Az emlékezet és a képzelet művészetét nemcsak a reneszánszban, hanem már az ókorban és a középkorban is gyakorolták. Giordano Bruno maga is foglalkozott ezzel a témával, sőt jelentősen át is alakította ezeket a módszereket, méghozzá úgy, hogy – az egyszerű mnemotechnikán túl – az istenihez való felemelkedés eszközévé tette a gyakorlatokat. Ezek a művészetek a távol-keleti mandalákhoz hasonló képek használatán alapulnak, amelyeket, noha egyetemes mintára készültek, mindenki csak pillanatnyi fejlettségéhez mérten képes kiteljesíteni, saját világképével összhangban.
Bruno filozófiája valójában egy ösvény az isteni felé, a Sokaságtól az Egység felé. Bölcseletének néhány alapvonása hozzásegíthet minket ahhoz, hogy jobban megismerjük ezt a két művészetet, amely mindegyike az isteni elérésének eszközeként használható. A Nolai bölcselete platonikus alapelvre épül, és ennek ismerete nélkül sem az emlékezet és a képzelet művészetét, sem Bruno filozófiájának más sarktételeit nem lehet megérteni. Ez az alapelv a „Jó, Igaz és Szép” komplexuma, amelyhez az emberi léleknek az elragadtatott vagy „szenvedélyes” hajtóerő segítségével kell felemelkednie. Eközben a lélek megszabadul a „változékony, sokszínű és ellentmondásos” világtól, hogy elérje az egységet. Ezt a célt szolgálja az emlékezet és a képzelet művészete. „Az ember” – mondja Bruno – „a végtelenségre irányuló lény, akit hősies szándék vezérel, előrehaladásának célja az egyesülés az istenivel, a visszatérés a szubsztancián túl létező egységhez. E szellemi előrelépés ősforrása a szellemi szeretet, amelynek lényege nem a feledés, hanem az emlékezés.”
A filozófus kutatásaiban mind több és több időt szentelt egy olyan emlékezetrendszer kifejlesztésének, amely az embert a hőn áhított isteni állapotba képes juttatni. Az isteni megközelítésének két eszköze van: az egyik a teológiai, ahol Isten transzcendens, a dolgokon és a világon túli képzetével találkozunk; és a másik, a Bruno használta eszköz, amelyet természetinek, immanensnek, avagy panteisztikusnak nevezhetnénk. Véleménye szerint az egész természet szent. Ezt úgy érti, hogy Isten a természeten keresztül is érzékelhető. Megragadó képzet ez, hiszen ennek értelmében Isten mindenben jelen van, ami csak körülvesz minket. Mindent megtölt – a Láthatót és a Láthatatlant egyaránt. Bruno filozófiájának tárgya tehát a természet egysége (Deus in rebus), az egység mint az isteni ismertetőjegye feletti kontempláció. Bruno szenvedélyesen törekszik arra, hogy az ember minden képességét hadrendbe állítva egységes jelleget alakítson ki, amelyre az emlékezőmódszerek és komplex képek segítségével ráirányíthatja az égi erőket. Ez tehát a szimbolikus képekre alapuló emlékezetművészetének értelme, amelynek célja az, hogy kapcsolatot létesítsen az ember és az isteni között. Giordano Bruno azonban életében és világszemléletében egyaránt az univerzum ellentmondásosságát tükrözi. Saját, természeti (immanens) világnézete mellett a legkevésbé sem tagadja Isten transzcendenciáját. Mesteri módon összhangba hozza az immanencia és a transzcendencia fogalmát, ami számtalan hitvitához, mesterkélt és képtelen filozófiai összetűzéshez vezetett. Ezek a viták azonban értelmüket vesztik, ha azt állítjuk, hogy az isteni nem csupán a dolgokban, hanem éppannyira a dolgokon túl is lakozik.
A képzelet művészete
A képzelet különleges helyet foglal el a brunói ismeretelméletben. „A képzeletnek a lélek első kapcsának kell lennie, köztes fogalom a Mulandó és az Örök között. Ő maga az érzék, és igazából az egyetlen valós érzék. Ő a lélek teste és járműve, a forrás, amelyből az élet fakad: ez a legnemesebb módja az Istennel való kapcsolatteremtésnek.” Ez a gondolat szokatlan módon egybeesik a mai humántudományok legmodernebb kutatásaival: „A képzelet, úgy tűnik, nem más, mint a képességek királynője. Benne gyökerezik az értelem adománya és a fokozatos megtestesülés folyamata.” A modern humántudományok előfutáraként Bruno hevesen védelmezte a szimbólum jelentőségét, mivel az ember számára ez az egyetlen út az isteni felé. Az érzékek és az értelem világa közötti kapcsolatot a képzelet hozza létre egy szimbolikus kép segítségével. Ez egyfajta kapocsként szolgál a konkrét tárgy és az intellektuális képzet, az érzékileg felfogható és az érzékfeletti között – mivel mindkettőből részesedik. De imaginum című munkájában így ír erről Bruno: „Nem tudom, milyen világos és bizonyított megegyezés van a magasabb dolgok és az alacsonyabb anyag között, ami miatt az isteni kegyelem bizonyos képek és megfelelések hatására alászáll és megnyilatkozik.” Így hát a szimbolikus kép nem csupán egy passzív alakzat, hanem teremtő kép, amely hozzájárul a Fent és Lent közötti energiaáramláshoz. Ezért irányultak Bruno kutatásai egy képnyelv kidolgozására.
A képek és az istenek nyelve
Az Ars memoriae című értekezésében Bruno a lelki élet átalakítását mutatja be. Ez a folyamat nála a képek és emlékezetre szabott elrendezésük rendszerén alapszik. Ezt az átalakítást, amelynek célja az, hogy az ember minden belső képességét egyesítse, talizmánszerű képek kidolgozásával kezdi. Ezek a képek „árnyak”, másképpen fogalmazva Isten gondolatai az anyagban, amelyek képesek magukhoz vonzani az égi erőket. Az árnyakon belül van egyfajta tagozódás, és a Nolai a legmagasabb szintű árnyak kidolgozására törekszik. Ezekhez a képekhez bizonyos helyeket rendel, amelyeket kifejezetten azért hozott létre emlékezetében, „hogy az erők dolgozhassanak lelkében”.
A képek tudománya
Az istenekkel való kapcsolatteremtéshez Bruno kifejlesztett egy nyelvet, amely nem fogalmi, de nem is elvont jellegű, hanem emblémaszerű képeken alapul – ezek tulajdonképpen hieroglif jellegű írásjegyek, jellegzetes asztrológiai párhuzamokkal. (Az égi csillagállások Brunónál olyanok, mint egy olyan könyvnek a betűi, amely az isteni gondolatokról szól: „az égbolt az istenek dicsőségéről mesél”.) Az istenek nyelvét azért dolgozta ki hieroglifjelek segítségével, mert hétköznapi nyelvünk kizárólag megegyezésen alapul – vagyis a betűk és a szavak, amelyekből a nyelv felépül, pusztán tetszőlegesen, megállapodás révén vannak a jelölt dolgokhoz hozzárendelve. A hétköznapi nyelv elemeiből hiányzik a természetes, a létezővel való kapcsolathoz igazított megegyezés a jelölő és a jelölt, a forma és a tartalom között. A hermetikus hagyomány szerint létezik egy olyan tudomány, amely a képekkel, mágikus ceremóniákkal és talizmánokkal foglalkozik. Az a mágus, akinek birtokában van ez a tudomány, és akinek hatalmában áll, hogy „csodát” tegyen, azaz kapcsokat hozzon létre a világok között. A mágus gyakorol befolyást a szemlélő képzeteire, ő táplálja a neki szolgáló képeket és formákat, és óriási hatást képes kifejteni a lelki életre. Bruno valóságos lelki kezelést nyújt a képek segítségével. Hozzásegít ahhoz, hogy felébredjenek „a mély erők és a rejtett erények”. A szavak, jelek és a szimbólumok elősegítik az erkölcsi, lelki és testi egészség helyreállítását.
Bruno mágikus képei
A Bruno kiválasztotta talizmánszerű képek csillagképek: „közvetítők az égi ideák és a földi elemek világa között”. Amikor a csillagképeket rendezzük, alkalmazzuk vagy használjuk, tulajdonképpen olyan formákkal dolgozunk, amelyek annyira magas szinten közelítik meg a valóságot, amennyire az anyagibb világban jelenlévő dolgok sosem lesznek képesek. Mert a csillagképek valójában az ideák árnyékai. De imaginum című munkájában Bruno a csillagképekből olyan emlékeztetőképeket állít össze, amelyeket mágiával átitatott szobrokként gondol el. A mágikus képek egyrészt asztrológiai alakzatokból, másrészt az antik (mindenekelőtt görög) istenek mitológiai alakjaiból származnak.
Az emlékezet művészete
„Bruno az Ideák árnyai című művének első oldalain a későbbiek során részletesen kifejtett emlékezetművészetet hermetikus titokként mutatja be. A filozófus magától Hermésztől kapta egy könyv formájában az emlékezet művészetét. Ez a könyv az »Ideák árnyairól szól, amelyeket a belső írás szemlélése révén tudtam összegyűjteni«. Ez azt jelenti, hogy egy sor olyan képet tartalmaz, amelyet be kell vésni az emlékezetbe.” Valóban élnek bennünk archetipikus képek, de kaotikus, rendezetlen formában: „Eredeti természetedben az elemek és számok káosza uralkodik, de ez mégsem zárja ki a sorrendet és az elrendezést.” A mágikus emlékezet kiszabadítja a képeket a káoszból, helyreállítja rendjüket, és visszaadja az embernek isteni képességeit.
A klasszikus emlékezetművészet
Ez az ókortól fogva két egyszerű alapelven nyugszik. Az első alapelv lényege, hogy az ember könnyebben jegyez meg egy képet, mint bármely más elemet. Arisztotelész állítását, miszerint lehetetlen mentális képek nélkül gondolkodni, mindig is nagy előszeretettel idézték, hogy alátámasszák a képek használatát az emlékezettel kapcsolatban. A másik alapelv, hogy egy sor fontos kép emlékezetbe vésésekor ajánlatos azokat egy könnyen azonosítható struktúra révén összefüggésbe hozni vagy egymáshoz rendelni. Ez a módszer általában abból állt, hogy a képeket gondolatban egy ismert hely bizonyos pontjaihoz (például egy épület helyiségeihez) kötötték. Ez a térbeli struktúra azonban számos részből is állhatott (lásd Giulio Camillo színházát vagy Giordano Bruno mágikus tárcsáit Yates idézett művében).
Az emlékezet művészete Brunónál
Az emlékezet rendszerének célja Brunónál az egységhez, az istenihez való visszatérés lehetővé tétele a jelentéssel bíró képek emlékezetbe vésésének segítségével. Az emlékezet művészete teljes egészében a hermetikus hagyomány analógiatanában gyökerezik, ezért támaszkodik arra az állításra, hogy „az egyiptomiak mágikus és isteni rítusaik során a természetnek ugyanazt a létráját használták, hogy elérjék az isteni magasságát, mint amelyet maga az isteni használ, amikor alászáll a legkisebb dolgokig, hogy megnyilatkozzon”. Bruno az emlékezet művészetének klasszikus alapelveit is alkalmazza. Nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a képek meglehetősen feltűnőek legyenek, mert különben nem ragadnának meg jól az emlékezetben. Diagramszerű alakzatok rendszerét javasolja. Ezekben az alakzatokban van valami, ami a világ leképezéseit ábrázoló keleti mandalák geometrikus ábrázolásmódjára emlékeztet. Harminc pecsét című munkájában Bruno kifejti a mágikus emlékezet alapelveinek harminc meghatározását, amelyet szintén harminc, többé-kevésbé homályos magyarázat követ. A pecsét metaforáját Platón használta Theaitétosz című párbeszédében, ahol Szókratész azt állítja, hogy lelkünkben egy viasztömb van, amelynek természete egyénenként változó. Minden, amit gondolunk vagy érzékelünk, otthagyja lenyomatát ezen a tömbön. Platón a Phaidroszban azt is kifejti, hogy az igazság tudata „a-letheia”, azaz távol áll a felejtéstől, és végső soron nem más, mint önemlékezet: emlékezés önmagunkra, mégpedig azzal, hogy azokra az ideákra emlékezünk, amelyeket lelkünk egyszer már látott, és amelyekhez képest minden anyagi tükröződésük csak zavaros másolat marad.
A tárcsák rendszere
Bruno emlékezetművészete nagyon összetett. Nem pusztán az emlékezetben kialakított helyek gyanánt szolgáló diagramokra támaszkodik. Tárcsarendszereket is mozgásba hoz, amelyek körszeletekre tagolt, egymáson kölcsönösen áthatoló tárcsákból állnak. „A De umbris emlékezetapparátusa mozgatható tárcsák rendszeréből áll, amelyek elrendezése az asztrológián alapul, és amelyek egymásra helyezve az égitestek keringési pályáihoz hasonlóan állíthatók össze.” Bruno első, Clavis magna című munkájában, amely sajnos nem maradt ránk, idézésként magyarázta Raimundus Lullus tárcsáinak használatát a levegő szellemeinek összehívására, valamint a csillagok mágikus képeit, amelyek az égi világ elérését szolgálják. Ezzel Raimundus Lullus tárcsáit gyakorlati kabalává, illetve a megidézés művészetévé változtatta, hogy elérje a csillagokon túli szellemeket vagy angyalokat. Az égi világra irányuló hatáskifejtés egyik formája valósul meg tehát a csillagok mágikus, talizmánszerű képeinek segítségével. Bruno ezeket a képeket úgy mélyíti el, hogy az emlékezet segítségével a képek felidézik benne az égi világot.
Rendszer, amelyben mindenki helyet találhat tapasztalatainak
Az a mozgatható emlékezetrendszer, amelyet Bruno használt, a rendszert felépítő általános szabályok alapján ránk is érvényes, de az egyes részek kapcsolatait vagy a harminc körcikk valamelyikével összefüggésben álló, és így az egyes mozgatható tárcsákat alkotó képek semmiképpen sem. Bruno rendszerében például minden tárcsa öt részre van osztva, és azokba a kiválasztott képek Bruno logikai rendje szerint kerülnek be. De minden gyakorlónak rá kell találnia a saját, egymással kapcsolatban álló szimbólumaira, és ezeket kell a tárcsák belsejébe helyeznie – új geometrikus emlékezőtereket hozva létre ezzel. Bruno többek között hieroglif jellegű képeket vitt be tárcsarendszerébe, amelyeket Cornelius Agrippa von Nettesheim mágia-kézikönyvéből (De occulta philosophia) kölcsönzött. Ebben a könyvben egy sor mágikus csillagképet találunk, amelyeket már Agrippa is felhasznált a saját emlékezetrendszeréhez. Giordano Bruno univerzális emlékezetrendszert hagyott az utókorra, amelyet – akárcsak filozófiai gondolatait – az a mély ellentmondás jellemez, hogy egyszerre egyetemes és személyes is, s ezért másra átruházhatatlan és ezen nem is csodálkozhatunk. Valójában minden gyakorlónak magának kell megszerkesztenie a saját rendszerét, összhangban saját valóságával, szimbólumaival és a maga világképével, hiszen első lépéseinket csakis saját képzeteinkből kiindulva tudjuk megtenni. Szubjektív képzettársításaink vannak, amelyek épp azért tűnnek olyan ismerősnek, mert hozzánk tartoznak. Ezekhez olyan mértékben fűzünk újabbakat, amennyire ez a művészet ilyeneket nyújt számunkra a világról. A képzettársítások pedig nem mások, mint a világegyetem új, titokzatos valóságai.
Általános megközelítés
Bruno nem pusztán megjegyzendő dolgaink összességére találta ki rendszerét. Olyan szisztéma ez, amely az ember minden szintjét képes egyesíteni magában, és mindezt transzcendens céllal. Mert az, aki járatos benne, hatalmat nyer a dolgok, de mindenekelőtt önmaga felett. Szubjektív nézőpontunkból szemlélve tehát ez a művészet egy olyan út kezdetét jelentheti, amelynek során személyiségünket átlényegítve, kiteljesedve „teljességgé” változunk. A teljes világegyetem, és annak egész rejtélye bennünk van, jóllehet ezzel nem vagyunk tisztában, mivel tudatunk csupán korlátozott számú valósággal hozott kapcsolatba bennünket – a rejtély érzékelésének csupán egy meghatározott szintjével.
Isabelle Ohmann
Megjelent a francia Nouvelle Acropole 114. számában, 1990-ben
Fordította: Benits Péter