Szerző
Társas érintkezéseinkben és személyes kapcsolatainkban egyre nagyobb szerepet kapnak a virtuális kommunikációs csatornák. A mobileszközökön sebtében olvasott e-mailekben, a Facebookon, Twitteren és a gombamód szaporodó közösségi médiumok oldalain futótűzszerűen terjednek az angol eredetű kifejezések és rövidítések. Az eredetileg az üzleti hatékonyságot és az ügyintézés gyorsaságát szolgáló sűrített formák mára baráti és családi körben is szinte helyettünk beszél(get)nek.
Ma már nem „amint lehetséges”, hanem asap kérünk választ, és nem találkozóra, hanem meetingre igyekszünk; tennivalóink helyett to-do-listünk végére kell járnunk. Ha a légyszi még mindig túl hosszú, akkor pls, és amikor döntésre, vagy pedig választ várunk, akkor csak TBD, sőt RSVP. Ha végre itt a péntek, akkor TGIF, és mellesleg (btw) nem a hasunkat fogva kacagunk, hanem… LOL.
Beszédünk ilyen egyszerűsödése önkéntelenül is felidézi George Orwell 1984 című regényét, amelyben a diktatúra az „újbeszél-szótár” bevezetésével igyekszik egyre kevesebb szóra redukálni a nyelvet. Minek is a választékosság, ha a jó lehet „jó”, a zseniális „plusz jó”, a katarktikus pedig „dupla plusz jó”? Az orwelli negatív utópiában a diktatúra célja egyrészt, hogy ellehetetlenítse, hogy az emberek egyáltalán csak gondolhassanak is bármire, ami a Nagytestvér ellenére lehet. Másrészt az értelmes kommunikációnak, a tanulságos eszmecseréknek és a mély beszélgetéseknek is gátat akar szabni.
A rövid, néhányszavas üzenetváltások műfajában zajló kommunikáció esélyt sem ad, hogy megismerjük beszélgetőtársunk mélyebb mozgatórugóit, megértsük világnézetét és nézőpontját. Az idegenszerű rövidítések és sűrítések megfoszthatnak bennünket a saját gondolataink formába öntésétől, és attól, hogy magunk is tisztába kerüljünk velük. Így ugyan nem kell szembesülnünk azzal, hogy másként látunk dolgokat, netán tévedtünk – hiszen nem is tudjuk pontosan, a sablonokon túl mit is gondolunk –, de az annyira vágyott változás és a fejlődés lehetősége is távolabbra kerül.
Kérdés, hogy mi vész még el, amikor egy melegszavú köszönet helyett csak átdobjuk a chaten, hogy thx, hiszen nem látjuk a másik szemében megcsillanó fényt, amely szavaink hatására születik. És ha nem jutunk el az önkifejezésnek és a szabad gondolatalkotásnak arra a fokára, hogy időt szánva a másikra, egymással kölcsönösen megosszuk felismeréseinket, akkor megfosztjuk magunkat a közös gondolkodástól és végső soron az együttműködés megélésétől is, amely párbeszédet indít el, összekovácsol és a közös cél felé fordít.
Az kommunikáció egyszerűsítése hasznunkra van, amíg nem uralja el a beszédünket és nem befolyásolja, vagy határolja be a gondolkodásunkat a gépies, korlátozott jelentéstartalom. Egyéni kifejezőkészségünk fejlesztése összefügg önmagunk, mások és a világ megismerésének vágyával, hiszen ezzel együtt jár az igény, hogy minél árnyaltabban és pontosabban értsük meg a környezetünket – a legszűkebbet és a kozmikusat egyaránt, beleértve saját magunkat is. Szavainkon keresztül tanulunk és tanítunk is, a segítségükkel megismerhetjük a világot és a természet törvényeit. Ha Benjamin Franklin, Konfuciusz vagy Buddha nem fejtette volna ki részletesen és pontosan a világról és az emberről alkotott gondolatait, magunkra volnánk utalva az évszázadról-évszázadra feltett kérdéseinkkel: „Ki vagyok?”, „Honnan jöttem és hová tartok?”. Vajon mit értenénk belőle, ha Jézus Krisztus csupán ennyit üzent volna: XOXO?
A szó kulcs: a gondolkodás fejlődésének kifejezőeszköze egyénileg és az emberiség egésze szempontjából is. A szó szimbólum: annak védjegye, hogy kik is vagyunk mi valójában az „újbeszélek” világában, a névtelen tömeg nyelvét beszéljük-e vagy a szabad gondolkodókét. A szó kincs: a nyelvi eszköztár bővítése olyan kaland és kihívás, amely teret ad a színes, képszerű megfogalmazásoknak, az egyéni hangunk megtalálásának, a humornak, és ablakot tár beszélgetőtársunk képzeletében, miközben saját belső horizontunkat is tágítja. Ez aztán dupla plusz jó volna.
Cimkék