| |
|
|
Mitől kaland a kaland?
Itt a nyár, vár a nagyvilág, kalandra fel! Ilyenkor alig várjuk, hogy hosszabb időre vagy akár csak egy-két hosszú hétvége erejéig végre kiszabaduljunk a megszokott környezetből... De miért is vágyunk annyira arra, hogy egy kicsit elmehessünk otthonról? Mit veszítünk el itthon észrevétlenül, amit aztán másutt remélünk megtalálni?
Az utazásban az a legjobb, hogy kizökkenhetünk a megszokott kerékvágásból, szögre akaszthatjuk az unos-untalan ismétlődő gondolatokat, kicsit hátrahagyhatjuk a fárasztó, beállt helyzeteket, és új élmények, friss tapasztalatok várnak ránk. De van, hogy néha azt tapasztaljuk, hogy el sem kell mennünk otthonról, már az is kikapcsol, pihentet, ha valami mást csinálunk. Átadhatjuk magunkat az olvasásnak, sütés-főzésnek, nagy kirándulásoknak, bármiféle „kikapcsolódásnak”. Mindenkinek más lesz a más, a lényeg, hogy különbözik mindattól, amit egyébként nap mint nap csinálunk. Ez nem is csoda, ha belegondolunk, hogy az ember összetett lény, és teste-lelke-szelleme más-más tapasztalattól fejlődik, különböző módokon tesz szert erőre, rugalmasságra.
Ilyenkor arra is szánhatunk több időt, hogy szünetet tartsunk a sok tevékenység, élmény, új inger közepette. Érdekes módon a külső sodrásból kikerülve belső mozgás indul el. A külvilág – ha csak pillanatokra is – elcsendesedik, megállunk. Nem csinálunk éppen semmit, de gondolkodunk önmagunkról, másokról, a világról. Ebben a látszólag tétlen, belül mégis szemlélődő éberségben felderenghet, hogy kik is vagyunk valójában, mit szeretünk magunkban és mit nem, visszaidézhetjük mit miért mondtunk vagy tettünk, s hogy jó volt-e úgy, vagy lehetne-e jobban? Újra feleleveníthetjük, miről álmodtunk hajdanán önmagunkkal és világgal kapcsolatban…
Ha felfrissülve „visszatérünk”, más szemmel tekintünk majd életünkre, tennivalóinkra, munkamódszereinkre, kapcsolatainkra. S talán az újult erővel és friss szemmel meglátjuk az apróbb-nagyobb megújulási lehetőségeket is. A belső aktivitás kihat a külső tevékenységeinkre is: és a kettőtől lesz igazán a kaland a kaland!
E havi számunkban:
Wellness-fitness – elvesz vagy hozzátesz?
Ahogy közeleg a nyár és vele a strandszezon, ismét megszaporodnak a villámdiétákról, a leghatékonyabb fogyókúrákról, instant alakformáló ötletekről szóló cikkek. Szinte sulykolják, hogy ha alakunk nem hasonlít egy szupermodellére, akkor bizony pironkodhatunk majd a bikininkben/fürdőnadrágunkban. Az efféle reformtanácsok persze gyakorta felhívják a figyelmet arra is, hagy tartsuk szem előtt egészségünket, és ennek megfelelően virágkorukat élik a tudatosabb életmód, a hosszú távú (sz)épségsegítő javaslatok is. Csakhogy nem mindegy, milyen célból igyekszünk jó karban tartani testünket.
 Manapság a test és a külső sokszor az önkifejezés – vagy ami még elgondolkodtatóbb –, az önmeghatározás része. Az utóbbira is egyre szaporodnak a példák, és ennek szolgálatában a szolárium, a fodrász vagy a kozmetikus pusztán a könnyűgyalogság a plasztikai sebészek nehéztüzérsége mellett. Ma már – megfelelő anyagi háttérrel – bárki viszontláthatja a tükörben azt a testet, amilyennek a külsejét elképzeli. S ha tükörképünket már elégedetten méregetjük, további jelrendszereket is választhatunk, hogy erősítsük az elképzeléseink szerinti képet arról, „kik is vagyunk valójában”. Fogyasztói társadalmunk polgáraiként – többek közt a reklámok ösztönzésére – gyakorta azzal azonosítjuk magunkat, amink kívül van. Mindenünnen hasonló kijelentéseket hallani: „az autóm tökéletesen szimbolizál engem”, vagy „senki fölött nem ítélkezem… csak miután láttam a könyvespolcát” vagy esetleg „nélküled ez egy emeletes szendvics. Tőled lesz az, ami.”
Egyre nagyobb kihívás elképzelni, mi maradna, ha az ember lassanként elkezdené lehámozni magáról státuszszimbólumait. Külsőnk és mindaz, aminek a birtokában hisszük magunkat, egyik napról a másikra gyökeresen megváltozhatnak vagy akár el is pusztulhatnak. Felmerül a kérdés azonban, hogy vajon van-e más, ezeket a rétegeket túlélő ismérve az embernek, ami – már csak hosszabb élettartama miatt is – igazabb képet ad róla? A régi bölcsek – az egyiptomi papoktól a görög filozófusokon át az ázsiai vándortanítókig – nem testükkel vagy pszichéjükkel azonosították magukat, hanem úgy tartották, mindezeket túléli halhatatlan szellemük, amely az ember halála után újra testet ölt. Talán nem mindenki osztja ezt a nézetet, akkor is akad itt azonban egy figyelemre méltó gondolat: tanításaik szerint az ember szelleme rejti magában az akaraterőt, a szeretetet és az egyéni érdekeken túlmutató, közös célokat megragadni képes mentális képességeket. Vagyis ha kapcsolatot ápolunk szellemünkkel, akkor bármit, amit csak teszünk, érzünk vagy gondolunk, képesek vagyunk alakítani, jobbá formálni. Lényegében akaraterőnkön és lelkesedésünkön múlik, hogy lerázunk-e magunkról egy nyomasztó érzést, vagy leváltunk-e egy helytelen vélekedést, megváltoztathatatlannak hitt gondolatot, miután beláttuk esendőségét. Jószerével éppen úgy, ahogy külső jegyeinket, öltözködési stílusunkat, bútorainkat vagy akár munkahelyeinket cserélgetjük. Energia ráfordítás természetesen ehhez is szükséges, ez azonban egészen más természetű és másként is „térül meg.”
 A kínai bölcselet négy alaperénye közül (szeretet, igazságosság, illem és bölcsesség) a szeretet (amely a jóságban nyilvánul meg) és az értelem együtt formálják az embert valóban emberré. Az illem ugyanitt a tökéletes magatartást jelenti, a bölcsesség pedig az Élet megértése, az emberi tettek miértjének és a kozmosz törvényeinek (fel)ismerése. Ahogy tehát testünk épsége árulkodik egészségéről, javaink pedig mutatják anyagi helyzetünket és igényeinket, úgy tükröződik cselekedeteinkben és magatartásunkban bölcsességünk, tudásunk szintje. Annyit tudunk valóban, amennyit tetteinkben képesek vagyunk megvalósítani. Őseink ezzel egy olyan emberképet hagyományoztak ránk, amely lehetővé teszi, hogy ne legyünk rabjai érzelmeinknek-gondolatainknak. Ennek szellemében az ember azért tartja jó karban testét, hogy biztos eszköze legyen cselekedeteinek, és a bölcs önmaga fejlesztéséért pallérozza elméjét és tisztítja vágyait. Az így megszerzett lelki erőnlét és mentális frissesség pedig – szemben a szezonális öltözékekkel – életünk minden percében kéznél lesz és nyomot hagy. Bennünk és másokban.
Bujáki Márton
Házunk táján
Neveljünk égig érő fát!
 Aki állt már egy hatalmas fa alatt és felnézett az égbe törő ágakra, megérintette a vastag törzset és hűsölt az enyhet adó lombkorona alatt, biztosan érti, hogyan válhatott fa „égig érő fa”, „életfa” vagy „világfa” képében az élet, az idő és a tudás szimbólumává.
Az életé, hiszen táplál, oltalmat nyújt, tiszta levegőt ad. Kivágása után is szolgál bennünket, nélküle (a mi éghajlatunkon) nincs ház, bútor, nincsenek szerszámok vagy papír. A régi, közmondásos bölcső-ágy-koporsó hármasban összefoglalható, ahogy elkísér minket egész életünkön át. A fa táplálja a tüzet is, amely sok kultúrában a szellemi fény és tudás szimbóluma. Az időt is jelképezi, hiszen bár lombkoronáján követhető az évszakok váltakozása, maga a fa az állandóságot, a ciklikus megújulást jelképezi. Többségük emberöltőket él túl, vagy akár egész közösségek történetének „tanúja”. A hazánkban is őshonos tiszafa például akár 2000 évet is élhet, míg a Kelet-Kaliforniai Fehér hegység Matuzsálem-fenyőinek kora elérheti az 5000 évet. Ez átíveli az Egyiptomi Óbirodalomtól napjainkig terjedő időszakot.
Világok közé kifeszítettségében ábrázolva az életfa rokon az emberrel. Gyökerei mélyen a földbe, az anyagba nyúlnak, törzse és lombja a látható világ része, miközben ágai a magasba törnek, hogy megérintsék az eget. A mítoszok és népmesék hősei a világfán keresztül jutnak le a mélybe, hogy megküzdjenek az ott rejtőző sárkányokkal. Hasonló, olykor hősi kalandokba bocsátkozik az ember is, amikor a belső mélységeinek felderítésére indul. Ha legyőzi rossz szokásainak, tulajdonságainak egy-egy sárkányát vagy megleli és letisztogatja elásott kincseit, amelyek szunnyadó belső képességeit jelképezik, fája mindig egy kicsit erősebb, élettelibb lesz.
Máskor hősünk az életfa csúcsát megcélozva szellemi magaslatok felé tör, hogy közelebb kerüljön az ideák világához, vagyis a változó felszín mögött rejtőző örök törvényekhez. Ez a magasabb nézőpont a mindennapokban abban segíthet, hogy egy kicsit kiemelkedve az események sűrűjéből, könnyebben megláthassuk az összefüggéseket, a kínálkozó megoldásokat.
Olykor odakuporodhatunk saját, belső életfánk tövébe, s megvizsgálhatjuk, mivé terebélyesítettük az évek során. Lombjául szolgáló gondolataink keresik-e a világos, önmagunkon túlmutató célok éltető fényét? Törzse, amellyel támaszt nyújt(unk), tud-e szilárd és mégis ruganyos lenni? Üde, zöld lombja enyhet ad másoknak? Gondozzuk-e rendesen? Megbecsüljük-e termését?
Ha még nem tetszik egészen, amit látunk, kezdjük el gondját viselni, nyessük le mindazt, amiben már nincs élet, adjunk neki teret és magunknak időt, hogy növekedhessen.
Torma Réka
A nyári testet-lelket feltöltő utazások állandó kísérői az átélt élményeknek képi emléket állító villanások és nyomukban sorozatszámra születő selfie-k, portrék, panorámák, életképek, lesifotók és társaik. Vajon ha végignézzük az egy-egy nyaralásunk során készült képi élménytárat, hány olyan fotót találunk, amelyen a kép több mint a látható tárgyak utánzása vagy egy-egy helyszín, műemlék, táj dokumentálása? Hány olyan felvételt készítünk, amelyen a látszat mögött a lényeg is megjelenik, a tárgyak és formák mögött az örök szépség és harmónia tükröződik?
Ha idén nyáron sikerül olyan pillanatokat lencsevégre kapnod, amelyeken ember és természet harmóniája, az ember és az őt körülölelő táj ősi kapcsolata jelenik meg, és szívesen megosztanád velünk, küldd el nekünk az elehir[kukac]ujakropolisz.hu (elehir[at]ujakropolisz[dot]hu) címre, hogy közkinccsé tehessük!
Tartalmas élményekben és lélekemelő fényképekben gazdag nyarat kívánunk!
Kitekintő
2015 – A Fény éve
„Fényt iszik az, ki fényre szomjas
lelkét csordultig teletölti.”
 Az Egyesült Nemzetek Szövetsége az UNESCO támogatásával a 2015-ös évet A fény nemzetközi évének nyilvánította. A globális és ennek részeként a magyarországi programsorozat lehetőséget teremt arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk a fény természetével és ezzel párhuzamosan felfigyeljünk arra, hogy életünknek milyen sok területét hatja át és élteti a fizikai és – a láthatótól elrugaszkodva – a szellemi fény. Bár az UNESCO kezdeményezését a fizikai értelemben vett jelenség és az ezzel kapcsolatos vizsgálódások ihlették, a testünket melengető „külső fény” mellett érdemes belegondolnunk, mi az, ami fényt adhat a mindennapjainknak, és életben tartja belső fényforrásunkat: tisztánlátásunkat, nemeslelkűségünket, derűnket. Nem is olyan nehéz belopni egy kis fényt a mindennapokba, „ha egyszerű, kis dolgoknak örülünk, ha könnyen száll arcunkra a mosoly, ha mindennap készek vagyunk valami újat megtanulni, ha sietség és szünet nélkül haladunk céljaink felé… Éljünk képzelőerőnkkel képzelgés nélkül, álmodjunk megvalósítható álmokat, vállaljunk értelmes kalandokat, szeressünk mérlegelés nélkül – mindezekkel elérjük a szilárd boldogságot.”
|
