Cikkek

A filozófusok, a bölcsek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak az emberi életben az erényeknek, és úgy tartották, hogy vannak köztük olyanok, amelyek alapját képezik minden további erénynek. A kínai bölcselet négy alaperényének eredete a két ősprincípiumhoz vezet, és egyben a megnyilvánult világ alapját is képezi. Az erényként megjelenő négy tulajdonság nem más, mint kozmikus erők megnyilvánulása az ember szintjén, amelyek a világegyetemet magát is működtetik. Mennyire más fényben láthatjuk így a mai világban nem éppen megfelelő tiszteletben részesített erényeket!

Milyen a precíz ember? Pontos. Aki pontos, az összeszedett, és egyértelmű, meghatározott szabályok szerint él. És határozott is. Aki pontos, az célba talál. Sokszor vagy azért hibázunk, mert nem tudjuk célba venni, amit el szeretnénk találni, vagy mert nem tartjuk fontosnak a célok pontos meghatározását. A pontosság bármilyen cselekvésben segít, ha az a célunk, hogy egyre jobban menjen.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne foglalkozzunk a gazdasági válsággal, amely világszerte sokféleképpen sújt megannyi embert. Egyrészt szembesültünk azzal, hogy az utóbbi évtizedek társadalmi-gazdasági modelljéből adódóan az anyagi fejlődés ciklusai nagyobb hatást gyakorolnak életünkre, mint gondoltuk vagy szerettük volna. A válság ugyanakkor rávilágított arra, hogy az embernek az anyagiakon kívüli értékei is vannak, amelyekre támaszkodni tud a nehéz időkben.

A figyelmet a mindennapi életben kell elkezdeni gyakorolni. Naponta használjuk öt érzékszervünket, és sokkal több időt töltünk a használatukkal, mint gondolnánk. Ezért kell összekötni a figyelmet az érzékszervekkel. A tapintással bőrünk érzékel minden megfoghatót. Észlelhetjük a hideget, a meleget, a simát, az érdeset… Ha pusztán ennél az egyszerű, fizikai érzékelésnél maradnánk, akkor csak a kellemeset keresnénk, és nem figyelnénk oda a tárgyak között meglévő finomabb különbségekre. A figyelem ebben az esetben arra késztet, hogy ismerjük fel a részleteket, árnyalatokat, fokozatokat, érzékelésünket pedig jóval szélesebb körre terjesszük ki, és ne maradjunk meg csupán a kellemes vagy kellemetlen hatások érzékelésénél.

Egy régi történet szerint az indiánok az olyan csapdákat szerették, amelyek nem ölték meg a zsákmányt. Mivel egy étkezésre egy nyúl elég, ezért így a másik hármat el tudták engedni… és bár rendszeresen vadászták a bölényeket és a síksági indiánok szinte mindent a bölényekből készítettek, e miatt a gondolkodásmód miatt több száz év alatt sem irtották ki őket. Az Egyesült Államok kormányának ez alig néhány évtized alatt sikerült: a 19. század végére 60 millió bölényből hírmondó is alig maradt, csakúgy mint a létalapjukat vesztett indiánokból.

Ez a kérdés azon valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk feltétlenül magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette kézen fogva őket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni? Mindenkit foglalkoztathat ez a kérdés, amikor ki szeretnénk fejezni a legjobb érzéseinket és gondolatainkat, de nem találjuk a megfelelő formát.

A múlt, a jelen és a jövő nem léteznek különálló létezőkként, hanem ugyanazon dolog részei; azonban nem valóságos részek, csupán annak tűnnek, és milyenségük attól függ, hogy honnan nézzük őket. A valóban szellemi ember nem azonosul ezekkel az időleges megjelenésekkel; ő korábbról való, most van és holnap is lesz, az idők végezetéig.

„Ne félelemmel és utálattal tekints erre a világra. Bátran nézz szembe bármivel, amit az istenek neked szánnak.” „Hallgasd meg a fenyő, a bambusz és a szilvafa tanítását. A fenyő örökzöld, szilárd gyökerű és tiszteletre méltó. A bambusz erős, rugalmas és törhetetlen. A szilvafa virága szívós, illatos és elegáns.”

Mostanában sok minden nem „menő” már, mint például a hősiesség, az élet hősi felfogása. Könyvekbe való témának tartják, ráadásul nem is a történelemkönyvekbe, hanem a gyerekeknek szóló fantasztikus történetek közé illőnek. Ezek a mese- vagy mozihősök szórakoztatják el őket, hacsak fel nem bukkan egy újabb pszichológus, aki azzal áll elő, hogy az efféle meséktől sérül a gyerekek lelkivilága. De a divathullámoktól eltérően, az élet gazdag tárházában sokkal több hősiességgel találkozhatunk, mint amit annak tartunk. Nem a nagy emberekről van most szó, akik az irigy, besározó rágalmak ellenére is saját fényüket sugározzák a múltból, nem. A kis, hétköznapi hősökről beszélünk, akik bátor tetteket visznek véghez titánokhoz méltó erőkifejtéssel, bár nem haladták meg az emberi szintet.

A filozófiát sokszor női alakban jelenítették meg, komoly, büszke, szép nőként, aki ellentétes érzelmeket vált ki az emberből: vonz és nehézségeket támaszt, megigéz és zavarba ejt, hívogat és visszariaszt. No, nem méltóságteljes külseje vagy ruhája idézi elő mindezt, hanem inkább a néha magánál hordott könyv, amelyet oly sokan érthetetlennek vagy haszontalannak bélyegeznek, mivel nem az azonnali szükségletekről és a hétköznapi élet dolgairól szól. Ilyen hasznavehetetlen lett volna az ókori filozófia, vagy pusztán ilyenné silányult a róla alkotott kép az azóta tartó időutazása közben?

A lelki nagyság egyik különleges formája az, ha ismerjük saját gyengeségeinket. Ha viszont semmibe vesszük őket, akkor nem csupán ostoba hiúságunknak adjuk tanújelét, hanem azt is bizonyítjuk, hogy soha nem is leszünk képesek felülmúlni gyengeségeinket. Aki képes felismerni gyengeségeit, arra is rá tud jönni, hogyan javíthatja ki és helyettesítheti őket erősségeivel. Mi egy hiba? Nem lehet mindig bűnnek, torzulásnak tartani a hibákat, mert legtöbbször nem ennyire súlyos a helyzet. Egy hiba szinte mindig valamilyen űrt, hézagot jelent, ahol valami hiányzik. Vagy valamilyen tökéletlenséget mutat. A hiányosságokat és a tökéletlenségeket pedig ki lehet javítani.

Mily kegyetlen a kétely! Az ember a definíció sarja, ezért mindig egyértelmű dolgokra vágyik; a két meghatározott dolog közötti űrt szörnyűséges szakadéknak éli meg. Hiába tesz szert valaki egy darab földre, ha előtte nem fénylett benne az ég egy darabkája. Felcicomázhatja ugyan magát csillogással, de sosem lesz teljes emberré.

Kimondva vagy kimondatlanul, napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor feltesszük magunknak a kérdést: Miért kell szenvednünk? Mi végre a fájdalom? Ez a kérdés olyasvalamire vonatkozik, ami az ember számára elkerülhetetlen.

Tudunk-e gondolkodni teljesen önállóan, minden külső hatástól függetlenül? Azt hiszem, erre senki sem képes, és hogy másoktól leginkább olyan gondolatokat veszünk át, amelyek annyira közel állnak sajátjainkhoz, hogy teljesen magunkénak érezzük őket. Azokat a gondolatokat és nézeteket fogadjuk be, amelyekről sejtjük, hogy a legjobban illenek hozzánk. Ha a meggyőződésekről van szó, nem az eredetiség a fontos, hogy egy új, idáig ismeretlen nézetet valljunk, hanem az, hogy hitelesen éljünk egy ideát, amely akármilyen régről származhat, mégis hasznos számunkra és alkalmas arra, hogy egymással összefüggő értékek egységes rendjét építhessük köré.

A rómaiak úgy gondolták, hogy élni jó dolog, és ezért, ha lehet, ki is kell használni. Öröm a hosszú és jó élet, amikor megadatik mindenféle földi boldogság, de akkor sincs baj, ha hamarabb jön el a halál. Ez egy furcsa kettősséget alkotott: egyrészt nagyon sokra becsülték az életet, amíg tartott, de amikor eljött a halál ideje, vagy választani kellett, hogy meghaljon-e az ember vagy szégyenben maradjon, akkor inkább a halált választották. Egy olyan szemléletet képzeljünk el, amelyben a halál teljesen egyenrangú az élettel. A halál önmagában nem rossz, csupán valami más ahhoz képest, hogy épp abban a világban, amely a szemünk előtt van, mi zajlik.

Mi is valójában a csontkovácsolás, pontosabban a manuálterápia (görögül kiropraktika), vagyis a kézzel való gyógyítás, és miért van rá szükség? A manuálterápia – mint minden más – csak a teljesség igényével vizsgálható, és ezért megértéséhez segítségül hívhatjuk a betegségekre vonatkozó általános törvényeket. A klasszikus meghatározás szerint az egészség harmónia, a betegség diszharmónia. Bármi, ami a mozgásszervrendszerben diszharmóniát idéz elő, az egész szervezet megbetegedéséhez vezethet, de ugyanígy a betegségek is gyógyíthatók a mozgásszervrendszer harmóniájának visszaállításával.

Az egészből kiragadott lényeg egyedi ábrázolása Nicholas Roerich művészetének egyik legjellemzőbb vonása. Az 1874-ben Szentpétervárott született Nyikolaj Konsztantyinovics Rerih az orosz Művészeti Akadémián tanult festészetet, eredendő intuitív fogékonyságát kifejezőkészségének fejlesztésével, és elméje pallérozásával egészítette ki, s éppúgy törekedett az erkölcsi tisztaságra. Az Akadémián kapcsolatba került olyan fiatal művészekkel, mint Muszorgszkij, Sztravinszkij vagy Saljapin, akik hozzá hasonlóan később a kor meghatározó alakjai lettek.

Néha jó, ha az ember újra felteszi magának azokat a kérdéseket, amelyek a filozófia útján tett első lépéseikor foglalkoztatták. Elsősorban azért, hogy szemügyre vegye az összegyűlt tapasztalatokat, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy szellemi viszonyulása lényegében ugyanolyan maradt-e. Évekkel ezelőtt gyötört a „nagyobbak” magabiztossága, akik rövid életet jósoltak legszebb álmaimnak, egy másfajta, jobb, mélyebb és tartalmasabb életre való törekvéseimnek. Akkoriban arra oktattak engem – és attól félek, sokakat, akik hasonló helyzetben vannak –, hogy az eszmék arra jók, hogy tartalmassá tegyék a fiatalkori éveket, hogy meggyújtsák a cselekvés első tüzeit. De azután az élet a maga követelményeivel, rutinjával és kiábrándultságával megteszi a magáét, hogy ezeket az eszméket gyakorlatiasabb és konkrétabb célkitűzések váltsák fel.

Apuleius, a népszerű író és szónok, akinek – Vergilius mellett egyedüliként a római irodalom történetében – már életében szobrot avattak, utólag a Lucius praenoment kapta neve mellé. Lucius a főszereplője annak az egyik első európai regényként számon tartott műnek, amelynek eredeti címe Átváltozások (Metamorphoseon libri XI), illetve későbbi, ismertebb elnevezése Az aranyszamár (Asinus Aureus).

A címek elárulják ennek a kalandos, parodisztikus elemeket is tartalmazó, olvasmányos regénynek a fő történését: Lucius, a mindenféle mágiára, titokra kíváncsi fiatalember Thesszáliába érkezik, hogy megismerkedjen a varázslás tudományával.

Ha az ember elképzel egy filozófiai beszélgetést, valószínűleg nem az jelenik meg előtte, hogy közben Prince, Prodigy, Geszti, Kispál és hasonlók dübörögnek a háttérben… jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mit keres az Új Akropolisz egy zenei fesztiválon. De valamit biztos, hiszen idén már nyolcadik alkalommal költöztünk ki a Szigetre kvízekkel, idézetekkel és az elmaradhatatlan Erénykerékkel.

Aki árral szemben halad, az...
...szembeszáll a parton megtörő hullámokkal is.
...csak halad előre, a széllel is dacolva.
...segíti a természetet, nem szennyezi be és nem tesz benne kárt.
...megvédi az életet akkor is, amikor mások a halál csatlósaivá válnak.
...ugyanazzal a tisztelettel tekint a fákra, az állatokra és a kövekre, mint az emberekre.
...tiszta légkört teremt maga körül akkor is, ha sokan rontják a levegőt...

Miért történnek velünk szerencsétlenségek? Miért betegszünk meg? Miért veszítjük el szeretteinket? Miért pont mi, amikor mások boldogan élnek? Valószínűleg mindenkiben merültek már fel hasonló gondolatok egy-egy nehéz pillanatban. Ilyenkor gyakran halljuk a különféle, szinte már közhelynek számító választ, hogy „Ilyen bárkivel megtörténhet!”, vagy „Ezt a sors akarta így.” Az ilyen mondatok megnyugtatóak lehetnek, de ha nem értjük meg, milyen tanítás bújik meg ezekben a sokszor ismételt mondatokban, aligha szolgálhatnak vigaszul. Az ok-okozat törvénye azt tanítja, hogy valamennyi cselekedetünk, a mindennapi tevékenységeinktől egészen az emelkedett gondolatainkig, valamilyen későbbi okozatot von maga után. Ebből következik, hogy jelenünkben korábbi tetteink következményeit éljük, és ennek tükrében sok minden leegyszerűsödhet. Hiszen nem okolhatunk senkit mindazért, ami velünk történt, nem foghatjuk életünk alakulását a szerencsére és semmilyen egyéb külső tényezőre sem. Magunkban kell megkeresni a hiányt kitöltő, fejlesztendő erőt, amelyre az élet felhívta a figyelmünket. Ezt a felismerést azonban könnyen eltakarják érzelmeink sűrű felhői, amelyek mögül gyakran alig látunk ki.

Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?

Az emberi szervezetet csodálatosan különböző, más-más feladatra „szakosodott” részek alkotják. Összekapcsolódnak, együttműködnek egy nagyobb, közös cél érdekében: az őket egységként és magasabb rendű céljaira használó lélek szolgálatában. A harmónia – és ennek következtében az egészség – megbomlása akkor következik be, amikor az „egész-ség” összhangja átmenetileg vagy véglegesen felborul. Az egység pusztulásának egyik oka, amikor valamelyik sejt az egység adta határain túl kezd terjeszkedni és kiszorítja életteréből a többit, a tőle különböző sejteket. Ezt az orvosok daganatnak hívják, a társadalom nagy szervezetében pedig intoleranciának nevezhetjük, amely, ha tovább fajul, gyűlölethez vezet.

Fűben, fában van az orvosság – mondogatták régen a javasasszonyok. Napjainkra ez a felfogás annyiban módosult, hogy a füvek, a fák és a virágpor már nemcsak orvosság, hanem az allergiás tüneteket kiváltó egyik legfontosabb tényező is a tudomány állítása szerint. Ne ragadjunk le a felszínen, hanem vizsgáljuk meg, mi lehet az allergia igazi oka. Az allergiáé, amelynek előfordulása járványszerű méreteket öltött, és például Angliában (de valószínűleg minden más „civilizált” országban is) az elmúlt 40 év alatt megtízszereződött az iskoláskorú gyerekek között.

A legtöbb ember nagyon elvontan képzeli el a boldogságot; annyira messzire és magasra helyezi, hogy az elérésére tett minden kísérlet már eleve kudarcra van ítélve. A cél homályos, meghatározása bizonytalan, az eszközök nem megfelelőek. Nézzük meg közelebbről, miről is van szó.

Azt mondják, hogy jót tesz a léleknek, ha időről időre változtatunk szokásos életkörülményeinken, jót tesz egy időre elutazni valahová. Talán a lényeg éppen abban rejlik, hogy eltávolodunk azoktól a dolgoktól, amelyeket már annyira megszoktunk, hogy szinte nem is látjuk őket a jelenben, csak valamilyen emlékformával azonosítjuk őket. Az ember ugyanis könnyen eshet a rutin rabságába, így tudata beszűkül, és nem engedi, hogy észrevegye mindazokat a változásokat, mindazt az újat, amit az élet mindig magával hoz. Ennek egyik ellenszere és az embert ébresztő eszköze az utazás. Ilyenkor hirtelen minden új lesz, semmit sem végezhetünk félig alvó állapotban, mint a megszokott munkahelyen, utcán vagy lakásban. Mindenre oda kell figyelnünk, mert semmi sem ismerős, azaz a jelenben történő események, illetve a jelenben lévő tárgyak és emberek annyira lefoglalják a figyelmünket, hogy háttérbe szorulnak múltbéli emlékeink és jövőre vonatkozó vágyképeink egyaránt.

„Gyűlölöm a kötöttségeket!” „Először a jogaim, aztán majd beszélhetünk a kötelességekről!” – halljuk nap mint nap. Figyelembe véve, hogy a nép vezetőinek „mentelmi joga” van a felelősségre vonás elkerülésére, talán nem is olyan meglepő ez a dolog. Pedig, ha visszamegyünk az időben, a klasszikus korban a kötelességet a boldogsághoz vezető egyik útnak tartották. Paradoxon lenne? Azt hiszem, nem. Ahhoz azonban, hogy feloldjuk ezt a látszólagos ellentmondást, vissza kell nyúlnunk néhány gondolat erejéig egy, a maihoz sokban hasonlító korba: Római Birodalom, a hanyatlás fázisa. Belül korrupció, kívül az ellenségek garmada, belül erkölcsi válság, a határokon katonai katasztrófa; belül tudatlanság, kívül a túlélés kényszere.

A pedagógusok és más szakemberek egy ideje már foglalkoznak az olvasás világ- és országszerte csökkenő, az olvasási zavarok pedig növekvő tendenciáival. A kettő voltaképpen összefügg, és az életmódunkban keresendők a kiváltó okok. Ez a jó, tartalmas nyaralást kívánó cikk mégsem merülne bele ezeknek a tárgyalásába. Ehelyett egy kérdést közvetít, amire hirtelen a cikk írója sem tudott mit válaszolni. Afféle kérdés volt ez, ami arra kíváncsi, mely három tárgyat vinné magával az ember egy lakatlan szigetre.

Technológiai, termékei minőségét csiszolgató és teljesítményközpontú civilizációnkban természetes módon merül fel az igény, hogy figyelembe vegyék az embert, aki mindegyik civilizációs modellnek – legyen az technológiai vagy sem – alapvető tényezője. Világszerte számtalan cégnél, nagyoknál, kicsiknél és közepes méretűeknél egyaránt nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy erősítsék az önbecsülést, az eredményességre való tudatos törekvést, az együttműködést és a felelősségtudatot, az emberi viszonyok javulását és a dolgozók közötti megfelelő kommunikációt. Mindez nagyon pozitív és sok esetben javulást is lehet tapasztalni: az emberek felszabadultabbá válnak, jobban végzik a munkájukat és elégedettebbek munkakörülményeikkel. Úgy gondoljuk azonban, hogy itt nem ér véget a folyamat.

Lázár Ervin egyik meséjében Dömdödöm, a kedves mackó egy szeretett lényhez igyekszik. Meg akarja mondani neki, hogy szereti őt. Azonban mire odaér hozzá, már nem tudja kimondani a „szeretlek” szót, mert olyan emberek szájából hallotta korábban, akik biztosan nem gondolták komolyan ezt az érzelmet. Nem nehéz megérteni, miért tudott végül csak ennyit mondani: „Dömdödöm”. Igen, gyakran használjuk a „szeretet”, „szerelem” szavakat, de vajon mit mondunk vele valójában? Szeretjük például a csokit, „nagyon” szeretünk aludni, „igazán” szeretünk valamit, bár… A szerelem ott leng körülöttünk mindenhol, ugyanakkor egyszerre mégis nagyon távol van tőlünk. A verseket hívhatjuk segítségül, kimondani a kimondhatatlant, és fogódzót nyújtani kérdéseink megválaszolásához. Mi gyújtja lángra bennünk a szerelmet? Miért szenvedünk a boldogság közepette? Hogyan lehet a szerelem átalakító erő?

Hajlamosak vagyunk azt hinni – ami talán mentális felépítésünk következménye –, hogy az archetípusok világa túl tökéletes és távoli, csak néhány pillanatra elérhető... Talán az elme szeretné elkerülni az eszményi világhoz való felemelkedés nehéz munkáját, és ezért azt hiszi, hogy az eszmények megközelíthetetlenek, vagy legfeljebb csak ritka pillanatokban érhetők el.

Egy ezzel ellentétes hiedelmünk is van: a szokványosba és mindennapiba nem férnek bele az eszmények; minden szürke, ami hétköznapi és általános... Mintha két egymásnak ellentmondó valóságban élnénk: belső lényünk vágyik az eszmények után, hétköznapi és anyagelvű lényünk pedig megelégszik azzal, amije van és meg is győzi magát arról, hogy ezen a világon nem is lehet másképpen élni.

Itt most nem az alvás közben látott álomra gondolunk. Inkább arról az aktív képzeletről van szó, amely hasonlít ugyan az alvás közben átélt tudatállapotra, csak éppen teljesen tudatos. Ez a képzelet lehetővé teszi, hogy „láthassuk” azokat a dolgokat, amelyek a létezés mindennapi eseményein és a jelen pillanaton túl vannak. Az álmodás képessége lehetővé teszi, hogy észrevegyük a dolgok fejlődését, és hogy olyannak láthassuk őket, amilyenné a jövőben válhatnak. És főleg abban segít, hogy el tudjuk képzelni magunkat olyan cselekvés közben, amelynek révén ezek a változások valóban bekövetkezhetnek.

A sok egyéb ártalom mellett, amelyek tovább gyengítik az emberek már amúgy is megromlott egészségét, ott vannak a finomabb szinten ható lelki betegségek is, amelyek legalább annyi kárt tudnak okozni, mint a testi bajok.

A bizalmatlanság mardosó hatása egyre inkább terjed a társadalomban, ami az együttélés minden formáját tönkreteheti az összetettebb, nagy állami szerveződésektől kezdve egészen a családi és egyszerű személyes kapcsolatokig.

...vagyok, fogalmazta meg Descartes. Az emberiség nagyjai a gondolkodást az emberléttől elválaszthatatlan képességnek, sőt kötelességnek tartották. Korunkban azonban mintha ez háttérbe szorult volna. Nincs is rá idő. Az élet sürget, hogy válasszunk, pörögjünk, mert információk tömkelegét zúdítja ránk. De tényleg az élet hibáztatható ezért, vagy mi magunk tehetünk erről? Dönthetünk másképpen? Megállhatunk-e szemlélődni és elgondolkodni az egyre gyorsuló környezetben, hogy merre visz az áradat? És szükségünk van erre egyáltalán?

A kérdés egyidős az emberiséggel: mi a szerelem? Hogyan lelhetünk rá a mára már szárnya vesztett Erószra világunk szerelemútvesztőiben?

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a szerelem jelentése végtelenül kitágult, és egyre több arculata hódít teret. Már egy felületes áttekintés után is kiderül azonban, hogy messze nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Vajon szerelemnek lehet-e nevezni a puszta testi kielégülést, amelyről ebben a szabados légkörben annyit áradoznak? Vagy mondhatjuk-e annak a gyakori párcserélgetéseket és összevissza kapcsolatokat, amelyeket azoknak a fiataloknak és nem is annyira fiataloknak az elfásult és kiégett ösztönei követelnek, akiket már nem érdekel és nem vonz semmi? Van-e közük a szerelemhez azoknak az eltévelyedéseknek, amelyek a nemes érzelmek hiányát, egyszóval az érzelmi ürességet igyekeznek leplezni?

Noha nem Bonfinié az első a magyar történelmet feldolgozó munkák közül, művének jelentősége a nemzeti történetírás szempontjából mégis igen jelentős, ugyanis egy teljesen új, reneszánsz szemléletet honosított meg hazánkban, amivel a történetírást szaktudománnyá emelte. Munkamódszerét tekintve több mint ötven írott forrás felhasználása mellett rendszeresen szóban is kikérdezte kortársait az események alakulásáról, figyelembe vett szóbeli, családi hagyományokat, de papírra vetette saját megfigyeléseit is. Igyekezett bővíteni széles látókörét, körbejárni az eseményeket, ezáltal kizárni a túlzott szubjektivitást.

Egy régi maja mítosz szerint a majmok egykor emberek voltak, akiket aztán elvarázsoltak. Nagyanyjuk visszaváltoztathatta volna őket emberré, de amikor megpillantotta a fura lényeket, nem bírta ki nevetés nélkül. Így a majmok azóta is az erdőben élnek, fáról fára ugrálva... Ez a történet ma mulatságosnak tűnhet, a nagyanyó reakcióján azonban talán nem lepődünk meg. Ugyanezt a derültséget látjuk a mai gyerekek arcán is, amikor az állatkert majomházában járnak. Mintha egy varázstükörbe nézve saját karikatúránkat pillantanánk meg, amely nemcsak alkatunkat, de viselkedésünket is feltűnően ügyesen „majmolja”.

Noha sokan és sokszor hangoztatják, hogy a kritika lehet építő vagy pusztító, mi mégis vitatnánk ezt, hiszen a mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy a kritika mindig pusztít. Nem magával a kritikával mint racionális folyamattal van baj, hanem velünk emberekkel, akik érzelmi és szubjektív indíttatásainknak engedve cselekszünk, ahelyett, hogy az értelem és a józanság vezérelne bennünket.

Megint dicső napra virradtunk, kedves Sancho Panzák, valamikor a 21. század elején, valahol Európában. Ahol a don-quijotei kalandvágytól hajtva újra meg újra útnak indulhatunk a materializmus büszkén kidöngölt betonösvényein. A harmatos reggel első üde szippantása itt cefre- és ragasztószagú, s a többi érzékszervünktől érkező benyomás is hasonló felismeréshez vezet – inkább a nem látható világ kutatására ösztönöz. Háromnegyed óra – a Józsefvároson át Kőbányáig – elegendő a tömegközlekedéssel, hogy a munkahelyre érkezésemet megváltásnak tekintsem. Aztán ez a mentsvár is rendre összeomlik, amint feltűnik Tükörlovag, a kiadó agyafúrt vezetője – ma éppen a „Leltározzunk!” csatakiáltással.

„A természet sohasem kételkedik. Nincsenek benne viták. Mindennek van benne helye, és egyetlen cél felé halad.” „Ne csak az anyag sajátosságait akarjuk megismerni, hanem az anyagot mozgató erőket is.” „A természet állandóan teremt, de csak hasonlókat, és sohasem engedi az egyformaságot. A teljesen azonos ismétlődések nem lennének gazdaságosak, hiszen nem hoznának új tapasztalatokat.”

A természetet nem az idő múlására emlékezteti az évszakok váltakozása… az embert sem kellene. Az idő nem múlik: az idő a saját farkába harap… és itt vagyunk megint a megújulás küszöbén. Évről évre a természet megifjodásának vagyunk tanúi: a talaj, a rügyek, az állatok, az égbolt színei… minden újjászületik. Mintha magától, minden erőfeszítés nélkül történne az egész, mert a felszín csupa öröm és virágzás, de nem látjuk a mélyben végbemenő folyamatokat. Az ember szempontjából nézve éppen ez a kettősség a figyelemre méltó: a formák megújulását megelőzi a belső átalakulás.

Az emlékezet és a képzelet művészetét nemcsak a reneszánszban, hanem már az ókorban és a középkorban is gyakorolták. Giordano Bruno maga is foglalkozott ezzel a témával, sőt jelentősen át is alakította ezeket a módszereket, méghozzá úgy, hogy – az egyszerű mnemotechnikán túl – az istenihez való felemelkedés eszközévé tette a gyakorlatokat. Ezek a művészetek a távol-keleti mandalákhoz hasonló képek használatán alapulnak, amelyeket, noha egyetemes mintára készültek, mindenki csak pillanatnyi fejlettségéhez mérten képes kiteljesíteni, saját világképével összhangban.

Gondolkodjunk el azon, amit a mai ember egyik legfőbb értékének tekintenek: mik az érvényesülés, a siker különböző ismérvei? Egyvalami vitathatatlan: minden ember, így vagy úgy, ki akar emelkedni, győzni akar, és ez életbevágónak tűnik. Szükségét érezzük, hogy tegyünk valamit, de különösen annak, hogy ez a tett fontos legyen; igényeljük a cselekvést, de az olyat, ami nem marad észrevétlen. Azt szeretnénk, ha lennénk „valakik”, és nem vesznénk bele a névtelenségbe, ha a nevünk minél több embernek mondana valamit.

Johann Wolfgang von Goethét általában a Faust írójaként ismerjük, pedig kortársai elsősorban filozófus lángelmének tekintették, aki ráadásul jelentős természettudományos kutatásokat is végzett, és mindennek tetejében fontos posztokat töltött be szűkebb hazájának, a weimari nagyhercegségnek a vezetésében. Korának legnagyobb embereként tartották számon Európa-szerte, Napóleon, II. Frigyes porosz király, de Kossuth és Széchenyi is tisztelte géniuszát.

Mire elég néhány rövid nap, ha Rómában jár az ember?! Többször is feltettük magunkban a kérdést, miközben nyakunkba szedve a lábunkat bolyongtunk a város évezredes vagy éppen évszázados kövei között. Hogyan tudjuk majd befogadni mindezt a filmekből vagy könyvekből már részben ismert, számtalan lenyűgöző látnivalót? Mi kelti azt a hatást, amely lenyűgözi az utazót, valahányszor csak erre a földre lép? Mitől lehet az alapítása után több mint 2500 évvel is lüktető, üde és élhető ez a város? Három teljes napunk volt mindössze, hogy választ találjunk ezekre a kérdésekre, de már az első nap végén láttuk, hogy erre negyven nap is kevés lenne...

Nem újdonság, hogy erős a félelem az emberek között. Már jó ideje – talán régebben is, mint amit elismernénk – elvesztettük az önmagunkba, az élet értelmébe, és ebből fakadóan az emberiség sorsába vetett bizalmunkat. Az ember idegenül érzi magát saját korában, és nem alkotójának, hanem áldozatának tekinti magát. Az idő már nem tölt el reménnyel, amely lehetővé tenné, hogy megújuló álmokkal és kitartó munkával belevessük magunkat a jövőbe, hanem éppen ellenkezőleg: az idő mostanra irtózatos szörnnyé vált, amely embereket és civilizációkat gyűr maga alá, és menthetetlenül felemészt mindent.

A filozófus – ahogy ezt régen sokszor megfogalmazták – többek között éppen a derűről, a nyitottságról és a humorérzékről ismerhető fel. Vagyis ne úgy képzeljük el a bölcseket, mint akik magukba fordulva, savanyúan szemlélődnek. Az ókorban a „humor” szón különös módon nedveket értettek, amelyek a testben áramlanak, és fenntartják az ember testi és lelki jólétét. Ha jól meggondoljuk, valóban igaz, hogy a humor kell az egészséghez, sőt néha a túléléshez is.

A filozófia világnapját először 2002. november 21-én ünnepelték meg, az UNESCO főigazgatója, Macuura Koicsiro kezdeményezésére. Ekkor jelölték ki A filozófia világnapjának minden esztendő novemberének harmadik csütörtökét. 2007 novemberétől a filozófiai gondolkodást serkentő programjaival az Új Akropolisz Filozófiai Iskola is csatlakozott a nemzetközi kezdeményezéshez.

Macuura Koicsiro akkori nyilatkozatából idézzük: „Sokan megkérdezik, hogy: miért terjeszti az UNESCO a filozófiát? Erre a következő a válaszom: hogyan is tudna az UNESCO, mint az ENSZ intellektuális és etikai jobbkeze úgy működni, ha nem ösztönözné a filozófiai elgondolkodást, amely a demokrácia, az emberi jogok és az igazságos társadalom alapja? Hogy is lehetne másként megerősíteni a békés együttélés stabil alapját?