Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás bevezette volna a köztudatba a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint az elsőre látszik.
És ha ebben nincs is semmi újdonság, annak azonban újnak kellene lennie, hogy igyekezzünk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindenkire hatással vannak.
Manapság az élet nehézségei egyre inkább ránk kényszerítenek egyfajta „szimbolikus nyelvet”. A magánytól és a meg nem értettségtől való félelem arra késztet bennünket, hogy elrejtsük vagy legalábbis kellőképpen álcázzuk érzelmeink és gondolataink többségét. Ennélfogva tehát arra is képesek vagyunk, hogy megfejtsük ezt a fajta kifejezésmódot, ami fokozatosan egy új nyelvet hoz létre.
Mint a történelem során már annyiszor, az emberek többsége ma is csak éli egyik napját a másik után, nem ismeri fel a múlt értékét és elfordítja tekintetét a jövőtől. A múlt elfeledése, mint szimbolikus tett, több mindenre utalhat: a tudatlanságtól kezdve egészen a rossz vágányra terelődött újító hajlamig; a múlttal való szembesülés félelmétől addig a félelemig, hogy nem felelünk meg korunk követelményeinek. A múlt kitörlése a legjobb módszere annak, hogy felértékeljük azt a kevéske valamit, amit a jelenben teszünk.
A jövő lebecsülése azonban még ennél is veszélyesebb. Itt érdemes a mélyére hatolni a szimbólumoknak, amelyek e mögött a negatív viszonyulás mögött rejtőznek. A gondolkodó és intelligens ember nem tud egykönnyen elszakadni az időtől és az idősíkoktól; nehéz, majdhogynem lehetetlen szétválasztani a jelent a múlttól és a jövőtől. És még ennél is nehezebb érdektelennek mutatkozni a jövő iránt, hiszen ott valósulnak majd meg álmaink és reményeink, amelyek ma lelkesítenek.
Lehetséges, hogy – jelképesen szólva – minél jobban elzárkózunk valamitől, annál inkább foglalkoztat; és minél inkább lekicsinyeljük, annál jobban hatalmába keríti gondolatainkat és érzelmeinket.
Kizárólag a pillanatnak élni tehát ebben a megközelítésben csupán menekülés attól a félelemtől, hogy vágyainkkal ellentétes, riasztó jövő vár ránk, hiszen tudat alatt tisztában vagyunk vele, hogy nem reménykedhetünk olyan jövőben, amelyben a tetteink ne vonnák maguk után a következményeiket.
A mai zűrzavarnak a jövőben nem túl rózsás következményei lehetnek, ezért behunyjuk a szemünket és azt hisszük, hogy amit nem látunk, az nem is fog bekövetkezni. De a jövő kérlelhetetlen, csakúgy, mint a múlt, amelyet nem tudunk meg nem történtté tenni, bármilyen színben is tüntetjük fel.
Filozófusként, az igazságot szerető emberként az a fáradságos, ám annál nemesebb feladatunk, hogy kinyissuk a szemünket, szembenézzünk a valósággal, és a lelkünkhöz fordulva a jelenben teremtsünk. Mindig helyesbíthetjük a haladási irányt és a célokat, mindig önthetjük más formába a jövőt.
Ebben az esetben is jelen van a szimbolikus nyelv: az egészséges, jövőre irányuló optimizmus akkora lendületet ad, hogy még a legnehezebb vállalásokkal is szembe tudunk nézni.
A hárítás a félelem jele. A felvállalás és a teljes erőbedobással való cselekvés viszont a TUDATOSSÁG szimbóluma.