Az elkülönültség rákfenéje

Amikor évekkel ezelőtt írásainkban és előadásainkon szóba került, hogy egy új középkor küszöbén állunk, eltúlzottnak, szinte fatalistának tűnt ez az álláspont.

Amikor írásainkban és előadásainkon évekkel ezelőtt arra intettünk, hogy egy új középkor közeledik, eltúlzottnak, fatalistának tűnhetett ez az állítás.

Arra is kitértünk, hogy a történelmi ciklusok ismétlődését nem kell feltétlenül csapásnak vagy visszaesésnek tekinteni, mivel ez az élet természetes velejárója, ahol a körkörös és spirális formák a fokozatos előrehaladást jelzik, amely hasonló, noha különböző fejlődési szinteken nyugvó pontokat érint.

Hogy korántsincs szó fatalizmusról és legkevésbé túlzásról, azt korunk eseményei bizonyítják. Számos mai szerző és kutató rámutat a középkor jelenségére, amelyet az utóbbi évszázadok következményének, illetve a várakozás és felépülés olyan szakaszának tekint, amely megelőz egy lehetséges – nevezzük így – reneszánszot.

Számos jel utal civilizációnkban arra, hogy már ez az átmeneti ciklus zajlik. Az egyik különösen figyelemfelkeltő közülük, mert súlyos következményekkel járhat, ha nem ismerjük fel valódi jelentőségét. Ez az elkülönültség.

A politikai jelentéseken túl – bár ezek is beleértendőek – az elkülönültség az ember valamennyi megnyilvánulásába beszivárog, mint valami métely, amely szétbomlaszt minden addigi eredményt, ami egymás ellen fordítja a sejteket, és ezzel gyökeret ver a szélsőséges individualizmus, amely végül mindenkit bezár önmagába, önnön valóságába.

Az olyan kifejezések, mint a szabadság, a függetlenség, az autonómia, a szabad véleménynyilvánítás, az önrendelkezés és megannyi más, csupán az elkülönültség szinonimái. Korunkban a nemzetek tartományokra és régiókra tagolódnak, amelyek abszolút eredetinek és függetlennek kiáltják ki magukat. A folyamat azonban itt nem áll meg, a régiók és tartományok bármely körvonalazható különbség vagy sajátság ürügyén még kisebb részekre bomlanak. Nemsokára a falvak is különválnak, sőt a családokon belül is megkezdődik majd a szétesés, amely reménytelenül szembeállítja egymással a nemzedékeket.

Amikor az egyes ember végül egyedül marad és mindenki mástól „külön áll”, mi történik majd akkor? Az új középkor kellős közepén leszünk. Mindenkinek egyes-egyedül kell gondoskodnia a legegyszerűbb dolgokról is, és a civilizációs eredmények, amelyek a közös munkán és az együttműködésen alapulnak, mind az enyészeté lesznek.

Pillanatnyilag talán még nehéz elképzelni a világot összeköttetések, utak, üzemanyag vagy energiaforrások nélkül; szinte lehetetlen elgondolni egy magányos vidéki tanyát, és azt, hogy a nagyvárosok elnéptelenednek, mert ellehetetlenül bennük az élet… Mindezt mégis gerjeszti már az elkülönültség mételye.

Ennek ellenére, ahogy jó néhány középkor lezajlott már, és az ember mindegyikből kilábalt, ez után a különös korszak után is újjá fog születni. De ahhoz, hogy újjászülessünk, szükség van az ébredésre, a szilárd értelemre, amely segít átlátni jelenlegi tévedéseinket, hogy felválthassuk őket a leendő megoldásokkal.

Az ember társas lény. A család, a nép és a föld, ahol megszülettünk, meghitt, emberi természetünkből kitörölhetetlen kötődést olt belénk. Elegendő, ha egészséges mértékben megerősítjük ezeket a kötelékeket. Elegendő, ha a civilizáció fáját megszabadítjuk az élősködőktől, hogy a közeledő középkor röpke álomként suhanjon el felettünk, és hogy a rövid pihenés után egy új világ csillogó hajnala köszöntsön majd ránk.

Amely új, és ezért jobb is lesz.

Olvastad már?