A belső tükör

A cikk a spanyol Nueva Acrópolis folyóirat 252., 1996. októberi számában jelent meg.

Ma, amikor meginogni látszik az egyenlőség mítosza, egyre többre becsülhetjük a régiek bölcsességét, akik úgy tartották, hogy minden létező tárgy és lény sajátos életet él. Sőt, egyetlen ember tudatállapotai között is nehéz két ugyanolyat fellelni akár egyetlen nap, egy hónap vagy egy év leforgása alatt. Az a baj, hogy – a szabályt erősítő kivételektől eltekintve – ezek a tudatállapotok gyakran csupán abban egyeznek meg egymással, hogy mindenben és mindenkiben előszeretettel látják a rosszat.

Mindenki sajátos módon „mártírnak” érzi magát, olyannak, akit nem értenek meg, vagy azok áldozatának, akik nem szeretik és nem becsülik meg úgy, ahogyan megérdemelné, és sorolhatnánk a végtelenségig.

Figyelemre méltó, hogy az önhittség – amely többé-kevésbé nyilvánvalóan önzésbe hajlik – mennyire felülírja a viszonyulást és a magatartást: az intelligens embereket ostobává, a dolgosakat lustává, az erőseket pedig gyengévé változtatja.

Az individualizmus túlzásba vitele ugyanolyan rossz, mint az ellenkezője.

Mindenki azt hiszi, hogy kezében a siker kulcsa, de a próbán elbukik, ráadásul mindezért másokat vádol, és a csüggedés hatalmába keríti a lelkét. Nem ritka az sem, hogy azokat, akik igazi zsarnokok beosztottjaikkal, rendkívül érzékenyen érinti, amikor nekik kell engedelmeskedniük vagy nekik jut ki a megrovásból. Meggyötört tudatuk addig derűs egén szürke felhők kezdenek tornyosulni, és úgy vélik, igazságtalanság áldozatai lettek, miközben saját erényeiket, illetve a többiek hibáit szajkózzák.

Elgondolkodtatott ez a borúlátó, negatív viszonyulás, mivel az évek alatt jó néhány olyan embernél megfigyeltem, akik sokkal hitelesebb, pozitívabb és szerényebb magatartást tanúsíthattak volna.

Eszembe jutott Platón tanítása a „lélek szeméről”, amely attól függően, hogy éppen merre irányul, mást és mást lát: sötét, szürke vagy világos képeket. Olyan ez, mintha lenne bennünk egy forgatható tükör. Az tükröződik benne, ami felé fordul. Ha nincs kellőképpen rögzítve és az alantas felé billen, csupán árnyékot, veszélyeket és nehézségeket mutat. Ha egy kis erőfeszítéssel sikerül felfelé fordítanunk, akár csak félig-meddig is, akkor a tükrözött kép is számottevően növekszik majd, és ha maradnak is homályos foltok, fénylő horizontok is látszanak benne, megannyi lény és sok olyasmi, amire értéke miatt érdemes odafigyelnünk. A Lélek látóköre szélesedik, így képes lesz helyesebb ítéletet hozni, dönteni és cselekedni is.

Ha szilárd akarattal még egy kicsit feljebb fordítjuk a tükröt, a világ sötétebb oldala már csupán derengeni fog, az égbolt ragyogásától pedig szépség és derű költözik majd a szívünkbe. A siker és a jókedv magától a nyomunkba szegődik, és ahogy előrehaladunk a bölcsességben, valódi csodákat fedezünk fel, és feltárulnak a látható dolgok mögött rejlő mozgató okok. Mindenen észrevesszük Isten keze nyomát, felfogjuk határtalan Gondolatát, amely minden ideát és létezőt irányít.

Ezeknek a csodáknak a szemlélése és átélése közben fokozatosan hátrahagyjuk önző kicsinyességünket, tudatlanságunkat, amellyel másra hárítjuk a felelősséget azért, hogy nemesebbé váljunk és értelmes életet éljünk.

Ha Lelkünkben tartósan az ég tükröződik, minden egyszerűbbé válik, és utunk könnyedebb, gyümölcsözőbb és derűsebb lesz. Valóban érdemes erőfeszítéseket tenni, mert az akarat egyetlen magjából is a boldogság, a megelégedettség, az önmagunkkal való megbékélés erdeje nő ki, és világosan fogjuk látni, milyen az Út és milyenek az úton járók, amit nem láthattunk világosan, amíg tükrünk a sötétség felé nézett.

A bizonytalanság csökken, és a félelmet felváltja a mindent megújító, élettel teli törekvés.

A panaszkodásból nevetés lesz, és így természetes módon mindenki jobban kedvel majd minket… egyszerűen azért, mert felfelé fordítottuk belső tükrünket.