Takács Mária cikkek

Egy hétköznapi délelőtt éppen villamoson utaztam. Az egyik megállónál felszállt egy fiatal férfi. Valahogy nem volt szimpatikus az arca. Meg az a pedáns öltöny és a drága bőrtáska sem nyerte meg a tetszésemet. És ebben a pillanatban képes volt levetni magát arra az üres helyre! „Az ilyenek így szoktak viselkedni. Körül sem néznek!” – gondoltam magamban. Még hosszabb és borúsabb töprengésbe kezdtem az emberi önzésről. Hirtelen azonban egy váratlan esemény megszakította eszmefuttatásomat. Merthogy alig telt el egy-két perc, az a bizonyos férfi, meglátva egy idősebb hölgyet, felugrott és egy mosollyal az arcán nyomban átadta a helyét.

„Rohanó világunk” – mennyiszer halljuk és mondjuk ezt a már-már közhelyszerű kifejezést. Úgy tüntetjük fel magunkat, embereket, mintha elszenvedői lennénk ennek a nyugtalanságnak, felgyorsult tempónak, pedig nem a Nap, a bolygónk, vagy épp az évszakok kezdtek elvadult vágtázásba. Elég csak pár perc önmegfigyelés, ahogy Fernand Schwarz ajánlja az Összpontosítás és belső felébredés című filozófiai-önismereti könyvében, és máris kiderül, mennyire csapongók a gondolataink, mennyire nehéz egy úton tartani őket, és milyen gyorsan ébrednek és tűnnek el érzések, benyomások.

Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének. Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével. Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából, amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei, és teret ad az olyan, biokémiai képletekkel leírhatatlan belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit, vagy a magas szintű, megmagyarázhatatlanul működő szeretet.

„Néhol kerekeket forgattak annak emlékezetére, hogy a nap immár a' maga abrontsának felső Pontyára felhágott s megis fordult” – idéz fel egy nyári ünnepi szokást a 18. században Bod Péter. Az a bizonyos abronts nem más, mint a Nap földi nézetből rótt éves útjának hatalmas köre. Ennek felső Pontyára az északi félgömbön június 21-én, a nyári napfordulón érkezik.

Egy beszélgetős rádióműsorban a rosszkedvről volt szó. Az egyik telefonáló panaszkodott, hogy levertnek érzi magát, mert senki sem szól hozzá kedvesen. Amikor bemegy a munkahelyére, egy morcos titkárnőt lát, senki sem mosolyog rá, és senki sem kérdezi meg, hogy van. Eszembe jutott az a kis cinege, aki az egyik kora tavaszi hideg reggelen vidáman és bátran szólt, és azt kiabálta (legalábbis úgy értettem), hogy „nincs több tél, nincs több tél”.

Apuleius, a népszerű író és szónok, akinek – Vergilius mellett egyedüliként a római irodalom történetében – már életében szobrot avattak, utólag a Lucius praenoment kapta neve mellé. Lucius a főszereplője annak az egyik első európai regényként számon tartott műnek, amelynek eredeti címe Átváltozások (Metamorphoseon libri XI), illetve későbbi, ismertebb elnevezése Az aranyszamár (Asinus Aureus).

A címek elárulják ennek a kalandos, parodisztikus elemeket is tartalmazó, olvasmányos regénynek a fő történését: Lucius, a mindenféle mágiára, titokra kíváncsi fiatalember Thesszáliába érkezik, hogy megismerkedjen a varázslás tudományával.

Lázár Ervin egyik meséjében Dömdödöm, a kedves mackó egy szeretett lényhez igyekszik. Meg akarja mondani neki, hogy szereti őt. Azonban mire odaér hozzá, már nem tudja kimondani a „szeretlek” szót, mert olyan emberek szájából hallotta korábban, akik biztosan nem gondolták komolyan ezt az érzelmet. Nem nehéz megérteni, miért tudott végül csak ennyit mondani: „Dömdödöm”. Igen, gyakran használjuk a „szeretet”, „szerelem” szavakat, de vajon mit mondunk vele valójában? Szeretjük például a csokit, „nagyon” szeretünk aludni, „igazán” szeretünk valamit, bár… A szerelem ott leng körülöttünk mindenhol, ugyanakkor egyszerre mégis nagyon távol van tőlünk. A verseket hívhatjuk segítségül, kimondani a kimondhatatlant, és fogódzót nyújtani kérdéseink megválaszolásához. Mi gyújtja lángra bennünk a szerelmet? Miért szenvedünk a boldogság közepette? Hogyan lehet a szerelem átalakító erő?

A filozófus – ahogy ezt régen sokszor megfogalmazták – többek között éppen a derűről, a nyitottságról és a humorérzékről ismerhető fel. Vagyis ne úgy képzeljük el a bölcseket, mint akik magukba fordulva, savanyúan szemlélődnek. Az ókorban a „humor” szón különös módon nedveket értettek, amelyek a testben áramlanak, és fenntartják az ember testi és lelki jólétét. Ha jól meggondoljuk, valóban igaz, hogy a humor kell az egészséghez, sőt néha a túléléshez is.

Ez a különleges varázsú kép sem kerülhette el a művész más híres alkotásainak sorsát: a modern technika alkalmazásával már sikerült megszámolni, hány ecsetvonással készült, a digitalizálás felderítette eredeti színeit, sőt, nem kevesen ezen a képen is titkos kódokat kerestek. Ahogy más, világszerte csodált művekkel már megtörtént, akár részecskegyorsítóval is vizsgálhatnánk festési technikáját, mégsem valószínű, hogy így közelebb kerülnénk szépségének és sokértelmű szimbolikájának megfejtéséhez.

A 2009-ben készült kínai Konfuciusz-film az európai nézők számára egyfajta „egzotikumot” képvisel, hiszen a konfucianizmust általában jellegzetesen kínainak, tőlünk távolinak, kifejezetten a keleti gondolkodáshoz kapcsolódónak tekintjük.

Életpályájának egyik kutatója „toronyépítő”-nek nevezte Kós Károlyt, amivel arra utalt, hogy építményeit jellegzetessé teszik a tornyok, tornyocskák. Ezek feltűnnek a nevével kapcsolatban leggyakrabban említett Wekerle-telepen éppúgy, mint a keze alatt megszületett középületeken, templomokon. Ha pedig csodálkoznánk, hogy miként lehetnek a magyar népi építészetet idéző tornyok a Fővárosi Állat- és Növénykert egyes állatházain, nos hát annak is az az oka, hogy az erdélyi művész volt ezek egyik fő tervezője.

A kötelező olvasmányok hasznosságáról sokat vitatkoztak és fognak is vitatkozni, de abban mindannyian egyetérthetünk, hogy felnőtt, érettebb fejjel jó újraolvasni (vagy végre elolvasni) ezeket a könyveket, hiszen biztosan többet értünk meg belőlük, élénkebben és mélyebben éljük át az olvasottakat. A magyar olvasóközönség számára Móra Ferenc elsősorban a Kincskereső kisködmön, a Rab ember fiai írójaként maradt meg. Érdemes feleleveníteni ezeket a műveket és megismerni írójukat: újra (vagy végre) hatni fog ránk az írások és alkotójuk kedvessége, embersége és a világ legkisebb dolgait is élettel-lélekkel megtöltő leleménye.

Johann Sebastian Bach pályája, jelleme a fegyelem, a tanulás, a munka és a szilárd akarat példáját mutatja. Ezért is tartotta őt a jogtudós, egyben híres orgonaművész, majd érett fejjel az afrikai szegényeket önkéntes orvosként segítő Albert Schweitzer a mesterének. A zeneszerzőről írt könyvében objektív művésznek nevezi, akinek nem tudnánk többet művei keletkezéséről, indíttatásáról akkor sem, ha az összes levele, feljegyzése megmaradt volna1, mivel életműve nem személyes, hanem az egyes ember felett álló egyetemes forrásból táplálkozó, az emberi lelkeket megtermékenyítő patak. (“Bach" nevének jelentése “patak".)

Ez a sugárzó, különös imperátor az i. sz. II. században élt Marcus Aurelius, aki 161 és 180 között uralkodott. Az utókor filozófuscsászárnak nevezte, és nemegyszer vitatkoztak arról, hogy császár vagy filozófus volt-e inkább.