Az interjút Fernand Schwarz készítette 2001 júliusában, Franciaországban, Cour Petralban.
Mi a kapcsolat a filozófia és a természet között?
DSG: Ha a filozófia alatt a bölcsesség szeretetét értjük, akkor ebbe a bölcsességbe a természet valamennyi törvényét is beleértjük. Következésképpen nem becsülhetjük le ezeket a törvényeket. Meg kell ismernünk őket, meg kell keresnünk mélyebb értelmüket. A mélyebb értelem keresése pedig nem lehetséges szeretet nélkül, de ez nem csupán egy egyszerű érzelmi reakciót jelentő szeretet, hanem olyan, ami megérti és elfogadja a törvényeket, és mindenekelőtt együttműködik velük.
Ezzel azt akarja mondani, hogy a filozófia nemcsak elvont fogalmakkal foglalkozik?
DSG: Igen. Ezért vettük át a filozófia fogalmának ókori értelmezését, azaz „a bölcsesség szeretetét”, amelyben a szeretet nem csupán a dolgok tanulmányozására korlátozódik, hanem egyúttal részvételt is jelent mindabban, amiről tanulunk. Az elvont fogalmak eltávolítanak bennünket a világtól, a környezetünktől, az emberektől és saját magunktól is; ezért is kell a filozófiának ennyire aktívnak lennie.
És hogy mivel foglalkozik a filozófia? Mindennel, hiszen hogyan is szűkíthetnénk le tárgyának körét, amikor az emberrel, az ember életével és lehetőségeivel foglalkozik. A filozófia így minden tudomány és művészet közül a legszélesebb körű.
És hol lenne az ember helye az élővilágban, a természetben?
DSG: Ha rajtunk állna, kiváltságos helyre tennénk. A legjobbra, a legkiemeltebbre, mert hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy az evolúció legmagasabb elérhető csúcsa az ember.
Nem tagadom, ha az állat-, növény- vagy ásványvilághoz hasonlítjuk magunkat, akkor azt látjuk, hogy az embernek vannak olyan tulajdonságai, amelyek náluknál fejlettebbek, és ezek határozzák meg helyünket a természetben, de nem hiúságból, hogy a legjobbnak, az evolúció koronájának, különleges teremtménynek érezzük magunkat, hanem éppen azért, mert látjuk, hogy többre vagyunk képesek az ásványoknál, a növényeknél és az állatoknál, és emiatt nagyobb a felelősségünk is.
Hol van tehát a helyünk a természetben? A legnagyobb felelősség vállalásában: amire nem képes sem az ásvány, sem a fa, sem az állat, arra mi képesek vagyunk. És ez az ember helye: képes gondolkodni, összhangba kerülni a természettel, és együttműködni vele úgy, hogy nem sérti törvényeit.
Filozófiai szempontból nézve a segítségnyújtást és a felelősséget kapcsolnám az emberhez, semmiképpen sem a rombolást és a kizsákmányolást.
Hogyan lehet megérteni a törvényeket és azok szerint cselekedni? Melyek ezek a törvények?
DSG: Látjuk, hogy a Nap mindennap feltűnik a láthatáron, este pedig eltűnik nyugaton. Hozzászoktunk az évszakokhoz, az évszakok váltakozásához, a viharokhoz, a viharok következményeihez, a vulkánok hirtelen kitöréséhez, a felkorbácsolt hullámok pusztító erejéhez. Azt gondoljuk, hogy mindez ok nélkül történik? Azt hisszük, hogy emésztésünk, érverésünk gyorsulása, vagy az, hogy néha a torkunkban érezzük dobogni a szívünket, mind csak úgy ok nélkül történik?
A törvények alatt én arra gondolok, hogy meg kell értenünk, hogyan és miért működik a természet. Ennek feltétlenül filozófiai megfigyelésből kell fakadnia, nem lehet puszta kutakodás, amely csak a „mi”-re kíváncsi. A „miért”-re is keresnünk kell a választ.
Ehhez türelemmel, figyelemmel és tisztelettel kell fordulnunk mindenhez, amit látunk. Ez nem egyszerűen tapasztalatgyűjtés, nem annak számolgatása, hogy hányszor ismétlődnek az események, hanem észre kell vennünk, hogy semmi sem véletlenszerűen történik. Ezt jelenti a természet megértése, törvényeinek, rendezett működésének a felfedezése, és annak felismerése, hogy cselekszik, ahogyan minden más élőlény.
Vagyis akkor nemcsak értenünk kell, hanem cselekednünk is.
DSG: Igen, cselekednünk kell. Ha csak értenénk, akkor passzív befogadóvá, csupán a természet szemlélőjévé válnánk; de ha – ahogyan az előbb mondtam – az embert felelősségteljes lénynek tartjuk, akkor az, aki felelős, nem elégszik meg csupán a szemlélődéssel. Ha csak nézünk, akkor nem csinálunk semmit, márpedig ha a természet részei vagyunk, és a természet él, mozog, fejlődik, akkor nekünk is élnünk, mozognunk és fejlődnünk kell. Ezt jelenti az, hogy a természet részeként cselekszünk.
Ezek szerint azt gondolja, hogy a világ rendeltetésszerűen fejlődik, és így nem is a véletlen következménye?
DSG: Lehetetlen, hogy a véletlen következménye legyen az a nemeslelkűség, amellyel nap mint nap felkínálja javait a föld és az ég. Ha véletlenszerű lenne, az pazarlás volna. Az lenne a „véletlen”, ha az ember, aki mostanában olyan behatóan tanulmányozza a világegyetemet és környezetét, „véletlenszerűen” tudna hasonlókat teremteni. Valami, ami szemünk láttára, világosan és pontosan megmutatja, hogy ciklusai vannak, hogy ezek a ciklusok ismétlődnek, de sohasem egyformán, azt bizonyítja, hogy egy cél felé halad. Ha nem ismerjük pontosan a célt, az még nem jelenti azt, hogy a véletlen munkálkodik. Ki kell törölnünk szótárunkból a véletlen fogalmát, és sokkal inkább az okokat, az okozati összefüggéseket kell keresnünk.
Ha van cél, akkor miért nem értem? Lehet, hogy nem értem, de képes lennék-e felfogni? Ha minden, ami körülöttem történik, harmóniát és állandó irányt mutat, akkor milyen jogon fogadom el a véletlent? Nem lenne jobb, ha mindezeknek a miértjét keresném?
Ez nem hit, hanem logika kérdése. Mindennek, amit látunk, van értelme, és mindennek, aminek értelme van, célja is van. A véletlen a dolgok összhang nélküli együttese, és csakis az ember hozta létre a véletlen fogalmát…
Manapság az ember gyakran használja a kultúra szót, és különválasztotta a kultúra fogalmát és az emberi kultúrát a természet egységétől. Filozófiai szempontból milyennek kell lennie a kapcsolatnak a természet és a kultúra között?
DSG: A kultúra fogalma majdnem olyan üressé vált, mint a filozófiáé, amely annyira elvont, hogy már semmi más nem tartozik tanulmányozási körébe, csak ami a többi tudományból kimaradt. Amivel egyik tudomány sem foglalkozik, amit egyik tudomány sem tud megmagyarázni, azt a filozófiára hagyják, hogy oldja meg, ahogy tudja üres definícióival. És azt hiszem, hogy a kultúra fogalmával is ugyanezt tesszük.
Mi a kultúra, ha nem a belső ember alkotása, a gyümölcse annak, amit az ember gondol, és amit érez? Tud-e érezni és gondolkodni az ember, ha teljesen eltávolodik a természettől? Ez lehetetlen, az ember a természet része. Tudunk-e olyan kultúrát teremteni, amely eltávolodik a természettől, tudunk-e elvont kultúrát teremteni? Nem hiszem, hogy könnyen menne.
Éppolyan nehéznek tartom, mint amilyen elképzelhetetlen, hogy a világ véletlenszerűen létezik. Van-e olyan tudomány, amely eltávolodhat a természettől? Van-e olyan művészet, amely eltávolodhat a természettől? Van-e olyan filozófia, amely eltávolodhat a természettől? Lehetséges-e az embernek olyan fejlődési iránya, amely eltávolodhat a természettől? Nem.
Ezért, ha a kultúra mindannak a kifejezése, amit élünk, amelyet át tudunk adni a következő nemzedékeknek, akár a tudomány, a művészet, a filozófia, a gondolkodás vagy a hit különböző formáiban, akkor ennek a kultúrának feltétlenül kapcsolatban kell lennie a világgal, a környezettel, amelyben élünk. Ha eltávolodik tőle, akkor ki is üresedik, és már nem lesz kultúra.
Sokan azt gondolják, hogy ha a természet részévé akarunk válni, akkor ezzel elveszítjük emberi mivoltunkat, vagyis hogyan váljunk úgy a részévé, hogy közben megőrizzük emberi mivoltunkat?
DSG: Ha gondolkodunk, ha intelligensen olvadunk egybe a természettel, megőrizzük az egységet és az önazonosságunkat. Az ember nyilvánvalóan a természet része, de ezenkívül gondolkodhat is róla, megértheti, intelligenciáját használva részt tud venni benne. Hogyan veszítené el így önazonosságát?
Attól, hogy lehajolok és felveszek egy levelet, vagy attól, hogy egy csiga, amely néhány pillanattal ezelőtt még a földön mászott, most egy bokor mögé rejtőzik, attól mi változott? Vajon elveszti-e önazonosságát a csiga attól, hogy a levelek mögé bújt? Elveszíti-e önazonosságát ez a levél, összetéveszthetem-e egy lóval vagy egy kutyával? Mégis, annyira harmonikusan egyesül a természettel, hogy azt hiszem, létének lényege, hogy a természet része legyen, és hogy természetes módon élje ezt a lényeget.
Az ember azt hiszi, hogy önazonossága megőrzéséhez másmilyennek kell lennie, én azonban azt gondolom, hogy az embernek embernek kell lennie, nem pedig a másságra törekednie. Amikor az embernek sikerül megértenie önmagát, amikor azzá válik, aki, akkor megtalálja valódi helyét a természetben, és senki sem téveszti össze sem egy kővel, sem egy levéllel, sem egy lóval.