Többé vagy kevésbé mindannyian aggódunk amiatt, hogy környezetünk egyre rosszabb állapotban van. Itt nincs most helye annak, hogy elemezzük mindazt a sokféle tényezőt, amely hozzájárult a helyzet kialakulásához, amiben most vagyunk, ahol bolygónk váratlan változásoknak és sok katasztrófának van kitéve, amelyek elbizonytalanítanak. A korábbi évtizedekben és -századokban nem tartottunk számon olyan pontosan mindent, mint ma, ezért nem lehetett tudni, hogy a tapasztalt jelenségek ezt megelőzően is előfordultak-e, milyen horderejűek és mennyire gyakoriak voltak. Mostanra számos eszközünk van, és sok statisztika áll rendelkezésünkre. A statisztikák azonban nem segítenek megállítani környezetünk hanyatlását.
Pusztán a gondok ismerete nem tesz hozzá a megoldásukhoz. De hatással van az emberek lelkivilágára, akik a közöny és az aggodalom között ingadoznak, ahol az előbbi inkább nem akar látni, hogy ne kelljen érezni, az utóbbi pedig szorongásba, eltúlzott félelmekbe és elszabadult képzelgésekbe taszít minket.
A klímaváltozás káros, de az önzés, amit a társadalom különböző területein tapasztalunk, még inkább az. Nyilvánvaló, hogy mindannyiunknak, saját lehetőségeinkhez mérten, felelősséget kell vállalnunk Földünk megóvásáért, ügyelnünk kell termelőeszközeinkre, amelyek a fenntartásunkat szolgálják. Ehhez olyan tájékoztatásra és oktatásra van szükség, amely segít megfelelően cselekedhetünk. Sokan csak azért nem tesznek semmit, mert nem tudják, mit tegyenek vagy hogyan; ez tudatlanság, ami orvosolható. Más esetekben azonban komoly károkat okoz a tudatosság hiánya, a nemtörődömség vagy a korrupció.
Néha, az elkerülhetetlen összeomlás érzete mindenkit arra késztet, hogy csak a saját érdekeit tartsa szem előtt, és ne vegye észre mások szenvedéseit.
Ez elvezet ahhoz a szemponthoz, amit alapvetőnek tartunk: milyen emberi környezetünk minősége, az érzéseink, gondolataink és cselekedeteink egészsége. Ha egyénileg mindannyian megpróbálnánk gondoskodni magunkról, akár kívül, akár belül, akkor a nagy egész állapota is jelentősen megváltozna.
Vissza kell térnünk a tájékoztatás és az oktatás céljához. Néha a tájékoztatás száraz statisztika, amely nem ad válaszokat; más esetekben katasztrófaváró, félelemből kizárja a lehetséges megoldásokat; vagy különböző érdekek szerint manipulált, amikor a megoldások sosem többek szép szavaknál; és igen ritkán tanítanak a körülményeknek megfelelően cselekedni.
Az oktatásnak átfogóbbnak kell lennie. Nagyon is fontos megtanítani, hogyan kerülhetjük el a szennyezést, hogyan lehet megoldani meglévő bajokat, vagy elkerülni még rosszabbakat, amelyek bekövetkezhetnek. Nagyon fontos világos példákkal szemléltetni, és a média segítségével ismertté tenni ezeket. Hiányzik azonban valami lényegbevágóbb: az erkölcsi higiénia.
Egyre nagyobb szükség van arra, hogy előtérbe helyezzük a nemes és altruista érzelmeket, a nagylelkűséget, amely képes körébe vonni közeli és távoli szomszédainkat, és olyan ideák ismeretét, amelyek megalapozták az emberi civilizáció magaslatait. Az önkéntességnek magában kellene foglalnia az akarat megerősítését az önérdeken túl és igazságosan. A szenvedők iránti együttérzésnek és támogatásuknak jobban kellene foglalkoztatnia bennünket, mint saját bajainknak, amelyek nem mindig olyan hatalmasak, mint amilyennek látszanak, amikor csüggedt pszichénk óriásivá dagasztja őket.
Olyan kultúrára van szükségünk, amely az emberi értékeket magasztalja, nem csupán az ösztönös és tömegreakciókat, amelyek olykor kegyetlenségbe és elszabadult agresszióba torkollnak.
Ez az az emberi minőség, amire szükségünk van ahhoz, hogy emeljük környezetünk minőségét.
Éppen ezért nagyra tartjuk mindazokat, akik belevágnak a fenntarthatóság új formáinak kifejlesztésébe, miközben a valódi szükségletekre válaszolnak, akik helyreállítanak elhagyott falvakat, akik megtanulnak megjavítani eszközöket, ahelyett hogy új, nem mindig megfizethető terméket állítanának elő. Csodálatos azoknak a kreativitása és képzelőereje, akik kétségbeesés helyett képesek új hajtásokra bírni nemcsak a földet, hanem az emberi szíveket is.
Nagyra tartjuk azokat, akik egész lényükkel a nevelésnek szentelik magukat, a rászorulókról való gondoskodásnak, akik szívvel-lélekkel tanítanak, ápolják a betegeket, akik támogatják a reményvesztetteket, és őszinte szavaikkal és nagylelkű támogatásukkal visszahozzák őket az életbe.
Meg vagyunk győződve arról, hogy egy egészséges életfilozófia, némi értékes cél, hogy jót tegyünk, szép érzelmek és etikailag is fajsúlyos gondolatok képesek olyan bátorságot adni, amellyel szembeszállhatunk a már alig leküzdhető nehézségekkel, és elkerülhetjük a rajtunk múló nagyobb gondokat. Harmonikus közösségi létre és egységre van szükségünk. A többi jön magától.