Egy utazás élménye

Általában igyekszünk minél hamarabb eljutni egyik pontból a másikba. Mintha az utazással töltött időt nem becsülnénk, vagy egészen egyszerűen nem tudjuk, mivel töltsük ki. Ezért nem is élünk, amíg a két pont között vagyunk, csak nézünk előre, a megérkezés pillanatára várva. Ritkán találkozni olyan emberrel, akinek az úton eltöltött idő ugyanolyan értékes, mint a cél elérésének pillanata; aki nem gyorsítja fel lépteit, hogy sietve elhagyja az egyik helyet és mihamarabb eljusson a másikba; aki élete nagy útjának minden percében élő, mert nem tekinti átmenetinek az indulási és a megérkezési pont közötti időt és teret. Ha jobban belegondolunk, az életben semmi sem átmeneti. Minden pillanat egyedi és megismételhetetlen. Minden pillanat lehetőséget rejt magában.

Akad-e jobb alkalom egy utazásnál arra, hogy az ember megfigyelje önmagát és megállapítsa, mennyire képes megragadni ezt a jelen pillanat adta lehetőséget. Hát még ha olyan útitársra akad, aki ebben segítségére lehet.

Az út legtöbbször oda-vissza vezet. Eddig talán nem is merült fel bennem az, hogy elgondolkodjak a két irány közötti minőségi különbségről. Most feltűnt. Óriási különbség volt köztük. Az odaút autópályán vezetett. Rövid volt, egyenes, a busz csak néha tért le a pályáról, amikor nagyobb városok közelébe értünk. Olyan volt ez az út, amilyennek az ember elvárná: olvashatott, aludhatott, mert semmi sem zavarta, semmire sem kellett figyelnie. Nem látott, nem hallott semmi különlegeset. Nincs is mire emlékeznie.

Visszafelé a régi, lassú, kétsávos úton jöttünk. Csak akkor derült ki számomra, hogy ez a járat a régi úton megy, amikor már késő volt. Bosszankodtam és izgultam is, hogy elérem-e a csatlakozást. És megfogadtam, hogy soha többé nem megyek a lassú járattal. Ekkor történt valami. A busz megállt, hogy új utasokat vegyen fel. Miután kiderült, hogy a várakozó férfi a végállomásig szeretne utazni, hallottam, hogy a sofőr felvilágosítja, nemsokára jön a következő busz, amely az autópályán halad majd, és megvárhatja. Nekem bezzeg nem is volt választásom - gondoltam. A legnagyobb meglepetésemre azonban a fiatalember azt mondta: veletek tartok.

Mondanom sem kell, a busz megállt minden bokornál, ott is, ahol hivatalos megálló volt, de ott is, ahol nem. Közben kisebb pihenőket tartottak a sofőrök a semmi közepén, majd egy nagy ebédszünetet is. Egy ideig izgultam és gondolatban siettettem őket, de közben figyeltem is. Azzal, hogy teljes nyugalommal megálltak ott, ahol az utas kérte, segítettek neki, ráadásul teljesen természetes módon. Nem siettettek senkit sem a felszállásnál, sem a leszállásnál, sőt, még el is diskuráltak egyik-másik utassal a nyitott ajtó mellett. Aztán hirtelen rájöttem valamire: ezek az emberek nem sietnek! Nem tekintik nyűgnek ezt az utazást! Hiszen nekik ez az út nem átmeneti, lényegtelen kis szakasz, amelyet érdemes mihamarabb letudni, otthagyni. Ez a munkájuk, életük része. Egy előre meghatározott menetrendet követnek, amelybe bele van tervezve minden állomás, minden útszakasz hossza és minden megállás.

A fiatalember szemmel láthatólag azonnal ráhangolódott erre a nyugalmas, derűs ritmusra. A sofőrökkel együtt cigarettázott és ivott a pihenőidőkben, az ebédszünetben pedig velük egy asztalnál ülve jóízűen, ráérősen falatozott. Hova is sietne, gondoltam. A hegyek között az ételnek majdhogynem házi íze volt, és a menüből ítélve többnyire helyi alapanyagokból készülhetett. Olcsóbb is volt, mint a nagyvárosban. Ráadásul a pincérek nyugodt tempóban végezték a munkájukat, senki sem kapkodott. Akkor minek is sietne a városba, hogy ott valami gyorséttermi koszthoz jusson.

Egy idő után elkezdtem jobban figyelni a tájat. Sosem látott hegycsúcsok, vízesések, falvak és kisebb városok követték egymást. A nevek hallatán régebbi emlékek idéződtek fel bennem. Egy gyereket láttam a nyája mellett és egy ragadozó madarat, amint magasan körözött a tiszta ég hátterében. És semmi és senki nem sietett. Aki siet, az nem ér rá élni, és itt minden és mindenki élt. Megéri-e egyáltalán másfél órával korábban megérkezni, ha útközben csak annyira voltunk jelen, mint egy poggyásztérbe bezárt bőrönd?

A fiatalember és a sofőrök jó példát mutattak, és ehhez hasonlót minden ember mutathat az élet bármely területén. De az igazi kihívás az állandó éberség, a kapkodások és halogatások nélküli élet, amelyben nincsenek átmeneti, kevésbé értékes pillanatok. Nincs sok értelme átrohanni az életen úgy, hogy egyes szakaszait lerövidíteni, másokat pedig meghosszabbítani igyekszünk. Hiszen minden pillanatban ott vagyunk teljes valónkkal, és érdemes figyelni azokra a kis ébresztő jelekre, amelyek ezt újra és újra eszünkbe juttatják. Ezen az úton a fiatalember rövid mondata - „Veletek tartok” - ilyen ébresztőt jelentett számomra.

A visszaút a régi kanyargós úton haladt, megkerülte a dombokat, a folyókat a legszűkebb szakaszukon szelte át, a falvak mellett futott, az erdőkön át. Ha tehetem, egyszer még újra végigjárom...