Amikor megkérdezek valakit, kedveli-e Bobby McFerrin zenéjét, tízből hétszer visszakérdeznek: „ki ő?”. Ilyenkor kettős érzés fog el, hiszen bár biztos lehetek benne, hogy amikor azt mondom, „aki a Don’t Worry, be Happy-t énekli”, mindenkinek beugrik, kiről is van szó, azonban azt is mindjárt hozzá kell tenni, hogy McFerrin évtizedek óta nem játssza a dalt, épp azért, hogy végre ne azzal azonosítsák munkásságát. Pedig az a nóta önmagában is szinte kimeríthetetlen beszédtéma lehetne. Meg se tudom számolni, hányszor próbáltam már valahogy belekanalazni az írásaimba azt a sztoikus filozófiát megidéző két sort, hogy „In every life we have some trouble | when you worry, you make it double”, vagy hányszor hallgattam döbbenten, hogy ebben a szerzeményben valóban egyetlen hangszer sincs, hanem minden egyes szekciót az énekes maga hoz létre sajátos hangképzési technikájával. Szóval, bőven lenne miről beszélni akkor is, ha emberünk egyetlenegyszer véletlenül ráhibázott volna. De közel sem ilyen egyszerű a képlet.
Az idén 68 éves amerikai zenész játszik zongorán, fuvolán és klarinéton, 1984-ben adta ki a világ első mindenestül vokális szóló dzsesszlemezét, a ’90-es évek elején karmesterként kezdett tevékenykedni (többek között Leonard Bernsteintől is tanult); kiénekel négy oktávot, gyakran egész váratlanul ugrik a fejhang és a mély mellkashangok között, mintha egyszerre ketten énekelnének (a kísérő és a főszólam); különleges a capella technikájának eszköztárából nem hiányozhat a ritmushangszereket mímelő beat-boksz vagy szájdobolás sem, sőt, multifonikus hangképzésének hála – például Drive című dalában – egyszerre két hangot is megszólaltat.
„Rendben – bólinthatnánk –, tud énekelni és ismer néhány egyedi trükköt. És?” Úgy van. És! Itt jönne az, hogy nézd meg a saját szemeddel, kedves olvasó, kiről is van szó. Szükségtelen, hogy feltérképezd az egész YouTube-ot, de más alapról indulunk a továbbiakhoz, ha ezeket a felvételeket – vagy néhányukat – megtekinted, mielőtt tovább olvasol. Ha erre nincs lehetőséged, igyekszem híven visszaadni, mit is látnál, és a legjobb, ha ezt saját koncertélményem leírásával teszem. (Bobby McFerrin – Ave Maria; Bobby McFerrin and the IPO – William Tell Overture; Bobby McFerrin Demonstrates the Power of the Pentatonic Scale; Bobby McFerrin – Itsy Bitsy Spider; Bobby McFerrin & crowd – I Can See Clearly Now.)
2018 májusában Bobby Mcferrin fellépett a MÜPA-ban, az előadást a harmadik emeletről egy állóhelyről néztem végig. Circlesong – ezzel a címmel hirdették az előadást. Ez a kifejezés egyfajta kóruséneklést takar, ahol a tagok (fél)körben állnak és az egymás mellett éneklők adnak ki egy szólamot, aki pedig a kör közepén van, gyakran egyedül felel a főszólamért. A magyar csak az egyik állomása a turnénak, a zenész ezekben a hetekben szinte mindennap fellép valahol Európában, és mindenütt tizenkét helyi vokalistával.
Adott tehát a képlet: McFerrin két állandó kísérőjével érkezett, és Budapesten hozzájuk szegődött egy tucat magyar énekes. Mindjárt fel is merül a kérdés: volt-e idejük próbálni? Ki tudja? Van jelentősége? Fogalmam sincs, ennek megítéléséhez alighanem zenésznek kellene lenni. Mi történik a színpadon? A „tizenkettek” (három szoprán és három alt hölgy, három tenor és három basszus férfi) meghallgatják az előadótól, mit kell dúdolniuk, egyszer-kétszer begyakorolják, majd ismétlik, ismétlik végeláthatatlanul. Létrejön négy szólam, és tökéletes harmóniát alkotnak. Ekkor McFerrin a közönség felé fordul, bennünket is négy szekcióra oszt, és hipp-hopp, máris nyolc szólamtól zeng a koncertterem. Ahány arcot csak látok magam körül, mindenki lelkesen vesz részt a közös éneklésben, miközben áhítattal fülel, hogyan zeng több mint 1600 lélek közös muzsikája. Hogy tévesztünk-e? Nem. Még ritmust sem? Nem ám! Mert az összes dallam ott visszhangzik abban a vékony, már-már hajlott korú, törékeny fickóelméjében-szívében, és úgy figyel mindnyájunkra, hogy vezénylete alatt könnyedén tartjuk a tempót.
És akkor belefog szólójába. Néha az egyik szólammal cseng össze varázslatosan, máskor egy másikkal. Nem szavakat ejt ki, de nem is csak trillázik. Mintha egy idegen, ősi nyelven énekelne, talán valamilyen afrikai fantomtörzs nyelvén halandzsál – ki tudja. Az a benyomásod, hogy énekel, és ettől nemcsak szépek, de súlyosak is áradó „szavai” – úgy érzed, ez egy nyelv, úgy érzed, üzen neked valamit, és úgy érzed, az agyad nem fogja fel, de a lelkedig eljut minden gondolatfoszlány. Szépséget kapsz, harmóniát, valami tisztát és istenit, valami bölcset és emelkedettet, valami élőt és halhatatlant. Kapsz egy csomagot: művészetet. És honnan tudhatod, hogy valóban az? Onnan, hogy megérted. Megérted, hogyan oszlatja el a felszín ellentéteit a mögöttes harmónia, hogyan írja felül a csúfot a szép, hogyan foszlatja semmivé a fény a sötétséget. Segít, hogy harmóniában énekelhess másokkal, és így tesz nyitottá ahhoz, hogy az általa dúdolt csodaszép dallamot készen állj befogadni. Előbb adsz, s így érhet el hozzád valami magasztos.
Hogy mindez csupa érzés volna és értelem nélküli bódulat? Én elsőre minden bizonnyal ezt hinném. Csakhogy a harmadik-negyedik dalra már olyan összhang alakul ki McFerrinés a magyar vokalisták között, hogy előfordul, hogy az egyik szólamnak háttal áll, és épp csak a válla fölött finoman legyint egyet feléjük, és ebből pontosan tudják, hogy el kell hallgatniuk. Alig hiszem, amit látok. De aztán váratlanul újra int, nem a szólam elején, még csak nem is egy hangsúlyos zenei fordulatnál, hanem jószerivel egy tetszőleges hangnál, és a szólam ismét felveszi a fonalat. Valamit azon a ponton megértettem, túl a zeneiségen: párórás ismertség ide vagy oda, ennyire képesek figyelni egymásra azok, akiket közös szerelmük hoz össze, így együtt valami jót akarnak jól létrehozni. A jóakarat, az intuíció és az intelligencia maradandó érzelemmé emeli a cikázó érzéseket.
És mindennek a titka ez a férfi, ez a – jellem. Hogy mit mondanék inkább, karmester-e vagy pedagógus? Nem tudom. Mindkettő. És még több. Született vezető, aki annyira ismeri a szakmáját, hogy jobban tudja, mi rejlik benned, mint csak sejtenéd, és hogy mire vagytok képesek többedmagaddal – és elő is csalja belőletek. Szigorral? Dehogy! Azzal, hogy érzed, figyel rád, és érzed – és be is bizonyítja –, hogy jót akar neked, és bár szokatlan, amibe belevisz, örömtelibben jössz ki belőle. Látod, hogy tudja, mit csinál, látod, hogy jót akar, és veled is meg akarja osztani – és látod, hogy tudja, hogyan.
És ha ez nem lenné elég, ott van a humor. Hogy ott ül a színpadon, szembenaz egyik kísérőjével, mindketten énekelnek, majd mikrofont cserélnek, és a mikrofonnal együtt a szólamot is kicserélik. Majd mintha nem válna be a dolog, visszakéri saját mikrofonját, és a másik kísérőjének adja oda, újabb szólamcserével. Aztán látszólag eluralkodik a káosz, hárman egyfolytában cserélgetik a hangosítót, játékosan keresve a tökéletes harmóniát, és végül meg is találják. A közönség görnyedt a röhögéstől, majd ahogy ők hárman végül eléneklik három szólamban azt a lélegzetelállító, szájdobolással és variációkkal dúsított dalt, zeng a vastaps és a szűnni nem akaró éljenzés.
Ahogy véget ért az est, és hazafelé tartottam a koncertről, a leginkább ezekre emlékeztem: a közös éneklésre, a figyelmes és fegyelmezett vezényletre, a mindenemet átjáró tiszta dallamokra, Bobby McFerrinre és a jóakaratra és szeretetre, amit magából áraszt és amivel a közönség fogadta. És mire nem emlékeztem? Dallamokra. Egyetlen hangfoszlányra sem. Kerestem a fülemben a bogarat, amely visszaduruzsol egy-egy fütyülhető dalívet. Hiába. Aztán a tudatom a szívemre fókuszált, és kereste az érzelmeket, a nyugalmat, a közösség-tudatot, a jellemképet, mindezeket, amiket azon az estén megtapasztaltam és átéltem. És megnyugodtam, mert ott susogtak mind, és tudtam, hogy sokáig elkísérnek. Mert lehet, hogy ha igazi művészettel találkozol, akkor utóbb emlékszik a füled is, vagy a szemed… de a szíved biztosan.
A képeket készítették (sorrendben):
Steve Jurvetson
Pályi Zsófia, Müpa