A kérdés egyidős az emberiséggel: mi a szerelem? Hogyan lelhetünk rá a mára már szárnya vesztett Erószra világunk szerelemútvesztőiben?
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a szerelem jelentése végtelenül kitágult, és egyre több arculata hódít teret. Már egy felületes áttekintés után is kiderül azonban, hogy messze nem ilyen egyértelmű a helyzet.
Vajon szerelemnek lehet-e nevezni a puszta testi kielégülést, amelyről ebben a szabados légkörben annyit áradoznak? Vagy mondhatjuk-e annak a gyakori párcserélgetéseket és összevissza kapcsolatokat, amelyeket azoknak a fiataloknak és nem is annyira fiataloknak az elfásult és kiégett ösztönei követelnek, akiket már nem érdekel és nem vonz semmi? Van-e közük a szerelemhez azoknak az eltévelyedéseknek, amelyek a nemes érzelmek hiányát, egyszóval az érzelmi ürességet igyekeznek leplezni?
Érthetjük-e szerelmen az adok-kapok viszonyokat, az egyéjszakás kalandokat, azokat a kapcsolatokat, amelyek a legkisebb nehézség hatására is felbomlanak? És mit mondjunk a kiüresedő érzésekről, amelyek a lelkesedéstől az apátiáig, majd az apátiától a gyűlöletig silányulnak? Lehet-e ott feledés és közöny, ahol egykor szerelem volt?
Kérdéseimre nincs válasz, Erósz hallgat. Csak törött szárnyaira szegezi a tekintetét… Hajdani csillogó tollai tövén kibuggyan egy csepp, vér és a gazdátlan könnyek elegye. A csepp görbületén régi képek tükröződnek, látványuk arra késztet, hogy újra kérdezzek a szerelemről.
Hol van az a hatalmas érzés, amely fényt gyújt a szemében annak, akiben él, és bevilágít mindent, amit csak ér? Bár újra látnám a szerelmesek határtalan lelkesedését, akik úgy járnak-kelnek a világban, mintha az csak értük volna, akik semmibe vesznek minden akadályt, és úgy érzik, képesek megküzdeni bármilyen szörnyeteggel.
Mit tettek a szerelemmel, amely boldogságot, csendes extázist hoz a szívekbe, és onnan kitörni vágyik, mert a szív kevés neki?
Hol vannak azok a férfiak és nők, akik odaadják egymásnak mindenüket anélkül, hogy bármit is kérnének cserébe? Hol vannak azok, akik képesek megbocsátani, várni, bízni, segíteni, megérteni, túllátni az öregedésre ítélt testen? Hol van a biztonságnak az a gyönyörű érzése, hogy megtaláltuk azt a lényt, akire szükségünk van ahhoz, hogy utunk teljessé váljon e Földön?
Hová rejtőzött szavak nélküli, ám annál gazdagabb és kifejezőbb nyelve azoknak, akik hasonló álomban és reményben osztoznak? Hová lettek a finom részletek, a szépség utáni vágy, a gyöngéd hűségeskü, a szüntelenül megújuló köszönete annak, aki szeret és tudja, hogy szeretik? Hol a romantikus szenvedély, amely istent teremt az emberből, valami sokkal hatalmasabbat, mint egy pusztán ösztönöktől hajtott lény?
Hol vannak a szerelmesek, akik elérték a csodát: megállították az időt, megsemmisítették a teret, és megrémítették magát a halált is? Hol vannak azok, akik egyesülésükből, önátadásukból, hűségükből, őszinteségükből oltárt építettek?
Erósz nem felel. Kérdéseim kulcsa mégis benne van. Ő is járja a világot, keresi azokat, akikben felébresztheti ezt az érzelmet, amely önnön létének záloga. És lehet, hogy akiket keres, sokkal közelebb vannak, mint azt ő és én, kérdések közepette gondolnánk.
Itt vagy ott, ahová csak a tekintetünk téved, lehetnek férfiak és nők, akik talán még maguknak sem merik bevallani, mégis a szerelem istenét keresik. Ha majd sokan lesznek, akik e magasztos érzelem fenséges csúcsait élik, Erósz visszanyeri szárnyait, és újra ott száll majd az éterben, bátorítva és oltalmazva a szerelmesek szerelmét.
Olvastad már?