Cikkek

Ennek a lelkiállapotnak a megértéséhez, amely nem kívánt kísérőként életünk oly sok óráját beárnyékolja, induljunk ki a buddhista tanból, és alkalmazzuk azt a mai emberre, hiszen lényegileg nem különbözünk annyira a régebben élt emberektől. E szerint a tan szerint az Út, amely az emberi szabadsághoz visz, négy igazság megértésén keresztül vezet: a szenvedés létezik, a szenvedésnek oka van, a szenvedés megszüntethető, és létezik út, amely a szenvedés megszüntetéséhez vezet.

Több mint 500 év telt el azóta, hogy Paracelsus tanított és gyógyított, és ez alatt az idő alatt nagyon sok írás látott róla napvilágot. Aki „találkozott” Paracelsusszal, nem tudott közömbösen viszonyulni hozzá. Talán nincs orvos, akiről ennyit és ennyifélét írtak volna, mint róla. C. G. Jung így ír: „Egy hatalmas forgószél volt, ami megmozdított minden mozdíthatót. Egy kitörő vulkán, ami sok mindent lerombolt és felborított, de újra életre is keltett és megtermékenyített.” A legjobban úgy érthetjük meg Jung szavait, ha Paracelsust a saját korában vizsgáljuk.

Egyetértünk a preszókratikus, a platonista és az újplatonista filozófusokkal abban, hogy a világegyetem egy hatalmas élőlény, makrobiosz. Naprendszerei a sejtekhez, galaxisai a szövetekhez, galaxiscsaládjai a szervekhez hasonlíthatók. Ezek a részek állandóan megújulnak, miközben az egész ciklikusan átlép az anyagi megnyilvánulásból energetikai szintre, majd ebből egy újabb megtestesülés fázisába. Az indiai hagyomány ezzel kapcsolatban Manuvantarákról és Pralajákról, Brahman ki- és belégzéséről beszél.

Meggyőződésünk, hogy az emberiség jelenlegi válságát a mély bölcsesség elvesztése okozta. A válság nem szakadék, bár hasonlít rá: fordulópontról van szó, egy olyan kritikus pillanatról, amikor irányt kell váltani. Ennél a fordulópontnál találkozik a múlt és a jövő; a múlt, amely már nem elégíti ki az emberi szükségleteket, és a jövő, amelyet még nem ismerünk. A válság jellemzője lehet a passzivitás vagy a forradalom, a kiüresedett hagyományok, vagy az újjáépíteni nem akaró értelmetlen pusztítás. A válság a tegnap és a holnap között ingadozik, a máról azonban megfeledkezik, amelynek pedig, bármennyire is rövid és mulandó, szüksége van támaszt nyújtó alapra és meghatározott célra.

Alexandria városának helyét Nagy Sándor Plutarkhosz szerint egy álomtól és Homérosz egyik verssorától vezettetve választotta ki: Pharosz szigetét és a vele szemben elterülő széles öblöt. "Van bizonyos sziget ott, a zajongó tengeri árban, szemben Egyiptommal - Pharosz, ez neve annak a földnek." (Odüsszeia 4. 354-355.)

Valójában minden filozófia ezoterikus, mivel az általunk még nem birtokolt bölcsesség szeretetét jelenti; a szeretetet az iránt, ami még el van rejtve szemünk elől. És ez az ezoterikus jelentése: belső, rejtett, de nem valakinek a szándékos gonoszsága miatt, hanem saját tudatlanságunk következtében. Az ezoterikus ott kezdődik, ahol a világról szerzett tudásunk véget ér.

Több mint négyszáz éve, 1600. február 17-én végezték ki Rómában az inkvizíciós eljárás hosszú, nyolc évig tartó szakasza után Giordano Bruno olasz filozófust, aki inkább vállalta a máglyahalált, de nem vonta vissza tanait. Az azóta eltelt időszakban sokszor változott a filozófus megítélése, attól függően, hogy milyen ideológiai vagy politikai áramlat tűzte a nevét zászlajára.

Johann Sebastian Bach pályája, jelleme a fegyelem, a tanulás, a munka és a szilárd akarat példáját mutatja. Ezért is tartotta őt a jogtudós, egyben híres orgonaművész, majd érett fejjel az afrikai szegényeket önkéntes orvosként segítő Albert Schweitzer a mesterének. A zeneszerzőről írt könyvében objektív művésznek nevezi, akinek nem tudnánk többet művei keletkezéséről, indíttatásáról akkor sem, ha az összes levele, feljegyzése megmaradt volna1, mivel életműve nem személyes, hanem az egyes ember felett álló egyetemes forrásból táplálkozó, az emberi lelkeket megtermékenyítő patak. (“Bach" nevének jelentése “patak".)

„Mozart a filozófia szempontjából még megdöbbentőbb jelenség, mint amikor fenséges művek alkotójaként vizsgáljuk. Soha nem mutatta meg a véletlen egyetlen zseniális embernek a lelkét sem ilyen pőrén. A test a lehető legkevesebbet számított ebben a meghökkentő együttesben, amit Mozartnak hívtak…” (Stendhal) „Mozart öröksége van olyan jó mentség az emberiség létére, mint bármi más, amit felhozhatnánk, és talán halvány reményt is kínál a túlélésünkre.” (Robbins Landon)

Iulius Caesar neve ma már fogalom az egyetemes történetírásban, a róla szóló életrajzok, portrék – melyek közül talán Plutarkhosz és Suetonius írása a leghíresebb – egész könyvtárakat töltenek meg, életéről és tetteiről filmeket készítenek. Népszerűsége nem véletlen, hiszen alig néhány év alatt sikerült megváltoztatnia Róma és a nyugati világ életének menetét. Pedig a neves államférfinak, akit katonái szinte félistenként imádtak, nem volt könnyű útja a hatalom csúcsáig.