Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének.
Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével.
Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából, amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei, és teret ad az olyan, biokémiai képletekkel leírhatatlan belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit, vagy a magas szintű, megmagyarázhatatlanul működő szeretet.
Az elme feladatát érdekes módon világítja meg a görög Prométheusz istenről szóló mítosz. Prométheusz - miután testvére minden képességet és erőt szétosztott az állatok között - adni akart valamit a védtelenül maradt embernek, ezért elhozta neki az égből a tüzet. Leggyakrabban azt az értelmezését találjuk ennek a mítosznak, hogy e tűz a mesterségek gyakorlásához és az életkörülmények javításához szükséges tüzet jelentette. Azonban bizonyára nem csupán az ember technikai előrehaladását szolgálta, hanem sokkal többről volt szó. Aiszkhülosz A leláncolt Prométheusz című drámájából kiderül, hogy a mesterségekre tanító tűzzel mi mindent kapott még ajándékba az ember: hogy tudatában legyen halhatatlanságának, és hogy soha ne veszítse el a reményt. Innentől kezdve az ember fel van vértezve az elmével, amely tehát égi eredetű, és nem csak a praktikus, mindennapi észt jelenti.
Ha elménk ekkora áldás lenne, miért látjuk mégis átoknak is egyszerre? A választ keresve gondoljunk vissza például az utóbbi negyedórára, és fussuk végig magunkban, merre jártak gondolataink e kis idő alatt! Legtöbbünknél valószínűleg sokféle, ide-oda futó ötlet tűnt fel, melyek közül egyesek megmagyarázhatatlanul messze szaladtak, mások meg - néha a legjobbak - gyorsan elfelejtődtek. Az elme egyik tulajdonsága tehát az, hogy nehezen irányítható, sőt, mintha egyszerre túl sok gondolatnak vagy gondolatfoszlánynak akarna helyet adni. Hogyan lehetne jobban vezérelni ezt az engedetlen részünket?
Ugyancsak nem kell messze keresnünk az elme egy másik, szenvedést hozó jellemzőjét: ugyanis ideje egy részét a „mi lesz, ha”, „mi lett volna, ha” kezdetű gondolatokkal és mindennemű ítélkezésekkel tölti, vagyis feltételez anélkül, hogy ellenőrizni tudná és akarná, hogy ezeknek a véleményeknek van-e közük a valósághoz és az igazsághoz. Továbbá, bár a szétfutó gondolatok is jellemzik, van az elmének egy olyan tulajdonsága is, amelyben meglepő „koncentráltságot” mutat. Elég arra gondolnunk, micsoda kitartással tud egy vágyott dolog körül időzni, mégpedig úgy, hogy a sóvárgó gondolatok („még ez is jó lenne, még azt is meg kellene szerezni vagy ismerni.”) nem elégszenek meg, hanem újabb és újabb zsákmányra vágynak.
És ha már az elme bajainál tartunk, érdemes a felejtésre is emlékeznünk, hiszen mindannyian küzdünk azzal, hogy mennyi fontos és jó rostálódik ki az agyunkból, míg a nem túl lényeges dolgok elégedetten terpeszkednek a helyükön.
Miután az elmének sok hibáját a fejére olvastuk, mégiscsak oda juthatunk, hogy a megoldást is ő maga szolgáltatja, ha akarja. Az elme, és vele az ember, akkor válik felnőtté, ha éretlen csapongásai után megtanul koncentrálni. Ennek a képességnek a fejlesztéséhez egész egyszerűen már az is hozzájárul, ha a testet ellazítva igyekszünk összpontosítani, mert az ellazulás mentális szinten befogadóbbá tesz bennünket. Mi segíthet az emlékezet erősítésében? Érdemes megfontolni, hogy arra emlékszünk jobban, amihez valamilyen gondolat kötődik.
Minél több gondolatot küld egy erős agy, annál szorosabb kapcsolat fűzi majd a megjegyzendő dologhoz. „Eddzük” magunkat a következőképpen: ha olvasunk, álljunk meg és gondolkodjunk el az olvasottról, akár minden mondat után. Harmadrész olvasás és kétharmadnyi elmélkedés után észrevehetjük, hogy mélyebben rögzítettük a gondolatot. Ennek feltétele egyrészt az, hogy olyan tárgyú könyvet válasszunk, amelynek valóban érdemes megjegyezni a tartalmát, másrészt hogy az elmélkedés közben, a témára koncentrálva, igyekezzünk megállítani az elkalandozó gondolatokat. Nagy szerepe van a felejtés elleni harcban annak is, hogy igazán fontos-e számunkra, amire emlékezni akarunk. Ha valamire valóban emlékezni szeretnénk, azt fontossá kell tenni: elfogadással, szeretettel (a nem szeretett, vagy legalábbis hárított dolgokat nem véletlenül felejtjük el), illetve az akarat felhasználásával. Napi gyakorlatot tarthatunk a koncentrálóképességnek és az emlékezetnek: öt percig szemléljünk egy tárgyat úgy, hogy egészében és részleteiben is rögzítsük agyunkban, és másnap idézzük fel a lehető legpontosabban, majd hasonlítsuk össze a valódit az emlékezetből előhívott képpel.
Meglepő lehet, de a gondolatok is saját testtel rendelkeznek, szinte önálló lényeknek tekinthetők. A durvábbak és a finomabbak is a saját társaságukat keresik: így egy már magunk előtt is szégyellnivaló gondolat vonzza magához hasonszőrű, nem szimpatikus társait, míg a jó, tiszta, nem ítélkező gondolatok szintén hasonló természetű barátokat hívnak. Érdemes tehát - nem kis önfegyelemmel - ügyelni arra, hogy a lelkünk szava szerint már rossz, otromba gondolatot a lehető leggyorsabban állítsuk meg. A jó gondolatok, bármilyen kicsik is, erősítik egymást - ahogy a kancsóban is összegyűlik szép lassan a víz, ha cseppenként kerül is bele. Az élet tudatos átalakításának egyik eszköze ez a kis titok: ha az elérni vágyott jóra, például jobbik önmagunkra, egy erényre összpontosítunk, akkor az szinte megszokott mentális formává válik, testet kap, és így beépülve - hasznára magunknak és másoknak - hamarosan kifelé is hatni fog.
Idézetek az elméről
"Ami ma vagy, tegnapi gondolataidból ered, és amit most gondolsz, holnapi életedet formálja. Életünk az elménk teremtménye. Ha az ember tiszta elmével szól vagy cselekszik, az öröm úgy követi, mint saját árnyéka.” (Buddha)
„Az elme állhatatlan és csapongó, kedve szerint bárhová elillan a káprázatot követve. Valóban nehéz visszafogni. De mégis jó irányítani. Az önmagán uralkodó elme nagy örömök forrása.” (Buddha)
„Atyám, az emberész az istentől való,
S ennél nagyobb kincset képzelni sem tudok.” (Szophoklész)
„A sokféle tudás nem tanít meg arra, hogy esze legyen valakinek.” (Hérakleitosz)
„A te bajod kútfeje nem másnak a vezérlő értelmében van, sem a téged környező világ valami módosulatában vagy változásában. Hát hol? Abban, hogy a rosszról gondolkodol.” (Marcus Aurelius)
„Ha fel akarunk épülni tudatlanságunkból, meg kell azt vallanunk.” (Montaigne)
„Minden tudás, ha el van szakítva az igazságosságtól s a többi erénytől, csak agyafúrtság, és nem bölcsesség.” (Platón)
„Szoktasd rá testedet, hogy agyadnak engedelmeskedjen, s elámulsz majd azon, hogy megtalálod a boldogságot.” (Stendhal)
„Nincs semmilyen különleges tehetségem, csak szenvedélyesen kíváncsi vagyok.” (Einstein)
„Van-e világos értelmed? - Igen! - Miért nem élsz vele? Mert ha ez betölti feladatát, mi másra van még szükséged?” (Marcus Aurelius)
Az idézetek forrásai:
Antik bölcsek, gondolatok, aforizmák
Válogatta: Pais István, szerzői kiadás, 1986.
Dhammapada (Buddha tanításai)
Új Akropolisz Kiadó , Budapest, 1998.
Marcus Aurelius: Elmélkedések
Kossuth Kiadó, Budapest, 1991.
Idézetek Einsteintől
Gondolatok könyve (Az aforizma francia mesterei)
Ford.: Gábor György, Budapest, 1960
Olvastad már?
Szélesítsük ki elménk határait: fogadjuk be a legjobb gondolatokat