„A törvények nem ismerete nem mentesít a felelősségre vonás alól”
1.
Egy régi történet szerint az indiánok az olyan csapdákat szerették, amelyek nem ölték meg a zsákmányt. Mivel egy étkezésre egy nyúl elég, ezért így a másik hármat el tudták engedni… és bár rendszeresen vadászták a bölényeket és a síksági indiánok szinte mindent a bölényekből készítettek, e miatt a gondolkodásmód miatt több száz év alatt sem irtották ki őket. Az Egyesült Államok kormányának ez alig néhány évtized alatt sikerült: a 19. század végére 60 millió bölényből hírmondó is alig maradt, csakúgy mint a létalapjukat vesztett indiánokból.
Felvetődik, hogy igen, de ez azért van, mert nem voltak elég hatékony fegyvereik, illetve nem voltak ehhez elegen. Ez is igaz. De az alapvető különbség abban volt, hogy nem akarták kiirtani sem a bölényeket, sem mást. Együtt akartak élni velük. Ha ökológiai terminológiát használunk, akkor szimbiózisra törekedtek.
Az ilyen szembesülések elkerülésére gyakran menekülünk ma is a 19. századi pozitivizmus lineáris gondolkodásmódját majmolva a „primitív népek” kifejezés mögé, azt értve alatta, hogy nálunk ostobábbak, fejletlenebbek, akiket nekünk kell a civilizáció szintjére emelni…
De vajon ostobának nevezhető-e a zuzmó bármelyik alkotórésze azért, mert az együttműködést és a közös előnyöket tartja fontosnak ahelyett, hogy kizárólagosságra törne, és ezzel kipusztítaná először a másikat, majd önmagát?
Hogy mi lett azután? Az így megszerzett hatalmas területet az extraprofit reményében sikerült – szintén alig néhány évtizednyi kemény munkával - monokultúrás, intenzív mezőgazdasági termeléssel a termeszthetőség határáig kizsigerelni. A maradék zöldfelületeket lebetonozták: gyárak, autópályák, városok épültek.
A rovarokat és a belőlük élőket rovarirtóval pusztították ki, a rágcsálókat fogyasztó fehérfejű sast a rágcsálók mérgezésével sikerült veszélyeztetetté tenni. Sánta Őz, sziú sámán szerint bajt hoz a fejére az a nép, amely elpusztítja a saját nemzeti jelképeit…
2.
Élt a prérin egy növény, mely tulajdonságai szerint erős és igénytelen, természetét illetően agresszív és terjeszkedő volt, hatalmas területeken élt, és az egyetlen komoly fogyasztói a bölények voltak. Azóta se nagyon van más.
Gaia keze alatt kötelessége szerint boldogan táplálta a bölényeket a legzordabb körülmények között is: állta taposásukat, ha kellett, rögtön lerágása után már virágzott és boldogan szórta magvait, hiszen 60 millió bölény ellátása ekkora területen igazán nem könnyű feladat.
Aztán egy napon arra ébredt, hogy semmi dolga: nem tapossák, nem eszik. Eleinte nem értette a dolgot, de aztán gondolatban megvonta vállát és tette, amit addig is: terjeszkedett, ahogy bírt, ha levágták, rögtön virágzott, szórta pollenjét, ahogy bírta, hiszen ehhez értett. De a bölények csak nem jöttek vissza, hogy jóllakjanak vele.
Mivel erős és életképes volt, ezért a legmostohább körülmények sem zavarták, beköltözött a városokba és boldogan élt együtt az emberekkel a beton réseiben.
Aztán egyszer csak új kihívást hozott a sorsa: az Európába induló katonai járműveken egy új földrész meghódítására indulhatott…
Így lett közellenség a parlagfű.
Ki mondta, hogy a Természetnek nincsen humora?