Cikkek
Mire elég néhány rövid nap, ha Rómában jár az ember?! Többször is feltettük magunkban a kérdést, miközben nyakunkba szedve a lábunkat bolyongtunk a város évezredes vagy éppen évszázados kövei között. Hogyan tudjuk majd befogadni mindezt a filmekből vagy könyvekből már részben ismert, számtalan lenyűgöző látnivalót? Mi kelti azt a hatást, amely lenyűgözi az utazót, valahányszor csak erre a földre lép? Mitől lehet az alapítása után több mint 2500 évvel is lüktető, üde és élhető ez a város? Három teljes napunk volt mindössze, hogy választ találjunk ezekre a kérdésekre, de már az első nap végén láttuk, hogy erre negyven nap is kevés lenne...
Nem újdonság, hogy erős a félelem az emberek között. Már jó ideje – talán régebben is, mint amit elismernénk – elvesztettük az önmagunkba, az élet értelmébe, és ebből fakadóan az emberiség sorsába vetett bizalmunkat. Az ember idegenül érzi magát saját korában, és nem alkotójának, hanem áldozatának tekinti magát. Az idő már nem tölt el reménnyel, amely lehetővé tenné, hogy megújuló álmokkal és kitartó munkával belevessük magunkat a jövőbe, hanem éppen ellenkezőleg: az idő mostanra irtózatos szörnnyé vált, amely embereket és civilizációkat gyűr maga alá, és menthetetlenül felemészt mindent.
A filozófus – ahogy ezt régen sokszor megfogalmazták – többek között éppen a derűről, a nyitottságról és a humorérzékről ismerhető fel. Vagyis ne úgy képzeljük el a bölcseket, mint akik magukba fordulva, savanyúan szemlélődnek. Az ókorban a „humor” szón különös módon nedveket értettek, amelyek a testben áramlanak, és fenntartják az ember testi és lelki jólétét. Ha jól meggondoljuk, valóban igaz, hogy a humor kell az egészséghez, sőt néha a túléléshez is.
A filozófia világnapját először 2002. november 21-én ünnepelték meg, az UNESCO főigazgatója, Macuura Koicsiro kezdeményezésére. Ekkor jelölték ki A filozófia világnapjának minden esztendő novemberének harmadik csütörtökét. 2007 novemberétől a filozófiai gondolkodást serkentő programjaival az Új Akropolisz Filozófiai Iskola is csatlakozott a nemzetközi kezdeményezéshez.
Macuura Koicsiro akkori nyilatkozatából idézzük: „Sokan megkérdezik, hogy: miért terjeszti az UNESCO a filozófiát? Erre a következő a válaszom: hogyan is tudna az UNESCO, mint az ENSZ intellektuális és etikai jobbkeze úgy működni, ha nem ösztönözné a filozófiai elgondolkodást, amely a demokrácia, az emberi jogok és az igazságos társadalom alapja? Hogy is lehetne másként megerősíteni a békés együttélés stabil alapját?
Ez a különleges varázsú kép sem kerülhette el a művész más híres alkotásainak sorsát: a modern technika alkalmazásával már sikerült megszámolni, hány ecsetvonással készült, a digitalizálás felderítette eredeti színeit, sőt, nem kevesen ezen a képen is titkos kódokat kerestek. Ahogy más, világszerte csodált művekkel már megtörtént, akár részecskegyorsítóval is vizsgálhatnánk festési technikáját, mégsem valószínű, hogy így közelebb kerülnénk szépségének és sokértelmű szimbolikájának megfejtéséhez.
A 2009-ben készült kínai Konfuciusz-film az európai nézők számára egyfajta „egzotikumot” képvisel, hiszen a konfucianizmust általában jellegzetesen kínainak, tőlünk távolinak, kifejezetten a keleti gondolkodáshoz kapcsolódónak tekintjük.
Konfuciusz, más néven Kung Fu-ce mester a Kelet egyik legismertebb bölcse volt, akiről később egy egész tant neveztek el, s aki, bár nem volt vallásalapító, gondolataival több mint két évezredre gyakorolt óriási szellemi hatást. Önmagáról azt vallotta, hogy nem teremt új dolgokat, csupán a régi értékeket támasztja fel és vezeti új formákba. Az arisztokrata családból származó Konfuciusz élete meglehetősen egyszerű volt, mentes minden nagy fordulattól és drámai eseménytől. Még gyerekkorában felfedezték különleges értelmi és lelki képességeit, s azt a tulajdonságát, hogy legszívesebben idős és tanult emberekkel beszélget. Rendkívül gyorsan tanult, így még a huszadik évét sem töltötte be, amikor már kisebb hivatalokat látott el. Dolgozott terményraktárban és lóistállóban, miközben hat művészeti ágban, többek közt zenében, íjászatban, valamint kalligráfiában is igen magas szintre fejlődött. Tanítani azonban csak a harmincas éveiben kezdett, ám szinte azonnal nagy népszerűségre tett szert mély tudásával.
Most, amikor erényekről beszélni már nem számít idejétmúlt dolognak, hanem magától értetődővé, szükségletté válik, amit egyre több élenjáró ember vall magáénak, szenteljünk néhány szót a bátorság erényének. Általában ritka a bátorság, de legalábbis vészesen szorítja ki az indulatosság, a sértegetés, a cinizmus és a kötekedés, amelyek a számbeli fölénytől – a cinkostársak, a társadalom, a szokások, a divat – erőre kapnak, de az egyéni bizonytalanságtól is, amely a törékeny és félénk emberek sajátja, akiknek nem kenyere a bátorság.
A görög mítosz szerint Athén városát kemény adó sújtja: kilenc évenként hét ifjút és hét szüzet kell Krétára küldenie, ahol a labirintusban biztos halál vár rájuk. Thészeusz, athéni ifjú, önként jelentkezik, hogy átvegye helyüket és szembeszálljon a labirintusban lesben álló szörnnyel, Minótaurosszal. A legmélyebb igazságok a mesék köntösébe bújva ellenállnak a feledésnek, szájról szájra járnak, hisz a mitikus történet mindenkihez szól.
Nehéz a címben feltett kérdésre válaszolni, amikor annyi ember hal meg nap mint nap. Betegségek, balesetek, háborúk és polgárháborúk, terrortámadások és bűncselekmények – a halál leggyakrabban látott arcai. Mennyit ér az embernek a saját élete? Ez attól függ, hogy ki mire tartja magát, illetve az életkörülményeitől. Az egoista számára az élet felbecsülhetetlenül drága, éppen ezért kész bármit megadni érte. A gyenge és bizonytalan embernek az élet nehezen elviselhető teher, és a fizikai test megóvásának alapösztöne ellenére sokszor inkább elhagyná ezt a világot. A fiatalok az életet csak évek egymásutániságának látják, amelyben valamilyen módon majd csak boldogok lesznek. Az öregeknek az élet értéke percekben mérhető, a napok értéke egyre nő, hiszen egyre közelebb kerülnek a halálhoz. A beteg embernek az élet fájdalom és keveset ér. A boldogtalan ember számára az élet értéktelen kínszenvedés. Annak, aki szerencsésnek érzi magát, az élet kincs.
Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének. Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével. Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából, amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei, és teret ad az olyan, biokémiai képletekkel leírhatatlan belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit, vagy a magas szintű, megmagyarázhatatlanul működő szeretet.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ma először látok utat, és ezt az utat sem most szemlélem először, amelyről szó lesz. Mégis, ma első ízben néztem rá különleges, szavakban és tapasztalatokban kifejezhető szemmel. Földön kúszó, kanyargós vonalnak láttam az utat, amely szorosan követte a hepe-hupás talajt, emelkedett, majd leereszkedett vele, kacskaringózott, de mindig egy magasságban a földdel, amelyre támaszkodott. Türelmesnek és magabiztosnak láttam, ahogy maga is halad egy másik, felfoghatatlan úton, az időn át… Sokat meséltek erről az útról, amelyet a régi ibérek, a bátor rómaiak, a szívós középkori emberek, a reneszánszkori álmodók tapostak… és amely ma új aszfaltréteg alatt sietős és modern országutakhoz csatlakozik, az ugyancsak sietős és modern emberekéhez, akik nehezen állnak meg csak azért, hogy egy utat megszemléljenek…
A történelem előtti idők egyik legvitatottabb és legnagyobb érdeklődést kiváltó kérdéseinek egyike, hogy létezett-e az Atlantisz néven ismert ősi civilizáció és a neki otthont adó földrész. A kérdéses atlantiszi kontinens nem csupán írói fantázia szüleménye, mint Tolkien Középföldéje, Lovecraft Necronomiconja, Artúr Avalonja, Eldorádó, a Grál vagy a Don Quijotéban szereplő Barataria szigete.
Az utóbbi időkben látszólag egyre értékesebbnek, az élet egyik legnagyobb kincsének tartják a szabadságot. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a becses trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság olyan mértékben válik valóssá, amilyen mértékben élni tudunk vele...
Az ember nem olajfolt; az ember láng, amely a fellobogásra, a felemelkedésre és a fény árasztására született, arra hogy eltűnjön a végtelen űrben, de nem előbb, minthogy megvilágította volna a földet és elégette volna az őt tápláló fát.
A pszichológia szó eredete az ókori Görögországig nyúlik vissza, Erósz és Pszükhé mítoszához. Ebben a mítoszban egy kettősség jelenik meg: a szárnyas Erósz az, aki meglátogatja Pszükhét, a fiatal Pszükhé pedig az, aki képes arra, hogy együtt éljen a szárnyas Erósszal (Erósz Pterosz a lélek szimbóluma), de csak addig, amíg meg nem pillantja.
Kétségtelen, hogy elménk – egyelőre – nem képes állandóan figyelni. Sőt, amikor rákényszerítjük magunkat, hogy több órán át figyeljünk, a kis szünetek beiktatása ellenére is olyan fáradtságot érzünk, ami a legnagyobb fizikai fáradtságon is túltesz. Ez azt jelzi, hogy a figyelemnek „lélegzetvételre”, egyfajta kikapcsolódásra vagy változatosságra van szüksége, hogy pihenhessen és újra elérje a vágyott összpontosítást. Csakhogy a kikapcsolódásnak is megvan a kellő mértéke, különben lelkünk megfelelően feszített húrjai teljesen ellazulnak.
Történet- és mesepályázatunkat idén Bujáki Márton nyerte meg Öt pohár víz című alkotásával. Az eredményhirdetést követően interjút készítettünk az ifjú íróval, faggattuk az írás adta önkifejezési lehetőségről, eddigi sikereiről, terveiről. A beszélgetésből – amelyen a zsűri elnöke, Kovács M. Balázs író is részt vett – az is kiderül, hogy Bujáki Mártonnak nemcsak a története csavaros, hanem az észjárása is. Írásaihoz hasonlóan a beszélgetést is a sokszemszögűség jellemzi, amelyben az alapos elméleti, filozófiai megfontolásokat a gyakorlatias, emberközeli megoldások teszik hitelessé.
„Iparkodjál látni. Bekötött szemmel senki se járhat egyenesen.” „Gyönyörködjenek mások a viharban, mely alatt egyes hullámok magasra tornyosulnak, engem csak a dagály nagyszerű tüneménye ragadott el mindég, midőn az egész tenger színe zaj nélkül, de ellenállhatatlanul emelkedik.” „A vas maga sem állhat ellen az időnek, s ilyen az ember. Ha munkára használják, elkopik, ha a földön hever, a rozsda emészti meg. Miután már veszni kell, jobb százszor elkopni, mint elrozsdásodni.”
„Tanulj meg örülni. Azt hiszed, most megfosztalak a sok gyönyörűségtől azzal, hogy a véletleneket félreparancsolom, s a reményeket, e legédesebb mulatságokat elkerülendőnek tartom? Ellenkezőleg; azt akarom, hogy sohase légy szűkében a vidámságnak, hogy a házadban fakadjon – és ott fakad, ha tebenned lakik. Más vigasságok nem töltik be a szívet, csak a homlokráncokat simítják ki, felületesek – vagy szerinted az örül, aki nevet? A léleknek kell fürgének, bizakodónak és mindenen fölül hajlíthatatlannak lennie.”
(Seneca)
„Tanulj a tegnapból, élj a mának, reméld a holnapot. A fontos az, hogy mindig legyenek kérdéseid.”
(Albert Einstein)
Tolsztoj azt írja egy helyen, hogy sajnál mindenkit, aki nem ismeri a sakkot… Nehéz lenne elképzelni, hogy csak arra gondolt volna, hogy a játék unaloműző, kellemes szórakozás. A sakk mesterei, de hétköznapi szerelmesei is vallják, hogy ez az ősi játék a gondolkodás igen hatásos formálója. Filozófiai szempontból elemezve, mint szimbólumot vizsgálva még nagyobb mélységek tárulnak fel.
„Az önmagába való elmélyedés az, a mi az ember lelkének az önállóság legmagasb fokát szerzi meg.” „Belsőnk oly szoros összeköttetésben van külsőnkkel, hogy amaz ezen némileg átlátszik, s menyre javíthatja, sőt felejtetheti a külsőnek kecsnélküliségét a valódi belbecs, azt tapasztaljuk, midőn nem ritkán az tetszik legjobban, az hódít magához legtöbbet, kinek külseje legkevésbé ajánlkozó, s az taszít viszont magától mindenkit hidegen, kire a természet leginkább látszék mosolyogni.”
„Az önzés olyan bűn, amely az emberi nemet születése óta kíséri; ezt a legnehezebb jóvátenni” – vallotta a kereken 100 éve született japán rendezőóriás, Kuroszava Akira, akinek egész élete a mozi körül forgott, és aki olyan alkotásaival, mint A hét szamuráj, a Véres trón vagy az Álmok, jelentősen átformálta a 20. századi filmművészetet.
1923. szeptember 1-je, Tokió – a 20. század egyik legszörnyűbb földrengése, a Kanto alapjaiban rázta meg a várost. A pusztítást még tetézte a szerencsétlenséget követő szökőár és tűzvész, amelyben emberek sokasága halt szörnyet, házak ezrei omlottak össze és váltak a tűz martalékaivá. A „túlélő” épületek egyike, az akkor nemrégiben felépült Imperial Hotel – amelyet egy amerikai építész tervezett –, a japánok csodálatát váltotta ki. Gyermekeiket magukkal vonszolva kerestek benne menedéket, védelemért imádkozva ahhoz az istenséghez, amely megőrizte a létesítményt a pusztítás közepette is.
Mitől válnak Bruno nézetei számunkra olyannyira aktuálissá? Ennek elsősorban két oka van: először is elmondhatjuk, hogy ma is egy Brunóéhoz hasonló, átalakuló korszakban élünk. Akkoriban, a 16. század végén az emberek a reneszánsz végét és az ellenreformációt élték át. Galilei (1564–1642) megfogalmazta a szabadesés törvényeit (1602), felfedezte a Jupiter holdjait és elősegítette a kopernikuszi világkép diadalát. A szellemi átalakulás korszaka volt tehát – akárcsak ma.
Korunk kihívásai – Konrad Lorenz gondolatai alapján Konrad Lorenz az a fajta tudós volt, aki felismeréseit a megfigyeléseinek köszönhette. Vizsgálódási módszere több szempontból filozófiainak tekinthető: a természet iránti szeretet indította kutatásra, szemlélődött, összehasonlított, gondolkodott és következtetéseket vont le. Belső kötelességének tartotta, hogy átadja tudását és azt is, hogy szót emeljen, sőt konkrét lépéseket tegyen annak védelmében, amit értékesnek tart. Természetvédő volt, de nem volt szűklátókörű, nem felejtette ki a természet egészéből az embert, sőt rámutatott, hogy korunkban maga az ember is veszélyben van. Ő a Föld betegségének oka, de benne, lelkében, az erkölcsében van a helyzet megoldásának kulcsa is. Vizsgálódásunk ezért a tudós életére, illetve azokra a veszélyekre terjed ki, amelyek ma az emberiséget fenyegetik.
Mindenki panaszkodik az állandó rohanásra, az idő szorítására, amely homokként folyik ki ujjaink közül, a számos, aznap ránk váró feladatra, amelyeket képtelenségnek tűnik egyetlen napba belezsúfolni. Ha sok mindent el akarunk végezni, de hiányzik az ehhez szükséges nyugodt lelkiállapot, akkor végül vagy nem csinálunk semmit, vagy rosszul, vagy pedig csak félig-meddig látjuk el feladatainkat, amitől elégedetlenek lesznek velünk mások és mi saját magunk is.
Ma, egy különös látomás során megpillantottam a Halált. Ez a látomás segített abban, hogy – ha csak egy pillanatra is –, de megértsem azt, hogy akinek teste van, nem feltétlenül él is, és hogy nemcsak azok lehetnek halottak, akik már nem érzékelhetik a körülöttük lévő világot.
Az őszi „szezonális betegségek” a természet ritmusával összhangban jelentkeznek: a nyár melegét és kiáradó bőségét, az állandó napfényt követően a természetben megkezdődik a befelé fordulás: a napos órák száma csökken és megkezdődik a felkészülés a télre. Ez a jelenség az ember energetikai működésében is tetten érhető és a nyár típusú energiák őszi jellegű energiákba fordulása meghatározza a kialakuló betegségek természetét is.
Platón Az Állam című művében Gügész példáján mutatja be, hogy mi történik, ha egy ember idő előtt jut hatalomhoz. Miből látszik, hogy túl korán tett szert valaki hatalomra? Arról, hogy nem a saját és mások javára használja fel képességét, erejét, amellyel fölénybe került másokkal szemben, hanem csakis a saját érdekeire összpontosít, nem ügyelve arra, hogy ezzel esetleg megsért másokat.
Általában igyekszünk minél hamarabb eljutni egyik pontból a másikba. Mintha az utazással töltött időt nem becsülnénk, vagy egészen egyszerűen nem tudjuk, mivel töltsük ki. Ezért nem is élünk, amíg a két pont között vagyunk, csak nézünk előre, a megérkezés pillanatára várva. Ritkán találkozni olyan emberrel, akinek az úton eltöltött idő ugyanolyan értékes, mint a cél elérésének pillanata; aki nem gyorsítja fel lépteit, hogy sietve elhagyja az egyik helyet és mihamarabb eljusson a másikba; aki élete nagy útjának minden percében élő, mert nem tekinti átmenetinek az indulási és a megérkezési pont közötti időt és teret. Ha jobban belegondolunk, az életben semmi sem átmeneti. Minden pillanat egyedi és megismételhetetlen. Minden pillanat lehetőséget rejt magában.
„A lélek akkor öregszik, ha már csak földön járnak a vágyai, szárnytalanul.” „Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül.” „Aki nem tud kapni – aki nem tud egy almát jó szívvel elfogadni, vagy egy ismeretlen ember kezét, amikor szédül –, aki nem tud örömöt fogadni, az továbbítani se képes. És nem jobb, mint a zsugori, aki adni képtelen.”
„Tragédiától a bohózatig minden műfajnak helyt adtam; de valamirevalónak kellett lennie a darabnak, hogy pártfogásomra találjon. Nagyszabásúnak és jelesnek kellett lennie, derűsnek és kecsesnek, mindenekelőtt pedig egészségesnek és magvasnak. Egyszer s mindenkorra kirekesztettem mindent, ami beteges, gyönge, siránkozó és érzelgős, valamint ami rémületet vagy borzalmat kelt vagy sérti az erkölcsöket; attól tartottam, hogy az ilyesmi megrontaná a színészeket és a közönséget.”
„Nem fogok elszaladni a szenvedések elől, hanem azt a lehető legjobb és leghatékonyabb módon akarom felhasználni, hogy nagyobb együttérzés és segítőkészség ébredjen bennem mások iránt.” „A végső igazságot nem lehet felismerni a hétköznapi tudat keretein belül. A hétköznapi tudaton túl vezető ösvény a szíven visz keresztül. A szívnek ez az ösvénye az odaadás.”
„Szerelmem oly mély és beláthatatlan, akár a tenger. Adhatok belőle, nekem csak annál több lesz, egyre több.”
(William Shakespeare)
„Az ember nem szeretheti se azt, akitől fél, se azt, aki tőle fél.”
(Cicero)
„Az élet értelme túlmutat minden emberi szenvedésen. Aki ezt felismeri, az jár a helyes úton.” „Gondoljatok állandóan az élet mulandóságára, és képesek lesztek ellenállni a haragnak és a mohóságnak, és minden gonoszt elkerülhettek.” „Minden embernek természetéhez, cselekedeteihez és hitéhez mérten művelnie kell az erények gyökereit.”
„Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság…” – írta Weöres Sándor a fiatalon elhunyt költőről, Radnóti Miklósról, aki épp ebben a hónapban lenne száz esztendős. A tragikus sorsú művésznek rövid, alig harmincöt éves pályafutása ellenére sikerült maradandót alkotnia, s ezzel a XX. századi magyar irodalom „halhatatlanjai” közé emelkednie. Verseit mind a mai napig olvassák, tanulmányozzák, több művét – köztük az Éjszaka, a Majális vagy a Két karodban című költeményt – pedig megzenésítették.
Hogyan éltek, és mi módon tudtak túlélni az emberek betegségeket, járványokat azokban a korokban, amikor még nem létezett a tudományos orvoslás, vagy nem volt elérhető mindenki számára? Mit őrizzünk meg a népi gyógyászat tudásából ma, és mit alkalmazhatunk belőle?
„Az egyik lény siet a létbe, a másik siet el a létből, s abból is, ami most keletkezik, valami máris elmúlt. A világot szakadatlan áramlás, változás újítja meg, mint ahogy a végtelen örökkévalóságot az idő megállás nélküli folyama frissíti fel. Ki az ebben a soha nem pihenő áradatban, aki az elrohanó dolgok valamelyikéhez különösen ragaszkodnék? Mintha valaki röpködő verebek közül akarná kiválasztani a szívének kedveset – de íme, már el is tűnt a szeme elől!”
„Jobb egy orvosságot megismerni és megérteni, mint a kolostorok nagy könyvtárait átböngészni, ahol ezer lap közül jó, ha egy felet meg lehet érteni. Abból, amit a természet adott, nem kell hosszú recepteket kigondolni.” „A helyes út nem az elvont elmélkedéshez, hanem mélyen a tapasztalatba vezet.” „Az orvoslás tudománya a szívben gyökerezik. Akinek a szíve hamis, az orvosként is hamis, akinek a szíve igaz, az orvosként is igaz.”
A halhatatlanságra vágyó királyfi című mese egy olyan fiatalemberről szól, aki a halhatatlanság elnyeréséért harcolt. Útja során a királyfinak számos próbát kell kiállnia. Először felfedezi a természeti erőket, majd fokozatosan uralma alá vonja őket. Ezek a rejtett képességek – ahogy az más mesékben is gyakorta megjelenik hasonló szereplőknél, akiket beavatnak a természet és az ember titkaiba – szimbolikus értelemben kapcsolatba hozható a természetet felépítő elemekkel: föld, víz, levegő, tűz. A királyfi elnyeri a halhatatlanságot, de csak azután, hogy teljesíti az elemek próbáit, és megtanulja uralja az erejüket.
Mandala. Vajon mit rejt ez az egzotikusan csengő szó? Ha betévednénk egy tibeti kolostorba, a füstölőillatú félhomályban biztosan szemünkbe ötlene néhány mandala-kép, mely - ellentétben a kopár tájjal - a szivárvány minden színében pompázik. Mi a titka e sokszínűségében is harmonikus ábrának?
Hogyan született meg az Új Akropolisz?
Az Új Akropolisz alapítójával, Jorge A. Livragával született meg (a megalapítással persze egy kicsit várni kellett), azokkal a gondolatokkal, amelyek fiatalkora óta foglalkoztatták, attól kezdve, hogy találkozott a filozófiával. Akkor jött rá, hogy a modern filozófia semmilyen fontos változást nem hoz a mindennapi életben, azaz nem szünteti meg az emberek kételyeit és félelmeit.
Egy vers a szerelemről Giordano Bruno tollából.
Mi a szeretet? Mi a boldogság? Van egyáltalán bármi ezen a világon, ami örök és halhatatlan? Miben rejlik az élet értelme? Ki vagyok? Honnan jövök és merre tartok? Ilyen és ehhez hasonló lényeges és örök kérdések szólítják meg az ember lelkét, mint egy régmúlt idők mélyéről érkező rejtélyes felhívás. Ha ezekre keressük a választ, fokozatosan filozófussá válunk. A legegyszerűbb kérdések érintik leginkább a lényeget. Ha időről időre feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, látni fogjuk, hogy egyre újabb és újabb válaszaink lesznek és hogy lelkünk előtt egyre inkább feltárul az Élet valódi értelme.
Egyre terjednek azok a betegségek, amelyek diagnosztizálására a modern orvoslás eszközei nem alkalmasak. Ilyenkor az orvos magában széttárja a karját, a betegnek pedig azt mondja, hogy nincs kimutatható elváltozás a panaszok hátterében, azokat leginkább a fáradtság, a feszített életmód okozhatja, a tünetek valószínűleg idegi eredetűek. Betegségeink a leggyakrabban energetikai eredetűek. A test működéséhez szükséges energiát a levegőből és a táplálékból nyerjük. Ezért nem mindegy, hogyan lélegzünk és mit eszünk.
Tekintsünk el a spontán, azaz a tudattalan figyelemtől, amely a váratlan helyzetekben akaratunktól függetlenül is működésbe lép, vagy személyes tetszéseinknek engedelmeskedik. Van ugyanis egy másfajta, valódibb figyelem is: az akaratlagos figyelem. Akkor lép működésbe, ha szándékosan igyekszünk megvilágítani a tudatunkat és kiszélesíteni határait.
A leginkább vágyott, ugyanakkor a legnehezebben megszerezhető állapotok egyike. Az önbizalom és az öntudatosság szinonimája, belső bizonyosság, amely lehetővé teszi, hogy azok legyünk, akik lenni akarunk és hogy aszerint is éljünk.