A saját magunktól való félelem abban a „sötét részben” rejlik, amely tudatunk mélyén és az alig megvilágított részén honol. Ez nem valamiféle álnok sötétség, csupán tudatlanság. Ezért az érveknél erősebbek a szenvedélyek, a bátorságnál a gyengeség, a nagylelkűségnél az önzés. A megélhetés napi gondjai, emberi és érzelmi kapcsolataink megmászhatatlan hegyekké nőnek, ráadásul el is zárják előlünk a szellemi valóságok látványát; az egyetlen vagy a legfőbb valósággá válnak.
Először is szögezzük le, hogy az élet útján való haladáshoz nélkülözhetetlen a bölcsesség szeretete, de a szeretetet a bölcsesség fokozatos elsajátításának kell kísérnie. Semmit sem használ a gyengeségeink feletti siránkozás, az attól való félelem, hogy nem tudunk majd szilárdak maradni a nehéz pillanatokban, ha nem foglalkozunk ezekkel a gyengeségekkel, hogy jobban megismerhessük őket, és ezzel párhuzamosan fejlesszük képességeinket, amelyeket szintén meg kell tanulnunk megtalálni. Nincs olyan ember, akiből hiányoznának az előrevivő lehetőségek, legyenek bármennyire rejtettek is. 
A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzni akarásunkat. Ha nem próbáljuk ki a továbbhaladás módjait még a legrosszabb körülmények között is, a félelem egyre erősebb lesz, és az önbizalomhiány vele arányosan növekszik.
Minden nehézségre van megoldás, és meg is kell találni. Ne keressünk viszont tökéletes és végleges megoldásokat. A tökéletes és a végleges nem ezen a földön terem. Vannak többé-kevésbé jó megoldások, amelyek lehetővé teszik az előrehaladást; majd tovább lehet őket fejleszteni, vagy módosítani rajtuk, amint újabb nehézségek jelentkeznek. Ez az élet iskolájában elkerülhetetlen.
De igyekezni kell, használni kell saját erőinket, merni kell hozzákezdeni és nem meghátrálni a kudarcok elől. Mint mindenben, amihez szükséges a tanulás, próbálkozni kell, hibázni és helyesbíteni a hibákat.
A saját magunktól való félelem akarathiányt tükröz, hogy dolgozzunk önmagunkon. Azt jelenti, hogy hagytuk győzni ösztönös késztetéseinket, még mielőtt felvettük volna velük a harcot. Ha viszont cselekszünk és újra meg újra belemegyünk a konfliktusos helyzetekbe, fejlesztjük akaratunkat, a cselekvésben való fegyelmet, a belső biztonságérzetet és az önbizalmat. 
Az ismeretlentől való félelem a tudatlanság másik arca. Ahogyan feltárul előttünk a filozófia széles láthatárának valamely része, temérdek hiányzó tudással szembesülünk. Az ilyen viszonyulás természetes a filozófusnak, éppen ezért mondhatta Szókratész „Tudom, hogy nem tudok .” Ha valamit tudunk, tudatában vagyunk annak is, mennyi minden hiányzik még a tudásból, de ez nem indokolja a félelmet attól, amit még nem ismerünk.
A világ koherens és összefüggő egység. Az ismeretlen lehet nagyobb, teljesebb, magasztosabb, csodálatosabb, erősebb, fényesebb annál, amit ismerünk, de sohasem lesz teljesen másmilyen. Haladnunk kell az ismeretlen felé, vagyis a hiányzó tudás felé, de nem félelemmel, hanem szellemi derűvel, amely azokra jellemző, akik feltárják a természet törvényeit és az emberben rejlő erőket.
Ha a fájdalomtól félünk, legyen az fizikai vagy lelki, ezzel elismerjük gyengeségünket. Sőt, ez a fájdalom növelésének biztos módja, hiszen minél inkább félünk, annál nagyobbnak tűnik a fájdalom.
Ez nem azt jelenti, hogy a fájdalom nem létezik: igenis létezik, de létezik a bátorság és az erő is, hogy szembeszálljunk vele, felülemelkedjünk, csökkentsünk rajta.
A tanítás szerint a fájdalom a tudatosítás eszköze. Lebecsüljük az életnek ezt az iskoláját? Nem a fájdalom a legfontosabb tényező: a tudatosítás a fontos, és ha egyszer sikerült, a fájdalom enyhül, és helyette megjelennek az eszközök a szenvedés okainak leküzdésére.
Olyan a félelem, mint egy sötét lepel: nem engedi látni sem a világot, sem saját magunkat. Lelki gyengeségre utal, ami fizikai és mentális gyengeséggé válik, mivel mindenféle mozgásban akadályoz. Minél inkább visszahúzódik valaki a félelem hatására, annál gyengébb lesz, ugyanúgy, mint az, aki mindig csak ül, ezért elsorvadnak az izmai.
A félelem olyan gyengeség, amely megakasztja a haladást a győzelem felé vezető úton. Az úton haladó ember erősíti a bátorságot – nem a vakmerőséget –, az egészséges magabiztosságot és a tanultakba vetett bizalmat, akaratát napi gyakorlatban edzi, eloszlatja a homályt, felszámolja gyengeségét és újra nekilendül.
Fotók: pixabay