A 2009-ben készült kínai Konfuciusz-film az európai nézők számára egyfajta „egzotikumot” képvisel, hiszen a konfucianizmust általában jellegzetesen kínainak, tőlünk távolinak, kifejezetten a keleti gondolkodáshoz kapcsolódónak tekintjük.Valóban különleges dolog, hogy államvallássá tették ezt a gyakorlati filozófiai tant, amely aztán több mint kétezer éven keresztül meghatározta Kína életét, ünnepeit és mindennapjait, a sajtóhírek szerint pedig ma újra egyre népszerűbbé válik. Ha azonban magukat az aforizmaszerűen tömör tanításokat tanulmányozzuk, megbizonyosodhatunk arról, hogy nem is olyan elérhetetlen és idegen, amit Kung mester megfogalmazott.
Amikor egyszer megkérdezte valaki a mestert arról, hogy miként szolgálhatja legméltóbban az isteneket, ezt válaszolta:„Mielőtt az isteneket szolgálnád, szolgáld először embertársaidat, változtasd őket nemesekké, bátrakká, becsületesekké, igazságosakká s erényesekké; és ha ez sikerül, csak akkor fordulj az istenek felé!” A konfuciuszi tanokat a kiüresedett formák elutasítása és egyfajta – a sztoikusokhoz hasonlítható – józan, gyakorlatias erkölcs jellemzi. Mit ér az imádkozás és az égiek emlegetése, ha közben önös és közönséges életet él az ember? Ne szavakkal, hanem tettekkel imádkozzunk – tanította.
Konfuciusz példaként tekintett a saját korát megelőzően, több száz éve élt legendás dinasztiák, például a Csou-kung-, Hia- és a Sang-Jin-dinasztia nagy bölcseire, uralkodóira és tanítóira. Ők mutatták meg, hogy mit jelent csün-cének, azaz nemes embernek lenni, akit az igazságosság vezérel, ellentétben a vágyaik, tévelygéseik irányította közönséges emberekkel. Nem arról van szó, hogy nemesekre és közönségesekre kellene felosztanunk az emberiséget. Nem predesztinált szerepek ezek, hanem minden emberben ott van ez a kettősség. Konfuciusz arra tanít, hogy ne a bennünk levő közönségest válasszuk, hanem neveljük magunkat csün-cévé. „Az emberek tudják, hogyan kell egy fát megfelelően gondozniuk ahhoz, hogy éljen és növekedjen. Ami azonban önmagukat illeti, nem tudják, hogyan gondozzák megfelelően. Talán kevésbé szeretik magukat, mint egy fát?” A csün-ce „gondozza”, formálja magát: törekszik hibáinak folyamatos javítására, önmagával mindig szigorúbb, mint másokkal, és hű marad elveihez és önmagához, akkor is, ha a megélhetése vagy az élete veszélybe kerül. És mindenekelőtt szerény, mentes a közönséges emberre jellemző álszenteskedéstől és gőgtől. „A bölcs a követelményeket magával szemben támasztja, a közönséges ember mással szemben.”
Ahogy arra az i. e. 551-ben született bölcs élete jó példa, a nemes ember szüntelenül tanul. Konfuciusz szegénységben töltötte gyermekkorát, de ilyen körülmények között is megmutatkozott éles esze, kitartása és hogy mennyire szeretett tanulni. Tizenöt éves korától kezdve szorgalmasan tanulmányozta a klasszikus irodalmat, a hagyományokat és a zenét. Húszas éveiben elmélyült történelmi, politikai és erkölcsfilozófiai tanulmányaiban. Éber intelligenciája olvasásra késztette, és – ami még fontosabb – lehetővé tette, hogy befogadja az akkoriban klasszikusnak számító könyvek tanait. Ezért mondhatták róla később, hogy nem voltak mesterei, csak tanítványai.
A valódi bölcsekre és a filozófusokra sohasem volt jellemző a világtól való elvonulás. Igen messze állt Konfuciusztól is az, hogy a csendes elmélkedést értse a bölcsességen. Fiatal korától kezdve folyamatosan hivatalokat vállalt, számtalan utazás után pedig, élete derekán úgy döntött, hogy egy olyan jellegű iskolát alapít, amelyet ma platonikus iskolának nevezhetnénk, ahol a tanítványok számától függetlenül, mindenki egyéni segítséget kap belső fejlődéséhez. A hagyomány szerint mintegy háromezer tanítványa volt, ők jegyezték le tanításait is. Az ember formálásának eszköze volt ezekben az iskolákban az is, hogy a tanítványok a kor műveltségéhez tartozó gyakorlati tevékenységekkel, például. az ún. „hat művészettel” (szertartások, zene, íjászat, kocsihajtás, írás, számtan) is foglalkoztak, amelyek nélkülözhetetlenek voltak bármely hivatali tisztség vagy közfunkció betöltéséhez – hiszen a nemes ember kötelessége, hogy felhasználja tudását a köz javára.
Konfuciusz úgy keresi a politikai harmóniát, hogy mindenekelőtt megkísérli megteremteni az emberek belső, erkölcsi harmóniáját. A politika és az etika közti különbség feloldása vált tanításának legfőbb jellemzőjévé: a kettőt egymás elválaszthatatlan kiegészítőjeként fogta fel, hiszen „a politikai rend az etikai rend gyümölcse”. A politika – Platón, Püthagorasz és más nagy filozófusok elképzeléséhez hasonlóan – a nép vezetésének, nevelésének és harmonizálásának tudománya és művészete. A helyes irányítás nem csupán vonszolja a társadalmat, hanem felemeli az embereket az érzelmi, mentális és szellemi természetű csúcsokig.
Az i. e. 6. és 5. század különleges időszak volt, amikor egymással párhuzamos időben élő és tanító mesterek mutatták az utat a bölcsesség keresőinek: nyugaton Püthagorasz, keleten Buddha, Lao-ce és Konfuciusz. A részletekben számos különbséget találhatunk, de sokkal jobban látható a tanításaikat átható azonosság: más-más nyelven ugyan, de az ember és társadalom erkölcsi emeléséről beszéltek, és nem „rendszerváltásokban” gondolkodtak. Nem a „rendszert” akarták átformálni, hanem az egyes embert, hiszen csak így tud fejlődni a közösség. Az egyes ember fejlődése pedig – és ez sem jellegzetesen kínai vagy a keleti gondolkodáshoz kapcsolódó gondolat – legfőképpen a saját törekvésén múlik. „A tökéletes erény önmagunktól függ, hogy is függne másoktól?”
A szerző Ariadné fonala című kiállításunk nyomán állította össze a cikket