Cikkek

Ősszel, a természet „megőszülésével” ismét előtérbe kerül a változás, az elmúlás, a halál gondolata. Ha akarjuk, ha nem, körülöttünk minden szüretre, számvetésre késztet. De a halál nem feltétlenül jelenti minden érték, s köztük a legértékesebb, az Élet elvesztését. A legtöbb ókori kultúrában és gondolkodónál megtaláljuk a földi életeken átívelő Élet, a túlvilági lét és a visszatérés gondolatát is.

Ember mivoltunk egy gazdagító, de félelmetes belső kettősséggel szembesít: a gondolatok és az érzelmek egy helyen, a pszichében vannak. Szanszkritul ezt a kettősséget káma-manasznak nevezik. A vágyak (káma) és gondolatok (manasz) keverékéről van szó, amelyben a kettő nem mindig segíti, sőt inkább akadályozza egymást. A tiszta, vegyítetlen gondolkodást felettébb nehéz elérni, és túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ezzel már nincs gondunk. Többnyire érzelmekkel átitatott gondolatokkal gondolkodunk, és ha kis szerencsénk van, akkor ezek az érzelmek nemesek és emelkedettek.

Platón szerint a nevelésnek a lélek szemét a jó felé kell irányítania. A nevelés az „elfordítás” mestersége, vagyis annak a képessége, hogy mi módon forgatható el a lélek a legkönnyebben és a leghatásosabban, nem pedig annak mestersége, mint lehet a látást a neveltbe beleplántálni, hiszen a látása már eleve adva van, csak nem a jó felé fordul, és nem azt nézi, amit kell – ezt kell tehát a nevelés művészetével elérnünk.
 

„Rohanó világunk” – mennyiszer halljuk és mondjuk ezt a már-már közhelyszerű kifejezést. Úgy tüntetjük fel magunkat, embereket, mintha elszenvedői lennénk ennek a nyugtalanságnak, felgyorsult tempónak, pedig nem a Nap, a bolygónk, vagy épp az évszakok kezdtek elvadult vágtázásba. Elég csak pár perc önmegfigyelés, ahogy Fernand Schwarz ajánlja az Összpontosítás és belső felébredés című filozófiai-önismereti könyvében, és máris kiderül, mennyire csapongók a gondolataink, mennyire nehéz egy úton tartani őket, és milyen gyorsan ébrednek és tűnnek el érzések, benyomások.

Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének. Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével. Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából, amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei, és teret ad az olyan, biokémiai képletekkel leírhatatlan belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit, vagy a magas szintű, megmagyarázhatatlanul működő szeretet.

„Néhol kerekeket forgattak annak emlékezetére, hogy a nap immár a' maga abrontsának felső Pontyára felhágott s megis fordult” – idéz fel egy nyári ünnepi szokást a 18. században Bod Péter. Az a bizonyos abronts nem más, mint a Nap földi nézetből rótt éves útjának hatalmas köre. Ennek felső Pontyára az északi félgömbön június 21-én, a nyári napfordulón érkezik.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a cirkuszt, főképp az állatokat. Teljesen lenyűgözött az elefánt, minden gyerek kedvence. Előadás közben megfigyelhettük hatalmas méretét, tömegét és erejét… de feltűnt, hogy az óriási állat fellépés előtt és után a porond mögött egy kis karóhoz van kikötve. Mindössze egy láncot kötöttek az egyik lábára. A karó igen rövid volt, és szinte alig szúrták bele a földbe. A lánc hiába volt vastag és erős, egy ekkora állat, amely gyökerestől tud kitépni fákat, könnyedén kiszabadíthatta volna magát és elsétálhatott volna. Vajon mi tartotta ott? Miért nem szaladt el?

Egy beszélgetős rádióműsorban a rosszkedvről volt szó. Az egyik telefonáló panaszkodott, hogy levertnek érzi magát, mert senki sem szól hozzá kedvesen. Amikor bemegy a munkahelyére, egy morcos titkárnőt lát, senki sem mosolyog rá, és senki sem kérdezi meg, hogy van. Eszembe jutott az a kis cinege, aki az egyik kora tavaszi hideg reggelen vidáman és bátran szólt, és azt kiabálta (legalábbis úgy értettem), hogy „nincs több tél, nincs több tél”.

48 csillagképet helyeztem a magasba, és pusztító fenevadakat költöztettem beléjük! – emelkedett föl Zeusz olümposzi trónusán, és bűntudatában lábával mennydörgést dobbantott. – De ennek vége! – szólt, és isteni testét átjáró forróságot érzett. – Elűzöm az emberiség sorsát megkeserítő szörnyszülötteket, és a csillagok fényéhez illőbb erényekkel lakatom be az égi mennyezetet!

„Többfele húz a szívem, nem tudom, mit tegyek.” „Már azt sem tudom, mit akarok valójában.” „Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem visz rá a lelkem.”  Ismerős érzések? Talán mindenkit hatalmukba kerítenek olykor. Hogy nem új keletű a probléma, azt az is bizonyítja, hogy már Platónnál is találkozunk vele. Phaidrosz című párbeszédében a lelket egy olyan fogathoz hasonlítja, amelynek hajtója az értelem, a kocsit húzó lovak pedig a különböző vágyakat és késztetéseket testesítik meg.

„Egyetértesz te is velünk, hogy minden cselekedetünk célja a jó, s hogy a jó miatt teszünk minden mást, nem pedig a jót valami más miatt?”
(Gorgiasz, 500a)

„A jó nem azonos a gyönyörrel, se a rossz nem azonos a fájdalommal. A gyönyör és a fájdalom képes egyszerre megszűnni bennünk, a jó és a rossz, tekintve hogy két különböző valóságról van szó, erre nem képes.”
(Gorgiasz, 497d)

Idén számos szervezet és gondolkodó ünnepli világszerte különböző rendezvényekkel a platóni akadémia megalapításának 2400. évfordulóját. Előadásokat tartanak, vitafórumokat, kiállításokat rendeznek, művészeti előadásokat mutatnak be és megidézik a platóni dialógusok szellemiségét. Megelevenedik nemcsak Platón, hanem a többi vele rokon gondolkodó eszmeisége is, akik századok hosszú során át merítettek nézeteiből, és hasonló irányban vizsgálódtak maguk is.

Emelkedik a tenger vízszintje. Újabban Velencében a romantikus kedvű turisták nem csónakkal járják a szűk lagúnákat, hanem a Szent Márk tér „nyílt vízi medencéjében” úsznak. Egyre gyakrabban önti el ugyanis a tenger, és nem ritka az akár másfél méteres víz sem. A város maradék lakossága, amely az elmúlt évtizedekben megfeleződött, fokozatosan kiköltözik a süllyedő palotasorokból. 

Rómában a Szent Péter-bazilikában láthatjuk Michelangelo híres szobrát, a csodaszép Pietát. Mára szinte teljesen szükségtelenné vált a Mária mellén átfutó szalag felirata: MICHAELANGELUS. BONARROTUS. FLORENTIN(US). FACIEBAT. (A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette.) Ez azonban nem volt mindig így.

Tágabb értelemben az emberi faj egésze mikrokozmosz, szűkebben véve minden egyes férfi és nő annak tekinthető. A mikrokozmosz sémája a jelenleg alapvető ellentétpárból adódik: én és a környező világ. Az Én a rendszer középpontjának tekinti magát, a másik hat tudatossági szint pedig az öt érzékszervre korlátozódik. Megszületett a pentagram. Íme, az ember! Bármilyen összetettek is legyenek a 20. századi ember eszközei, ezek csupán kezünk, lábunk meghosszabbításai. A rádió a hallásunk képességeit nyújtja ki, a televízió a látásunkét. Egy műhold sem több egy átalakított kődarabnál, amelyet egy kisfiú játékból felhajít az égre. Mindez ugyan megnöveli, de nem mélyíti el lehetőségeinket.

A kreativitáshoz tudásra van szükség, a tudás megszerzése pedig időbe és ismétlésekbe kerül. Sokszor mondják, hogy az embernek spontán kell cselekednie ahhoz, hogy kifejezhesse, ami a „bensőjében megszületik”. De miféle „bensőről” van szó?

Az embernek mint mikrokozmikus rendszernek harmóniában kell lennie környezetével, a makrokozmosszal. A makrokozmoszt működtető törvények működtetik az embert is, ezért a természetben lejátszódó ciklikus változások az ember energetikai működésében is megmutatkoznak. A bennünk áramló és állandóan átalakuló energiáknak természetes útja van, ami analóg a természet energiáinak mozgásával.

Amikor éjjel álmodunk, tudunk repülni, vízen járni, más nyelven folyékonyan beszélni és halhatatlanok vagyunk. Nem lehet bennünket elpusztítani, száz halálon is tovább álmodjuk magunkat. Amikor viszont ébren vagyunk, elfelejtjük ezt a végtelen szabadságot, és megannyi nehézséget, gátat kell leküzdenünk, hogy az álombéli önmagunkhoz hasonlóan olykor-olykor mindenre képesnek érezzük magunkat. Az életnek ezek a percei a varázsmesék világára emlékeztetnek, ahol a hősök a halhatatlanság elnyeréséért harcolnak.

Furcsa jelenségre figyelhettek fel a budapesti autósok és metrózók október közepén. Egy 18. századi ruhába öltözött figura járta a várost csuklyával a fején, és ahol tudott, segített. Ha meglátta, hogy egy parkolóőr valakinek az autójára „mikuláscsomagot” rakott, azonnal vett egy parkolójegyet, és egy névjegy társaságában odatette a szélvédőre.

A Világegyetem egy hatalmas élőlény, makrobiosz, amely az abszolút istenségből származik. Amikor megnyilvánul, testbe költözik, és mindig elveszíti, amikor újra egyesül őselvével. A Világegyetem tehát, mint megnyilvánult lény, egy Szellemnek és Anyagnak nevezett kettősség révén jelenik meg. Ez a polaritás jellemez minden lényt, amely a megnyilvánult Világegyetemet alkotja.

Egyetértünk azokkal az ősi tanításokkal, amelyek a manapság elfogadottnál sokkal hosszabb múltat tulajdonítanak az emberiségnek. Ezek szerint az ember már azokban a régmúlt időkben megjelent a Földön, amikor bolygónk még nem szilárdult meg teljesen, és már akkor fontos kapcsolat alakult ki a lakóhely és lakói között. Ez a hajdanvolt ember sok különböző evolúciós fázison ment át, és a fizikai megjelenésétől kezdve egészen a metafizikai szintig különféle változásokon ment keresztül. Teste egyre inkább tökéletesedett, és tudata egyre éberebbé vált.

Ha ellátogatunk a hazánk déli részén fekvő siklós–villányi hegyvidékre, nem hagyhatjuk ki az értékes botanikai kincseket rejtő Szársomlyó-hegyet. A Nagyharsány mellett emelkedő Szársomlyó már messziről látható, magányos piramisként magasodik a táj fölé a Dráva síkján, bár alig magasabb 400 méternél. Távolról vulkánnak tűnik, egy hajdani utazó szerint olyan, mintha „egy rég kialudt tűzhányónak söveges cukorra emlékeztető kúpja integetne”, de valójában mészkőhegy. Kőzetei és növényvilága földtörténeti tanúként őrzi a régmúltat. A lábánál fekvő Nagyharsány és Kisharsány falvak az itt őshonos hársfaféléről kapták nevüket.

Az állatoktól, a növényektől és az ásványoktól a racionális és intelligens elme különböztet meg, ezért nyilvánvaló, hogy benne kereshetjük az ember természetes központját. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan pillanatok, amikor a tudat a test szükségleteivel vagy az érzelmek ingadozásaival foglalkozik. A cél azonban az, hogy az elme magaslataiból lássuk el a test és az érzelmek szükségleteit.

A megújulást általában a tavaszhoz kapcsoljuk, de érdemes megfigyelni, hogy a kínai szemlélet szerint ez már a Fém elemmel, ősszel elkezdődik. A föld csak akkor marad termékeny, ha elegendő utánpótlást kap. Ha a lehulló, fonnyadó termésből és levelekből az eső nem mosná be a földbe a tápanyagot, akkor tavasszal nem lenne miből erőt merítenie az új hajtásnak. Ez adja meg az elmúlás értelmét: a látszólagos pusztulás a jövőbeli születést táplálja. Mai napunk értelmét az adja, hogy megalapozza holnapi lépéseinket. Egy év, vagy akár egy egész élet, amelyből nincs mit továbbvinnünk a következő ciklusba, amelyben tudásunk nem növekedett, és nem lettünk jobb emberek, nem jobbítottunk a világon, tulajdonképpen felesleges és hasztalan volt.

Tekintettel a mostani válságra és az Európában és a világban végbemenő változásokra, milyen alapértékeket kell minden emberi közösségnek fejlesztenie és megőriznie?
Először is, őriznünk és erősítenünk kell az emberi értékeket, mert jó ideje aligha figyelünk oda rájuk… Életformánk olyan értékeken alapszik, mint a fogyasztás, a haszonelv és az ezekből keletkező hulladékok. Ezek eléggé bizonytalan értékek, mert társadalmi helyzetünktől, rangunktól stb. függnek… Elfeledkeztünk az Embert erősítő, a méltó életet elősegítő értékekről, pedig ezek fölötte állnak annak, hogy kinek mennyi pénze van, milyen rangja van egy adott pillanatban, fontos szerepet játszik-e a többi ember szemében vagy sem.

A válságos helyzeteknek és a nehéz életkörülményeknek a sok hátrányuk mellett jó oldaluk is van. Ha minden könnyen megy, nem állunk meg gondolkodni, nem érezzük szükségét annak, hogy jobb megoldásokat keressünk. Ezért nem is szembesülünk hiányosságainkkal, és az sem merül fel, hogy vannak még feltáratlan képességeink. A nehézségek ezzel szemben ébresztően hatnak, hiszen meg kell mozgatnunk és összpontosítanunk kell erőnket, hogy megbirkózzunk velük. A fokozódó terhelésnek köszönhetően képességeket fejlesztünk ki. Ha jobban belegondolunk, ez az egész oktatási rendszer alapja: a gyerek, a fejlődő egyén elé, szintjéhez igazodva egyre összetettebb feladatok kerülnek. Ahogy megérti és megoldja őket, ő maga fejlődik. Miért érne véget ez a folyamat bármikor is? Az ember csak egy bizonyos korig tanulhat, növekedhet tudásban és képességekben?

„Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok, akik mindennap megmossák a lelküket is?” „A földi boldogság első feltétele az akarat dolgoztatása egy cél felé, kitérés nélkül, lanyhulás nélkül. Mert a boldogság egyik neme: a jól végzett munka látása, a siker érzése. A munka mutatja meg: mi az értéke az embernek.” „Minden láng fölfelé lobog. Az emberi lélek is láng.” „Életünk téves felfogása abból ered, hogy egynek véljük ezt a két fogalmat: ember és emberi test.”

A tudat fogalmának sokféle meghatározása van. Azonban bármennyire is sok van belőle, mégsem határozhatjuk meg teljesen ezt a sokszínű területet, ahol az összes érzelmi és gondolati tevékenységünk zajlik. Ez a tágas tér a tudat, amelyben érzéseink, érzelmeink, véleményeink, gondolataink sokszínűsége éppúgy megnyilvánul, mint a saját testünkből és környezetünkből érkező, gondolatokká és érzelmekké alakuló benyomások. Ezek alkotják belső életünk magját.

Seneca, a kétezer évvel ezelőtt élt bölcs egyszer azt találta mondani, hogy a filozófia gyógyszer, nem sütemény. Biztosan azért, mert ő is találkozott már ún. „sütemény-gondolatokkal”. Ezek manapság leginkább a közösségi oldalakon terjednek csillagos éggel és kiskutyákkal, meg néhány, az élet értelméről szóló velős bölcsességgel. „Mennyire igaz!” – sóhajtunk fel olvasásuk közben. A nehéz pillanatokban azonban ezek a léleksimogató gondolatok valahogy nem sietnek segítségünkre.

A mítosz szerint a görög Thébai városának lakóit egy rettenetes szörny fenyegette. Mindenkinek, aki csak a közelébe férkőzött, ugyanazt a kérdést szegezte, és ha nem tudott rá felelni, menten fölfalta. A kérdés így hangzott: melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon? A találós kérdésre Oidipusz helyesen felelt: az ember; hiszen gyerekként négykézláb mászik, élete delelőjén felegyenesedik, alkonyán pedig botra támaszkodik. Erre a szfinx beugrott a szakadékba és elpusztult.

„Székely hegyekből messzi Ázsiába, Az őshazába vándorolt ki ő, Feje felett a vén, szent Himalája, Tán öregebb, mint maga az Idő. Ott rótta a betűket és kereste Puszták homokján vérei nyomát, Meglátogatta ínség, balszerencse, De ő csak várt és vándorolt tovább.” Juhász Gyula: Ének Kőrösi Csomáról Kőrösi Csoma Sándor, a messzeségek vándora, kis székely fiúból vált az ősmagyarok kutatójává és az első európai tudóssá, aki tanulmányozta a tibeti nyelvet és kultúrát. Már gyermekkorában kitűnt társai közül fáradhatatlanságával. Gyaloglásban senki sem versenyezhetett vele, ha séta közben feljutott egy domb tetejére, egyből arra volt kíváncsi, mi van a következőn túl. Az erdélyi hegyek közt edzette testét-lelkét a későbbi nagy kihívásokra. Kőrösön, egy erdélyi kis faluban született 1784-ben. Mindig is büszke volt származására, ahogy írta, „én a székely nemzettség szülötte vagyok”, angol nyelvű könyveiben pedig székely-magyarnak nevezte magát.

Ebben a témában nem eredetiségre törekszünk, csak újszerűségre. Míg az eredetiség különbözni akar a már ismerttől, addig az újszerűség ismét életet visz a már meglévő legfontosabb értékekbe. Ezért az Új Akropolisz úgy határozza meg a filozófiát, ahogy mindig is meghatározták: a filozófia a „bölcsesség szeretete”, olthatatlan szomjúság azután, aminek hiányát érezzük; olyan mély tudás keresését jelenti, amely választ tud adni a leggyötrőbb emberi kérdésekre. Abban sem vagyunk eredetiek, hogy Platónt követjük, amikor a filozófia lényegét alkotó bölcsesség jellemzőiről beszélünk. Ez a bölcsesség olyan teljesség, olyan csúcspont, amelyet intelligensen irányított tanulás útján érhetünk el: a teljes tudatlanságtól a mindent felölelő tudásig terjed. Tudásunk fokozatosan nő, és nem szabad megállnunk félúton a vélemények kínzó világában, amikor önhitt módon, önkényesen igazságként hangoztatunk olyasmit, ami csupán tökéletlen feltételezés.

A félelmek bennünk vannak, érzelmeinkben és azokban a pusztító érvelésekben, amelyek meggátolják a cselekvést. Éppen ezek a belső, lelki félelmek bénítják meg az embert. A belső félelem teszi félelmetessé a külső dolgokat. Mit kezdjünk a félelmeinkkel? Vizsgáljuk meg őket, és meglátjuk, hogy úgy tartanak bennünket fogva, mint valami ragadozó mancsai. Az egyetlen szabadulási lehetőség maga a cselekvés, a kimozdulás a tehetetlenségből.

A munka a természet rendjének része, amely az egysejtűektől a csillagokig a szüntelen tökéletesedés útján vezet mindenkit. Az együttélés szellemének kialakításához az egyik nélkülözhetetlen eszköz a munka. Ahhoz azonban, hogy a munka és velejárója, a tőke aktívan közreműködhessenek ebben a belső születésben, az egyén harmonikussá formálásában, a viszonyulásunk erőteljes átlényegítésére is szükség van. Így ugyanis megtisztulhatunk az állatias tulajdonságoktól, amelyeket az ember, mint üstökös a csóvát, amely mindig ellentétes a fény irányával, maga mögött húz.

Morus Tamás Utópia című művében egy távoli szigeten lévő, eszményi országot írt le. A 16. századi Angliában uralkodó viszonyok ihlették arra, hogy képzeletében megteremtsen egy humanista elveket megvalósító, igazságos törvények szerint élő emberi közösséget. A téma a reneszánsz gondolkodókat is foglalkoztatta, és azóta is sok alkotás született, amelyben az utópikus társadalmakat hol más helyre, hol a jövőbe képzelték el. 

A fiatalság ideáját emeljük ki a testi fiatalság helyett, amely az emberi élet egyik fázisához, egy meghatározott életkorhoz kapcsolódik. Akkor tehát elmondhatjuk-e minden 15, 20 vagy 25 évesről, hogy fiatal? És vajon mindenki felnőtt, aki elmúlt 40? És ha 50 vagy 60 év felett jár valaki, akkor biztosan öreg? A látszólagos fiatalság mostanában sokra tartott tulajdonság, és nem kevés társadalmi előnnyel jár.

Van egy apró, mindennapos kis cselekedet, amely megállásra és elgondolkodásra késztetett a minap. Hogy miért? Mert az ember hajlamos megszokni azt, amit naponta ismétel. És mert gyakran csak akkor ébred rá valaminek az értékére, amikor épp a hiányával szembesül. Ez a kis tett a köszönés. Miért köszön az ember? Mi a köszönés jelentése és jelentősége?

Amikor köszönünk, kapcsolatot teremtünk. A figyelmünk önmagunkról másra vagy másokra irányul. Jelzi, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy észrevettük a másik élő jelenlétét, aki számít és fontos annyira, hogy ezt jelezzük is neki, hogy kifejezzük egy ember vagy egy létező iránti tiszteletünket, a találkozás felett érzett örömünket.

Ha a filozófia alatt a bölcsesség szeretetét értjük, akkor ebbe a bölcsességbe a természet valamennyi törvényét is beleértjük. Következésképpen nem becsülhetjük le ezeket a törvényeket. Meg kell ismernünk őket, meg kell keresnünk mélyebb értelmüket. A mélyebb értelem keresése pedig nem lehetséges szeretet nélkül, de ez nem csupán egy egyszerű érzelmi reakciót jelentő szeretet, hanem olyan, ami megérti és elfogadja a törvényeket, és mindenekelőtt együttműködik velük.

A Szénások Európa Diplomás Terület. Az utóbbi egy évben többször nyújtottunk segítséget a Szénások Európa Diplomás Terület természetvédelmi kezelését végző Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnak. Bontottunk régi vadkerítést, szállítottunk farönköket meredek hegyoldalon, kötélpálya segítségével... és kivágtunk több száz fenyőfát. De álljunk meg egy szóra! Miért kellett őket kivágni? Hogyan védjük azzal a természetet, hogy fákat vágunk ki? Mit is takar az valójában, hogy természetvédelmi kezelés? Mostanában szinte már csak az ember által okozott természeti katasztrófákról hallunk, és lassan kezdhet bennünk kialakulni az a kép, hogy az ember természetétől fogva kártékony. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az ember arra is képes, hogy felismerje a természet egységét, szépségét és harmóniáját. És azt sem, hogy mindig akadnak emberek, akik felelősnek érzik magukat, hogy ezt a harmóniát megőrizzék, vagy ha már megbomlott, helyreállítsák.

1891. május 8-án halt meg Helena Petrovna Blavatsky, akinek káprázatos tudása a mai napig sok fejtörést okoz. Könyveiben és cikkeiben sokszor felülmúlta korának ismereteit – miközben egyesek támadták, mások ihletet merítettek gondolataiból. Tudósok, írók, művészek garmadája táplálkozott a tanításaiból, Einsteinről például úgy hírlett, hogy Blavatsky Titkos Tanításának egy példánya mindig ott volt az éjjeliszekrényén.

Semmi sem olyan természetes az ember számára, mint maga a természet. Azonban nem filozófiai értelemben természetes – azaz, hogy minden megfeleljen az evolúciónak és az isteni törvény jól kidolgozott tervének –, hanem emberi értelemben, vagyis hogy minden az embert szolgálja. Minden csak őérte van, azért, hogy mindenből hasznot húzhasson. Minden, ami együtt él velünk a természetben, a rendelkezésünkre áll. A köveket minden további nélkül felhasználjuk, a növények azért vannak, hogy megegyük őket, vagy valamilyen tárgyat készítsünk belőlük, az állatokat – természetesen – megesszük, vagy pedig különféle munkákra fogjuk be. A föld azért van, hogy az általunk elvetett magok kicsírázzanak benne, vagy azért, hogy minél hamarabb és minél kisebb erőfeszítés árán bocsássa rendelkezésünkre rejtett kincseit. Sőt, olyat is hallottunk, hogy a csillagok valójában lámpások az égen, amelyeket azért aggatott fel a Jóisten, hogy éjszakánként az embernek világítsanak – ha ez költészet, akkor nincs is szebb ennél. De ha csak haszonelvűség – amitől nagyon is tartok –, akkor azt állítjuk ezzel, hogy a csillagoknak muszáj fényleniük és világítaniuk, mert az emberek, vagyis AZ EMBER, a „teremtés koronája”, nem lát jól a sötétben...

„Az ember, kinek lelke erősen működik, olyan, mint a szentjánosbogár, mely minden pórusán világít tudtán kívül.”
(Móra Ferenc)

„Bármit válassz, gyorsan térj meg a testtől a lélekhez: azt kell edzeni éjjel-nappal, táplálása csak mérsékelt erőfeszítésbe kerül. Ezt az edzést nem akasztja meg sem a fagy, sem a hőség, még az öregség sem…”
(Lucius Annaeus Seneca)

A szabadság a felébredt emberek jellemzője, akik képesek megválasztani útjukat, akik messzebbre látnak. Az ember lényegi tulajdonsága ez a szabadság; aki elveszíti, önmagát veszíti el. Aki szabad, saját belső természete egyik törvényének engedelmeskedik, ami a szabadság maga. Aki nem szabad, aki saját vagy mások szenvedélyeinek rabja, aki saját vagy mások testének rabja, nem ismerheti meg a filozófiai engedelmességet. Olyan, mint egy állat, amely felett szellemek és emberek, vágyak és félelmek uralkodnak. Hajlamos az erőszakra és a csalásra, kizsákmányolható és ő is kész ugyanígy cselekedni.

A félelem megbetegíti korunk emberiségét, aminek a legrosszabb következményei a napról napra jelentkező egyre újabb, egyre fájóbb panaszok. A félelem, mint valami rettentő karom, lecsap gondolatainkra, érzelmeinkre és akaratunkra, és ezzel az értelmes cselekvés minden lehetőségét elveszi tőlünk. Életünk ilyenkor az önvédelemre, kibúvók keresésére, a felelősség és az állásfoglalás elhárítására, rejtőzködésre csupaszodik le, arra, hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést. Ma nagyra becsülik a szürkeséget és fakóságot, pedig ezek a félelem jegyei, amely éppen ilyen fénytelen és borús.

A tavasz lehelete már megérintett bennünket, és ha a törvényszerűen beköszöntő tavaszi fáradtság még nem ért utol bennünket, akkor a télen valamit „nem jól” csináltunk. A tavaszi fáradtság ugyanis a természetes ciklusokkal összefüggésben szükségszerűen jelentkező állapot. Hogy milyen mértékű, az egyéni érzékenységünktől, táplálkozásunktól, mozgásunktól stb. függ. Akik a téli hónapokban (csakúgy, mint az összes többiben) egészségükre fittyet hányva a gyorséttermek remekeivel táplálkoztak, éjszakázással, nagy adag kávékkal, esetleg nikotinnal mérgezték magukat, bizton számíthatnak a tavaszi fáradtság formájában megmutatkozó tünetegyüttesre, amely leginkább levertségben és fokozott alvásigényben nyilvánul meg.

Ma láttam egy fénysugarat… Nem először láttam ilyet, de ma új megvilágításba került. Olyan volt ez, mint amikor az ember először vesz észre valamit, amit addig csak nézett, de látni nem látott… Rám tódult a fény, az erős és tiszta napfény, amely egy szempillantás alatt – a napkelte áldása! – eloszlatta a környezetében lévő árnyékokat. A világ hirtelen formát és színt kapott; „hirtelen”… mert, mint a gyerekek, létezést tulajdonítunk mindannak, amit előtte nem is sejtettük, csupán azért mert addig nem vettük észre.

Ma láttam a Tavaszt. Láthattam volna eddig is minden évben, de felgyorsult életritmusunk miatt elmosódnak előttünk a természet legkülönlegesebb csodái. A Tavasz, amelyet ma láttam, fénylő, finom hálóként nyújtózott el a fák között. Átadtam magam a képzeletemnek, és ez a ragyogó látvány nyomban elém idézte azokat a finom vonásokat, amelyekkel Botticelli ruházta fel saját Tavaszát. A képzeletvilág szülte varázslat nyomán a Tavasz felém fordult, és tanítása megelevenedett előttem. Az álom és a halál hasonlóságára emlékeztetett, arra, hogy Ő hogyan képes legyőzni egyiket is, másikat is. Hogy ott, ahol azt hisszük, már mindennek vége, elénk tárul a feltámadás csodája.

Amikor évekkel ezelőtt írásainkban és előadásainkon szóba került, hogy egy új középkor küszöbén állunk, eltúlzottnak, szinte fatalistának tűnt ez az álláspont. Arról is volt szó, hogy a történelmi ciklusok ismétlődését nem kell feltétlenül csapásnak vagy visszaesésnek tekinteni, hiszen ez az élet természetes velejárója, ahol a körkörös és spirális formák a fokozatos előrehaladásra utalnak, amely hasonló pontokat érint, noha különböző fejlődési szinteken vannak.