Ez a kérdés azon valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk feltétlenül magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette kézen fogva őket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni? Mindenkit foglalkoztathat ez a kérdés, amikor ki szeretnénk fejezni a legjobb érzéseinket és gondolatainkat, de nem találjuk a megfelelő formát.
Akkor is felmerülhet, amikor gondolati és érzelmi téren kiüresedettekké válunk, és úgy érezzük magunkat, mintha az élet taszigálta csont- és húszsákok lennénk.
Gondoljunk a nagy alkotókra, akik képesek voltak ráhangolódni az inspirációra, és meg tudták fejteni a titkát. Elképzelhető, hogy van egy híd az emberek és az ideák világa között, amelyen keresztül létrejöhet ez az ihletnek nevezett kapcsolat? Talán nem is csupán egyetlen híd, egyetlen ilyen összeköttetés létezik, hiszen ha így lenne, akkor azok, akik képesek voltak átkelni rajta, elmesélték volna, hogyan tették ezt és hová érkeztek. Talán mindenkinek megvannak a maga átkelőhelyei, a maga eszközei, és ebben rejlik az inspiráció felébresztésének titka.
Úgy tűnik azonban, hogy ennek a folyamatnak nincs sok köze a racionális elméhez, amelyet az ember megkülönböztető jegyének tartunk. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy minél inkább az eszünkre hagyatkozunk, az ihlet annál messzebbre elillan.
Azt mondogatták a régi bölcsek, hogy a titok abban áll, hogy olyanná kell válnunk, mint egy fuvola… és hagynunk kell, hogy keresztüláramoljon rajtunk az intuíció. És ekkor történik a csoda: üressé – vagy inkább nyitottá – válunk, és gondolat-képek folyama áraszt el bennünket és késztet rendkívül gyors cselekvésre. Amit ugyanis az ember nem mond ki, nem fest meg, nem ír le vagy nem készít el ezekben a pillanatokban, az örökre elvész. Így ezek nem is igazán a mi műveink, inkább valamitől vagy valakitől kapjuk őket, mi csak befogadóik és közvetítőik vagyunk. Ez a pillanat az extázisé: kapcsolatba lépünk egy másik, a miénktől különböző és minden tekintetben finomabb, szebb, tökéletesebb világgal. Olyan ez, mintha lenne egy nagy érzékenységű vevőkészülékünk, amelynek nem ismerjük a működését, sőt a kezeléséhez sem értünk. Csupán használni tudjuk, amikor éppen üzemel.
Többféle, más-más ihletettségű leírás ad támpontokat a lehetséges kapcsolatteremtéshez. Ha egy húron tudunk pendülni a megragadni kívánt tökéletes ideák világával, a kapcsolat már pusztán azáltal létrejön, hogy erősen vágyunk rá. Tehát rajtunk múlik, hogy erősítsük és tápláljuk ezeket a szimpátián alapuló áramlásokat, amelyeket a befogadni és továbbadni vágyott jóság és szépség hangol össze. Rajtunk múlik, hogy kitárjuk-e kapuinkat az ihlet előtt.
És ha mindezek után ismét feltesszük a kérdést, hogy mi is az ihlet, valószínűleg továbbra sem tudunk kézzelfogható választ megfogalmazni. De áthat minket az a különleges és felemelő érzés, hogy megérintett az időn és téren túlról, az örök forrásból érkező fény varázsa, amelyből mindenki szeretett volna inni valamikor.