A sorompónál állok. Megállítottak. Megállítottak bennünket. Nem csak én várakozok. Autóval, biciklivel közlekedőket, és gyalogosokat. Mindenki másképp viseli. Van, aki bömbölteti 7.30-kor a neki tetsző zenét. Gondolom, saját ébresztésére szánja, de mi is kapunk belőle. Az előttem álló bringás lába ütemesen veri a pedált. A másik oldalon két fiatal, talán egy pár – úgy tűnik, nagyon sietnek – egy dalt dúdol a lány, amely a halálról szól. Átszaladnak. Én is ott állok, mivel reggel van, álomközeli tudatállapot van. Eszembe jutnak életem sorompói. Mész, szaladsz, azt hiszed, minden rendben van és lesz is. Aztán jön egy sorompó: pl. válás. Megakaszt, letaglóz. Villog a piros lámpa a fejben: elrontottad, valamit nem jól csináltál… meg kell, hogy állj, gondolkodj el. De néha csak a pirosló fájdalom van, és nem tudod, hogyan tovább. De aztán elmennek a vonatok, és a lámpa is már fehéren villog. Így hát tovább mész. Eredeti célod nem módosítod. Jó ember akarsz lenni. Csak jó.
Állok a sorompónál…
Egy anya gördül biciklivel mellém. Helyesebben egy anya 3 gyerekkel. Kettő saját bringán, a harmadik mögötte ül. Azt hiszem őket kerültem ki két utcával odébb, mert az anya a középsővel kiabált menet közben, hogy ne feleseljen. Úgy éreztem a korábbi találkozásnál, hogy rossz ezt hallgatni. Holott tudom, hogy erre is szükségük van, korholásra. Mármint a gyerekeknek. Ahogy ott megálltak mellettem, még mindig a középső korholása szerepelt napirenden. 
Na, most hova menjek, hogy ne halljam? – gondoltam. De aztán mintha kihallatszottak volna a gondolataim, az anyuka egy pillanat alatt „érzést váltott”. Nagyobbik fiához fordult, a leckéről kérdezgette. Belém hasított: „soha ne ítélj a látszatból…”
Állok a sorompónál…
Épp gyönyörű, napsütéses, október közepi reggel van. Egyszerűen csak a fény felé fordulok. Becsukom a szemem, és hagyom, hogy megsimogasson a nap a sugaraival. Hallom, hogy zúgnak az autók, hogy zaj van az utcán. De abban a pillanatban, míg én és a nap eggyé válunk, nem érzékelek semmi mást. Csak én vagyok és a nap. A szívem és a nap. Aztán elindulok. Feltöltött lélekkel.
Állok a sorompónál...
Nyugodt vagyok. Magam sem értem, miért, hiszen úti célom felé megállásra kényszerítettek. S eddigi tapasztalataim szerint nem lehet tudni, ez most épp milyen hosszú ideig fog tartani. Nyugodt vagyok. De miért? Az előbb még úgy siettem! Egyszerűen csak megtanultam volna a leckét, hogy néha meg kell állni? Néha létfontosságú megállni. Megállni, befelé figyelni. Vagy csak figyelni. Szemnek, fülnek lenni.
Igen. Nyugodt vagyok. Sem a jövőben, sem a múltban. Csak vagyok. Csak várok. Várásban vagyok.
Állok a sorompónál...
Sorompó, sínek. / Piros lámpa: Álljak meg! / Hová tartok most?
Állok a sorompónál…
Mitől függ? Eddigi utamon ez zúgott a fejemben.
Mitől függ, hogy reggel fel bírok-e hajtani a hídra, vagy sem? A hideg napok és a sötét reggelek kezdetével egyre nehezebben ment. De most megy. Mi változott?
Most a tudatom azt mondja: menj, tekerj, s közben még gondolatokat is fűz a „mitől függ” áramlatba. Lefoglalt a tudat, hát csinálja tovább a láb azt, amit eddig is. Teker. Amikor azt mondtam magamnak: ez nehéz, szállj le, gyalog, a biciklit tolva is jó lesz a hídra feljutni, akkor úgy mentem. Szóval mitől függ, hogy fel tudok-e tekerni?
Mitől függ, hogy valaki a bicikliútra eldobja az üveget úgy, hogy utána csupa üvegszilánk lesz, s ki tudja hány biciklis hajt bele és gumit kell cserélnie? Holott ott van egy szemetes, kb. 20 lépést sem kell tennie. Milyen gondolat, lelkület áll mögötte? Mitől függ?
Mitől függ? Megkérdezzük-e néha magunktól? Akarunk-e választ is adni? Boldoggá tesz-e a válasz? Bölcsebbé tesz-e a válasz? Boldogabbak leszünk-e, ha bölcsebbnek érezzük magunkat?
Állok a sorompónál. Most csak egy pillanatra, percre? De megjött AZ a pillanat: a belső nyugalom. A problémák fölé kukkantó lélektekintet.
Átjutottam. A túlsó oldalon valaki káromkodik. De valahogy, valami most más. Én vagyok más.
Képek forrása: flickr.com