Szerző
„Többfele húz a szívem, nem tudom, mit tegyek.” „Már azt sem tudom, mit akarok valójában.” „Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem visz rá a lelkem.”
Ismerős érzések? Talán mindenkit hatalmukba kerítenek olykor. Hogy nem új keletű a probléma, azt az is bizonyítja, hogy már Platónnál is találkozunk vele. Phaidrosz című párbeszédében a lelket egy olyan fogathoz hasonlítja, amelynek hajtója az értelem, a kocsit húzó lovak pedig a különböző vágyakat és késztetéseket testesítik meg. Platón fogata elé két lovat fogtak be: az egyik elsőre és hűen követi a kocsis utasításait, a másik viszont makacs és önfejű: jobban érdekli a dúsan növő pázsit és a csinos kancák, mint az, hogy a hajtó és a másik paripa mit akar. Ezért a kocsi imbolyog – ha néha meg is indul, makrancos csikónk hamar eltéríti, és így nehezen jut el bárhova is.
Persze mindennapjainkban sokszor úgy érezzük, hogy két ló helyett inkább egy egész ménes gyeplőjét szorongatjuk: mást akar az eszünk és mást a szívünk, de a külső elvárások és a pillanatnyi vágyaink is százfelé szaggatnak bennünket. Ha az egyiknek kedvezünk, egy másik bukkan fel, ha a másiknak engedünk, egy harmadik nem hagy nyugodni. Valahogyan rendet kellene tenni odabenn, mert az azért mégsem járja, hogy egy sereg falánk négylábú döntsön életünk alakulásáról. Az állandó meghasonlottságnak ebben az állapotában aligha leszünk boldogok, és céljainkhoz sem igen jutunk közelebb.
A lélekfogat hajtója az értelem – de nem a hideg ész, a hétköznapok racionális, számító elméje, amelyik túl szűklátókörű lenne erre a feladatra. Platón szerint lelkünk egy része emlékszik arra, hogy egykor szárnyai voltak, és ebbe az emlékbe kapaszkodva, a lelkiismeret, a bölcsesség és a képzelet iránytűjének segítségével előbb-utóbb rátalál a helyes irányra.
Ha csak egy pillanatra is felismerjük magunkban ezt a rejtélyes kocsihajtót, helyzetünk azonnal jobbra fordul. Késztetéseink közül a legnemesebbek és a legönzetlenebbek nem fognak habozni, hogy mellénk szegődjenek. Az akaraterő, a kreativitás, a türelem és a nemeslelkűség szárnyas táltosai „egy lóként” lendítik mozgásba fogatunkat, olyan erővel, hogy néhány poroszkáló gebét akár már ki is foghatunk a szekerünkből. Megtalált új erőink mellett ugyanis hamar pehelysúlyúnak érezhetjük például a legújabb okostelefon vagy egy újabb türkiz-narancs pulcsi iránti vágyunkat.
Marad azonban még jó néhány makrancos jószág. Sokféle névre hallgatnak, a harag, a sértődékenység, a gőg és a türelmetlenség csak néhány közülük. Ezek a késztetések erősek, és nélkülük, úgy tűnhet, nehezen megy a szekér. Valójában azonban szinte észrevétlenül, de folyamatosan visszahúznak bennünket a földre, és a bizalmatlanságot, az önzést, a gyengeséget erősítik bennünk.
Ezekkel a legnehezebb elbánni. Hiszen látszólag ők is húzzák előre a szekerünket, és mit szólnának az állatvédők, ha lelőnénk, agyonvernénk vagy kiéheztetnénk őket? Idomítás, szelídítés kell ide! Türelmes és következetes munkával rá lehet szoktatni az önfejű lovakat, hogy csakugyan a mi szekerünket segítsék, és a haragból tetterő, a sértődékenységből szerénység, a türelmetlenségből józanság, a beképzeltségből pedig valódi önbizalom szülessen.
Ha sikerül, végre összhang lesz bennünk, hiszen olyan cél felé kezdtünk haladni, ami mögé szívvel lélekkel oda tudunk állni. És ha ettől nem is szűnik meg egyszerre minden gondunk, de már az első lépések után érezni fogjuk, ahogy pelyhedzenek lelkünk szárnyai.
Ismerős érzések? Talán mindenkit hatalmukba kerítenek olykor. Hogy nem új keletű a probléma, azt az is bizonyítja, hogy már Platónnál is találkozunk vele. Phaidrosz című párbeszédében a lelket egy olyan fogathoz hasonlítja, amelynek hajtója az értelem, a kocsit húzó lovak pedig a különböző vágyakat és késztetéseket testesítik meg. Platón fogata elé két lovat fogtak be: az egyik elsőre és hűen követi a kocsis utasításait, a másik viszont makacs és önfejű: jobban érdekli a dúsan növő pázsit és a csinos kancák, mint az, hogy a hajtó és a másik paripa mit akar. Ezért a kocsi imbolyog – ha néha meg is indul, makrancos csikónk hamar eltéríti, és így nehezen jut el bárhova is.
Persze mindennapjainkban sokszor úgy érezzük, hogy két ló helyett inkább egy egész ménes gyeplőjét szorongatjuk: mást akar az eszünk és mást a szívünk, de a külső elvárások és a pillanatnyi vágyaink is százfelé szaggatnak bennünket. Ha az egyiknek kedvezünk, egy másik bukkan fel, ha a másiknak engedünk, egy harmadik nem hagy nyugodni. Valahogyan rendet kellene tenni odabenn, mert az azért mégsem járja, hogy egy sereg falánk négylábú döntsön életünk alakulásáról. Az állandó meghasonlottságnak ebben az állapotában aligha leszünk boldogok, és céljainkhoz sem igen jutunk közelebb.A lélekfogat hajtója az értelem – de nem a hideg ész, a hétköznapok racionális, számító elméje, amelyik túl szűklátókörű lenne erre a feladatra. Platón szerint lelkünk egy része emlékszik arra, hogy egykor szárnyai voltak, és ebbe az emlékbe kapaszkodva, a lelkiismeret, a bölcsesség és a képzelet iránytűjének segítségével előbb-utóbb rátalál a helyes irányra.
Ha csak egy pillanatra is felismerjük magunkban ezt a rejtélyes kocsihajtót, helyzetünk azonnal jobbra fordul. Késztetéseink közül a legnemesebbek és a legönzetlenebbek nem fognak habozni, hogy mellénk szegődjenek. Az akaraterő, a kreativitás, a türelem és a nemeslelkűség szárnyas táltosai „egy lóként” lendítik mozgásba fogatunkat, olyan erővel, hogy néhány poroszkáló gebét akár már ki is foghatunk a szekerünkből. Megtalált új erőink mellett ugyanis hamar pehelysúlyúnak érezhetjük például a legújabb okostelefon vagy egy újabb türkiz-narancs pulcsi iránti vágyunkat.
Marad azonban még jó néhány makrancos jószág. Sokféle névre hallgatnak, a harag, a sértődékenység, a gőg és a türelmetlenség csak néhány közülük. Ezek a késztetések erősek, és nélkülük, úgy tűnhet, nehezen megy a szekér. Valójában azonban szinte észrevétlenül, de folyamatosan visszahúznak bennünket a földre, és a bizalmatlanságot, az önzést, a gyengeséget erősítik bennünk.Ezekkel a legnehezebb elbánni. Hiszen látszólag ők is húzzák előre a szekerünket, és mit szólnának az állatvédők, ha lelőnénk, agyonvernénk vagy kiéheztetnénk őket? Idomítás, szelídítés kell ide! Türelmes és következetes munkával rá lehet szoktatni az önfejű lovakat, hogy csakugyan a mi szekerünket segítsék, és a haragból tetterő, a sértődékenységből szerénység, a türelmetlenségből józanság, a beképzeltségből pedig valódi önbizalom szülessen.
Ha sikerül, végre összhang lesz bennünk, hiszen olyan cél felé kezdtünk haladni, ami mögé szívvel lélekkel oda tudunk állni. És ha ettől nem is szűnik meg egyszerre minden gondunk, de már az első lépések után érezni fogjuk, ahogy pelyhedzenek lelkünk szárnyai.