Szerző
„Gyűlölöm a kötöttségeket!” „Először a jogaim, aztán majd beszélhetünk a kötelességekről!” – halljuk nap mint nap. Figyelembe véve, hogy a nép vezetőinek „mentelmi joga” van a felelősségre vonás elkerülésére, talán nem is olyan meglepő ez a dolog. Pedig, ha visszamegyünk az időben, a klasszikus korban a kötelességet a boldogsághoz vezető egyik útnak tartották. Paradoxon lenne? Azt hiszem, nem. Ahhoz azonban, hogy feloldjuk ezt a látszólagos ellentmondást, vissza kell nyúlnunk néhány gondolat erejéig egy, a maihoz sokban hasonlító korba: Római Birodalom, a hanyatlás fázisa. Belül korrupció, kívül az ellenségek garmada, belül erkölcsi válság, a határokon katonai katasztrófa; belül tudatlanság, kívül a túlélés kényszere.És mégis, ez az a kor, amikor egy rövid időre megvalósult a platóni álom, amely szerint az állam akkor működik jól, ha vagy a királyok válnak filozófussá, vagy a filozófusok uralkodnak. Marcus Aurelius császár uralkodása a sztoikus bölcselet alkalmazásának csúcspontja.
A császáré, aki egy rabszolgát tartott mesterének annak emberi, erkölcsi és szellemi nagysága miatt: Epiktétoszt. Az uralkodóé, aki életével példázta a tanult elveket, amelyekről meg volt győződve, hogy még egy birodalom császáraként is képesek elvezetni őt a boldogsághoz.
Mesterei nyomán a nyugalmat, a kibillenthetetlenséget kereste, a léleknek azt az állapotát, amely felülemelkedik fájdalmon és gyönyörön egyaránt, amely segít jól dönteni olyankor, amikor úgy tűnik, hogy nincsen jó választás.
Alapelve az emberség és az ebben őt a többi emberrel összekötő vezérlő értelem volt. A nehézségek viharaiban ezzel az eszközzel csillapította lelke háborgását s győzte le neheztelését, hogy megőrizze méltóságát.
Tudta, hogy a hatalom könnyen megronthatja az embert, a korlátlan hatalom pedig még veszélyesebb. Ezért az első pillanattól az egyetlen valós páncéllal védekezett: életét a Birodalom szolgálatának szentelte, mert – mint mondta – az uralkodónak a szolgálat kötelessége, nem pedig választás kérdése. Ez ad neki helyet a természet rendje szerint, ez segíti, hogy betöltse sorsát, amelyre az isteni törvények vezérelték. Mert a boldogság, amelyet keresett, nem hétköznapi, a gyönyörökben, a gazdagságban, a hatalomban meglelhető pillanatnyi örömök boldogsága volt, hanem annak tudása, hogy helye van a világban és hasznos része a Természetnek. Hogy élete nem volt hiábavaló és sosem cselekedett Lelkének szava ellen.
És Marcus Aurelius utolsó pannóniai hadjárata során egy egyszerű katonai sátorban, pestises katonáinak ápolásakor, kötelessége teljesítése közben boldog nyugalommal halt meg. Úgy, ahogy élt.
A kor hasonló, a kísértések azonosak. A tét emberségünk és az ehhez szorosan kapcsolódó boldogságunk. És bár – hál’ istennek – nem vagyunk császárok, a saját életünket mi is uralhatjuk, követve a nagy elődöt: vállalva mindennapi kötelességeinket Lelkünk és az emberiség felé. Mert mi is úgy fogunk meghalni, ahogyan éltünk.
Boldogan?
Cimkék