Lázár Ervin egyik meséjében Dömdödöm, a kedves mackó egy szeretett lényhez igyekszik. Meg akarja mondani neki, hogy szereti őt. Azonban mire odaér hozzá, már nem tudja kimondani a „szeretlek” szót, mert olyan emberek szájából hallotta korábban, akik biztosan nem gondolták komolyan ezt az érzelmet. Nem nehéz megérteni, miért tudott végül csak ennyit mondani: „Dömdödöm”. Igen, gyakran használjuk a „szeretet”, „szerelem” szavakat, de vajon mit mondunk vele valójában? Szeretjük például a csokit, „nagyon” szeretünk aludni, „igazán” szeretünk valamit, bár…
A szerelem ott leng körülöttünk mindenhol, ugyanakkor egyszerre mégis nagyon távol van tőlünk. A verseket hívhatjuk segítségül, kimondani a kimondhatatlant, és fogódzót nyújtani kérdéseink megválaszolásához. Mi gyújtja lángra bennünk a szerelmet? Miért szenvedünk a boldogság közepette? Hogyan lehet a szerelem átalakító erő?
Mibe leszünk valójában szerelmesek? Érdekes választ olvashatunk ki a görög mitológiából, Pórosz, a gazdagság és Pénia, a szegénység történetéből. Pórosznak és Péniának, vagyis a bőség urának és a koldusnak a gyermeke a szerelem istene, Erósz. Tehát egyszerre szegény és gazdag a szerelmes? Igen, mert arra vágyik, ami hiányzik belőle. Szeretne eggyé válni a másikkal, és így magába fogadni annak gazdagságát. Más értelemben is kettős a szerelem, hiszen vágyakozóvá tesz, és így kínoz, másrészt viszont hatalmas tetterőt és lelkesedést is ad.
Létezik a szerelemben a sok szenvedés ellenére is boldogság? Az előadás erre a gyakran feltett kérdésre válaszolva az önismeret fontosságát emelte ki. Ha nem igyekszünk magunkat megismerni, hogyan tudnánk a másikat igazán megszeretni? Ha magunkat nem tudjuk elfogadni, akkor nehéz elképzelni, hogy a másik embert tisztelni tudjuk. Az önismeret nemcsak alapja, hanem kísérője is a szerelemnek. „Nagyon szeretlek, hiszen magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled” – írja József Attila.
A másik elfogadásával önmagunk megértése felé is lépünk, és különleges lehetőséget kapunk arra, hogy saját magunkkal is találkozzunk. Ficino, a reneszánsz kori Itália filozófusa szerint a szerelmes a másikon keresztül saját magát birtokolja. Felismeri a másik emberben, és egyúttal magában is, a ragyogást. Egyfajta újjászületést élhet át azzal, hogy más szemmel látja kedvesét és saját magát is. És ha második születésről beszélünk, akkor azt természetes módon meg kell előznie valamifajta halálnak. Az hal meg bennünk, amiről lemondunk a szeretett lény kedvéért: egy igazi szerelemben az önzés egy-egy darabkáját hullatjuk el.
A szerelmes annyira szereti a másikat, hogy nem csak azt látja benne, hogy milyen abban a pillanatban, hanem azt is, hogy mi az a jövőbeli jó, ami benne rejtekezik, és segíteni lehet kibontakoztatni. És ha a rosszat is észreveszi, érdemes elgondolkodni azon, hogy valószínűleg éppen azért szúrt szemet neki az a bizonyos hiba, mert maga sem mentes tőle, és legjobb, ha először magában igyekszik kijavítani, mielőtt a másiktól várja a tökéletességet.
Az egyik idézett Pilinszky-versben a halandót halhatatlanná tette a szerelem. A szerelem szárnyakat csatol az emberre, hogy elrugaszkodjon a maga szűk világából. Plótinosz szerint a szerelmes érintkezésbe kerül a széppel – akárcsak a zenész a harmóniával –, de kezdetben csak egy meghatározott testi valón keresztül képes azt felfogni. Ha az igazi szépségben akar gyönyörködni, akkor törekednie kell arra, hogy észrevegye a szépséget más megnyilvánulásokban is, és értse meg, hogy mindebben a formákon túli égi harmónia és a tökéletes szépség köszönnek vissza.
Dömdödöm tudta, hogy nem szabad elpazarolni a szeretet és a szerelem szavait. Érdemes megbecsülni azt az adományt, hogy a szerelem által olyan harmónia részesei lehetünk, amelyben megláthatjuk a szépséget és a jót egy másik emberben, saját magunkban és az emberin túl is.
Olvastad már?
Erósz, a szerelem
Giordano Bruno: A szerelemről
Szerelem idézetek
Engedd szárnyalni a lelkedet!