Cikkek

A négy fal közül kiszabadulva, sétáim egyikén a kertek alatt egyszer csak különös látvány tárult szemem elé. Először csak egy úttest előtt békésen megálló, csupaszimat drótszőrű dakszlira lettem figyelmes, majd kisvártatva csatlakozott hozzá még egy szőrmók, egy bozontos keverék, nyurga lábakkal. Most már ketten ültek a járda szélén, hol egymásra, hol meg hátra-hátra tekingetve. Ekkor komótosan befordult a sarkon egy harmadik kutya is, egy mélynövésű németjuhász-keverék. Ő azonban nem csatlakozott rögvest a kutyuspároshoz, hanem ráérősen megszemlélte a két kapkodi fickót, majd mintegy dolga végezetten ő is hátrapillantott, és várt.

Most már igazán kíváncsi lettem: Kire vár ez a mulatságos kis blökicsapat? Kihez tartozik ez a tarkabarka kutyafalka? És hogy lehet az, hogy ezek az állatok ennyire figyelnek egymásra és folyamatosan tartják a szemkontaktust? És ekkor előbukkant a „falkavezér”, aki meglepetésemre egy könnyedléptű, szőke, törékeny, fiatal nő volt, aki mellett ballagott még egy öregecske, borzas, fehér terrier is. Amikor a nő is a sarokra ért, az egész ebadta banda felszegte a fejét, és a melegbarna kutyaszempárok a mértékadó személyre szegeződtek. És mindahányan nyugodtan vártak. Nincs abban semmi furcsa, hogy egy eb megáll a zebra előtt, de hogy négy, ilyen összhangban? Mintha csak mágnesnek engedelmeskednének!

„…életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene. Tudnál nekem olyan embert mondani, aki valamilyen értéket tulajdonít az időnek, aki becsüli a napot, aki megérti, hogy naponként meghal? Csalódunk ugyanis abban, hogy a halált a jövőben bekövetkezendőnek tekintjük, holott a halál nagy része már mögöttünk is van. Ami életünkből letelt, az a halál birtoka. (…) ragadj meg minden órát: az lesz az eredmény, hogy kevésbé fogsz függni a holnaptól, ha a mának nekifekszel. Míg halogatjuk az élet kötelességeit, elfut előlünk az élet. Minden a másé (…), csak az idő a miénk.” (I.)

„Egy nap az életnek egy lépcsőfoka. Egész életünk részekből áll, és olyan köröket foglal magába, amelyek közül a nagyobbak a kisebbeket körülveszik. Van egy kör, mely az összes többit körülfogja és magába zárja. Ez a kör születésünk pillanatától halálunk napjáig terjed.” (VIII.)

”Sokat árt az is, aki késleltet bennünket ebben a mindenképpen oly rövid életben, amelyet állhatatlanságunkkal még rövidebbé teszünk, mivel időről-időre különböző módon újra akarjuk kezdeni. Részekre bontjuk és elaprózzuk az életet. (…) Óh, mikor fog elérkezni az az idő, amikor meg fogod érteni, hogy az idő múlása téged nem érint, amikor nyugodtan, békében, a holnappal nem törődve teljes elégedettségben élsz majd. Akarod-e tudni, mi az, ami az embereket jövőjükre kíváncsivá teszi? Senki sem jut el önmagához. (XVI.)

Képzeld el, hogy több százan éltek egymás alatt, és mindennap ugyanannyi élelmet kell beosztanotok. Először az első szinten élők ehetnek néhány percig, aztán a másodikon és így tovább, több száz emeleten át. Ha beosztanátok, mindenkinek jutna annyi étel, amely elég a túléléshez – a legtöbbeknek mégsem jut egy falat sem. Sokan éhen halnak, és a halottak helyére mindig érkezik új ember. Havonta véletlenszerűen más-más cellába kerülsz: egyszer a 74., máskor a 120., és valamikor talán a 6. szinten ébredsz fel.

Ez a börtön a helyszíne a Galder Gaztelu-Urrutia rendezte The Platform (El hoyo – „A gödör”, 2019) című, a Netflixen sugárzott spanyol filmnek. Első látásra is barátságtalan intézmény, a főhős, Goreng mégis önként vonul be, hogy az ottlétért cserébe megkapjon egy tanúsítványt. Meg hogy az itt eltöltött hat hónap alatt leszokjon a dohányzásról, és végre kiolvassa a Don Quijotét. Mindenki csak egyetlenegy személyes tárgyat vihet magával, és ő ezt a könyvet, azaz az elmélyedést választotta. A legtöbben azonban inkább késsel, katanával, baseballütővel vagy más fegyverrel érkeznek, hiszen aki itt ébred fel, annak az első pillanattól veszélyben van az élete.

A sokszínűség gazdagít. Mi több, ha megfigyeljük, a réten egyetlen négyzetméteren a szurokfű, a lándzsás útifű, a kis ezerjófű, a füzények, orbáncfű, apróbojtorján, kakukkfű stb. hihetetlen sokféle növény együttélését, szembetűnő a külső forma változatossága: lilák, zöldek, sárgák, rózsaszínek, eltérő magasságúak, és árnyékot kedvelők vagy napra vágyók is akadnak közöttük. Más és más tápanyagot vesznek fel, más és más részüket hasznosítják az ott élő állatok és növények. Folyamatosan növekednek és folyamatosan adnak. S ha nem taroljuk le a rétet, csak elkérjük a természettől a szükséges szálakat, leveleket vagy virágokat, már akkor is, arról a kis talpalatnyi területről is egy egész család nagyjából egy hónapra elegendő gyógyfűkészlete gyűjthető be, hogy aztán gyógyító és egészségtámogató főzeteket, forrázatokat, olajakat, tinktúrákat készíthessünk belőlük.

Ismét közeledik a halottak napja. A mi családunkban ilyenkor mindig rendbe rakjuk a sírokat, gyertyát gyújtunk az elhunytak emlékére, de mindehhez sosem társult számomra mélyebb lelki tartalom. És más kultúrák ünnepi szokásai sem mozgattak meg különösebben, mint például a halloween-rémségek vagy a mexikói daloló csontvázfigurák.

Mégis úgy gondoltam, az nem lehet véletlen, hogy ebben az időszakban a világ számos pontján a halottak felé fordul a figyelem. Miből eredhetnek ezek a szokások, milyen mélyebb, lényegi tartalom fűződik hozzájuk?

Kereken 2500 évvel ezelőtt soha nem látott, hatalmas sereg indult a görög föld elfoglalására. I. e. 480-ban a perzsa haddal a hagyomány szerint háromszáz spártai vette fel a harcot Thermopülainál, egy keskeny szorosban, ahol napokig feltartották az ellenséget. Az elbeszélések szerint Leónidasz öngyilkos csatára vezényelte seregét, hiszen a gigászi túlerővel szemben odaveszett harcosaival. Hellász azonban e hősinek tartott tettnek hála elég időt nyert, hogy utóbb megfékezze az ázsiai harcvihart. Mit is tettek Leónidaszék? Hivatásos katonák lévén ellátták a feladatukat, bátran, becsülettel küzdöttek, és mivel a haza védelmét elsőrendűnek tartották, derekasan vállalták a tragikus következményeket. Hol vannak ma ezek a hősök? – kérdezzük olykor. Közben úgy beszélünk a múltról, mint amely már magába temette az ilyesfajta vitézi helytállást. Ahogy ma már nem éljük a történelem nagy pillanatait, úgy nagy emberek sem születnek többé. Valóban így van?

Bárhová nézünk, kiélezett versenyhelyzettel találkozunk. Versenyre épül a gazdaságunk, figyelmünkért „versengenek” a reklámok és a TV-csatornák, mindenütt a legjobbat, a legújabbat, a leginkább hozzánk illőt kínálják nekünk. Mi pedig ebben a forgatagban úgy érezzük, muszáj valamit villantanunk, ki kell tűnnünk a tömegből, hogy mások előtt érjünk oda a fazékhoz, hiszen nem jut mindenkinek gombóc. A nagy rohamban pedig a modern társadalmak egyre szűkebb rétegénél landol és gyűlik fel a profit, miközben sokan válnak nélkülözővé, és az olló csak nyílik. A társadalmi szolidaritás jegyében a különféle szociális programokkal persze próbál a társadalom mindenkinek annyit juttatni, amennyivel túlélhet és nagyjából egészséges maradhat. Közben sokakat, úgy tűnik, mégsem zavar, ha mások terhére gyarapszik.

A válságmenedzsment egyike volt kedvenc tantárgyaimnak. Talán mert megoldáskeresés közben a követendő értékrend egyértelművé válik, ráadásul a gyors és szükségszerű döntések sok elhúzódó fájdalomtól megkímélik a résztvevőket. Persze ebben is félre kell tennünk a „szakirodalom” nem emberközpontú javaslatait/felvetéseit. Sokszor találja magát a vezető két tűz között egy-egy helyzetben: a tulajdonos is akar valamit és a dolgozóknak is lehet ettől eltérő elképzelésük, érdekük. A KÖZVETÍTŐ szerep, ahogy az élet számos más területén, itt is elengedhetetlen, ám ez nem annyira új emberi feladat.

Ki ne hallott volna még a Trónok harcáról? Bevallom, hogy azon kevesek közé tartoztam… egészen mostanáig. Éppen az Adria partján fekvő kis településen jártunk, amikor útitársaim felhívták a figyelmemet arra, hogy itt forgatták a film egyes jeleneteit. Majd Dubrovnik gyönyörű városában lépten-nyomon találkoztunk a fantasy plakátjaival, megvásárolható csecsebecsékkel, miegymással. Az itteniek némi szomorúsággal jegyzik meg, hogy a turistahad nagy része elsősorban a népszerű sorozat kedvéért látogat el a várfalakra, járja be egyes utcáit és idézi fel a filmen látottakat, mintha a város csupán egy hatalmas kulissza lenne. Pedig sokat adhatna a szabadságát évszázadokon át megőrző kicsinyke köztársaság története.

Az ökológiai válság életfeltételeinket döntő módon meghatározó volta miatt elengedhetetlen, hogy kiszélesítsük a problémamegoldás horizontját. Azt is kulcsfontosságú megvizsgálni, hogy ki, és milyen szakmai képzettséggel határozza meg a problémát. A képzés ugyanis hatással van a döntéshozó értékeire, és így tudat alatt befolyásolja, hogyan fogalmazza meg gondolatait. Minél súlyosabb problémákkal kell foglalkoznunk, annál fontosabb, hogy különböző szempontokból nézzünk rájuk, és felmérjük a megfogalmazásunk módjának következményeit. 

Évek óta ráesik a tekintetem az albérletben az ablakra, amely telis-tele van karcolásokkal. Persze annyit nem nézem, hogy gyakran ébresztene bennem érzéseket vagy gondolatokat, a minap mégis megjegyeztem egy barátnőmnek, hogy „hát ilyet… mitől lehet ennyi helyen karcos egy ablak!? Mit csinálhattak vele az előző albérlők?” Némi neheztelés, elvárás, feddés vegyült a hangomba… ő azonban odapillantott, és a másodperc tört része alatt, csak annyit mondott: „Macska.” A csend tapintható volt, kezem, lábam ellazult, éreztem a sejtjeimben az átalakuló érzelem és gondolat jótékony testi hatását. Ja, hát ha egy macska, akkor érthető! Milyen aranyos lehetett, és már láttam is magam előtt a földszinti lakás ablakában. Megnyílt egy belső kapu, további képsorok tolultak fel bennem, egy játszó kisgyerek, az édesanya tekintete stb. Mosolyogtam.

Mindannyian a bőrünkön érezzük, hogy példátlan válság kellős közepén vagyunk. Nyilvánvaló, hogy legtöbbünk semmit sem tehet ellene. A válságban és a körülményeken kívül, amelyek kiváltották, helyi és országos, sőt személyes és hétköznapi gondokkal is küzdünk. Egy helyzet csak annyiban jelent számunkra problémát, amennyire tudatosul bennünk, hogy szenvedünk tőle. Így minden nehézség, amely igazán foglalkoztat bennünket, valamennyire személyes gondunkká is válik. Vajon megszabadulhatunk-e nehézségeinktől, de nem elszaladva előlük – ami legtöbbször lehetetlen és hiábavaló is –, hanem szembeszállva velük, de úgy, hogy közben nem billenünk ki az egyensúlyunkból vagy szenvedünk túlzottan a ránk nehezedő nyomástól? Attól még, hogy ebben a helyzetben vagyunk, és tesszük, amit tudunk, lélekben függetlenek maradhatunk-e mindettől?

Rendületlenül készülnek otthon a reggelik, ebédek, vacsorák. Akinek ez nem számít mindennapos teendőnek, annak bizony kihívás. Legyen nő vagy férfi, idős vagy fiatal, egyszerűen olyasmiben kell kreatívnak lennie, amiben nem szokott. Olyan tevékenységre szán időt, amire korábban jóval kevesebbet vagy egyáltalán nem szakított. A karanténban az egyik alapanyagot kell helyettesítenie valamely másikkal, esetleg több főre főzni, többféle igényt figyelembe véve… új helyzet. Még ha szeretettel és kellő figyelemmel fog is hozzá az ember, akkor is nap nap után különböző érzések kerítik hatalmukba, kérdések ébrednek:
Mennyi idő!?
Hogy lenne a legjobb?
Képes vagyok rá?
Tudok erre kétszer annyi időt szánni munka mellett?
Van más lehetőségem?

„Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak.”
(L. A. Seneca)

A klasszikus értelemben vett filozófiai viszonyulás lehetővé teszi, hogy olyankor is aktívak maradjunk, amikor a külső körülmények átalakítják, korlátozzák, elbizonytalanítják élethelyzetünket.

Mivel a körülményekre gyakran nincsen közvetlenül befolyásunk, érdemes új irányt adnunk törekvéseinknek. Így egy-egy külső változás akár belső átalakulásunk katalizátorává is válhat.

A minap szülinapot köszöntöttünk vagy huszonöten – online, Zoomon keresztül. Van némi abszurditása a helyzetnek. Az apró képernyők hátterében felvillanó köszöntő feliratok, az otthon meggyújtott gyertya bekúszó fénye, egy bejátszott dal, amely minden résztvevőt emlékeztet valami közösre, valami szépre. Nem mondom, hogy lehetetlen… de azért eszembe juttatta az ölelés, a vállveregető odafordulás számos pillanatát, amikor a becsomagolt, kisebb ajándékok kibontása közben várakozással, izgalommal telik meg a levegő. A beszédes pillantások, egy apró érintés – amelyben minden ki nem mondott szó benne van.

Vajon, ha vége lesz ennek az időszaknak, megbecsüljük majd a találkozásokat? Észrevesszük majd a szemekben csillanó mosolyt, a kutató, értő vagy éppen értetlen pillantást? Nyílunk-e kicsit jobban olyankor is, amikor nem olyan kényelmes minden, s nem éppen dicsérő szavakat kapunk. Sőt lehet, hogy épp egy ajándék-vissszajelzéssel, valamely tettünk valós következményével találkozunk.

Létezik egy tulajdonság, vagy pontosabban erény, amely leginkább a lélekben erős emberek jellemzője: a lélekjelenlét. A különböző fogalommagyarázatok egyetértenek abban, hogy ez a nehéz helyzetekben válik nyilvánvalóvá, mégpedig úgy, hogy valaki képes egy adott pillanatban jól reagálni, jó döntést hozni, nem veszíti el a fejét, nem esik kétségbe. Régiesen lélekéberségnek hívták, utalva arra, hogy éppen azért képes valaki minderre, mert éber, mert jelen van.

Legtöbben képesek vagyunk arra, hogy a már jól ismert, begyakorolt helyzetekben ébernek mutatkozzunk. De a valódi erő éppen azokban a helyzetekben nyilvánul meg, amikkel még nem találkoztunk korábban. Ebből következik, hogy több szintjét is meg lehet különböztetni a lélekjelenlétnek. Az alapszint az, amikor felkészülünk arra, hogy ismert nehézségekre jól tudjunk reagálni, és a következő, amikor mindez az addig ismeretlen helyzetekben is sikerül.

Néhány évtizede született új tudományterület a pszichoneuro-immunológia, amely az idegrendszeri-lelki folyamataink és az immunrendszer működésének összefüggéseit kutatja. Egy 2013-ban végzett kísérlet azt vizsgálta, hogy a boldogság és az elégedettség hogyan hat az immunműködésünkre.

A vizsgálat során a kutatók az ókori filozófusokhoz hasonlón kétféle boldogságot különböztettek meg: a hedonikus és az eudaimonikus boldogságot. Az előbbi elsősorban a testi és az anyagi örömökből, például egy jó vacsora elfogyasztásából fakadó elégedettség érzése, a második pedig az a mélyebb elégedettség, amit a nemesebb, magasabb rendű céllal társuló, például mások segítésére irányuló tettek adnak. A vizsgálat eredményei szerint a két, eltérő típusú boldogság különbözőképpen befolyásolta az immunrendszer működését. Az eudaimónia keresése erősítette, a hedonikus örömkeresés viszont gyengítette. Vajon mi lehet ennek az oka?

A sztoikus filozófia egyik fontos felhívása mindenkinek, aki boldogan akar élni és meg akarja őrizni lelki nyugalmát: vizsgáld meg, mi függ tőled és mi nem. Ami tőled függ, abban legyél határozott és következetes, ami nem, azzal ne is foglalkozz. Így békésebb lesz életed folyása.

Mi függ tőlünk? A sztoikusok válasza erre: viszonyulásunk és tetteink. Mire nincs hatásunk? Másokra, az események kimenetelére, a múltra. Minél inkább tisztában vagyunk azzal, ami nem rajtunk múlik, annál inkább előtérbe kerülhet az, ami igen. A „mit tehetek én?” hatalmas löketet ad az embernek, kimozdítja a tehetetlenségből, és ami a legfontosabb, nagy mértékben csökkenti az aggodalmaskodást. Az aggódás és a rágódás nem fér meg a lélekben a derűvel és a boldogsággal. Egyszerűen kizárják egymást.

Sokan azért fordulnak a Ji Kinghez tanácsért, hogy elkerüljék a nehézségeket. Ez jellemzően talán annak az embernek a törekvése, akinek a hétköznapjait az az igyekezet határozza meg, hogy sokat kapjon abból, ami kellemes, és messziről elkerülje a kellemetlenségeket.

Szoktunk beszélni nehéz munkákról, nehéz feladatokról, nehéz lelki helyzetekről, nehéz emberekről, nehéz időkről. Végtelenül hosszú a lista, és nem is az a célunk, hogy a végére érjünk, vagy hogy néhány sorban megoldást találjunk minden egyes helyzetre. Ellenkezőleg, az ember belső viszonyulására szeretnénk felhívni a figyelmet, amikor nehézséggel találkozik.

Minden növekedés belülről fakad. A gyökér teszi erőssé a fát, nem pedig a levelek sokasága. Ne feledkezzünk el a gyökérről. Ha túl sok nehézség foglalkoztat akár saját magunkkal, akár a többiekkel kapcsolatban, ha az önhittség minden mást háttérbe szorít, ha a hiúság helyettesíti a tudást, ha a tettek mennyisége fontosabb a minőségnél, akkor itt az idő, hogy megálljunk és elgondolkodjunk.

A címben felvillantott témát nagyon sokféleképpen meg lehet közelíteni. Carol S. Dwek, aki az amerikai Stanford Egyetemen pszichológiaprofesszor, tudományos úton tette ezt meg. Fő kutatási témája a motivációval és ezen keresztül a sikerességgel kapcsolatos. Azt vizsgálta, hogy mi a titka annak, hogy valaki hosszabb távon motivált maradjon, és így jó eredményeket érjen el: például jók legyenek a jegyei az iskolában, vagy akár az érettségin, az üzleti életben éveken át jól menő vállalatot vezessen, vagy sportolóként, edzőként az élre törjön.

Arra, hogy szükség van a makulátlan jellemből, az ember lényegi mivoltából fakadó erkölcsi szintre, több mint kétezer éve legtöbb művében már Platón is rámutatott, később pedig ugyanígy tett Kant és minden követője.

Nem is létezett olyan, magát filozófusnak valló ember vagy nagy gondolkodó, aki kétségbe vonta volna ennek szükségességét, noha a klasszikus világ összeomlása után ezt az egyébként nyilvánvaló tényt teológiai, politikai, társadalmi vagy pusztán gazdasági megfontolásoknak vetették alá.

„… ne legyen szabad sem szavakban, sem képletesen, sem indulatosan, sem pedig anélkül semmilyen módon egy polgárt sem nevetségessé tenni.” 935e

„… ez az egy törvény legyen érvényes mindenkire: senki se gyalázzon senkit. 934e

„A szülők elhanyagolást sem isten, sem ember józan ésszel nem tanácsolja senkinek.” 930e

Gúnyolódás, cinikus megjegyzések, égetés, piszkálódás, sértegetés, kiközösítés. Sokan legyintenek rá, megmosolyogják, majd elmúlik, mondják, mindenkinek volt benne része, hisz örök emberi probléma. Manapság mégis előtérbe került. Foglalkoznak vele a pszichológusok, pedagógusok, rendőrök és a törvénykezés. A 21. században megjelentek a gigantikus agorák, a közösségi oldalak és ennek következtében ezek a bántalmazási formák felerősödtek, új elemekkel bővültek.

A filozófia szó jelentése: „a bölcsesség, avagy a tudás szeretete”. Olyan út ez, amelyet az Igazság napja világít be. Mindaz, ami ennek az alaptermészetének ellentmond, nem filozófia, hanem üres okoskodás, mások gondolatainak átfogalmazása, amely az eredeti tanításból csak annyira tud táplálkozni, amennyire egy levesestálba merített kanálnak jut a levesből és az ízéből.

Az élet és a halál az egységes Élet két oldala. Aki ezt még csak nem is sejti, ne nevezze magát elhamarkodottan filozófusnak, hiszen még rá sem lépett a felfelé vezető ösvényre.

„Törekedj az igazságosságra, hogy megszabadulj az összehasonlításból eredő szubjektivitástól, hogy lásd be, nem vagyunk egyformák, de senki sem kevesebb, és hogy mindenki azt kapja, ami jár neki.”
(Jorge Ángel Livraga)

„Mindenfajta projekció elhomályosítja az embertársainkról alkotott képet, eltorzítja az objektivitást és ezáltal megfoszt bennünket a valódi kapcsolatok minden lehetőségétől.”
(Carl Gustav Jung)

„Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.”
(Babits Mihály)

„A jövő iránti igazi nagylelkűség az, ha a jelenben adunk oda minden szükségeset.”
(Albert Camus)

„Sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, hanem mindig csak a jelen.”
(Marcus Aurelius)

Meséljek az életemről? Miért? Kinek? Hogyan? Nincs abban semmi érdekes! Na jó! Időnként van valami izgalmas, arról készítek néhány fotót, és kiposztolom. Írjon, alkosson, hagyjon nyomot a jövőnek, akinek ehhez van kedve, tehetsége! Elég az, nem?

A születés nem más, mint lehetőség élni. Esélyek sorozata. A döntéseinktől függ, hogy mit hozunk ki belőle, megtaláljuk-e azt, amire képesek vagyunk. Magányosan keresni az élet célját és értelmét rendkívül nehéz, szükség van hozzá társra, vezetőre, közösségre.

Zsuzsi művészete a hagyományos festészeti tradíciókban gyökeredzik: szimbólumokon, hangulatokon, formákon át, színeken keresztül bont szárnyat. Az egyetemi grafikai munkák mellett sokszor a technika maga a hangsúlyos. A későbbi víz- majd akrilfestmények már egy érettebb, tudatos belső szemléletet és művészi programot tárnak elénk, ami a Fény természetének feltárása köré összpontosul.

„Ha az ökröknek, a lovaknak vagy az oroszlánoknak kezük lenne, és kezükkel művészeti alkotásokat tudnának készíteni, mint ahogy azt az emberek teszik, akkor az ökrök az istenüket valamilyen ökör, a lovak ló, az oroszlánok pedig oroszlán formájában festenék le.”
(Xenophanész)

„Ez az egész látható világ csupán észrevehetetlen pont a természet dús keblén. Nincs gondolat, amely meg tudná közelíteni. Hiába csigázzuk az elképzeléseinket, tágítjuk ki őket az elképzelhető tereken túlra, csak atomokat szül képzeletünk a dolgok valósága helyett.”
(Blaise Pascal)

Figyelemreméltó, ahogy egy józan gondolkodású ember, aki soha nem vetemedne arra, hogy egy almát csavarnak vagy üvegnek mondjon, ennél fontosabb dolgokban szemrebbenés nélkül hazudik, kiforgatja a jelentésüket, tagadja a nyilvánvaló tényeket vagy nem létezőket állít. Nyilvánvaló, hogy a hazudozás amolyan múlékony kergeroham, de mivel szokványossá vált, már rá sem hederítünk.

Mivel mindennek és mindenkinek megvan a maga természete, az emberek vagy a dolgok egymás közti kapcsolódásait pedig szintén egyedi jellemzők befolyásolják, ezért az egész vagy bármely rész elferdítése súlyos mentális és lelki vétek; Isten és az emberi intelligencia megcsúfolása.

„A megbocsátás nem egyszeri cselekedet, hanem egy magatartásforma.”
Martin Luther King

„Dönthetünk úgy, hogy keserűek, dühösek vagy szomorúak maradunk. Vagy amikor nehézségekkel és bántó emberekkel kerülünk szembe, dönthetünk úgy is, hogy tanulunk a tapasztalatainkból, és továbblépünk, és vállaljuk a felelősséget a saját boldogulásunkért.”
Nick Vujicic

„Tudni kell megérteni, megbocsátani, elfelejteni és csakis a tapasztalatot megőrizni. Ha megérteni akarunk, el kell fogadnunk, hogy emberi természetünk korántsem tökéletes és hogy mindenki tévedhet.”
Delia Steinberg Guzmán

A mai gondolkodás a materializmus erős befolyására gyakran az ellentétek játékává silányul. A tézis-antitézis-szintézis ókori formulájától, amelyben az utolsó terminus a lehető legeklektikusabban magában foglalta az előző kettő legjavát, eljutottunk a fogalmak leegyszerűsítéséhez, és a félbeszakadt folyamatban az analízis vette át a szintézis helyét.

Az ember egységre és összetartásra irányuló természetes késztetésébe mesterségesen vegyítettek álnokságot és a gyakorlati életben megmutatkozó tehetetlenséget. Ez a logikus gondolkodás szintjét el nem érő mechanizmus az állandó elégedetlenség állapotában tartja a tudatot, és szüntelen, szédítő változásokra sarkallja, amelyekből nem születhet semmiféle elégedettség.

„A zene a káoszból rendet teremt; a ritmus a széttartót egységbe fogja; a melódia a megszakítottat folytonossá varázsolja; a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti.”
(Yehudi Menuhin)

„A zene olyan örömöt okoz, amelyet az emberi természet nem nélkülözhet.”
(Konfuciusz)

„Ahol elfogynak a szavak, ott segít a zene.”
(Hans Christian Andersen)

„A zene az érzelmek gyorsírása. Azok az érzelmek, melyek csak nagy körülményességgel írhatók körül szavakkal, közvetlenül megnyilatkozhatnak a zene által.”
(Lev Tolsztoj)

A gondolatok útján működő racionális gondolkodáson túl, amiről azt mondtuk, hogy az elmét formálja, az ember a gondolkodásnak egy másik, finomabb formájával is rendelkezik: az intuícióval. Az egyik a megismerés fonalait szövi: ez az ésszerűség. A másik azonban közvetlenül ragad meg mindent: ez az intuíció. A megismerésnek ezt a módját az intelligenciához kapcsoljuk.

Mája megint csak összekuszálja játékának fonalait, és azt hiteti el velünk, hogy az intelligencia egyfajta képesség és jártasság, amely a fizikai szinttől terjed a szellemiig. „Intelligensnek” lenni azt jelenti, hogy „éberek”, okosak vagyunk, gyorsak a reakcióink, ezért az emberek úgy tekintenek az intelligencia fejlesztésére, mintha egy mentális atlétikai versenyről lenne szó.

Sajnálatos módon a ma emberének természetéhez hozzátartozik az agresszió. Bármelyik pillanatban és a legkisebb ingerre kitör, akár indokolt, akár nem. Olyan erőről van szó, amely lappangva várja, hogy kirobbanhasson, mintha egy zabolátlan, sebes sodrású patak volna, és amelynek bár nem könnyű felderíteni az eredetét, mégsem engedhetjük, hogy kifogjanak szerény elemzőképességünkön.

Mindenekelőtt kétféle agresszivitást különböztethetünk meg: a felnőttekre jellemzőt és a fiatalokét.

A felnőttek agressziója, noha ugyanolyan súlyos, mint a másik, talán mégis érthetőbb. Hosszú évek alatt felgyülemlett elégedetlenségek, kudarcok, meghiúsult és veszni hagyott álmok adódnak itt össze.

„Az a kérdés, milyen művészet légkörében nőtt fel az ember gyermekségétől kezdve addig az életkorig, amikor már kialakult és nem változik tovább a gondolkodása: ha a mérték és rend múzsájának körében, akkor ennek ellentétét még hallani se szereti, és alantasnak tartja; ha ellenben a népszerű, fülbemászó dallamok légkörében, akkor hidegen hagyja őt az ellenkező jellegű muzsika, és unalmasnak fogja azt találni (…) ami a gyönyörűséget illeti, e tekintetben egyik sincs fölényben a másikkal szemben, az egyik sokkal jobbá és nemesebbé, a másik hitványabbá és közönségesebbé teszi az ő légkörében nevelkedetteket.” 802 c–d

„…mindenkinek kerülnie kell a csupa gyönyörből és csupa fájdalomból álló életet, s középúton kell járnia.” 793 a

„A fizikai világ csupán tükre a mentálisnak. Az a baj, hogy ennek nem vagyunk mindig tudatában, hiszen a hétköznapok anyagisága elvakított, és megfeledkeztünk róla, hogy ugyanúgy gondoznunk kell a mentális világot, mint a fizikait. Ahogyan mozgatással edzhetjük az izmot, a mentális testünk alkotóelemeit is edzésben tarthatjuk, ha foglalkozunk velük.” (Jorge Ángel Livraga)
„Sok mindent gondolkodás nélkül csinálunk, nem mérjük fel a következményeket, nem gondoljuk végig, hány embert fog érinteni, amit teszünk. Semelyik tett sem lehet teljesen független. Ha valamit megmozgatunk, valami más is mozog vele együtt.” (Delia Steinberg Guzmán)
„Egyetlen helyes gondolat megfordíthatja a sorsot.” (Lucius Annaeus Seneca)

Bacon már évszázadokkal ezelőtt megállapította, hogy egyeseknek az ismeretszerzés véget ér kíváncsiságuk kielégítésénél. Egy 19. századi mester pedig hozzátette, hogy Bacon éppen olyan jól fogalmazta meg ezt a már-már elcsépelt igazságot, mint azok az elődei, akik megkülönböztették egymástól a bölcsességet és az ismeretet.
A tudományos, filozófiai, művészeti, szociológiai, politikai, közgazdaságtani és megannyi más területtel kapcsolatos ismeretek széleskörű elterjedése nem komolyságról, hanem a kíváncsiság kielégítésére létrehozott piacról tanúskodik. Ha nem mutatkozik kíváncsiság, vagy teljesen hiányzik, lesz, aki felébressze a szenzációhajhász propaganda illetve a kommunikációs eszközök széles körű és felelőtlen kiaknázásával.

„Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni.” (Illyés Gyula)

„A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.” (Pilinszky János)

„Jó író csak az lehet, aki azért ír, hogy gondolatait kifejezze; aki azért gondolkozik, hogy írjon, jó mesterember lehet, de való művész nem lesz soha.” (Eötvös József)

Sokszor hallhattuk és olvashattuk már, hogy a technika korában élünk, és sosem felejtik el kiemelni az ezzel járó összes előnyt sem. A folyamatok szabályozottak; az elektronizálás kiterjed az élet minden területére; a gépek mindenütt felváltják az emberi munkát; az elektronikus kommunikáció lerövidíti a távolságot és az időt. Csaknem elértük a várva-várt mennyországot, ahol temérdek szabad időnk marad mindennap és egy héten több napot nem kell majd munkába járni/és egy héten még több szabadnapunk lesz…

A kínai asztrológia szerint nemcsak 12 állatövi jegy, hanem öt elem – fa, tűz, föld, fém és víz – is folyamatosan kifejti hatását, az egyes elemek pedig kétévente váltják egymást (egy jang és egy jin időszak múltán). Legutóbb tehát 60 esztendeje telt el a „föld disznó” éve, és ezután újabb 60 évet kell majd várni rá, így érdemes megragadni a lehetőségeket, amelyeket magával hoz. Annál is inkább, mivel évünk a 36. a jelenleg futó ciklusban, amely tehát már a második felében jár, amikor egyre inkább a belső eredmények válnak fontossá.

A modern táplálkozástudomány alapvetően mennyiségi szemléletű. Nem veszi figyelembe az elfogyasztott ételek minőségét. Ha megfelelő mennyiségű fehérjét, szénhidrátot, zsírt, ásványi anyagot és vitamint viszünk be a szervezetünkbe, az eredmény elméletileg egészség lesz, gyakorlatilag azonban valami egészen más. Mivel mennyiségi szemléletünk van, a klasszikus kérdés például az, hány mg C-vitaminra van szükségünk naponta, és nem az, hogy az elfogyasztott vitamin milyen minőségű, mennyire élő legyen. Ez lenne a helyes út?

„Az emberek számára a bátorság ma is az erőt, a kiemelkedő teljesítőképességet, az erélyességet, az elszántságot, a határozottságot, sőt az egészséget jelenti. Ez az erő nem csupán a fizikai testre korlátozódik. Hatóköre jóval szélesebb, és lehetővé teszi, hogy érzelmeink és gondolataink számunkra és mások számára is hasznosak és eredményesek legyenek. Ez az egész embert megtartó belső oszlop ereje.”
(Delia Steinberg Guzmán)

„Jobb a bátrak, mint a gyávák könnyeit hullatni.”
(Jorge Angel Livraga)

„Kényszert érzünk, hogy egészségesnek és szépnek kell maradnunk. Ha pedig még arra is futja, akkor divatosan is kell öltözködnünk. Ezalatt pedig a Föld, amelytől otthonunk, testünk és egészségünk függ, a betegség nyilvánvaló jeleit mutatja.” „Ha az erdőket tényleg a kipusztulás fenyegeti, ha a növény- és állatvilág egyaránt haldoklik, akkor nagy baj van a világban. Lehet, hogy a Föld panasza szól az emberekhez, akik nemigen bánnak vele élőlényként. Lehetséges, hogy növekvő elsivatagosodása figyelmeztetés azoknak, akik nem gondolnak bele, mit is jelentene a sivár és puszta Föld… ahol a megmaradt kevés ember képtelen lenne visszaállítani mindazt, ami elpusztult.”

Ebben is, mint számos más témában, veszélyes lehet az általánosítás. Minden embernek egyéni sorsa van, ami olyan, mint egy különböző színű, szilárdságú, hosszúságú és élettartamú fonalakból szőtt zsinór.
Befolyásolják a döntések, amelyeket mindenki meghoz a lehetőségei alapján, és bizonyos rejtélyes tényezők is, amelyek túl vannak minden „horoszkópon”, körülményen és neveltetésen. Valamennyi ókori misztériumvallásban, a sumeroktól az etruszkokig ismerték az „X tényezőt” – ahogy azt egyes 20. századi gondolkodók nevezték –, ami kiszámíthatatlan és előreláthatatlan… Nyilvánvaló hatásaiból tudjuk, hogy létezik, de azt nem, hogy micsoda.

Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás közismertté tette volna a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek már tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint ahogy az elsőre látszik.
És ha ebben nincs is semmi újdonság, az azonban üdvös újítás lenne, ha igyekeznénk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindannyiunkra hatással vannak.
Manapság az élet nehézségei egyre inkább ránk kényszerítenek egyfajta „szimbolikus nyelvet”. A magánytól és a meg nem értettségtől való félelem arra késztet bennünket, hogy elrejtsük vagy legalábbis kellőképpen álcázzuk a legszebb érzelmeink és gondolataink többségét. Tehát megvan bennünk a képesség, hogy megfejtsük ezt a fajta kifejezésmódot, amelyet akár új nyelvnek is tekinthetünk.

„Jó írás olvasása közben megáll körülötted a világ.”
(Polgár Ernő)

„Minden jó könyv olvasása olyan, mintha elmúlt századok legderekabb embereivel, kik e műveket írták, beszédbe ereszkednénk, mégpedig válogatott beszédbe, mert csak legjobb gondolataikat közlik velünk.”
(René Descartes)

„Boldogok, akiknek a füle meghallja a holtak beszédét.”
(Leonardo da Vinci)

„Ha a szíved szemével olvasol, a sorok és oldalak statikus igazságai intelligens lényekké válnak, és melléd szegődnek, hogy mindig segítségedre legyenek, ha szükséged van rájuk.”
(Delia Steinberg Guzmán)

Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák.

Ne egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk. Az a fontos, hogy az emberiség felülemelkedjen a tudatlanságon, a kegyetlenségen és az önzésen. Nem az számít, melyik nép jár ebben elöl, hanem az, hogy egyik se maradjon le.

Az emberiség hatalmas gátakat emelt, átszelte az óceánokat, legyőzte a távolságot és járt a Holdon, mert szellemi ereje és kalandvágya nem hagyta nyugodni – a rejtély az ismeretlen és egy jobb jövő felé hajtotta.