Az érvényesülés

Gondolkodjunk el azon, amit a mai ember az egyik legfőbb értékének tekint: melyek az érvényesülés, a siker ismérvei? Egyvalami vitathatatlan: minden ember valamilyen módon ki akar emelkedni, győzni akar, és ez életbevágó szükségletnek tűnik. Szükségét érezzük, hogy tegyünk valamit, de még inkább annak, hogy ez a tett fontos legyen; cselekedni akarunk, de olyasmit, ami nem marad észrevétlen. Azt szeretnénk, ha lennénk „valakik”, ha nem vesznénk névtelenségbe, ha a nevünk minél több embernek mondana valamit.

Az élet törvénye természetes módon cselekvésre késztet. Az egész világegyetem tevékeny, mozgékony, halad valamerre, még akkor is, ha a végcélja nem teljesen világos előttünk. Így az is természetes, hogy bennünk is jelentkezik ez a cselekvési igény, mivel az ember együtt rezeg az egyetemes törvényekkel. Az is nyilvánvaló, hogy minden tettet következmény, megfelelő eredmény követ. Manapság azonban a cselekvést és következményeit általában a könnyen szerzett siker szemszögéből nézik: érvényesülni kell, ki kell emelkedni a többiek közül, és nem számít, hogy a dolgunkat jól végezzük-e, elég, ha ennek puszta látszatát keltjük.

Az érvényesülésnek ebben az ámokfutásában az emberek különböző módon viselkednek.

– Egyesek maguk tesznek erőfeszítéseket, és lehetőségeiket mérlegelve keresik a kiemelkedés megfelelő módjait.
– Mások, bár nem fukarkodnak az energiával és a ráfordított munkával, nem válogatnak az eszközökben, hogy birtokába kerüljenek a vágyva vágyott siker külsődleges jegyeinek. – Olyanok is akadnak, akik egész egyszerűen elnyomják a többieket, hogy ők maguk többnek tűnjenek.

Akárhogy is, az elért eredmények kevés kivételtől eltekintve eléggé elszomorítóak. Az önmagunkon kívül eső győzelmeket a legjobb esetben is elégedetlenség követi, de bőven akad összetört és neurotikus ember is. Nincs hiány csüggedőkből, irigyekből, féktelen és erőszakos, hiú emberekből, sem kegyetlenekből vagy könyörtelenekből, és el ne feledkezzünk a piócákról, vagyis a haszonlesőkről, no meg számtalan más fajtáról, akik színesítik a faunát.

Feltesszük a kérdést: hová vezet ez a szekér, és mi végre? A történelem – mint az emberiség tapasztalata és saját tapasztalataink – azt mutatja, hogy a talmi csillogás ahogy jön, úgy megy. Amit ma értéknek tartanak, azt holnap megvetik, és amiért tegnap halálra ítéltek, azért ma piedesztálra emelnek.

Kik között és miért akarunk érvényesülni?

A kérdésre válaszolva a kiemelkedési vágyat a lélek egyik természetes hajtóerejének kell tartanunk: az ember sajátsága, hogy egyre többre és jobbra törekszik. Ezenkívül az érvényesülés elsősorban növekedést kell hogy jelentsen, valódi növekedést és nem gólyalábakra állást: belülről nyújtózunk felfelé, a nemesebb felé. Emellett el kell nyernünk tulajdon helyeslésünket, békében kell lennünk saját lelkiismeretünkkel.

Vannak mára már csaknem feledésbe merült kiemelkedési módok, amikor például:
– önismeretre törekszünk, hogy kordában tartsuk negatív tulajdonságainkat, és megerősítsük az előrevivőket,
– nem szégyellünk azok példájából tanulni, akik képesek voltak győzelmüket a jóra, a szépre és az igazra alapozni,
– elhatárolódunk a divatos trendektől, vagy az éppen uralkodó érzelmi és ésszerűnek tűnő ráhatásoktól,
– életünket a tökéletességre törekvés gyakorlóterévé tesszük…

Ne feledjük, hogy nem elég, ha csupán egy-egy pillanatra emelkedünk ki, hiszen akkor ugyanabban a kétségbeesésben lesz részünk, mint azoknak, akik nem szerezték meg a vágyott státuszszimbólumokat. Ehelyett válasszuk az eltökéltebb és kitartóbb igyekezetet, amely tartós és folytonos belső növekedéssel jár, és amely mindig a teljesebbet és a jobbat tartja szem előtt.

Ezért kérdeztünk rá az érvényesülés szükségességére és irányára, valamint arra, hogy milyen eszközökkel érhetjük el. A szükségszerűség adott. Az irány és az eszközök azonban minden ember egyéni választásától függnek, ezért mindig segítségünkre lesznek a saját magunknak feltett őszinte kérdések.