Szerző
Noha sokan és sokszor hangoztatják, hogy a kritika lehet építő vagy pusztító, mi mégis vitatnánk ezt, hiszen a mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy a kritika mindig pusztít. Nem magával a kritikával mint racionális folyamattal van baj, hanem velünk emberekkel, akik érzelmi és szubjektív indíttatásainknak engedve cselekszünk, ahelyett, hogy az értelem és a józanság vezérelne bennünket.
Olyan világban élünk, amely létbiztonságot és szilárd megalapozottságot sugall, ennek ellenére minden ember szíve mélyén nyilvánvalóan vagy látensen ott lappang a bizonytalanság, a kétely és a félelem.
Egyrészt alig van lehetőségünk az önálló cselekvésre és alkotásra, másrészt, mivel ezen a téren tudatlanság uralkodik, alig vagyunk képesek megérteni és megoldani a felmerülő nehézségeinket, így védekező álláspontra helyezkedünk, és kritikával álcázzuk félelmeinket és tehetetlenségünket.
Kritizálni bármit lehet, ami persze pusztítani fog, hiszen minél „rosszabbak” a többiek, annál jobbnak érzi magát, aki öntudattalanul saját magát védi, hogy hibáit palástolja.
Magától értetődő, hogy aki kritizál, az a legbölcsebb, mindent jobban tud másoknál, és minden gondra csakis ő tudja a megoldást.
Aki kritizál, nem pazarolja az idejét arra, hogy a jót keresse másokban vagy környezetében. Egyetlen hibát sem néz el, a legkisebb mulasztást sem bocsájtja meg.
Aki kritizál, azt hiszi, hogy ő a mindentudó és tévedhetetlen, és legfeljebb azokról a személyekről, közösségekről vagy társadalmi csoportosulásokról zeng a helyzettől függően rövidebb-hosszabb dicshimnuszokat, akiknél oltalmat keres.
Aki kritizál, az bizony nagyon ódzkodik attól, hogy a nézeteit átültesse a gyakorlatba, hiszen ha ezt megkísérelné, őt is ugyanolyan, vagy még ádázabb kritikák érnék, mint amelyeket ő maga agyal ki. A kritika kritikát szül, a rossz szándékból csak rossz szándék származhat.
Nem azt mondjuk, hogy az a megoldás, ha becsukjuk a szemünket, szánkat és fülünket, és rálegyintünk mindenre, ami lelkiismeretünk szerint helytelen, hanem úgy gondoljuk, hogy lehet megfelelően is felhívni a figyelmet a hibákra, és a kritikai érzékünket helyesen is lehet önmagunk felé fordítani azt keresve, hogyan jobbíthatunk önmagunkon, mert ez az egyetlen jogosnak tűnő kritika.
Minden szándékos megtévesztésen túl, amelynek a manapság uralkodó embertelen életforma miatt ki vagyunk téve, minden bizonnyal jó szándékú emberek is léteznek a világban, és nincs annál üdítőbb, mint ha elismerjük eredményeiket és ösztönözzük őket.
De még ha nem is találnánk semmit, amit elismerhetnénk, nincs annál építőbb kritika, mint hogy magunk lássunk neki mindannak, amit jónak és ígéretesnek gondolunk. Továbbra is a példa a legjobb tanítómester, a leghatásosabb bizonyíték és a legnyomósabb érv.
Egyrészt alig van lehetőségünk az önálló cselekvésre és alkotásra, másrészt, mivel ezen a téren tudatlanság uralkodik, alig vagyunk képesek megérteni és megoldani a felmerülő nehézségeinket, így védekező álláspontra helyezkedünk, és kritikával álcázzuk félelmeinket és tehetetlenségünket.
Kritizálni bármit lehet, ami persze pusztítani fog, hiszen minél „rosszabbak” a többiek, annál jobbnak érzi magát, aki öntudattalanul saját magát védi, hogy hibáit palástolja.Magától értetődő, hogy aki kritizál, az a legbölcsebb, mindent jobban tud másoknál, és minden gondra csakis ő tudja a megoldást.
Aki kritizál, nem pazarolja az idejét arra, hogy a jót keresse másokban vagy környezetében. Egyetlen hibát sem néz el, a legkisebb mulasztást sem bocsájtja meg.
Aki kritizál, azt hiszi, hogy ő a mindentudó és tévedhetetlen, és legfeljebb azokról a személyekről, közösségekről vagy társadalmi csoportosulásokról zeng a helyzettől függően rövidebb-hosszabb dicshimnuszokat, akiknél oltalmat keres.
Aki kritizál, az bizony nagyon ódzkodik attól, hogy a nézeteit átültesse a gyakorlatba, hiszen ha ezt megkísérelné, őt is ugyanolyan, vagy még ádázabb kritikák érnék, mint amelyeket ő maga agyal ki. A kritika kritikát szül, a rossz szándékból csak rossz szándék származhat.
Nem azt mondjuk, hogy az a megoldás, ha becsukjuk a szemünket, szánkat és fülünket, és rálegyintünk mindenre, ami lelkiismeretünk szerint helytelen, hanem úgy gondoljuk, hogy lehet megfelelően is felhívni a figyelmet a hibákra, és a kritikai érzékünket helyesen is lehet önmagunk felé fordítani azt keresve, hogyan jobbíthatunk önmagunkon, mert ez az egyetlen jogosnak tűnő kritika.
Minden szándékos megtévesztésen túl, amelynek a manapság uralkodó embertelen életforma miatt ki vagyunk téve, minden bizonnyal jó szándékú emberek is léteznek a világban, és nincs annál üdítőbb, mint ha elismerjük eredményeiket és ösztönözzük őket.
De még ha nem is találnánk semmit, amit elismerhetnénk, nincs annál építőbb kritika, mint hogy magunk lássunk neki mindannak, amit jónak és ígéretesnek gondolunk. Továbbra is a példa a legjobb tanítómester, a leghatásosabb bizonyíték és a legnyomósabb érv.