Home office: elválaszt vagy összeköt?

A minap szülinapot köszöntöttünk vagy huszonöten – online, Zoomon keresztül. Van némi abszurditása a helyzetnek. Az apró képernyők hátterében felvillanó köszöntő feliratok, az otthon meggyújtott gyertya bekúszó fénye, egy bejátszott dal, amely minden résztvevőt emlékeztet valami közösre, valami szépre. Nem mondom, hogy lehetetlen… de azért eszembe juttatta az ölelés, a vállveregető odafordulás számos pillanatát, amikor a becsomagolt, kisebb ajándékok kibontása közben várakozással, izgalommal telik meg a levegő. A beszédes pillantások, egy apró érintés – amelyben minden ki nem mondott szó benne van.

Vajon, ha vége lesz ennek az időszaknak, megbecsüljük majd a találkozásokat? Észrevesszük majd a szemekben csillanó mosolyt, a kutató, értő vagy éppen értetlen pillantást? Nyílunk-e kicsit jobban olyankor is, amikor nem olyan kényelmes minden, s nem éppen dicsérő szavakat kapunk. Sőt lehet, hogy épp egy ajándék-vissszajelzéssel, valamely tettünk valós következményével találkozunk.

A Csend Hangja, tibeti szöveg egyszerűen „nagy eretnekségnek” nevezi azt a különváltság érzést, amikor azt hisszük, hogy különállók vagyunk a nagy Egységben, amikor a természetről és embertársainkról is úgy gondolkodunk, mintha kívülről megítélhetnénk – elfelejtjük az egész részeként keresni, s megtalálni benne a helyünket.

Ha az Egység szemével látok, fáj az, ami a társamnak fájdalmas, megérint, s cselekvésre késztet, ha az egész szenved hiányt valamiben. Jó látni az összefogást és a számtalan közösségi kezdeményezést, ahol a „home office” nem elválaszt, hanem összeköt embereket, mert keresik és élik az EGYSÉGET. Felülemelkednek formán, távolságon – kapcsolódnak – mert ez így emberi, így természetes.