A minap a fővárosban hosszan villamosozva elámultam, mennyiféle nyelven hallom megszólalni az utazóközönséget. Nyugat-európai, szláv, ázsiai és afrikai mondatok is megütötték a fülem. De nemcsak ez tűnt fel, hanem az is, milyen sokfélék vagyunk, és milyen sokféleképpen fejezzük ki magunkat. Mennyire eltérő pl. egyik-másik ember szókészlete, a fiatalé és az idősé, a nyakkendősé és a szakadt pólósé, a laptoppal közlekedőé és a villanyszerelőé! Száz meg száz apró szubkultúra képviselteti itt magát. A szakma, az iskolázottság, az életszínvonal, a nemzetiség és más-más kategóriák ezerfelé osztják társadalmunkat.
Egy ilyen közegben könnyen megeshet velünk, hogyha nem lelünk ismerős arcokra, kissé idegenül érezzük magunkat a tömegben. Csoda hát, hogy némán és kedvetlenül utazunk egymás mellett a metrón, telefonunkba menekülve a társas unalom elől? Hogy lökdösődünk a villamoson az ülőhelyekért, hogy a bokorba vagy csak úgy az út szélére hajítjuk a szemetünket, hogy koldusok, bajba jutott földijeink felett átlépünk az utcán? Hogy alig törődünk közös javainkkal? Hogy a zebrán átszáguldva veszélyeztetjük a gyalogosokat, hogy tolakszunk, apróságokon veszekszünk, és lenézünk mindenkit, aki csak egy kicsit is más, bármilyen jelentéktelen tulajdonságában, mint mi?
Mondhatnánk, hogy ez természetes, vagy ha nem is az, de már megszoktuk így. Miért vállalnék bárkivel sorsközösséget, ha tudom, hogy egyetlen szavamat sem érti, és semmilyen hatásunk nincs egymás életére. Se örömünkben, sem fájdalmunkban nem tudunk osztozni, egész más a munkánk, a hobbink, mást akarunk az élettől, és más elvárásokat támasztunk másokkal, vagy jobb esetben saját magunkkal szemben. „Elég nekem az én életem! Boldogulok, ahogy tudok, és mindenki más is csináljon, amit akar, csak ne szóljunk bele egymás dolgába!”
De ennél azért árnyaltabb a kép. Eredendően társas lényként lételemünk az egymásra utaltság, sorsközösségben élünk, ha akarjuk, ha nem. Megismerhetnénk-e magunkat, ha környezetünk nem tart nekünk tükröt, és nem segít objektív lencsén át ránézni cselekedeteinkre? Ki tudnánk-e fejleszteni olyan képességeket és erényeket, mint a figyelem, a nagylelkűség vagy a megbízhatóság, ha nincs, aki élvezheti ezek előnyét?
Adott hát a kérdés: Mi a titka annak, hogy kicsit is úgy tekintsünk az emberekre, ahogy József Attila írja a Tanításokban: 
„Mindannyian és egyformán testvéreim vagytok”. Természetesen nem várhatjuk, hogy mindenki más megváltozzon rajtunk kívül, ahogy arra sincs szükség, hogy mi magunk állandóan idomuljunk másokhoz. A szemléletünk a kulcs. Zénónt idézve: „Ami összeköt, fontosabb, mint ami szétválaszt.”
Legyünk bármennyire különbözőek is, életünk már a legjelentéktelenebb apróságokban is összefonódik. Hogy ne menjünk tovább: mindenki számára világos, hogy annyi jut nekünk a közösből, amennyivel másoknak kevesebb lesz, és fordítva. És megannyi példát sorolhatnánk még, minthogy: amit mi megteszünk, jól és időben, azt másoknak már nem kell; ha nem dobjuk el a szemetet, senkinek nem kell takarítania utánunk; ha nem dobjuk ki a nem használt ruhánkat, másoknak még jól jöhet; ha betartjuk a közlekedési szabályokat, nem veszélyeztetjük a többi autóst; ha időben érünk oda egy találkozóra, nem kényszerítjük várakozásra barátainkat; ha becsületesen éljük mindennapjainkat, akkor környezetünk bizalommal gazdagodik.
Az ehhez hasonló példák lényege egyszerűen összefoglalható. Mindenféle különbség ember és ember között eltörpül egyetlen szempont mellett: cselekedeteinket úgy alakítjuk-e, hogy közben nemcsak a saját, de mások érdekeit is szem előtt tartjuk? Elszakadt, magányos szigetként gondolunk-e magunkra, vagy felismerjük, hogy az emberek együtt közösséget alkotnak? Ahogy John Donne fogalmaz: „minden ember a kontinens része, a szárazföld egy dara
bja (…); minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel…”
Közös bennünk, hogy mindnyájan gondolkodunk és érzünk, vonzanak és taszítanak egyes dolgok, mindennapjainkat pedig többé-kevésbé jól körülhatárolt életelveink szerint vezényeljük. Két világ él bennünk: valahol – mélyen, vagy ébredezőfélben – ott él mindnyájunkban a jóra, szépre és hasznosra sarkalló késztetés. Mellette pedig megjelenik az önző hang is, amely azt súgja, lépjünk át, vagy akár tapossunk is másokon, ha saját érdekünk ezt kívánja. Megannyi különböző, egymásnak ellentmondó cél, motiváció és gondolat zsúfolódik össze egyetlen léleknyi mikrokozmoszunkban! Épp olyan kaotikus tud lenni a saját pszichénk is, mint amilyen sokrétűek, ellentmondásosak a társadalmaink.
És végül ugyancsak közös minden emberben, hogy megválaszthatjuk, mit erősítünk magunkban. Sorsközösséget vállalunk előbb saját jobbik énünkkel, aztán embertársainkkal? Ha igyekszünk nap mint nap ezt a szemléletet megvalósítani, bárhová sodorjon is az élet, otthonra lelhetünk, hiszen ahogy a fejlődésünk révén belső képességeinket kivirágoztatjuk, egyre inkább részt vállalunk környezetünk felvirágoztatásában is. Így kitörhetünk saját szubkultúránk csapdájából is, és szakíthatunk azzal a mostoha bábeli állapottal, ahol mindenki idegen, akihez értelmezőszótár kell. Hiszen a közös nyelv nem lesz más, mint a közös és kiegyensúlyozott törekvés a jóra, szépre és igazságosra.
fotók: pixabay, flickr