Szerző
Hajlamosak vagyunk azt hinni – ami talán mentális felépítésünk következménye –, hogy az archetípusok világa túl tökéletes és távoli, csak néhány pillanatra elérhető... Talán az elme szeretné elkerülni az eszményi világhoz való felemelkedés nehéz munkáját, és ezért azt hiszi, hogy az eszmények megközelíthetetlenek, vagy legfeljebb csak ritka pillanatokban érhetők el.Egy ezzel ellentétes hiedelmünk is van: a szokványosba és mindennapiba nem férnek bele az eszmények; minden szürke, ami hétköznapi és általános... Mintha két egymásnak ellentmondó valóságban élnénk: belső lényünk vágyik az eszmények után, hétköznapi és anyagelvű lényünk pedig megelégszik azzal, amije van és meg is győzi magát arról, hogy ezen a világon nem is lehet másképpen élni.
Emberi mivoltunk lehetővé teszi, hogy felfelé és lefelé is nézhessünk. Az elme, ez a nagy híd az, ami képes létrehozni ezt a fontos kapcsot.
Az elme kapcsolódik az eszményi világhoz, igyekszik megérteni azt, és felfogóképességétől függően meg is érti. Az elme az, aki így suttog hozzánk: „Idealista vagy, szereted a nagy és nemes eszméket.” Az elme az, aki képes kiemelkedni a szürkeségből és meglátni a fényt. Ő az, aki mágikus kötelet nyújt felénk, hogy felfoghatatlan szépséggel és harmóniával tündöklő világokba emeljen.
És ugyanez az elme csüggeszt el szembesítve hibáinkkal, és győz meg, hogy sohasem leszünk képesek azoktól megszabadulni, vagy esetleg hogy azok nem is hibák. Az elme mondja azt, hogy az eszmények nagyon, nagyon messze vannak...
És mégis, az elme képes megszabadítani és segíteni a minket megillető hely elfoglalásában. Az intelligencia akarata és tisztasága az elme révén teszi lehetővé az emberi és az archetipikus világ egyesítését egyetlen valósággá.
Cimkék