A rettegett közvélemény

Amikor a hétköznapokból kivész a józanság és a tudás, akkor az ún. „közvélemény” tévedhetetlen bírájává emelkedik mindannak, amit mondunk és teszünk.

A közvélemény azonban se nem bölcs, se nem józan, de nem mintha eleve képtelen volna rá, csakhogy nem is akarják, hogy azzá váljon. Éppen ellenkezőleg, szánt szándékkal manipulálják, és olyan változékonnyá alakítják, mint amilyen a divat.

A mindennapi valóságban a közvélemény örökké két véglet között ingadozik: a bírálat és a dicsőítés között, amely lankadatlan ingaként leng ide és oda. Ez a kilengés annyira félelmetes, hogy a dicsőítéshez kijár a létezés és cselekvés lehetősége, míg a bírálat homokzsákként nehezedik ránk, amely alól ki sem merjük dugni a fejünket.

A véleményt mondó bíró ítélete úgyszólván végérvényes, ezért inkább békére vágyunk és passzivitásba merülünk, amikor egyáltalán nem szeretnek és nem gyűlölnek, de legalább nem vagyunk szem előtt.

A bírálat és a dicsőítés mégiscsak a mozgás jelei, miközben az álbékesség névtelensége statikusságra utal. Ha nem teszünk semmit, nem is kockáztatunk semmit, és így nem veszünk részt az ellentétek játékában, amelyben vagy elfogadnak, vagy elutasítanak minket. Ha cselekszünk, logikusnak és természetesnek kell felfognunk, hogy egyesek helyeslik majd a tetteinket, mások pedig nem, jóllehet attól még nem kell felhagynunk a tevékenységünkkel, hiszen ha az embernek meggyőződése, hogy tette szükséges, nem befolyásolja sem a bírálat, sem a dicsőítés; csakis a kötelességének teljesítése a fontos, függetlenül attól, mit tart a közvélemény divatja a kötelességről.

A történelem folyamatos alakulása azt mutatja, hogy az ember értékrendje is igazodik a ciklusaihoz: néha mindennél becsesebb számunkra a kötelesség és a becsület, máskor ezeket az elveket háttérbe szorítja a hedonizmus és a materializmus, amelyek nem kívánnak mély elköteleződést a belső ember, a történelem vagy Isten oldalán. Itt lép színre a „közvélemény” és változékony véleményáramlatai. Itt az a veszély fenyeget, hogy elveszünk a hiú latolgatásokban, amíg a sosem érkező tapsra várunk, és elmulasztjuk a kínálkozó alkalmakat, hogy hasznosan és eredményesen cselekedhessünk az életben.

Az a fontos, hogy cselekedjünk, vállaljuk önmagunkat, kockáztassuk meg, hogy sokszor hibázunk, de erőnket fordítsuk arra, hogy magunkat, másokat és végső soron Istent szolgáljuk. Ha méltatnak, hát jó; ha nem méltányolnak, az is jó; és ha bírálnak, az is jó.

Ahogy a Nap is szüntelenül ontja fényét és a tenger mossa a partokat, ugyanilyen rendíthetetlenül, felülemelkedve a puszta véleményeken, vállalja az idealista a hivatását, és követi mélyről fakadó, ősi lelkiismeretének hangját a változó, múló vélemények helyett.

„Mielőtt a lélek hallana, az embernek a harsogásra és a suttogásra is, az elefánt trombitálására éppen úgy, mint az aranylegyecske zümmögésére süketté kell válnia.”
(Arany Szabályok könyve)