre és másképpen tud várni. A rövidebb időben való várakozás neve türelem, a hosszabb időben való várakozást pedig hitnek hívják.

Mint ahogyan teljesen természetesnek tartjuk, hogy egyes növények hosszabb idő alatt fejlődnek ki másoknál, ugyanígy vannak olyan emberi törekvések is, amelyek néhány nap alatt kisarjadnak, mások pedig csak évek múltán borulnak virágba, néha annyi év után, hogy nem is ugyanaz az ember örül majd a gyümölcsének. De mit számít ez?

Ha valóban tudatában vagyunk halhatatlanságunknak, akkor az álmok – amelyek jóllehet csak a távoli jövőben válhatnak valóra – ugyanúgy magukon fogják viselni kezünk munkáját. És az embereket, akik szüretelik munkánk gyümölcsét, egy fejlődő emberiség összetéveszthetetlen kisugárzása jellemzi majd, és a testvériség mindvégig köztük fog élni a percekben és az évszázadokban mérhető időben egyaránt.




photo credit: Frank Pierson via Flickr