Filozófiai optimizmus

Senki sem lehet végletekig derűlátó az életben, hiszen mindannyian megismertük a szenvedést, és sokszor éreztünk már fájdalmat. Ugyanakkor senki sem lehet a végletekig pesszimista, hiszen a nehézségek ellenére sem adjuk fel a küzdelmet.

Kezdjük lentről, az anyagtól. Az anyag alapos megfigyelése önmagában is derűlátást ébreszthet. Elég, ha félretesszük a rideg elemzést, és a tökéletességét vizsgáljuk. Azt a gondosságot, amellyel az egész világegyetem meg van alkotva, még ha keveset is ismerünk belőle. Az anyagot uraló törvények, amelyek irányítják és rendezik, egyszersmind felette is állnak. Az anyag tükrözi a szépséget. Bár homályos, nehézkes és romlandó, mégis felderíti szívünket, pusztán azért, mert megérinti, megtisztítja és felemeli valami magasztosabb. A szépség ugyanis otthonra talált benne egy pillanatra.

Térjünk át a lelki síkra. Mindannyian érzünk fájdalmat, azok a keleti filozófusok azonban, akik, mint láttuk, akaratlanul is hozzájárultak a pesszimizmus és a materializmus kialakulásához, valami igen fontosat tanítanak nekünk: azt, hogy a fájdalom a tudatosítás eszköze. Ha nem lenne fájdalom, nem látnánk a valóságot, és semmi sem hatna ránk.

A fájdalom nem rossz, és nem is lehet ürügy a pesszimizmusra. Tekintsük inkább, a sztoikus filozófusok szóhasználatával élve, az élet iskolájának. Tartsuk a tanulás egyik módjának, és minden szenvedésből megtisztulva és megújulva kerüljünk ki, tudva, hogy egy tapasztalattal gazdagabbá tesz, és mire túl leszünk rajta, kicsit jobbá válunk, mint előtte voltunk.

Általában úgy véljük, az élet csupa szenvedés. Azért érezzük gyötrelmesnek az életet, mert nem érhetjük el mindazt, amit nélkülözhetetlennek hiszünk.

Két lehetőség áll előttünk: ha vágyunkat jogosnak, igaznak, helyesnek és nemesnek találjuk, és meggyőződésünk, hogy valóban szükségünk van rá, akkor dolgozzunk meg érte, valósítsuk meg. Ám ha késztetésünk csupán merő ábránd, ha csak elhittük, hogy nélkülözhetetlen, de valójában nem mélyről fakadó igény, jobban tesszük, ha lemondunk róla. Mivel nem is volt hiányérzet, szenvedés sincs; mivel nem kellett valótlan vágyat beteljesítenünk, fájdalom sincs.

Nem olyan könnyű felismerni, hogy amit keresünk, valódi-e vagy sem. Vizsgáljuk meg, mennyire van rá szükségünk, mióta tápláljuk magunkban ezt vagy azt a vágyat, lényünk szerves részét képezi-e, azzal kelünk, azzal fekszünk? Hasonlatos ahhoz a bölcsesség iránti szenvedélyhez, amelyet korábban a filozófia kapcsán említettünk?

Ha vágyunk hosszan tartó és maradandó, akkor a lélekből származik. Ha csak múló szeszély, elég, ha nem gondolunk rá, és már el is tűnik a tudatunkból.

Így tehát a vágyódásainkból eredő fájdalom tanít és ébreszt bennünket, farag és csiszol azokon a külsődleges igényeken, amelyek nem belőlünk fakadnak.

Emelkedjünk még egy síkkal feljebb: az optimizmus mentális és észszerű természetű.

Ha így tekintünk rá, az optimizmus biztos és szilárd meggyőződéssé válik, amely közelebb visz az egész létezés értelméhez. Ha meg akarjuk ismerni a természet törvényeit és az ember eszményeit, ha valóban meg akarjuk érteni mindazt, ami körülöttünk zajlik, kétségtelenül arra a következtetésre jutunk, hogy mindennek van értelme, és ez az, ami bizonyosságot ad és megerősít.

Az ókori közmondás szerint „a tudás hatalom”. A „hatalom” az akaratunk szerinti cselekvés. Senki nem lehet pesszimista, ha fejlett az akarata, ha működésbe hozza és erősíti, hogy a legkisebb tennivalók se sikkadjanak el.