A bizalmatlanság

A sok egyéb ártalom mellett, amelyek tovább gyengítik az emberek már amúgy is megromlott egészségét, ott vannak a finomabb szinten ható lelki betegségek is, amelyek legalább annyi kárt tudnak okozni, mint a testi bajok.

A bizalmatlanság mardosó hatása egyre inkább terjed a társadalomban, ami az együttélés minden formáját tönkreteheti az összetettebb, nagy állami szerveződésektől kezdve egészen a családi és egyszerű személyes kapcsolatokig.

A bizalmatlanság nem hasonlítható a gonoszsághoz és a szándékos rosszindulathoz. Ellenkezőleg, ha valaki hajlamos erre, az feltételezi mások rossz szándékát, amit a tények sajnos elég gyakran alá is támasztanak.

Ebből a szempontból két gyökeresen ellentétes viszonyulás létezik, a határtalan bizalom és az abszolút bizalmatlanság, bár a két véglet hasonló eredménnyel jár.

Aki egyáltalán nem bizalmatlan, abból indul ki, hogy mindenki jó, mindaddig, amíg ki nem derül ennek az ellenkezője. Ez az ember több szívderítő tapasztalattal gazdagodik, mivel kisugárzása azokat vonzza, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak és viselkednek. Ugyanakkor óriási csalódások is érik, amelyek arra késztetik, hogy az életet olyan színtérnek tartsa, ahol „dzsungeltörvények” uralkodnak, és ahol ökölcsapásokkal kell magának utat törnie, ha kell, akár övön aluli ütésekkel. Még ha nem is akarna részt venni ebben, akkor sincs más választása, mint ütni-verni, vagy elszenvedni az ütéseket. A bizalmatlan ember ezzel szemben megkíméli ugyan magát egyes fájdalmas helyzetektől, viszont sok-sok lehetőséget elveszít, hogy jó dolgokra leljen. Ő abból indul ki, hogy mindenki rossz, amíg ki nem derül ennek az ellenkezője, így ő ragadja magához a kezdeményezést a „dzsungelben”, vagyis bánt másokat vagy elmenekül, mielőtt még őt bántanák.

Összegezve: vagy mindenki jó, vagy mindenki rossz, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője… Az a helyzet azonban, hogy sokkal könnyebb beszennyezni a tiszta vizet, mint megtisztítani a zavarosat: a bizalmatlanság mindent bepiszkít, és nagyon nehéz visszaállítani a vizek természetes átlátszóságát. Összezavarja a tényeket, eltorzítja őket, vagy nem enged tisztán látni, és a bizalmatlan úgy jár, mint aki a zajló patakot akarja tükörnek használni.

Az általános bizalmatlanság betetőződéseként pedig szörnyű igazságtalanság uralkodik el az emberek között: vakon, értelmetlenül és szükségtelenül támadunk egymásra. Mindennek siralmas magány lesz a következménye, mindenki mindenki ellen van, bár titkolja, és a helytelen, vagy helyesnek látszó magatartás álcáját ölti magára. S végül eljutunk a félelemig, amely a bizalmatlanság egyik arca.

Vajon milyen megoldást találhatunk ezekre a talányokra, amelyekkel az élet szembesít bennünket? Úgy gondoljuk, hogy józan észre és jókora adag ítélőképességre van szükség, amelyet lelkiismeretünkre hallgatva és saját személyiségünk nevelésével edzünk meg. Csak így leszünk képesek megfelelően bánni a bizalommal és a bizalmatlansággal, követve kimunkált, józan és szilárd kritériumainkat. Nemcsak azért keressük a megoldást, hogy csillapítsuk a bizalmatlanságot, hanem vele együtt a félelmet is, amely, mint az előbbi árnyéka, oly sok életet sötétbe borít.

Tegyünk fel magunknak kérdéseket, és tanuljunk meg válaszolni is rájuk. Megéri megkísérelni az ilyen belső párbeszédet, hogy jelentősen jobbíthassunk a másokkal folytatott párbeszédünkön.