1923. szeptember 1-je, Tokió – a 20. század egyik legszörnyűbb földrengése, a Kanto alapjaiban rázta meg a várost. A pusztítást még tetézte a szerencsétlenséget követő szökőár és tűzvész, amelyben emberek sokasága halt szörnyet, házak ezrei omlottak össze és váltak a tűz martalékaivá. A „túlélő” épületek egyike, az akkor nemrégiben felépült Imperial Hotel – amelyet egy amerikai építész tervezett –, a japánok csodálatát váltotta ki. Gyermekeiket magukkal vonszolva kerestek benne menedéket, védelemért imádkozva ahhoz az istenséghez, amely megőrizte a létesítményt a pusztítás közepette is.
Mi mentette meg az épületet? Valójában a zseniális tervező és alkotó módszere. Frank Lloyd Wright építészre már ifjú mérnökként jellemző volt, hogy kora Amerikájának divatokon és utánzáson alapuló építészetével szemben az egyéni gondolkodás útját választotta épületei megformálásában, amelyet „organikus építészet” névvel illetett.
Ennek szellemében járt el a tokiói Imperial Hotel, a Teikoku esetében is, ahol a helyi adottságok alapjaiban új megoldásokat igényeltek. Gondolná-e bárki, hogy olyan talajra kellett építenie, amely 23 méter mélységig folyékony sárból állt, fölötte mindössze 3 méter talajfeltöltéssel? Ne feledjük, hogy mindezek mellett a helyszín egy földrengésnek állandóan kitett ország fővárosa. „Miért ne harcoljunk a földrengés ereje ellen saját eszközével? Miért ne járhatnánk túl a földrengés eszén?” – írja a megoldás kereséséről egyik írásában.
Más logikus kérdések is felvetődtek az alapos, mindenre kiterjedő tervezés során, amelyekre egyéni megoldásokkal kellett előrukkolni. Mi segítheti például a leginkább a hotelban a földrengést követő tűzvész megfékezését? A víz. A bejáratnál építészeti elemként hatalmas medencét helyeztek el saját vízvezetékrendszerrel, amely a bajban is az épület vezetékeitől függetlenül működhetett, sokakat és az épületet is megmentetve a lángoktól.
Az épület anyaghasználata is rendhagyónak számított. Wright kombinálta a Tokióban gyakran használt lávakövet – amelyet eleinte szinte felháborítóan közönségesnek ítéltek a helyiek a szállodaépítéshez – a vasbetonnal. Fedésként rézlemez zsindelyeket készíttetett a helybéliekkel, megszabadítva a tetőt a szokványosan nehéz és igen súlyos agyagcserepektől.
A kivitelezés módja is szokatlan volt. Wright – akiben őszinte tisztelet és rajongás ébredt a régi japán kultúra iránt – az Amerikában kidolgozott eredeti tervein módosítva sok olyan megoldást alkalmazott, amelyet japán módszerekkel, japán munkásokkal valósíthatott meg. Fontosnak tartotta ugyanis a különböző emberek között megindult tudás- és eszmecserét: „Megszokott látvány volt, amint a munkások csoportokban állva értelmesen csodálták és bírálták az egyes befejezett részeket. (…) Az érdeklődés melegsége és az elismerés mélysége áradt belőlük” – emlékezik vissza könyvében. Az ellenségeskedő, kishitű, féltékenykedő helyi szakmai közegben, az amerikai és európai tervezők bírálatának kereszttüzében végig élvezte és megtartotta fő megbízója, Okura japán báró bizalmát és tiszteletét. Miután az épület túlélte a katasztrófát, Okura levélben gratulált Wrightnak, a tervező „lángelméjének emlékműveként” említve meg a szállodát.
Olvastad már?