Percek, órák, napok

„…életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene. Tudnál nekem olyan embert mondani, aki valamilyen értéket tulajdonít az időnek, aki becsüli a napot, aki megérti, hogy naponként meghal? Csalódunk ugyanis abban, hogy a halált a jövőben bekövetkezendőnek tekintjük, holott a halál nagy része már mögöttünk is van. Ami életünkből letelt, az a halál birtoka. (…) ragadj meg minden órát: az lesz az eredmény, hogy kevésbé fogsz függni a holnaptól, ha a mának nekifekszel. Míg halogatjuk az élet kötelességeit, elfut előlünk az élet. Minden a másé (…), csak az idő a miénk.” (I.)

„Egy nap az életnek egy lépcsőfoka. Egész életünk részekből áll, és olyan köröket foglal magába, amelyek közül a nagyobbak a kisebbeket körülveszik. Van egy kör, mely az összes többit körülfogja és magába zárja. Ez a kör születésünk pillanatától halálunk napjáig terjed.” (VIII.)

”Sokat árt az is, aki késleltet bennünket ebben a mindenképpen oly rövid életben, amelyet állhatatlanságunkkal még rövidebbé teszünk, mivel időről-időre különböző módon újra akarjuk kezdeni. Részekre bontjuk és elaprózzuk az életet. (…) Óh, mikor fog elérkezni az az idő, amikor meg fogod érteni, hogy az idő múlása téged nem érint, amikor nyugodtan, békében, a holnappal nem törődve teljes elégedettségben élsz majd. Akarod-e tudni, mi az, ami az embereket jövőjükre kíváncsivá teszi? Senki sem jut el önmagához.” (XVI.)

„…időnk egy részét nyíltan elrabolják, más részét ellopják tőlünk, harmadik része észrevétlenül elfolyik: mégis az a legcsúnyább időveszteség, amely hanyagságunk eredménye.” (I.)

”Végtelen gyorsan száguld az idő; akkor tűnik ez fel leginkább, ha a múltra tekintünk. Ha ugyanis a jelenre ügyelünk, elkerüli figyelmünket: alig észrevehető, amint feltartóztathatatlanul tovaszáll. A jelenség okát kérdezed? Ami már elmúlt az időből, az egy helyen van, egyszerre áttekinthető, együtt fekszik; minden ugyanabba a mélységbe hull.” (XXI.)

”Tágítsd ki életidőm szűk határait. Taníts meg arra, hogy az élet értéke nem a hosszúságától, hanem attól függ, hogyan használjuk fel és hogy gyakran megtörténik, sőt leggyakrabban az történik, hogy keveset él az is, aki sokáig élt.” (XXI.)

„Mit számít, hogy milyen gyorsan távozol el onnan, ahonnan mindenképpen el kell távozni? Nem arra kell törekedni, hogy sokáig, hanem arra, hogy eleget éljünk. Ahhoz ugyanis, hogy sokáig élhess, csak a végzet kedvezésére van szükség, de ahhoz, hogy eleget élj, elszánt lélekre. Az élet akkor hosszú, ha teljes. Teljes pedig akkor lesz, amikor a lélek kialakította önmagának az értékét és magára vitte át az önmaga feletti uralmat.” (XXVII.)

„…arra törekedjünk, hogy mint valamilyen ékszer, úgy az életünk is ne nagy helyet foglaljon el, hanem súlyos legyen. Az életet tevékenységgel kell mérnünk és nem idővel.” (XXVII.)

”Akarod tudni, hogy milyen nagy különbség van az életerős és a sors csapásait megvető férfi között, aki az emberi élet minden kötelezettségét betöltötte és eljutott a legfőbb jóhoz, és a között, aki fölött csak tovaszáguldott a sok év? Az egyik a halála után is létezik, a másik már a halála előtt elpusztult. Dicsérjük tehát és a boldogok sorába helyezzük azt, akinek bármilyen kevés idő jutott is osztályrészül, helyesen osztotta be.” (XXVII.)

”Ahogyan kisebb testalkatban is lehet tökéletes ember, ugyanúgy egy kisebb élettartamú élet is lehet tökéletes. Az életkor a külsőséges dolgok közé tartozik. Hogy meddig élek, azt más valaki dönti el, de az az én feladatom, hogy ameddig élek, valóban éljek.” (XXVII.)

„Azt kérdezed, hogy mi lehet az emberi élet legvégső határa? Az, ha egészen a bölcsesség eléréséig élünk. Aki hozzá eljut, az nemcsak a legtávolabbi, hanem a legnagyobb célt is elérte. Az ilyen ember valóban merészen dicsekedhetik, hálát adhat az isteneknek és amikor az istenek közt lesz, önmagának és a természetnek felszámíthatja, hogy élt: méltán fogja ugyanis felszámolni, értékesebb életet adott vissza, mint amilyent kapott, a derék férfinek állított példaképet.” (XXVII.)

”Milyen ostobaság egész életünkkel tervezgetni, mikor a holnapnak sem vagyunk urai! Milyen esztelenek is azok, akik távoli ábrándokat szőnek: »Veszek, építek, hitelezek, behajtok, tisztségeket vállalok és csak azután fogom fáradt, eltelt öregségemet nyugalomnak szentelni.«" Hidd el nekem, még szerencsés emberek számára is kétes minden. Senki sem ígérhet magának semmit jövőjét illetően. (…)Van-e nagyobb butaság, mint csodálkozni azon, hogy valamelyik napon megtörténik valami, ami minden nap megtörténhet? Ott van ugyan a határvonal mindegyikünk előtt, ahol azt a könyörtelen végzet rögzítette, de egyikünk sem tudja, hogy mily közel van hozzá ez a határvonal. Úgy alakítsuk tehát lelkünket, mintha már a befejezéshez értünk volna. Semmit se halasszunk el. Naponta egyenlítsük ki számlánkat az élettel szemben.” (XXIX.)

”Aki naponként megteszi életművén az utolsó simításokat, annak nincs szüksége több időre, pedig ebből a hiányból származik a jövőtől való félelem és az utána való, lelket mardosó sóvárgás. Nincsen szerencsétlenebb dolog, mint a fölött találgatózni, hogy az eljövő események hová fejlődnek. Bármekkora is és bármilyen is legyen az, ami még hátra van, az aggódó lélek leküzdhetetlen félelemtől hánytorog. Hogyan kerüljük el ezt a gyötrődést? Csak egy módon, ha életünk nem nyúlik előre, ha lezárul önmagában. Az függ ugyanis a jövőtől, akinek a jelene tartalmatlan.” (XXIX.)

„Nem az számít, hogy milyen sokáig élünk, hanem az, hogy milyen szépen” (XXIX.)