Az erények – szellemi fejlődésünk alapkövei

A filozófusok, a bölcsek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak az emberi életben az erényeknek, és úgy tartották, hogy vannak köztük olyanok, amelyek alapját képezik minden további erénynek. A kínai bölcselet négy alaperényének eredete a két ősprincípiumhoz vezet, és egyben a megnyilvánult világ alapját is képezi. Az erényként megjelenő négy tulajdonság nem más, mint kozmikus erők megnyilvánulása az ember szintjén, amelyek a világegyetemet magát is működtetik. Mennyire más fényben láthatjuk így a mai világban nem éppen megfelelő tiszteletben részesített erényeket!

A négy alaperény a következő: szeretet (jóság), igazságosság, illem és bölcsesség. Helyezzük el ezeket a régi kínai rendszert követve, égtájak szerint: a dél fönt van, ehhez képest keleten helyezkedik el a szeretet (a jóság), nyugaton vele szemben az igazságosság foglal helyet. A képzeletbeli függőleges vonal fenti végén lesz az illem, illetve alul a bölcsesség.

Szeretet – Igazságosság

Mit tanulhatunk ebből az egyszerű ábrából? A jóság az érzelmek erejét testesíti meg, az igazságosság viszont a megértést és az értelmet. A kettő nyilvánvalóan egymás kiegészítője, és az annyira vágyott harmóniát érzelmeink és gondolataink között csak akkor érjük el, ha azonos ütemben fejlesztjük őket. A szeretet az igazságosság nélkül túlzott, tanításra alkalmatlan engedékenységgé válhat. Gondoljuk csak meg, milyen kárt okozhat a túlzottan megengedő nevelés, ahol mindig a gyermek vágyai határozzák meg az életében bekövetkező kisebb-nagyobb eseményeket. Egy másik példa az érzelmek vezette személyiség, aki képtelen a megkülönböztetésre, és a körülményektől függően gyorsan változó érzések irányítják. Az ellenkező eset, ha a gondolat túlsúlyban van, kemény, együttérzéstől megfosztott, a világot és az embereket csak gondolataival megérinteni igyekvő személyt eredményezhet. Megkérdezhetnénk akár azt is, lehet-e igazságos valaki, aki ítélete megalkotásánál nem fordul szeretettel a másik ember felé?

A szeretet és az értelem csak együtt alakítják az embert valóban emberré, e kettő kapcsolatát különböző rendszerekben egy madár két szárnyaként is elképzelték. Kiegyensúlyozott lélekkel felszállhatunk és repülhetünk, azaz még jobban fogunk tudni szeretni, és még többet érteni.

Illem – Bölcsesség

Az illem – bölcsesség páros hasonlóképpen egészíti ki egymást. Az illem a cselekvés, a tökéletes magatartás, a bölcsesség viszont az Élet megértése, a szellemiséggel azonosítható, ahol válasz rejlik az emberi tettek miértjére. Tehát bölcsességünk, tudásunk szintje mindenképpen tükröződik cselekedeteinkben és magatartásunkban, azaz annyit tudunk, amennyit tetteinkben képesek vagyunk formába önteni. Ha a két erényt nem együtt fejlesztjük, az illem üres szokássá válhat, a megnyilvánulatlan bölcsesség pedig könnyen elvontságot, a világtól való visszavonulást eredményezhet.

Milyennek képzeltek régen egy ezzel a két erénnyel rendelkező embert? A magas szintre fejlesztett illem rendezett, rítusokkal irányított életformát kölcsönöz, amely mentes a tévesen szabadságnak hitt formális változtatásoktól. Nagyra becsülték a változatlanságot, ha ugyanis egyszer megleltük a megfelelő formát, akkor azt meg is kell őrizni. A látszólagos statikusság azonban a láthatatlan szellemi világgal való kapcsolatról tanúskodik, hiszen nem volt nehéz magatartással tiszteletet kifejezni az istenek, az embertársak és a természet iránt, ha mögötte az ember egység- és önazonosság tudata állt.

A látható cselekvéssel szemben a bölcsesség elnyerése az egyedülléthez kapcsolódik és elmélyedési képességünktől függ. Szemlélődést feltételez, amely az elcsendesülés és az események átgondolásának együttes képessége. A modern életforma jól láthatóan nem ösztönzi az embert ennek az erénynek a fejlesztésére, mert állandóan arra biztatja, hogy önmagán kívül keresse a megoldást. Mostanság az ember fél az egyedülléttől, a hangok, látványok, emberek nélküli űrtől, és ez végső soron a saját mélységeinktől való rettegés. Félelmünkben ragaszkodunk a múlthoz, az ismerthez, a megszokotthoz, nem ritkán értelmét vesztett szokásokhoz is, amelyeknek jól hangzó nevet adunk: hagyomány. Pedig mára már elfelejtettük, miért is tesszük ezt vagy azt, mi értelme cselekedeteinknek. Ez a szó szoros értelmében a szellemi ember halála, a gép szintjére zuhant, a bölcsesség erényétől megfosztott ember képe.

Az elmélkedés, a saját szívünkkel való találkozás kimarad életünkből. Meghosszabbítjuk a nappalt, a látható oldalt, s menekülünk az éjszakától, az ismeretlentől. A bölcsesség fejlesztéséhez nélkülözhetetlen viszont, hogy az állandó kifelé fordulást kiegészítse találkozásunk aznapi önmagunkkal, hogy a puszta emlékeket levont tapasztalatokkal helyettesíthessük. A mondás szerint a bölcs csak egyszer hibázik, pontosan azért, mert képes összekötni az okot az okozattal, és nem követi el újra ugyanazt, ami egyszer már szenvedését okozta.

A magyar erény szó az erő szótőből ered. Tehát lelkünket irányító és fejleszthető erőkről vagy képességekről van szó. Az ezoterikus filozófia egyik alapgondolata szerint, ha a környezetünkön, életkörülményeinken akarunk változtatni, először saját magunkon kell változtatnunk. A belső érés gyümölcse mintegy magával hozza a minőségi változásokat a külvilágban is. Ha türelmetlenek vagyunk, és ma akarjuk a tegnap elültetett fának a gyümölcsét kóstolgatni, a gyerekekre jellemző megnemértéssel állunk az idő törvényei előtt. A valódi, tápláló gyümölcsök érését, mint a jó kertész, várjuk napi munkával, és nagy adag türelemmel. Munkálkodjunk hát állandóan belső kertünkön, de ne a jövő után vágyakozva, vagy az esetleges múltbéli hibákon szomorkodva. Ha például az említett négy erény kifejlesztése lesz a célunk, annak gyümölcsei valószínűleg meghaladják mai képzelőerőnket. A valódi szellemi fejlődés minőségi átalakulást, sőt átlényegülési lehetőséget tartogat az igyekvő számára.