Szerző
Furcsa jelenségre figyelhettek fel a budapesti autósok és metrózók október közepén. Egy 18. századi ruhába öltözött figura járta a várost csuklyával a fején, és ahol tudott, segített. Ha meglátta, hogy egy parkolóőr valakinek az autójára „mikuláscsomagot” rakott, azonnal vett egy parkolójegyet, és egy névjegy társaságában odatette a szélvédőre. Amikor pedig valakinek nem volt jegye a buszon vagy a metrón, akkor adott neki. Vagyis kimentette, kisegítette a pórul járt budapestieket.
A fickó tevékenysége természetesen felkeltette az internetes közönség figyelmét is, néhány napig záporoztak azok a bejegyzések a facebookon, amelyekben köszönetet mondott valaki, hogy a titokzatos figura – vagy ahogy magát nevezte, Connor – megmentette. Meg is indult a találgatás, hogy ki lehet az ismeretlen jótevő, aki egy manapság szinte elfeledett gesztust gyakorol, vagyis jótéteményéért nem kér semmit cserébe.
Hamarosan kiderült, hogy reklámfogásról volt szó. Egy számítógépes játékot népszerűsítettek ezen a módon. Szokatlan és olcsó, de sokak szívét megdobogtatta. Tekintsünk el egy kicsit attól, hogy mi volt az akció célja, hiszen a jótéteménynek semmi köze nem volt az áruhoz. Aki nem tudta, hogy reklám, az is boldogan fogadta, és aki tudott róla, az sem neheztelt.
Vajon miért vált Connor ilyen népszerűvé? Miért hálálkodtak az emberek újságban, rádióban, az interneten? Valószínűleg szinte mindenki hosszan tudná sorolni az okokat. Megritkultak az önkéntes jótétemények, gyengül a szolidaritás, erősebben magukba zárkóznak az emberek, kevés figyelem jut egymás gondjára-bajára, hisz mindenkinek megvan a magáé. Lehet, hogy kihalófélben van ez a magatartásforma, de mégsem tűnt el. A többség nem reklámból cselekszik jót, hanem mert belső késztetést érez rá. Nem kap reklámot, ha viszonzatlanul segítünk egy ismeretlennek, akinek örömet okoz, és ki tudja, talán ösztönzést kap arra, hogy legközelebb ő tegyen jót valakivel. Mert a jótétemények nem fogynak el azzal, ha „kiadunk egyet a kezünk közül”. Szárba szökkennek mások szívében, mosolyra és barátságos szemkontaktusra találnak, és ha többen is gyakoroljuk, boldogabb, bizakodóbb életminőség születhet belőle.
Ez pedig igazán megérdemel egy kis reklámot.
A fickó tevékenysége természetesen felkeltette az internetes közönség figyelmét is, néhány napig záporoztak azok a bejegyzések a facebookon, amelyekben köszönetet mondott valaki, hogy a titokzatos figura – vagy ahogy magát nevezte, Connor – megmentette. Meg is indult a találgatás, hogy ki lehet az ismeretlen jótevő, aki egy manapság szinte elfeledett gesztust gyakorol, vagyis jótéteményéért nem kér semmit cserébe.
Hamarosan kiderült, hogy reklámfogásról volt szó. Egy számítógépes játékot népszerűsítettek ezen a módon. Szokatlan és olcsó, de sokak szívét megdobogtatta. Tekintsünk el egy kicsit attól, hogy mi volt az akció célja, hiszen a jótéteménynek semmi köze nem volt az áruhoz. Aki nem tudta, hogy reklám, az is boldogan fogadta, és aki tudott róla, az sem neheztelt.
Vajon miért vált Connor ilyen népszerűvé? Miért hálálkodtak az emberek újságban, rádióban, az interneten? Valószínűleg szinte mindenki hosszan tudná sorolni az okokat. Megritkultak az önkéntes jótétemények, gyengül a szolidaritás, erősebben magukba zárkóznak az emberek, kevés figyelem jut egymás gondjára-bajára, hisz mindenkinek megvan a magáé. Lehet, hogy kihalófélben van ez a magatartásforma, de mégsem tűnt el. A többség nem reklámból cselekszik jót, hanem mert belső késztetést érez rá. Nem kap reklámot, ha viszonzatlanul segítünk egy ismeretlennek, akinek örömet okoz, és ki tudja, talán ösztönzést kap arra, hogy legközelebb ő tegyen jót valakivel. Mert a jótétemények nem fogynak el azzal, ha „kiadunk egyet a kezünk közül”. Szárba szökkennek mások szívében, mosolyra és barátságos szemkontaktusra találnak, és ha többen is gyakoroljuk, boldogabb, bizakodóbb életminőség születhet belőle.
Ez pedig igazán megérdemel egy kis reklámot.