Vergilius összes művei

MELIBOEUS

Títyrusom, ki a sátras bükk hüvösén heverészel,
Erdei múzsádat leheled lágyhangu sipodba,
Míg mi hazánk édes mezeit s e határt odahagyjuk.
Hontalanul bolygunk: de te, Títyrusom, zugod árnyán,
Szép Amaryllisedért a vadont epekedni tanítod.

TÍTYRUS

Ó, Meliboeus, egy isten adott nekem ily nyugodalmat,
(Mert bizony istenem ő s az lesz mindig, kinek aklunk
Kis barit áldozatul küld oltárára gyakorta):
Néki köszönhetem én, hogy - lásd - ez a csorda csatangol
És hogy e réti sipon dalaim kedvemre buzognak.

MELIBOEUS

Sorsod ugyan nem irigylem, bár bámullak - a bajtól
Messzi határunk oly hangos! Magam is rogyadozva
Hajtom a kecskéket. Nézd, Títyrus, ezt: alig ődöng;
Két gödölyét az imént ellett a sürű mogyorósban,
S hagynia kell a kemény kövön ott, ah, a nyáj e reményét!
Tölgyfáinkba pedig hányszor vágott bele mennykő,
Emlékszem, de eszünk buta volt olvasni a jelből!
Csakhogy, Títyrusom, szólj már, ki tehát az az isten?

TÍTYRUS

Eddig a Róma nevű városról én, Meliboeus,
Azt hittem botorul, csak ilyen, mint ez, hova nyájunk
Zsengéjével olyan gyakran bemegyünk, mi juhászok.
Mint a kutyához csöpp kölykét, gödölyéhez az anyját:
Hozzámérni kicsit már én így szoktam a nagyhoz.
Ámde az ott minden város közül úgy kimagaslik,
Mint ahogyan ciprusfa kökény-bokrok sürüjéből.

MELIBOEUS

S fontos okod vajjon Rómát meglátni mi támadt?

TÍTYRUS

Óh, a szabadság! mely rám nézett végre, riadtra,
Bárha szakállam már szürkén hullik le, ha nyírom;
Évek után mégis jött és néz rám, amióta,
Hogy Galatéa magamra hagyott, Amaryllis ölelget.
Mert megvallom, amíg Galatéa szerelme hevített,
Élni szabadságban nem volt, se vagyonra reményem,
Jóllehet áldozatul hányat küldött ürüt aklom
S hordtam a hálátlan városnak a sajtot is egyre!
Mégse tudott markom soha pénzt eleget hazavinni.

MELIBOEUS

S én bámultam még, búsan mért hívtad a mennyet
S almáid kinek őrizted meg a fán, Amaryllis:
Títyrus, ő ment el! Rád vártak, Títyrus, ottan
Fenyvesek és patakok, teutánad epednek a bokrok.

TÍTYRUS

Tennem mást lehetett? se ledobnom igámat egyébként,
Sem velem-érzőbbet nem tudtam lelni, oly istent.
Ott láttam meg az ifjút én, akinek, Meliboeus,
Kétszer hat napon át ég majd évente az oltár.
És ő volt, ki először szólt panaszomra, eképen:
"Hajtsd ki gulyád, fiu, mint azelőtt, ébreszd a bikákat!"

MELIBOEUS

Így hát, boldog öreg, mégis megtartod a földet.
Úntig elég neked az, noha pőre kövek fedik egyrészt,
Szittyós káka, mocsár másrészt minden legelődet.
Ártó fű vemhes tehened sose rontja meg erre,
Rossz nyavalyát se kap itt nyájad szomszédi gulyáktól.
Boldog öreg, hát jól-ismert folyamok fövenyágyán,
Szent forrás-habnál így hűs lomb-árnynak örülhetsz.
Hol, zümmögve szelíd susogással, a hyblai méhek,
Kik szívják a virágszirmot, tetejében a szomszéd
Fűzfasövényének, szórnak szendert szemeidbe;
Ott meg a szirtfok alól egy vincellér dala csendül,
Míg kedvenced, a vad-tuba pár turbékol eközben,
És nem szűnik a gerlice sem fenn búgni a szilfán.

TÍTYRUS

Hát a hamar gímszarvas előbb legelészik a légben
És a homokban a hab halakat hamarébb hagy el árván
S inni előbb fog a Tigrisből germán, az Ararból
Párthus, hontalan egymásnak bebolyongva határát,
Hogysem az ő képét keblemből én kitöröljem.

MELIBOEUS

Ránk pedig Afrika vár szomjas földjével, esetleg
Kréta Oaxés gyors folyamával, avagy scytha tájak,
Mást a világtól elszigetelt nép hív, a britannus.
Annyi sok év multán, ó hon, valahára határod
S csöpp hajlék te, füves fedeled meglátom-e vajjon?
S hajdani birtokomon fogom-é bámulni a búzát?...
Hát amit úgy gondoztam, a föld, ádáz katonáké?
Barbáré a vetés? Ime, testvérharc, a gyümölcsöd!
S ó, nyomorult polgárok, ezek számára vetettünk!
Körtéd így kösd, így sorban venyigéd, Meliboeus!
Menj tova, hajdan olyan víg nyáj, gödölyék, fel, utunkra!
Már lepihenve, mohos barlangomból sose látom,
Messzi tetőknek mint függtök tövises meredélyén;
Nem dudolom dalaim se; legelni lucerna virágát
S friss fűzet, gida-nyáj, más pásztor hajt ki ezentúl.

TÍTYRUS

Ámde az éjszaka még heveredj üde lomb-nyoszolyámra:
Adhatok érett almát én, puha gesztenye szintén
Jut neked, és van elég odabenn túróm is a tejből;
Ím a tanyák tetején távol füst száll fel azonban,
És a magas bérceknek már hosszabbodik árnya.

Lángol a bájos Alexis után Corydón, a gulyásuk,
Ámde remélnie nincs mit, mert az a gazda kegyeltje.
Lombkoszorúzta hegyek bükkös sürüjét szakadatlan
Érte bolyongja pedig; s a magányban a bércen, az erdőn
Így eped egyszerü érzését panaszolva hiába:
"Ó, te kegyetlen Alexis, hát duzzogsz a dalomra?
Vagy nem szán-e szived? hiszen így te veszítsz el a végén.
Most, amidőn hüvös árnyékban heverésznek a marhák,
Most, hogy a zöld gyikok is megbújnak a csipkebokorban,
S Thestylis illatozó füvet és csombort kever össze
Fokhagymával, a hév naptól elalélt aratóknak.
Ámde nekem, mialatt nyomaid kutatom, csak a dűlők
Tücskei zengnek vissza rekedten a nyári melegben.
Nem lett volna-e jobb a szivem-kínzó Amaryllis
Dühkitöréseit is tűrnöm vagy utálata dölyfét?
Sőt, ki sötétszinü, míg te ragyogsz, hó-bőrü, Menalcást?
Ó gyönyörű gyerekem, bőrödre ne légy soha büszke!
Mert a sötét ivoját leszedik, de a hó fagyal elhull.
Mit se törődsz velem, és ki vagyok, nem kérded, Alexis,
Nem, mily dús ez a nyáj, hószín tejjel hogyan ellát
S hogy siculus hegyeken vagy ezer bárányom is ődöng;
Nyár van avagy tél: friss tejnek híját nem is érzem!
S dircei Amphíón, dalolom, mit az egykor, üszőit
Hajtva dalolt Acté táján, aracynthusi bércen.
Oly csúf sem vagyok én: minap is fürkésztem a partról
Arcom a szélcsendes vízben; vesd hát velem össze,
Nem félek, Daphnist, ha ugyan rám vall a tükörkép.
Csak velem élni, habár hitvány ugaron, kicsi házban,
Tetszene néked, hogy vessük szarvasra dzsidáink,
Vagy gidanyájunkat viruló mályvára kicsapjuk!
S hogyha dalunk csendül, Pán lesz példánk a pagonyban.
Pán fűzött pásztor-fuvolát fuvolához először,
Pán, aki csordást és csordát nem hagy soha cserben.
Hát ajakad sipodon csucsorítani csókra ne restelld:
Tudni ilyen fuvolán - mit nem tett volna Amyntás!
Hét nem-egyenlő nádszárból is van sipom aztán,
Adta ajándékul hajdan, hogy elérte halála,
Damoetás, mondván: »Te legyél gazdája utánam.«
Így szólt Damoetás, irigyelt is a dőre Amyntás!
Van két őzem ezenkívül, melyeket meredélyes
Völgy fenekén fogtam, most is hó-pettyes a szőrük;
Két juhom emlőjét szívják - im, adom neked őket!
Thestylis is könyörög már rég értük, hazavinné,
És viszi is, mert nincs adományomnak becse nálad.
Ó gyönyörű gyerekem, gyere hát, hozzák im a nimfák
Már liliommal telt kosaruk, szed a hószinü náis
Mákfejet is, halovány violákba vegyítve tenéked
S jószagu kaprot köt nárcisz-koszorúba ezekhez;
Majd füszeres füveket foglal füzögetve fahéjba,
Sárgás boglárkát végül lágy áfonya mellé.
Én pedig összeszedek hamvas haju hó-husos almát,
Gesztenye híja se lesz, amelyért Amaryllisem élt-halt;
S kapsz viaszos ringlót, mely eléri zamatban a birset;
Majd, te közel mirtusz, téged téplek, meg a repkényt,
Hogy, kötögetve csokorba, e dús illat felüdítsen.
Jaj, Corydón, te paraszt: adományod Alexis utálja!
Mit felajánlasz, Iollásén avval sose győzhetsz.
Hej, de mit is teszek, én nyavalyás? a virágra viharral,
S vadkannal csapok, ó, csobogó patakomra bolondul?
Ah, buta, tőlem futsz? De a dardanus is csaliterdőn
Élt, Paris, és hány mennybeli még! Melyet ő magasított,
Lakja a várat csak Pallas, mi a berkeket inkább.
Ordas után vad oroszlán fut, kecskét követ ordas,
Kap buja kecske lucerna-virág sürüjére: Alexis,
Rád Corydón éhes - minden lényt hajszol a vágya.
Nézd, a tinók az ekét, nyakukon járom, hazahozzák,
Már a kialvó nap kettőzteti, nyújtva, az árnyat:
Csak szivem ég - szerelem! gátat ki emelhet elébed?
Ah Corydón, Corydón, hogy tudtál lenni ily őrült!
Szilfád lombja alatt félig nyested csak a szőlőt.
Nem jobb lenne, miből van hasznod is, arra ügyelned,
S tán valamit vesszőkből vagy fonnod puha sásból?
Ez meg utáljon csak, lelsz még te magadnak Alexist!"

MENALCÁS

Damoetás, ki e nyáj gazdája? Felelj! Meliboeus?

DAMOETÁS

Nem, hanem Aegón; Aegón kért, őrizzem, a múltkor.

MENALCÁS

Ó ti juhok, soha nyáj árvább! Míg az simogatja
S óvja Neaerát éntőlem, nehogy engem imádjon,
Egy jöttment bojtár azalatt kétszer feji nyáját
Óránként, elorozva tejét a bariknak a juhtól.

DAMOETÁS

Lassabban, te, akit mocskolsz, tudd: férfi a talpán.
Láttuk, a szentélyben mikor és kikkel mit akartál:
Nézte bakod ferdén, a kacér nimfák kinevettek.

MENALCÁS

Úgy hiszem, azt látták inkább, amidőn e kicsorbult
Sarló vágta Micón új vesszeit és venyigéit.

DAMOETÁS

Vagy hogy e vén bükkfák alján, te, garázda Menalcás,
Mint törted Daphnis nyilait s íjját darabokra,
Mert fájt látnod, övé, a fiúé lett az ajándék,
S még belehaltál volna, ha kárt legalább nem okozhatsz.

MENALCÁS

Mit tehet itten az úr, ha a tolvaj szolga ily álnok?
Vagy nem lestem-e meg, te lator, mint loptad el orvul
Dámón bakját, bár vonitott mindegyre Lycisca?
S míg én lármáztam: "Hát ez meg ugyan hova surrant?
Títyrusom, hajtsd össze a nyájt!" - te a sásban üdültél.

DAMOETÁS

Mért, nem kellett volna-e tán nekem adnia, minthogy
Győztem a dalban, sípommal nyervén el a kecskét?
Tudd meg hát, a bak így az enyém, Dámón se tagadja,
Csak nincs módja szavát, mondotta, beváltani, sajnos.

MENALCÁS

Mit, te s a dal? hiszen ujjod tán viaszos fuvolához
Még sosem ért! vagy nem te, bolond, szoktál-e nyöszörgő
Zab-fütyülőn nyomorú nyikogást az uton nyekeregni?

DAMOETÁS

Hát kívánod-e, kölcsönösen versengve, kisértsük
Meg, ki-ki mit tud? Üszőm adom én (de nehogy kifogásold:
Kétszer megfejem egy nap, két boci szopja a tőgyét);
Ámde felelj, mivel óhajtasz te velem vetekedni?

MENALCÁS

Nyájamból a tiéd ellen fölajánlani félek;
Mert vár otthon atyám, vár mostoha durva szülémmel:
Az gödölyéim, a nyájt számlálják ketten is egy nap.
Ellenben teszek én fel olyat, ha bolond vagy egészen,
Mit magad is méltán becsesebbnek itélsz, a kiváló
Alcimedón két bükk-poharát, művészi faragványt:
Rajtuk ügyes késsel repkényt remekelt, halaványat,
S fürtje fölé a borostyánnak boruló venyigéket.
Míg közepén két ábra: Conón, meg a bottal a teljes
Föld kerekét feliró - de hogy is hívják: ki a görnyedt
Szántók és aratók legjobb idejét kijelölte?
Ajkamhoz nem is értek még, jól rejtve csak őrzöm.

DAMOETÁS

Énnekem is faragott ez az Alcimedón kupa-párat,
S fülnél, körben, akanthusz alélt rajzát alakítván,
Orpheust és a futó fákat közepükre kivéste:
Ajkamhoz nem is értek még, jól rejtve csak őrzöm.
Mégis, üszőm becsesebb, ha tekinted, akármi kupáknál.

MENALCÁS

Tőlem ugyan te ma nem szabadulsz; állom kihivásod!
Hallja meg ezt, ki csak erre halad - jön is, íme, Palaemón -
Hát fogadom, senkit nem hat meg hangod ezentúl.

DAMOETÁS

Rajta, ha tudsz valamit! tétlen majd én sem időzöm,
Nincs, ki elől fussak: de, gulyás-szomszéd te, Palaemón,
Ébren ügyelj aztán, ma a tét nem akármi csekélység.

PALAEMÓN

Akkor dalra, ha már e finom füvön így lehevertünk!
Most zsendülnek a messzi mezők, most mind a gyümölcsfák,
Zöldbe az erdő most szökken, soha szebb napot ennél!
Fogj bele, Damoetás, te se késs folytatni, Menalcás;
Váltva vitázzon a vers, a caména vigad, ha vitáztok.

DAMOETÁS

Kezdjük Juppiteren, múzsák; vele van teli minden;
Ő teszi termővé a talajt, ő gondol e dallal.

MENALCÁS

Engem Phoebus igéz; Phoebus számára babérgally
S bíbor szép hyacint - nálam van mindig ajándék.

DAMOETÁS

Csintalan egy almát dob rám Galatéa, e csitri,
Majd a füzesbe fut, ám hogy előbb vegyem észre, kivánja.

MENALCÁS

Eljön Amyntás énhozzám, szivem álma, magától,
Ismerik őt ebeim, jobban, mint Délia szűzet.

DAMOETÁS

Megvan már, mit az én Venusomnak adok; kiszemeltem,
Merre felé fészkelnek a vad felhői galambok.

MENALCÁS

Jómagam ifjamnak tíz almát adtam, aranylót,
Ez telt tőlem az erdőn; ám kap holnap is annyit.

DAMOETÁS

Ó be gyakorta s méghozzá mit igért Galatéa!
Szél, ha csak egy részét vinnéd fel az égi fülekbe!

MENALCÁS

Mit használ, ha nem is vet meg szived engem, Amyntás?
Vadkan után vágtatsz, míg én hálód magam őrzöm.

DAMOETÁS

Küldd ide Phyllisemet, születésnapom ez ma, Iollás;
Ám ha tinómat a termésért leölöm, magad érkezz.

MENALCÁS

Phyllist én is imádom, hisz zokogott bucsuzónknál,
És: "Ég, ég veled, ó gyönyörűm" - ezt mondta, Iollás.

DAMOETÁS

Gyász az akolnak a farkas, az ért gabonának a zápor,
Szél a gyümölcsfáknak, minekünk - ha boszús Amaryllis.

MENALCÁS

Sarjura jó az eső, a gidáknak a fák csemetéje,
Ellős juhnak a fűz hajlós galya, nékem Amyntás.

DAMOETÁS

Pollio, múzsánkat, noha durva, szivébe fogadta,
Píeridák, egy üszőt hívem számára neveljünk.

MENALCÁS

Pollio is szerez újszerü dalt: a bikát neki! melynek
Öklel a homloka, csülke pedig port rúg a porondon.

DAMOETÁS

Pollio! az, ki szeret, legyen ott, hol néked örülhet,
Méze csorogjon, vad bokrát beborítsa a balzsam.

MENALCÁS

Kit nem bántsz te se, Maevius, az bújjék Baviusba,
S kecskebakot fejvén, fogjon rókákat igába.

DAMOETÁS

Kik ma virágokat és epret szedegettek a réten,
Fussatok, ó fiuk, egy hüllő kígyó les a fűből.

MENALCÁS

Bárányok, ne bolyongjatok el, szakadékos a partrész,
Lámcsak, azóta se száradt meg bundája a kosnak.

DAMOETÁS

Títyrusom, víznek ne tereld legelő gödölyéink:
Hogyha időm lesz, a forrásnál magam ápolom őket.

MENALCÁS

Pásztorok, egybe a nyájt! ha e hő tejüket megapasztja,
Mint minap is, markunk tőgyük' sose tudja kifejni.

DAMOETÁS

Ó jaj, e rét be kövér, de bikám mégis mi sovány rajt'!
Egy szerelem tüze mar marhát, marhák terelőjét.

MENALCÁS

Itt ezeken szerelem nem epeszt, mégis csupa csontok.
Csak tudnám, ki lehet, ki szegény juhaim veri szemmel!

DAMOETÁS

Mondd, s az a hely hol van (ha tudod, te legyél nagy Apollóm),
Honnan nézve az ég nem több, három könyök éppen?

MENALCÁS

Mondd, s az a hely hol van (ha tudod, Phyllist te ölelgesd),
Merre királyi nevek díszítik a sarju virágot?

PALAEMÓN

Köztetek ily versengést én eldönteni félnék.
Társad is és te is és mindaz méltó az üszőre,
Kit boldog szerelem bujt, vagy bír bánat a szóra.
Ám zsilipeljük az árkot már, fiuk: ittak a földek.

Múzsák, sícelidák! magasabbra kicsit ma dalunkkal!
Van kit a hanga-berek nem igéz, sem a törpe bozótos;
Zengj erdőt! de a consulhoz méltó legyen erdőd.
Íme betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt:
Újraszületve az évszázak roppant sora tárul.
Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma,
Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.
Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan
Véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort:
Hisz máris testvérbátyád országol, Apolló.
S consulságod alatt kezdődik e fényes időszak,
Pollio, nagy hónap-sorait számláljuk előre;
És te vezetsz, amidőn bűnnek ha marad nyoma bennünk,
El fog enyészni s örök remegés nem ijeszti világunk.
Ő pedig istenként él majd, aki lát az egekben
Isteni bajnokokat s őt is látják azok éppúgy,
S lesz lecsitult földünk fejedelme az ősi erénnyel.
Ám a talaj teneked, te fiú, eleinte a termést
Adja magától még: vizibabba keverve peszercét
És a buján kusza repkénnyel bűbájos akanthuszt.
Bőtejü tőggyel tér, hívás nélkül, haza kecskéd
És a hatalmas oroszlántól nem ijed meg a jószág.
Míg fölibéd maga sarjaszt majd bölcsőd üde rózsát.
Pusztul a kígyó is, pusztul minden hamis, ártó
Nadragulya; s teli lesz asszír balzsammal a környék.
Hogyha pedig már tudsz olvasni atyád meg a hősök
Nagyszerü tetteiből, értvén, mi a férfiderékség,
Szőke, szelid buza nő lassan szántóidon akkor,
Parlagi csipkebokorról csügg bíborszemü szőlő,
Míg érdes tölgyfák törzsén mézharmat aranylik.
Ámde nyomokban az ős vétek még néhol előtör
S űz Thetis áradatát hasogatni hajón, vagy övezni
Fallal a városokat s a talajba bevágni barázdát.
Lesz új Típhys is és kiszemelt daliákkal iramló
Második Argó, sőt új háboruk is, tömegével,
S küldik Trója alá ismét a hatalmas Achillést.
Majd ha belőled idők folyamán ember lesz azonban,
Habra fenyő-bárkán kalmár kicserélni az árut
Már nem igyekszik: a föld meghoz mindenfele mindent.
És televényt eke nem sebesít, se kacor soha szőlőt,
Barmairól a kemény pór-nép oldozza a jármot;
Cifra szinét, akkor, szűnik színlelni a gyapjú,
Mert a mező maga sző csigavér bundát a barikra,
Vagy, szeretőn, bolyhuk sáfrány-sárgára cseréli;
S míg legel, öltözik ott a juh is bíborba magától.
"Igy szőjjünk, ily századokat!" - szólottak (a sorsot
Szabva szilárdan s egy szívvel) guzsalyukhoz a párkák.
Törj méltó tisztségre tehát, az idő közel immár,
Isteni drága gyerek, Jupiter méltó magzatja!
Domboru boltja, tekints rá fel, hogyan ing a világnak,
Nézd a magas mennyet, habözön színét, vagy a földet;
S lásd, a jövő kornak minden mily boldogan örvend!
Vajha a kései vénkornak végéig elélnék,
S lenne erőm elegendő, hogy hiredet fölidézzem!
Akkor a thrák Orpheus sem tudna legyőzni dalával,
Sem Linus, ámbár anyja amazt, ezt atyja segítse,
Orpheust Calliopéa, Linust pedig ékes Apolló.
Hogyha meg Arcadiát híván ítélni, kiáll Pán,
Ítél Arcadia s maga Pán se tagadja: legyőztem.
Csöpp csecsemő, nosza hát, ismerd fel anyád mosolyoddal
(Tíz havi terhes-idő sok volt ám édesanyádnak!),
Csöpp csecsemő, nosza hát: ki mosolyra se készti szülőjét,
Égiek étke se vár, istennők ágya sem arra.

MENALCÁS

Minthogy eként megleltük már, ó Mopsusom, egymást,
Két ily ügyes mi, te fújva kicsiny sipod, én ha dalom szól:
Mért nem ülünk le e szilfákat befonó mogyorósban?

MOPSUS

Nálam idősebb vagy; tisztem rád nézni, Menalcás,
Lépjünk bár ama lebke szelek lengette lugasba,
Vagy be a barlangba. S bámulja szemed csak: a berki
Borbolya ritka bogyója amott üregét hogy elönti!

MENALCÁS

Nem mer e bércek közt vetekedni veled, csak Amyntás.

MOPSUS

Mért, ha merész még Phoebust is túlzúgni dalával...?

MENALCÁS

Kezdd, Mopsus, te előbb! ha akár Códrus viadalmát.
Alcónt, vagy Phyllist akarod dícsérni, szerelmed.
Kezdd; legelő juhaid majd addig Títyrus őrzi.

MOPSUS

Én, amit egy bükk zöld kérgére jegyeztem a múltkor -
Váltakozó dal volt: így írtam fel - fogom inkább
Zengeni most. Azután kérd, hogy versengjen Amyntás!

MENALCÁS

Mint sose nő fölibé halovány olajágnak a hajlós
Fűz, de a rőtszinü rózsáknak se a törpe tövisfű,
Azt hiszem én, veled éppúgy nem vetekedhet Amyntás.
Csend, ne csevegjünk hát, csordás; im, előtted a barlang.

MOPSUS

Hogy Daphnis meghalt, rút sorsán sírtak a nimfák,
Csermelyek és mogyorócserjék, tanuk erre ti vagytok:
Mint szoritotta szegény tetemét gyerekének ölébe,
Isteneit s a kegyetlen eget vádolva meg anyja.
És pásztor hűs forráshoz nem vitt e napokban
Egy se, füvön legelő marhát, ó Daphnis: az állat
Vágyat a vízre nem érzett, sem lehajolni a réten.
Hulltod - amint búgják, Daphnis, bércek, vadonerdők -
Még az oroszlán is gyászolta a pun sivatagban...
Armeniának is ő, Daphnis, fogatolta szekérbe
Tigriseit, Daphnis rendelte, befonva szelíden
Szőlővel szívós gerelyünk, Bacchusnak a táncot.
Mint a borág szőlőtőnek, mint fürt a borágnak,
Mint bika dísze a csordának, vetemény a talajnak,
Úgy voltál díszünk Te nekünk. De a sors ahogy elvitt,
Már mezeinkre Palés nem jár, sem azóta Apolló.
Vagy ha kövér maggal földünk telivetjük is olykor,
Nől a helyén hitvány konkoly, beborítja a vadzab;
S lágy violáinkat, rőt nárciszainkat fojtják
Mind a bogáncskórók, mind tűs tövisükkel a csipkék.
Fedd be levéllel ezért a lapályt, árnyékkal a forrást,
Pásztor (Daphnis e tiszteletet rendelte magának),
Majd sírdombot emelve, e vers díszítse a dombot:
"Én, ki az erdőkből hírem felvittem az égig,
Alszom alant, szép nyáj százszor szebb pásztora, Daphnis."

MENALCÁS

Énnekem énekszód olyan élvezet, isteni költő,
Mint gyepen álom a lankadtnak, vagy eloltani szomját
Nyáron a felbuzgó forrás édes folyamából.
Nem csak a síppal, már ha dalolsz is, eléred a Mestert.
Ó, te szerencse-gyerek, mellette ekép leszel első!
Hadd dalolok mégis teneked, sikerüljön akárhogy,
Mellyel Daphnisodat dícsérhetem égig, az égig
Daphnisodat, hiszen engemet is szeretett vala Daphnis.

MOPSUS

Vaj' drágább ennél nékem jutalom mi lehetne?
És az az ifjú méltó volt, hogy idézze az ének,
Hisz dalodat Stimichón már rég dícséri előttünk.

MENALCÁS

Ámul a Fénybe-merült az olympusi mennynek ijesztő
Vaskapuján, az eget, felhőt lent látja ma Daphnis.
Boldog örömbe borulnak hát rónák, vadonerdők,
S Pánnal a pásztornép meg a szűzi Dryas-csapat örvend.
És im az ordas a nyájt orvul már nem lesi, szarvast
Csapda nem ejt: a kegyes Daphnis békén szeret élni.
Sőt eget ostromló búgásra fakadnak a borzas
Bércfokok is, berkek, sziklák mind zengik a verset:
Halld, te Menalcás, isten lett, igen, isten az ifjú!
Légy kegyes és jó hát mivelünk! Ime négyet emeltünk:
Phoebusnak kettőt, kettőt, Daphnis, neked oltárt.
Én pedig évenként két friss tejjel teli, habzó
Csuprot adok neked és két vödröt, zsíros olajjal,
Míg bő bacchusi tort ha ülünk vigadozva - kemence
Mellett tél idején, árnyékban nyáron - először
Rád töltöm ki az új nektárt, Ariúsia nedvét.
Damoetás meg a lyctusi zeng ezután nekem, Aegón,
S mint satyrus majdan szökdelni fog Alphesiboeus.
És kapod ezt, valahányszor csak szenteljük a szántót,
Vagy nimfák ünnepnapján tesszük, mit igértünk.
Míg a hegyen fönt vaddisznók, vízben halak élnek,
S méhek a mézfűtől, harmattól híznak a tücskök,
Tiszteleted, dícséreted és neved el nem enyészik.
S áldoz a pór neked is, valamint évente Cerésnek
S Bacchusnak; mire majd kötelezni magad fogod őket.

MOPSUS

Verseidet vajjon mily ajándékkal viszonozzam?
Mert se ha zúgnak a déli szelek közelegve, se hogyha
Zajlik a parton a hab, nem ringat jobban azoknál,
És csermely sziklás völgynek mélyén se, ha csörtet.

MENALCÁS

Gyenge bürök-fuvolám inkább te fogadd el; az ének:
"Lángol a bájos Alexis után Corydón" - vele készült,
Mint e dal is: "Ki e nyáj gazdája, felelj, Meliboeus?"

MOPSUS

Így te rezes botomat vedd hát, melyen oly gyönyörűen
Állanak őrt a csomók s amelyet kért már, de hiába,
Antigenés, noha rég szivem őt be szerette, Menalcás!

Ő, ki syrácúsaei zenét lantján legelőször
Csalt ki, csalitban nem szégyelt soha lakni Thalíám.
Zengtem volna hadat, hőst is, de a Cynthusi rámszólt,
Meghúzván fülem: "Illőbb hang pásztorhoz a nyájas,
Títyrusom, te tereld jól-táplált nyájadat inkább."
Így én - hisz ki vitézséged, véres viadalmad
Vágyik idézni, van itt, Várus, tömegével akárhány -
Pásztori múzsámat lehelem csak e lágyszavu sípba.
S nem kényszerre fuvom. De ha lesz, aki majd ilyet olvas,
Vágy-teli szív: ez a hanga-csalit s az egész vadon akkor
Téged idéz, Várus; Phoebus pedig úgy sosem örvend,
Mintha a vers e nevet: "Várus" választja viselni.
Píeridák, nosza hát! Chromis és Mnásylos, e kölykök,
Alva találták Sílénust barlangi tanyáján,
Mint mindíg, ereit most is hízlalta Iacchus;
S míg koszorúja hevert a közelben, eloldva fejéről,
Régi-kopott kancsója fülét keze fogta keményen.
Meglepik és (mivel annyit igérte dalát, de becsapta
Őket a vén) kötik össze, a gúzs: koszorúja füzére.
Szítja szivét a szorongóknak társnőjük is, Aegle,
Aegle, a legcsinosabb náias, vérszínü szederrel
Kenve halántékát s arcát is a felriadónak.
Az cselükön nevet: "Ez meg, e gúzs, mi? - kiáltja. - Suhancok,
Oldjatok el! hogy eként láthattatok, épp elegendő.
Mondom a verset már, mire vágyódtok - ti a verset,
Ez meg, emitt, kap egészen mást." Avval dala zúg is.
És ütemes táncot kezd, lám, a vadállat, a faunus,
Majd a merev tölgyek, meg-meghajtván koronájuk;
Hogy Phoebusnak a Parnassus nem örül soha jobban,
S ily nagyon Ismarus és Rhodopé se csodálta meg Orpheust.
Mert a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek,
Tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel
Mint keveredtek rég; hogy minden az ős-elemekből
Kelt hajdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt;
Majd, hogy kérge szilárdult már s a habokba huzódott
Lassan Néreus is, mint formálódtak a testek;
S mint bámulta a föld, hogy' kezd lángolni a napfény,
És az esőt a magasba szökő felhők hogyan öntik,
Míg a pagony legelőször hajt lombot s a gyanútlan
Dombokon itt-ott megjelenik pár kósza vadállat.
S zengi a Kaukázus madarát, Sáturnus uralmát,
Pyrrha leszórt köveit s a tüzet hogy' orozta Prométheus,
Fújva, Hylást mely forrásnál hívták a hajósok,
Míg harsogta: "Hylás!" - majd zúgta: "Hylás!" - az egész part.
S védi, ki hogyha gulyát sose lát, lett volna szerencsés,
Pásiphaét, szerelem-társát ama szőke bikának.
Aj, szűz, szánandó, hogy tudtál lenni ily őrült!
Proetus lányai, lám, noha bőgtek idétlen az erdőn,
Mégsem akartak a barmokkal rút nászba vegyülni,
Bár nagyon is féltek, nyakukat járomba ne törjék,
És sima homlokukon szarvat be gyakorta kerestek!
Aj, szűz, szánandó, bércek közt most ki barangolsz:
Bezzeg a Hószínű, puha jácinton heverészve,
Kérődzik sürü tölgyek alatt halovány füvek ízén,
Vagy - nagy a nyáj - űz más tehenet. "Dicté-beli nimfák,
Álljatok őrt, nimfák, peremén a pagonynak, elállva
Útját, így meglátni bikánk nyomait sikerül tán,
Míg kószál szanaszét; bizonyára legelve a pázsit
Friss füvein, vagy a csorda után csavarogva, becsalták
Némely üszők, Gortyna felé, egy akolba magukkal."
Majd, kit a Hesperidák almái nyügöztek, a lánykát
És Phaëthón hugait szövi dalba: miként magasodtak -
Égerfák, keserű hánccsal, mohosan - fel a földből.
S zengi a Permessus partján bolygót is utána,
Gallust: áoni dombra egyik Nővér hogy emelte
S Phoebus egész kara hogy kelt föl tisztelni e férfit;
Majd a virágkoszorús, fanyar-illatu petrezselyemmel
Feldiszitett pásztorfi, Linus, mint mondta előtte
Isteni versekben: "Vedd ím fuvolád, mit a múzsák
Ascra öregjének nyújtottak hajdan; a dalnok
Evvel igézte alá a kemény kőrist a hegyekből.
Evvel zengd Gryníumnak magad is születését,
Hogy jobban ligetet többé ne szeressen Apolló."
Mondjam-e végre, a Nísus-lány Scyllát hogy idézte:
Mint övezik ragyogó derekát ugató kutyaszörnyek,
Dúlichium seregét - hire szállt - gyötretve s a rémült
Népet a víz e kopóival, ah, gyilkolva az árban;
Vagy, hogy mint váltott Tereus testet, Philoméla
Mily lakomát, mily ajándékot nyújtott neki később,
Majd a magányba, lebegve előbb hosszan palotájuk
Tornya felett, a szerencsétlen szárnyalva hogyan tört?
Mind, amivel Phoebus hajdan telizengte a boldog
Eurótást, a babérnak amit suttogni tanított,
Így dúdolta (dalát fölverte a völgy a nagy égig),
Míg a tinókat az Est, számlálva, karámba nem űzte,
S el nem fedte, hiába dacolt, az olympusi mennyet.

Egy susogó tölgynek pihen épp Daphnis hüvösében,
Arra felé viszi jószágát Thyrsis Corydónnal;
Thyrsis ürük, Corydón tejelő kecskék nyomain lép,
Mindegyikük viruló fiatal, mindegyikük arcas,
S versre csakúgy, mint egymással versengeni készek.
Itt, míg óvtam a fagytól én mirtusz-csemetéim,
Elseje nyájamnak, bakom, erre futott tova - Daphnist
Így láttam meg. Amint rámnéz: "Meliboeusom - úgymond -,
Jer, hamar, itt van a bak! biztonságban gödölyéid;
Hát heveredj le a lombok alá, ha megengedi munkád.
Szomjukat oltani majd ide jönnek üszőid a rétről,
Hol zöld habjainak hajlós náddal szegi partját
Minciusunk és méhraj dong szent tölgyei hűsén."
Tennem mást lehetett? Nem volt még Phyllisem akkor
S Alcippé se, kik elzárják bari-nyájam a csecstől,
Ám Corydón és Thyrsis közt nagy küzdelem indult.
Dolgaim elhanyagoltam hát, hogy halljam a versenyt.
S ők kezdtek most váltakozó verssel vetekedni:
Váltakozó versben vágytak szárnyalni a múzsák.
Fújja előbb Corydón, viszonozva felel neki Thyrsis.

CORYDÓN

Nimfák, kedveseim, líbethrusiak ti! vagy oly dalt
Súgjatok: érjem utol Codrust (ki, ha költ, ma legelső
Phoebus után), vagy ilyenre ha kár törekedni minekünk,
Itt fog függeni frisshangú fuvolám, e fenyőről.

THYRSIS

Pásztorok, arcasaim, repkénykoszorút nekem, egyre
Szebbszavu költőnek, Codrus pukkadjon a dühtől;
Vagy ha dicsérne, holott irigyel - fürtömbe peszercét!
Nyelve a holnap idézőjét ne csepülje csalárdul.

CORYDÓN

Íme, a tömzsi Micón sörtés vadkanfejet áldoz
Néked, Délia s agg szarvas terebélyes agancsát.
Hát ha kegyes leszel, én síkos márványba faraglak,
S lábikrádra piros sarunak fog szíjja simulni.

THYRSIS

Néked e sajtár tej s e kalács évente, Priápus,
Tőlem elég: kertem, melynek te vagy őre, szegényes.
Márványból készítettünk el ezért egyelőre,
Ám ha a nyáj szaporán fiazik, foglallak aranyba.

CORYDÓN

Repkény nem ragyog úgy, nem oly édes a hyblai mézfű,
Mint Galatéa, a Néreus-lány, ez a hószinü hattyú;
Ó, gyere hát hozzám, amidőn hazatér teli hassal
Jászlam elébe a nyáj, ha ugyan szereted Corydónod.

THYRSIS

S én számodra legyek keserűbb sardus kutyatejnél,
Tőrfűnél iszonyúbb, hitványabb parti hinárnál,
Hogyha ez egy nap nem hosszabb nekem egy kerek évnél.
Menj, ha mi szégyen emészt, legelő gulya, menj haza, csordám.

CORYDÓN

Ó források, moh-fedték! álom-puha pázsit!
S hangafa zöld haja, mely hullasz gyér árnnyal ezekre!
Óvjátok delelőn nyájam; már ránktör a forró
Nyár, a rügyek ruganyos venyigéinken kifakadnak.

THYRSIS

Nálam a tűz, a zsiros-gyantáju szurokfahasábok
Fennen lángolnak mindig, füst fogja a félfát;
És a fagyos Boreásszal benn annyit se törődünk,
Mint a juhok számával a farkas, özön-hab a parttal.

CORYDÓN

Itt a borókabokor, meg a gesztenye borzas lombja
Őrködik, águk alatt a gyümölcs szanaszéjjel a földön;
Most minden mosolyog: de ha bájos Alexisem innét
Elmegy, e halmokról, meglásd, a folyók kiapadnak.

THYRSIS

Sül ki a rét; ver a menny: a füvek szomjazva alélnak;
Szölleje lomb-árnyát Líber nem tűri hegyünkön:
Jöjjön csak Phyllis, kivirul minden liget ismét,
S Juppiter élesztő, sürü záporait lezudítja.

CORYDÓN

Alcídésnek a nyárfa, a tetszi Venusnak a mirtusz,
Szőlő lombja Iacchusnak, Phoebusnak a repkény,
Phyllisnek mogyorósa a szép; s míg ez köti Phyllist,
Phoebusi repkény vagy mirtusz sose győz mogyoróson.

THYRSIS

Kertekben legszebb a fenyő, ligetekben a kőris,
Nyárfa a víz fövenyén, jegenyék a magas hegyek ormán:
Ám ha te gyakrabban nyitsz rám, gyönyörű Lycidásom,
Elsápasztod a kerti fenyőt, a ligetben a kőrist.

Ennyire emlékszem; Thyrsis lett végül a vesztes.
S már ez a név: Corydón, egy nékem azóta a dallal.

Pásztori verseteket, Dámón és Alphesiboeus,
Kikre fülelve figyelt, füvelője-feledve a csorda,
S kikre, hegyezve fülét, a hiúz hüledezve lebámult
És hőkölt a folyó is, hogy hallhassa, ha zengtek -
Verseitek dalolom, Dámón és Alphesiboeus.

Ám Te taposd a Timávus kő-torkát, vagy az illyr
Tengeri partokon ámulj bár - de a nap, melyen egykor
Tetteidet terjesztheti majd szavam, eljön-e vajjon?
S annyi, Sophocléshez méltó darabodra, cothurnust
Érdemes ölteni mind, mikor írjam a dalt a világnak?
Hisz teveled kezdem, végzem - vedd el csak e verset,
Kérted: adom, s a szerény repkényt engedd odakúszni
Homlokodon viruló diadalmi babérkoszorúdhoz.

Jéghideg árnya az éjnek alig múlt el csak az égről,
S ült meg a harmat, a nyáj örömére, a gyenge gyepágyon,
Dalra fakad Dámón, könyökölve olajfa-dorongján.
"Kelj fel, előzd meg a drága napot, gyere, Hajnali Csillag,
Míg Nysát, ki szivem gonoszul rászedte, arámat,
Elsiratom s a halál küszöbén az egekhez esengek,
Bárha a mennyhez meddő volt mindig könyörögnöm.
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Hisz soha Maenalus erdeiben nem halkul a dallam,
Pásztori bánatról hall ott a fenyő is örökké,
Míg susog, és Pánról, ki először fújt furulyába.
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Nysa, te, Mopsus ölel?! mibe' higgyen hát a szerelmes?
Párja a lónak eként griff lesz, az ebekkel a félénk
Őz pedig egy forráshoz fog még járni idővel...
Mesd, Mopsus, fáklyádhoz a fát: hozzák feleséged;
Új férj, hintsd a diót, odahagyta a Csillag az Oetát.
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Ó, méltó az urad hozzád! de ne véld, aki megvetsz
Mindeneket, pásztorsípom, kecskéim utálod
S hosszu szakállamat és a szemöldököm is, mivel oly dús:
Hogy nincs mennybeli már, ki ügyelne az emberi nemre.
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Csitri se voltál, hogy megláttalak én, kalaúztok
Kertünkben: te s anyád szedtétek a harmatos almát.
Akkoriban hagyhattam el épp tizenegyedik évem,
Ámde fölértem azért a fa gyenge galyát is a földről.
Láttalak és elvesztem! e vad vágy ó be megűzött!
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Már tudom én, ki Amor. Tmarus és Rhodopé a szülői,
Vagy szülték garamantusok őt végén a világnak,
Durva kövön: nem fajtánk, nem vérünk ez a gyermek.
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Rémes Amor! hajdan fertőzni kezét az anyának,
Sarjai vérével, te vezetted. Ily orv anya, szörnyű!
Ám gonoszabb-e az elvetemült gyerek ily vad anyánál?
Elvetemült fiu vagy! te pedig, bomlott anya, szörnyű.
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Futhat a farkas a juhtól már, sarjaszthat a durva
Tölgy aranyalmákat, nárciszt égerfa növelhet,
Vagy csurranjon a hanga-bokor héjján sürü mézga
S hattyubagolyviadal legyen itt, míg Títyrus - Orpheus,
Orpheus lesz ligetén, vagy Aríon, kit visz a delfin.
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Önts el, özön, mindent! erdők, én búcsuzom immár:
Ugrom az árba fejest e magas hegyorom tetejéről;
Végadományul a haldokló ezt nyújtja tinéktek.
Hagyd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt."

Így zokogott Dámón; de hogyan szólt Alphesiboeus,
Píeridák, ti idézzétek; dalom erre erőtlen.
"Hozz ki vizet, díszítsd puha gyapjuszalaggal az oltárt,
Húsos gyógyfüveket gyújtván és jószagu tömjént,
Hogy szeretőm szívét babonás bűbája dalomnak
Visszaigézze; igen, csakis ez kell már, a varázsdal.
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!
Mert ide tudja a holdat is ily dal igézni az égről,
Mint követőit Ulixésnek Circé se kimélte,
És a hideg hüllő a mezőn megdermed a dalra.
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!
Képed először is átkötözöm, háromszinü szállal
Háromszor, vele megkerülöm háromszor az oltárt:
Isteneink csak a páratlan számoknak örülnek.
Köss Amaryllis hát hármas háromszinü hurkot,
Kösd szaporán s: »E kötés Venusé« - így szólj, Amaryllis.
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!
Mint ugyanegy tűzben kő lesz az agyag s e viaszkép
Meglágyul; Daphnist is eként alakítsa szerelmem.
Hintsd a darát! a parázsra babért, szurkos-töredékenyt!
Engem a gaz Daphnis tüzel, én Daphnist e babérban.
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!
Oly szerelem láncolja velem Daphnist, amilyentől
Szenved a berkek ölén az üsző, hajszolva bikáját,
Hogyha pihegve patak partján, pihen épp a pagonyban,
Zöld sás közt a szegény és nem remeg éji sötéttől -
Így égjen, de nekem sajnálni eszembe se jusson.
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!
Ezt a ruhát nemrég nékem maga vette az álnok,
Kedves zálogaként, de elásva emitt a küszöbnél,
Föld, felajánlom, csak - zálog, te - idézd ide Daphnist.
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!
Ezt a füvet, meg amit Pontusban mértek, e mérget,
Moeristól kaptam (van ilyen Pontusban ezernyi),
Én magam is láttam, tőlük, lappangva az erdőn,
Mint vált farkassá Moeris, holtat hogy idézett
Síri sötétből fel s a vetést más tájra hogy űzte.
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!
Hordd a hamut, vesd át fejeden, be a gyors folyamárba,
Óh Amaryllisem, és ne tekints majd vissza. Ma Daphnist
Így fogom el, ki közönnyel néz az egekre s e dalra.
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist! -
Nézd, a parázs, míg késlekedem, felpislan: az oltárt
Körbelobogja magától már. Vaj' válna javunkra!
Nem tudom, ez mi... de hallom künn vinnyogni Hylaxot.
Elhihetem? szerető szivemet nem az álmok igézik?
Csend, te, dalom, jön a városból, jön már haza Daphnis."

LYCIDÁS

Moeris, ugyan hova mész? ez a városi út, oda tartasz?

MOERIS

Ó Lycidás, hogy ily élet vár még ránk, sose hittem,
Egy jöttment, kicsi földünket bitorolni, beállít
S így szól: "Mind az enyém; takarodjatok, egykori gazdák!"
Hát búsan, megtörve - a Sors feldúl, ime, mindent -
Pár gödölyét neki vinnék most (hogy akadna a torkán!).

LYCIDÁS

Márpedig úgy tudtam, honnét lankadva lehajlik
S kezd derekával lágy lejtőbe lapulni a hegylánc,
Onnan, a villám-vert sudarú vén bükkig, a vízig,
Verseivel szántóitokat megvédte Menalcás.

MOERIS

Hallhattad, hire járt; de hiába, a vers, a mi versünk,
Mars dárdái előtt, Lycidás, épp oly tehetetlen,
Mint cháóni galamb, amidőn, mondják, a sas űzi.
Hisz, ha az odvas tölgy tetején nem jelzi a baljós
Varju: vitánkat, amely kiujult, berekesszem akárhogy,
Moerisodat, de Menalcást sem látod soha többé.

LYCIDÁS

Ó, ki tudott vetemedni ilyen vétekre? Menalcás,
Hát veszitettük volna veled versed vigaszát is?
Nimfákról ki dalolna? ki bűvölné teli földünk
Tarka virággal? zöld árnnyal ki a kútfejet akkor?
S dalt ki szerezne olyant, aminőt minap épp a te szádról
Lestem el én titkon, mikor űzted aránk, Amaryllist?
"Títyrus óvd (kis utam van), amíg hazatérek, a nyájat,
S adj nekik inni, ha már a hasuk tele, Títyrus, ámde:
Hajtva, bakomra vigyázz, valahogy szarvára ne kapjon!"

MOERIS

Hát töredék dala még, amelyet Várusnak ajánlott:
"Ó Várus, ha nekünk fölsüt még Mantua napja -
Mantua, jaj, mezeid minek érik az árva Cremónát! -,
Égig emelnék éneklő hattyúk hired akkor."

LYCIDÁS

S néked a cyrnusi fenyveket egy méhed se keresse,
Teljék inkább tőgye herén füvelő tehenednek,
Ámde, ha mit tudsz, kezdd! Mivel engemet is dalosukká
Kentek a píeridák, és van pár versem: a pásztor
Látnokot, azt lát már bennem; no, hiszem sohanapján.
Hisz Variushoz, Cinnához méltót sose zengtem,
Csak, liba, gágogok én a dalos hattyúk csapatában.

MOERIS

Mint magam is, Lycidás; csendben töprenkedem éppen,
Vajjon idézzem-e föl? mert nem hitvány az a verse.
"Ó Galatéa, jövel; mire jó enyelegned a vízben?
Itt rózsáll a tavasz, fakadoznak ezernyi virágok
Már a folyam fövenyén, a fehér nyárfák meg a kúszó
Vadszőlők, ime, barlangunk árnyékba borítják:
Hát jövel és engedd, csak verje a bősz hab a partot."

LYCIDÁS

S az - hogyan is van - amit derüs este magad dudorásztál?
Hallottam, de csupán ütemét ha tudom, nem a verset.

MOERIS

"Mért lesed, ó Daphnis, keltét öreg égi jeleknek?
Ím, a diónai Caesarnak csillagzata feltűnt,
Csillag, amelytől majd a vetés maggal teli duzzad,
És a verőfényes hegyeken szinesednek a szőlők.
Daphnisom, olts körtét; gyereked szüretelje gyümölcsét."
Ám az idő mindent elemészt, elménket is; ifjan,
Jól emlékszem, a dal naphosszat ömölt ajakamról:
Most alig egypárat ha tudok; jaj, Moeris, a hangod,
Elhagy az is; Moerist megpillantotta a farkas.
Még jó, hogy dalait felidézi gyakorta Menalcás.

LYCIDÁS

Mit késlelteted élvezetem színlelt ürügyekkel?
Nézd, az egész nyugvó folyamág, minden körülötted
Rád figyel itt, a szelek szűnnek szűkölve sziszegni.
S féluton állunk már, mivel, ím, kezd feltünedezni
Sírja Biánornak: hát itt, ahol éppen a sűrübb
Lombokon irt a paraszt, fogjunk, ó Moeris, a dalba;
Tedd le gidáidat itt, hiszen úgyis elérjük a várost.
Vagy ha netán aggódsz, hogy esőt hoz előbb ez az este,
Induljunk, de dalolva: utunk rövidíti az ének;
S én, csak dalra derülj, cipelem tehelyetted a terhet.

MOERIS

Csend, ne csevegjünk már, térjünk a dologra, fiacskám,
Majd ha megérkezik ő, verset jobb kedvvel idézünk.

Ó csak e dalt, az utolsót még, ezt óvd Arethúsám!
Mert ime kell pár sort írnom Gallusra: Lycóris
Hadd olvassa dalom; hisz kit ne nyügözne le Gallus?
Vaj' soha Dóris sós örvénye veled ne vegyülne,
Míg a sicánus özön mélyén lemerülve továbbszöksz:
Rajta, szavaljuk hát Gallus balsorsu szerelmét,
Ám tépjék csak a zsenge rügyet piszeorru gidáim.
Nem süketeknek eped versem - rázúg a vadon majd.
Szűz náiások, ugyan hol bújtatok el, milyen erdőn,
Berken, amíg Gallus senyvedt álnok szerelemtől?
Mert sem a Parnassus nem tartott vissza, se Pindus
Bércfoka benneteket, sem az áoni víz, Aganippé.
És a babérfa s a hanga-bokor, mialatt a magányos
Szikla tövén elalélt, őt gyászolták, de a fenyves
Maenalus és a jeges szirt is vele sírt, a Lycaeus.
Körbeseregli a nyáj - minket nem vet meg a jószág,
Hát te se vesd meg a jószágot soha, mennyei költő;
Ékes Adónis is ér mentén őrizte a birkát -
S jönnek a bojtárok, jön már kullogva a kondás,
Makkosa hűséből vizesen végtére Menalcás;
Kérdezi mind: "Honnét e heves szerelem?" Jön Apolló
S: "Gallus, ugyan - szól - mért őrjöngsz? Elment idegennel,
Tél idején szeretőd, a szilaj táborba, Lycóris?"
Réti virágkoszorút öltvén, Silvánus is eljön
S bólogat, ím, bimbós ággal, bájos liliommal.
Arcadiának jön később ura, Pán, pirosítót
S vérszinü bodza-bogyót látunk bíborlani rajta.
"Abbahagyod végül? - szól rá. - Nem szán Amor úgysem,
Mert mint vízzel a gyep, mézfűvel a méh, gida lombbal:
Úgy a kegyetlen Amor sem akar jóllakni a könnyel."
Ám szomorún felel ő: "Mégis, szirt-ormaitoknak
Zengjétek csak el arcasok ezt, hisz a dalhoz az arcas
Ért igazán. Ó, csontom mily nyugton pihen aztán,
Hogyha szerelmemről szól majd egykor fuvolátok!
Éltem volna közöttetek én, ha juh-nyájaitoknak
Pásztoraként, avagy ért fürtök szöllészeül ámbár!
Akkor most le-ledőlne velem Phyllis vagy Amyntás,
Vagy mindegy, ki (miért, kinek árt bronz arcod, Amyntás?
Hisz feketék violáink is, de az áfonya szintén),
S fűzfa tövén, ruganyos venyigék ágyán heverésznénk,
Hol fonná a füzért Phyllis, dudorászna Amyntás.
Mily hüvös itt a patak, mily lágy ez a gyep! vadonerdők!
Vaj' veled itt vénülhettem meg volna, Lycóris!
Ám a bolond Amor engem most ideláncol, a durva
Mars viharába, nyilak s ellenség tömkelegébe.
Míg te, keményszivü, jaj (nem, alig hihetem!) te az Alpok
Hósüvegét, a fagyos Rhénust, elfutva hazádból,
Nélkülem és egyedül nézed. Jaj, a fagy nehogy ártson!
Jaj, csak az éles jég selymes talpad sose törné!
Indulok és miket írtam volt ama chalcisi költő
Módján, majd siculus pásztor-fuvolán felidézem.
Mert jobb énnékem berkek mélyén, vadak odván
S fájva bevésnem a fák fiatal héjjába szerelmem;
Mint növekednek a fák, úgy fog növekedni szerelmem.
Közben a Maenaluson nimfák csapatával időzöm,
Vagy fene vaddisznót űzök; s a hideg sem ijeszthet,
Hogy be ne fogjam a Parthenius vadonát ebeimmel.
Már látom magamat búgó berkek sürüjében,
Párthus ivemre cydón vesszőt igazítva bolyongni
Bérci tetőn. Bár - balzsam ez is - behegeszteni bírná
Balga szivem, s az a mennybeli már békülne bajomra!
Mert se dalok, se hamadryasok nem tudnak ezentúl
Kedvre deríteni; hát vegyetek tőlem bucsut, erdők!
Bárhogy igyekszem is, ő kegyesebb nem lesz soha hozzám,
Nem, ha a Hebrusból kell is télen vizet innom,
Vagy járnom síthóni havon, ha esőt hoz az évad;
Tőle, a Rák-csillagzat alatt, amidőn a szil ájul,
Hajthatnám ugyan aethiopok nyáját a melegben!
Mindenen úr vagy, Amor; hódoljunk hát meg Amornak."
Ám amit, isteni píeridák, költőtök, a karcsú
Mályvákból kosarat kötvén, ültében idézett,
Szűnjön a dal! vele Gallusomat ti üdíteni jertek,
Gallusomat, ki iránt úgy nő mindegyre szerelmem,
Mint égerfa tavasz-fakadáskor üdén, ha kizsendül.
Most pedig induljunk: a dalosra veszélyes az árnyék,
Még a fenyőké is, de ily árny a gyümölcsre se hasznos.
Hát haza, telthasu nyáj, haza, hisz jön Hesperus immár!

Hogy lesz dús a vetés, mely csillag alatt ugaroljunk,
Szilre mikor jó, Maecénás, aggatni borágat,
Marhatenyésztéshez mint fog, juhokat hogyan ápol,
És kicsi méheivel mily gondot vállal az ember:
Ezt dalolom.
Ti pedig, legszebb két lángja világnak,
Ó, kik az évek röptének vagytok vezetői,
S drága Cerés és Líber, akiknek a föld kegyetekből
Cháoni tölgymakkját sűrű búzára cseréli,
S tölti találmányát kelyhünkbe, a bort, Achelóus
Habja helyett; s a paraszt kegyes istenségei, faunok,
Faunok után ti, dryas-lányok, jertek valahányan:
Dalba szövöm jótetteitek. S aki nagy szigonyoddal
Fúvó mént legelőbb ugrasztottál ki a földből,
Neptúnus, de te is, liget őre, kinek buja burjánt
Hószín háromszáz borjad tép céai parton,
S hagyva lycaeusi bércligeted, valamint honi berked,
Pán, Tegeának ura s juhaink oltalma - ha sípszót,
Maenalusit, kívánsz - ó, légy velem; és jer olajfák
Fölfedezője, Minerva, jer ifju te, horgas ekénké,
S Silvánus, ki hozod ciprus-csemetéd gyökerestül,
Istenek, istennők ezután, kik ügyeltek a földre,
Mind, akik új gabonát csíráztattok kicsi magból,
Mind, akik öntözitek fentről szakadatlan esőkkel.
Végre te jöjj, Caesar, akiről nem tudjuk előre,
Mily tisztségre kerülsz a haláltalanok seregében:
Városok őre leszel? mezeink ura? széles e földön
Mint termésszerzőt vagy mint az idő fejedelmét
Áld-e a nép, ha felöltöd anyád mirtuszkoszorúját?
Vagy jössz tág habok isteneként, kinek égi hatalmát
Tiszteli mind a hajós, kire hallgat a távoli Thúle,
S árjaival Thétis fog majd megvenni vejéül?
Rest havak új csillagzataként oda szállsz fel esetleg,
Hol tér nyílik az Érigoné s a nyomába csapódó
Csápok közt - ollóit a tűzteli Scorpio máris
Vonja be, hagyva neked fölösen helyet égi honukban -
Ámde akármi leszel (csak urának a Tartarus éje,
Az ne reméljen, e zord uralomra pedig te se csábulj,
Élysium mezein bárhogy bámul Görögország,
S anyja után bármint habozik Próserpina szökni),
Jöjj, utamat könnyítsd, sas röptömet óvja kegyelmed,
Szánd meg a dűlőt már feledő falusit velem együtt,
S kezdd szoktatni szived fogadalmas imákhoz előre.

Friss tavaszon, ha lecsordul a hó szürkén a hegyekből,
És a lapály a meleg zephyrek csókjára fölenged,
Akkor a földbe-merült eke súlya nyögesse meg ökröd,
És a rögök szántó-vasadat ragyogóra csiszolják.
S oly vetemény a fukar gazdának is érleli hasznát,
Mely meleget kétszer, kétszer tűr téli zimankót,
Csűre csupán így fog bő terméstől repedezni.
Ám mielőtt a nem-ismert föld ekevasra kerülne,
Tudd meg a széljárást, éghajlat váltakozását,
És a talajnak mily természete van, hogyan ápold,
Végre teremni vajon vetemény mi tud és mi nem arra?
Mert, lehet, itt a kalász, míg ott a gerezd kamatoznék,
Más hely a fáknak jobb s a magától zöldbe-szökellő
Rétnek. A Tmólus, lám, sáfrány-illattal, ivorral
India, tömjénnel dúsgazdag a lomha sabaeus,
Ércet a pőre chalybs, Pontus termel buja pézsmát,
S élisi pálmáért Épírus küld paripákat.
Minthogy a természet minden földekre kiszabta
Törvényét, örökös frigyhez kötvén, amióta
Deucalión köveket hajigált el a puszta porondon,
Sziklaszivű fajt, embereket sarjasztva belőlük.
Rajta tehát, televény szántóid az év elejétől
Tüstént elkezdjék edzett ökrök hasogatni,
Így a kihányt rögön átsül a porteli nyár heve forrva;
Ámde sovány talajon jobb hogyha sekély a barázda,
Sőt, sose kezdjük az Arctúrus keltéig a szántást:
Mert sürü termésünk televényben a dudva belepné,
Míg a silány homokon minden csöpp nedv elenyésznék.
Hagyd meg ugarnak hát tarlóid váltakozóan,
Így - ha pihen - sívó szikfölded erőre kap újból;
Vess azután aranyos gabonát oda második évben,
Honnan előbb szedtél csörgő-hüvelyű buja borsót,
Majd a kacsos bükköny vagy a farkasbab töredékeny,
Erdőként susogó, keserű sürüjét szüretelted.
Mert kizsarolja len és kizsarolja zab is televényed,
Ám Léthé álmát árasztó mákod ugyancsak:
Mindazonáltal a munka vetésforgóval előnyös,
Csak szik ugarra kövér trágyát rászórni ne restellj,
S hinteni szét kimerült rögein ragacsos hamu-lúgot.
Sőt, ha cseréled a föld ültetvényét, pihen attól,
Néha pedig hagyd szántatlan - hálája növekszik.
Máskor a földet jó tűzzel meddőre tarolni,
És a kopasz tarlót recsegő lánggal föletetni:
Vagy hogy dús tápot nyerjen rejtélyes erővel,
Vagy hogy a hő minden kórtól égesse ki szántónk,
Vésztokozó vizenyőjét is párákra szakítván;
Szűk repedéseit és ereit, melyeken leszivárog
Mind ama zsenge gyökérhez a nedv, tágítja ilyenkor,
Vagy fordítva, nyitott lyukain tömörít a zsarátnok:
Csöndes zápor, erős napfény ne hatoljon a mélybe,
S jégszigonyát ne hasítsa belé Boreás se gorombán.
Még helyesebb henye hantjaidat szétzúzni kapával,
S elhuzogatni tövis-boronával; Olympus egéből
Szőke Cerés az ilyen munkát ridegen sose nézi,
S azt se, ki törve talajt, oda széltében nyit a szántón,
Vissza viszont rézsút von rá mezsgyét az ekével,
S untalan így ugarolva rögét, ura lesz a határnak.
Nyáron esőt könyörögj, óh gazda, telente verőfényt;
Fagyban porba vetünk, csak eként burjánzik a búza,
Hízik a hant: nem egyéb teszi, hogy ring Mysia földje,
S Gargara sem másért bámul, ha begyűjti kalászát.
Szóljak-e még az olyanról is, ki ha kész a vetéssel,
Rögtön a rögnek esik, rest buckáit veri széjjel,
Majd a csatornából zsengéi közé vizet áraszt,
Sőt amidőn a kisült rónán haldoklik a tábla,
Ím, habözönt csapol egy fenn-kígyózó patakágyból,
És e kicsiny kavicsok sokaságával lemorajló
Locska folyónedüvel szomjas mezeit felüdíti?
Hát arról, ki - nehogy megdőljön a szár a kalásztól -
Túlsürü zsengéjét sarabolni gulyát legelésztet
Gyöpnyi, barázdánál csak alig magasabb veteményén?
És aki tócsáit lecsapolja vizes fövenyének,
Hogyha kiront, elömöl s az egész televényt beteríti
Kétes időjárás idején a folyó mocsarával,
Míg a lapos pocsolyák langy gőzpárát eregetnek?
Mégis az emberek és ökrök munkája gyümölcsét,
Bárhogy forgatták földjük, gyakran teszi tönkre
Strymoni vaddaru-had, bősz lúd, a katáng fanyarízű
Rostja s a lomb-árnyék is.
Atyánk maga hagyta meg egykor,
Arcunknak veritékével műveljük a földet,
S bú-gonddal köszörülve szivünk, a paraszti dologra
Ő vezetett legelőbb, tunyaság le ne gyűrje világát.
Juppiter óta törik csak föl televényük a gazdák
(Senki mezőt addig mezsgyével nem tagosított,
És jellel se jelölt: a közé volt mind a keresmény,
Mégis a föld fölösebben adott önként, ima nélkül),
Ő szerzett a sötét kígyó-fajnak fene mérget,
Ő vérszomjat a farkasnak, zajlást a haboknak,
És ki a lángokat elbújtatta, leverte a lombok
Mézaranyát, a futó bor-csermelyeket betemette,
Ő maga volt, hogy a nép ügyesen ráleljen a számos
Mesterségre, s hogy búzát a barázda teremjen,
És a kovába szorult szikrát csiholója kiüsse.
Vájt égerfahajón a hab ekkor ütődik először;
Csillagokat nevez el kalmár, és számba kerülnek
Pléiások, Hyasok s a lycáoni lángarany Arctos;
Lépet azóta vetünk, állítunk tőrt a vadaknak,
Majd fogjuk be nagy őserdők vadonát ebeinkkel.
Ez varsát vet a tág folyamokba, besiklik a másik
S nyirkos öreghálóját mély tengerbe meríti;
Az rideg ércből hars fűrészt alakít leleménnyel
(Mert a szilánkos fát azelőtt ékkel hasogatták),
- Íme a sok mesterség így született meg. A durva
Munka legyőz mindent, ha szorítja nyomorban a szükség.
Vassal ugart forgatni Cerés oktatta ki népét
Elsőnek, miután szűnt bővelkedni bogyóban
S makkban a szent liget és eledelt Dódóna se kínált.
Majd bajok is bántják búzánkat: elégeti szárát
Gyilkos üszög s a mihaszna bogáncs bökdös mezeinken;
Pusztul a szemtermés ettől, tövises ligeterdő,
Bojtorján, sulyom öldösi, sőt viruló veteményünk
Felnövi már hitvány konkoly, beborítja a vadzab.
Hogyha pedig kapavassal a gazt mindig ki nem irtod,
Orvmadarak seregét el nem dobolod s a kacorral
Árnysürü lombot nem ritkítsz, se nem esdesz esőért:
Akkor a más magas asztagain, haj, hasztalan ámulsz,
Csalni lerázott csermakkal kell éhed az erdőn!
Még hadd zengjem a nyers földmíves felszerelését,
Mely nélkül nem bír vetni s nem zsendül a búza.
Horgas, erős eke, szántóvas szükséges először,
Ehhez Eleusís Anyjának lassú taligája,
Aztán csép-kocsi, csép-henger, súlyos kapacsákány,
S több, Celëus venyigéjéből font egyszerü eszköz,
Köztük a hanga-kosár s ama titkos iacchusi rosta.
Mindezeket beszerezd idején s őrizd, ha magadnak
Majd az ily isteni munkával méltó nevet óhajtsz.
S hajlíts egy szilt görbévé nagy erővel az erdőn,
Míg úgy nem marad, és ebből alakítsd a gerendelyt.
Rúdja pedig nyolc lábnyi legyen, kimeredve tövéből,
S két kormányfül, iker-födelű fej fogja be lentről.
Jármot a könnyű hárs, a magas bükk ád ekeszarvat,
Süppedező kereked hátulról ezzel irányítsd,
Csakhogy előbb meg kell a fa-részeket edzeni füstön.
Néhány régi szabályt mondhatnék még, ha nem unnád,
Ily kicsiségre ha nem restellnél ráfanyalodni.
Szérüd először is ásd föl, majd agyagot belegyúrván
Összesürítsd, azután széles hengerrel egyengesd,
Gaz ki ne verje, ne fúljanak el repedései porral;
Mert sok a bosszúság: gyakran pirinyó kisegér váj
Lenn palotát és tolvajcsűrt ily földbe magának,
Míg a vakondok alant alvófészket vakon épít;
Lelni varangyokat is, meg a föld sok egyéb csodalénye
Él lyukon ott: a zsuzsok hegyeket pusztít gabonából,
Aggkori szükségtől remegő hangyák bolya szintén.
Tudd: ha virág-köntöst ölt gazdag mandulaberked,
És lehajolnak az illatozó gallyak, ha gyümölcsöt
Bőven igér, akkor búzád is ring elegendő,
És aratásod nagy lesz majd nagy nyárhavi hőben;
Ámde ha burjánzó levelek hintik le homályuk,
Szérün a szár pelyvát hizlal csak - kár oda cséplés!
Láttam olyant is, a vetni való magokat sokan edzik,
Szurtos olajhabseprőbe s lúgsóba merítvén,
Csalfa kalászukat így serkentve nagyobb szemet adni,
És hogy a gyér láng is gyorsan felfőzze puhára.
Máskor a mag, láttam, szemelik bár hosszan, ügyelnek
Rá szorosan, fajul el mégis, hacsak emberi munka
Évenként a nagyobb szemeket meg nem szedi, minthogy
Romlik az életben minden, hátrálni törekszik,
Mint amidőn evezőrúddal víz ellen erőlködsz
Csónakodon, de kezed valahogy lebocsátja lapátját,
S akkor a fürge folyó ladikod tüstént viszi vissza.
Ám legalább úgy kell ismernünk fenn a parázsló
Sárkányt is, meg a Bak s Arctúrus csillagi képét,
Mint annak, ki szökik habokon haza, tépve szelektől,
S Pontusból tör Abydus gyöngykagylós szorosába.
Hogyha pedig napot-éjt épp egyensúlyoz a Mérleg,
És a világ fele fénybe borul, fele része homályba,
Hajtsd ki, paraszt, ökröd, vess árpát nyomban a földbe,
Míg az utolsó zápor, a zord fagy előtt, le nem ömlik;
És ez a len legjobb ideje s bekaparni cerési
Mákodat is most kell, meg a szántásnak nekilátni,
Addig, ameddig a felhők csak függnek s ugarod por.
Hagyd a babot tavaszig; téged, méd lóhere, szintén
Hív a reves talaj, és gond akkor vár a kölessel,
Hogyha fehér szarvával a hó Bika nyitja az évet,
S fordított csillagképének a vesztes Eb enged.
Ám amidőn learatni való gabonának, acélos
Búzaszemeknek törsz fel ugart s a kalász csak a gondod,
Várd meg, osonjanak el hajnalban az Atlas-lányok,
S tűzkoronájával tovaszálljon a Gnósusi Csillag,
Hogysem a vetni-való magokat betemetni sietvén,
Még csökönyös talajon kockáztasd évi reményed.
Más gazdák Máiának sem várják be lenyugtát,
Ám a remélt aratás csak üres szalmát hoz ezeknek.
Hogyha pedig bükkönyt vagy parlagi lóbabot ültetsz,
Majd lencsét, pélúsiumit, vágyódsz odaszórni,
Erre se rossz jeladás az Ökörpásztor lepihente,
Kezdd meg ilyenkor hát, és vethetsz tél közepéig.
Mert az arany Nap aként kormányoz fönn: a tizenkét
Csillaggal pontos részekre kiméri körútját.
Öt feszül égöv a menny boltján; lángrőt a legelső
És a parázs naptól aszaló tűzben sül örökké;
Szélül is egy jobbról, egy balról messze kiterjed,
Ez lila jégtűkkel zord, az haragos viharokkal;
Más kettőt - ezek és a középső közt - az esendő
Földilakóknak a menny kegyeként szerzett, utat ütvén,
Hogy körülötte forogjon fenn rézsút a sok égjel.
És ahogyan Scythián, Rhípaeus szirtjein átnyúl,
Délen aként hajlik le az űr laposan Libyára.
Ott mindig magasan szemléljük a sarkot; alattunk
Párján itt csak a gyászteli Styx meg a mán-sereg ámul.
Ott kanyarog gyűrűs derekával a nagyszerü Sárkány,
Mint a folyóhab, a két Arctos köribé tekeredve;
És ez a két Arctos fél hullni az Óceanusba.
Erre, miként mondják, vagy hallgat hosszan a zord éj,
S összesürül-tömörül, kifeszítve ködülte sötétjét,
Vagy tör a Pirkadat innen oda s viszi vissza világát.
S míg e vidéken a Hajnalfény lihegő lova ránkfúj,
Esteli mécseseket gyújt ott a rubinpiros Alkony.
Innen látjuk, az álnok menny mit rejt, mily időket,
Mily napokon kell vetni, mikor szükséges aratni,
És kievezni mikor legjobb a csalárd habözönre,
Vagy fölfegyverzett gályán taraját hasogatni,
Végre mikor kezdjünk a vadonban vágni fenyőket?
Így a kelő s lemenő csillagjegyeket sose nézzük
Hasztalanul, sem a négy évszaknak váltakozását.
Hűvös, esős napokon, ha szobába szorulnak a gazdák,
Tennivaló van elég, mit alig győznének idővel
Nyári verőn: a paraszt a kemény ekevas kivicsordult
Élét most feni meg, most fog teknőfaragáshoz,
Zsákjait is most számozza s bélyegzi tinóit.
Más fa-karót és kétágú villát farag arrébb,
Vagy ruganyos szőlőre szorít ameríai vitlát.
Kössetek is szederindából kis szatyrot, a búzát
Most kell kővel szétzúzni s pergelni parázson!
Sőt lehet és szabad egynémely munkán elidőznöd
Ünnepen is; nem tilt egy vallás sem levezetni
Csermelyeket, se sövényfallal bekeríteni földünk,
Vagy felgyújtani gazt, állítani tőrt madaraknak,
S bégő nyájaidat gyógyító vízbe vezetni.
Így rak a kordés is gyakran csökönyös szamarára
Gyatra gyümölcsterhet s olajat, faragott követ aztán,
Hogyha kiléptet a városból, és éjsürü szurkot.
Minden munkanapunknak a Hold egyforma szerencsét
Mégse kinál. Az ötödnap rossz. Ez a sápatag Orcust
Szülte s az eumenidákat; a Föld ugyanakkor az útált
Coeust, Íapetust, valamint a garázda Typhoeust,
Két mennyég ellen szerződött öccsüket aztán.
Háromszor kezdtek hozzá, hogy Pélion ormán
Rakja kezük föl az Ossát, majd Ossán az Olympust,
Ám deli bércük Atyánk tüze háromszor veri széjjel.
Jobb a tizenhetedik nap: ezen dugványoz az ember
Szőlőt, tör be igás barmot, húz szálat a nyüstbe,
Míg a kilencediken jó szökni, de lopni veszélyes.
Sok dolog ellenben kíván inkább hideg estét,
Vagy törekedj, mikor új fényt hint el a földön Eóus.
Így az aszú füvelőt vágd este, potom gabonádat
Este kaszáld, hűs harmattal nem üdít, csak az este.
Van ki viszont virraszt későig a tűz sugaránál
Télszakon át, éles bárddal fáklyát hasogatván;
Hosszú munkáját közben könnyíti dalokkal
Hitvese, míg fonalán átpengeti zengve a fésűt,
Vagy főz Vulcánus lángján édes-sürü mustot,
Hajtva le rézüstjük remegő habját levelekkel.
Ámde Cerés piruló búzáját nyáron aratjuk,
Szérün a megszikkadt szemeket nyáron veri csépünk.
Meztelenül szánts-vess; csak a tél a paraszt pihenője.
Télen a gazda, mit összerakott, azt élvezi főként,
Társaival közösen víg tort akkor csap ugyancsak.
Mert az örömteli hó-hava hív, gondunkat eloldva,
Mint amidőn tépett gályák térnek meg a révbe,
És a hajósnép künn koszorúzza vidáman a tatrészt.
Mindazonáltal a makkgyűjtés ily időben a legjobb,
Most szüreteld a vörös mirtuszt, a babért, az olajfát,
Tőrbe darut most csalj, szarvast is most a hurokba;
Tapsifüles nyulat űzni s a dámvadakat tizedelni,
Megcsavarintva csepűs szárú baleári parittyád,
Nagy havakon kell szintén, míg a folyót födi jégroncs.
Szóljak még csillagjárásról, ősz idejéről,
Hogy mikor enyhül a hő s a napok rövidülnek, a gazda
Mit vegyen észre? mit oly tavaszon, mikor ömlik a zápor,
Mit, ha mezőin már meredeznek a búzakalászok,
És fiatal szárán a szemek duzzadnak a tejtől?
Láttam elégszer, amint aratóit a szőke határba
Árpafejet ropogó szárról lekaszálni kivitte
Förgetegek viadalra törő viharában a gazda,
Hogyha tövestől feltépvén érett gabonáját,
Messzi magasba ragadta s szállt feketén a fagy-ontó
Forgószél libegő szalmával, vézna kalásszal.
Gyakran a mennyűrből iszonyú víz-tábor özönlik,
S hajt vak esőkkel elegy haragos zivatart a habokból
Sűrüsödött felleghalmaz; ránkhull a nagy égbolt,
Vájja a víg veteményt, ökrök munkája gyümölcsét
Vészes özön; telnek föl az árkok, a mély folyamágyak
Zúgva dagadnak, forr torló tarajával a tenger.
Fönn a sötét felhőkön Atyánk maga rázza ragyogva
Mennyköveit; ropogásuktól megrendül a messzi
Rónamező; fut a vad, féltében földig alázza
Lelkét most a halandó, míg lángnyíllal az isten
Vagy Rhodopét vagy Athost, vagy a szörnyü Ceraunia szirtjét
Rontja; s a szél megerősbödik és sűrűdik a zápor;
Hol pagonyerdőnk nyög szilaj orkántól, hol a vízpart.
Ettől félve figyelj az időre s a csillagos égre,
Hogy hova tart útján a hideg sáturnusi bolygó,
S Cylléné ragyogó fia mily kört jár be a mennyben.
Főleg az istent féld, évente Cerésnek, a nagynak,
Áldozatot hozván, mikor esdesz a gyenge gyepágyon,
Hóvíznek már vége felé, kikelet derüjében.
Mert addigra juhod kivirul, zamatot kap az újbor,
S lesz álmod mézédes, dús a hegyekben a lombárny.
Kérve Cerést, ifjú háznéped is ünnepet üljön,
Míg te vegyítsd Bacchus füszeres nedüjét neki tejjel;
Járja be közben a zsenge vetést háromszor a kedves
Áldozat-állat, a kar s a tömeg rivalogva kövesse,
S hívja Cerést ki-ki fennhangon házába; de senki
Ért gabonát addig sarlójával ne suhintson,
Míg, tisztelve Cerést, föl nem veszi tölgykoszorúját,
S egyszerű tánclépést nem lejt és dalra nem olvad.
Hogy pedig azt is megtudjuk bizonyos jelek útján,
Égszakadást várjunk, meleget vagy télies orkánt,
Úgy rendelte Atyánk, vizsgáljuk a Hold vonulását,
És mily előjellel kel az Auster: eképen a gazdák
Látják mindig, az ól mellől mozdulhat-e nyájuk?
Szél szilajodtával tüstént elkezd a kavargó
Tengeri hab fodorulni s már hallhatjuk a száraz
Ágrecsegést a hegyek hátán, mely a távoli partról
Visszaverődve vegyül csalitok dagadó morajával.
S görbe hajód a vizek szűnnek kímélni olyankor,
Hogyha bukómadarak sebesen menekülnek az örvény
Mélye felől és vijjognak fövenyén, vagy a szárcsák
Játszanak árterein, míg jólismert mocsarából
Felkel a gém, hogy a fellengős felhők fele szálljon.
Szél jele gyakran az is, hogy amint közelít, az egekből
Hullani látjuk a csillagokat s árnyán a homálynak
Hosszú tűzcsík húzódik sápadtan utánuk;
Néha viszont fák elszabadult levele s pihekönnyű
Polyva röpül, vagy a vízhab enyelgő pelyheket úsztat.
Ám amidőn villámlik a zord Boreás, avagy Eurus
És Zephyrus palotája dörög, már akkor a földet
Fürdeti záporeső, lucskos vásznát pedig oldja
Künn a hajós a vizen. Váratlan a vész sosem érhet,
Hogyha figyelsz: fellegjáró daruraj, morajára,
Mint rezzen föl a mély völgyből, vagy az égre tekintve,
Tág orrlikkal üsződ mint érzi előre fuvalmát,
S mint csicseregnek a fecskék is tavadat becsapongva,
Míg a varangy vartyogja örök panaszát a mocsárban.
Sokszor a hangya gurítja sovány utakon ki tojását
Háza legodvából, avagy épp a Nagy Ív iszik ottfenn;
S ím lakomájáról, iszonyú csapatokba verődve,
Csap föl a holló-had, csattogtatván sürü szárnyát.
Máskor a tenger ezer madarát, amely Ázsia rétjén
És a Caystrusnak kaparász édes mocsarában,
Hol váll-tollazatát vízzel bőven belocsolja,
Látjuk, amint a habokba merül, hogy az árra suhanván,
Vágya fürödni ragadja, holott sose kellene néki.
Károg esőt hars hangon a rút varjú is ilyenkor,
Künn a kopasz part-környéken kószálva magában.
Éji fonó-munkát végző lányod se tudatlan
Hó-dara dolgában, látván olaját hunyorogni
Mécse tüzén s aszu gombává zsugorodni kanócát.
Ám hogy a zápor után kisüt-e s várjunk-e verőfényt,
Látni lehet szintén, épp ily bizonyos jelek útján;
Égen a csillagfény ugyanis nem tompul el akkor,
Nem megy a Hold se sugárözönért bátyjához, amint kél,
S nem fodorul könnyű fátyolfelhő sem a mennyben;
Sőt a fövényen a jégmadarak se terítik a tolluk
Napra, Thetis kedvencei, s ím feltúrva zilálni
Sárszerető sertéseknek nincs kedvük a kévét.
Mert a köd inkább húz lefelé s ráfekszik a rétre,
Napnyugovásig vár a bagoly magasán a tetőknek,
S késő nótáját elnyújtva hiába huhogja.
Nísus a híg levegőn odafönn feltűnik eközben,
Rőt hajszálaiért Scyllát hajszolni halálra;
S bárhova száll az, a könnyü leget szárnyával evezve,
Üldözi nagy csattogva sötét ellenfele, Nísus,
Merre pedig Nísus tör a légben utána, legottan
Libben az onnan, a könnyü leget szárnyával evezve.
Akkor a hollók is teli torkukból belevágnak
Háromszor-négyszer; magasán fészküknek, a fákról,
Nem tudom egymás közt mi szokatlan öröm gyönyörével
Untalanul károgva, mivel múltán az esőknek,
Csöpp fiaik, boldog lomb-ágyuk látni szeretnék.
Kétlem ugyan, hogy azért, mert szellemük isteni lenne,
Vagy hogy a végzetnél sokkalta nagyobb a tudásuk;
Más oka van: mikor átalakul csapadéka az égnek,
Majd az idő fordul s az esős Jupiter viharával
Megritkítja mi sűrű volt, sűríti mi ritka,
Hangulatunk akkor más lesz, más indulat ömlik,
Fellegeket zavaró szélfúvásban, kebelünkbe -
Hát a madárdal a réten ezért cseng össze, örülni
Nyájad ezért kezd, ettől szól oly vígan a holló.
Hogyha pedig nap iramlását, hold váltakozását
Rendszeresen szemmel tartod, sose csal meg a holnap,
És a derült éjjel sem fog tévútra vezetni.
Mert mikor újranövő fényét felgyűjteni kezdő
Holdunk zár halovány szarvába sötét-sürü párát,
Tengerözönt-szántót fenyeget zord zápor ilyenkor;
Míg ha szelek támadnak, szűz pír ömlik el arcán,
Szélben arany Phoebénk ugyanis kivöröslik örökkön.
Ám negyedik nap (ezen leghívebb jós), ha ragyogva
S szarvai fényét nem tompítva barangol az égen,
Végig egész napon át, sőt újholdig valamennyi
Rá-születőn, szélcsend lesz és egy csöpp se fog esni;
Áldja is ám, aki megmenekült, a hajós a fövényen
Glaucust és Panopét, s Ínó sarját, Melicertest!
És jeladónk a nap is, ha kel és ha lebúvik a vízbe;
Elkísérik a nem-kétséges jósjelek útján
Már kora reggeltől csillag-gyúlás idejéig,
Így amidőn szeplők fedezik feljöttekor arcát,
Búvik a felhőkbe s fél képével fut előled:
Záporeső lesz, mert veteményre, baromra s a fákra
Baljós déli szelek támadnak a mély habözönből.
Vagy ha kivirradván, szétszórt sugarak hasogatják
Át a tömött felhőt, és sápatagon felocsúdik
Közben a Hajnal Títhónus sáfrányvörös ágyán:
Haj! levelek többé nem védik meg puha szőlőd,
Oly rémes jégorkán fog pattogni tanyádon.
Tudni kivált azt kell, miután, megjárva Olympust,
Hajlik alá, képén mint kezd káprázni a sok szín,
Számos változatát ugyanis lesi gyakran az ember:
Így amikor lángrőt, szél lesz, ha sötétlila, zápor,
Hogyha pedig tüzes izzását foltok feketítik,
Akkor esőt-orkánt együtt láthatsz kerekedni.
Senki olyat ne tanácsoljon, hogy ily éjben a mélyvíz
Tükre fölé menjek, partról sajkámat eloldván!
Ámde ha fénylik a tányér fenn, amidőn ragyogását
Hozza vagy elviszi, félned kár ítéletidőtől,
Északi tiszta szelet látsz csak táncolni az erdőn.
Fényteli fellegeket honnét hajt végül a felszél,
Mit hoz az éji sötét, mire készül a permeteg auster:
Ebben is útmutatód a Nap. Ő, kire fogni ki merné,
Hogy hamisan jósol? Hisz előre jelenti, ha gyászos
Forradalom, furfang, avagy orvul háboru zendül.
Hisz Rómát is szánta, mikor tőr verte le Caesart,
Mert ragyogó képén vak rozsda futott el azonnal,
Úgy, hogy a vétkes kort már-már örök éj fenyegette.
Tengeri habzat, föld szintén mutatott jelet akkor:
Baljós vészmadarak vijjogtak, rút kutyaszörnyek
Szűköltek. Be sokat láttuk cyclópsi mezőkre
Törni a lánghabos Aetnát is, szétvetve kohóját,
Míg tűz-gömböket ontott és olvadt kövek árját!
Fegyvereket hallott Germánia csengeni mennyből,
És belerázkódtak különös remegéssel az Alpok.
Majd iszonyú szózat szózatlik a néma berekben,
- Hallja a nép - kiaszott vérarcok osonnak a gyászos
Alkonyon át csuda módon, sőt (borzalmas!) a barmok
Szóval szólnak, s áll a folyó, tárul föl a földmély,
Templomainkban az érc, az ivor bús könnyeket izzad.
Tört eszelősen elő s erdőket vitt özönében
Éridanus, folyamok fejedelme, s mind a mezőknek
Nyájait aklostul tovamosta. De szívszomorító
Rostjaival zsigereknek e kor fenyegetni sem átallt;
Vérbe borult a kutak vize, sőt éjente behangzott
Mélyen a városnak szívéig a farkasüvöltés.
S bár derüsen fénylett, villáma nyilallt el az égnek,
Üstökösök pedig oly vészjóslók még sose voltak.
Éppen ezért láthatta megint azonos hadi-mezben
Rómaiak seregét egymásra rohanni Philippi;
És az egek nem sajnálták, hogy a messzi mezőket,
Émathiát, Haemust vérünk másodszor itassa.
Lesz oly idő bizonyára, midőn később e határban,
Horgas ekéjével földjét a paraszt hasogatván,
Rücskös rozsdától rágott gerelyekre csikordul,
Vagy súlyos boronája lel ott üres ércsisakokra,
És a kifordított sírok nagy csontjain ámul.
Rómulus! és eleink honi istenei, s Te, ki véded
Róma Palátiumát Tiberis tuscus vize mentén,
Vesta anyánk: e szilaj század fölibé magasodni
Ennek az Ifjúnak legalább ne legyen tilos! Omlott
Trójai Láomedón vétkéért vér elegendő!
Rég sajnál tőlünk, Caesar, országa az égnek,
Gyűlöli, hogy szereted diadalmenetét hadaidnak;
Itt, hol a föld csupa harc, s ugyanaz gazság vagy igazság,
Bűnök ezer neme burjánzik, meg ekénk se becsüljük
Méltón már: besoroztatván a paraszt, röge parlag,
Görbe kaszájából keserű kardot kalapálnak.
Innen az Euphrátés, onnan Germánia zendül;
Szomszéd városok is bontják szét szent kötelékük,
S ölni rohannak; a föld kerekén Mars vad dühe tombol,
Mint ha kitörnek a korlátból és szöknek a síkra
Négyfogatú szekerek, gyeplőt rángatni hiába
Kezd a kocsis, száguld csak a mén, zabolát nem is érez.

Ennyit a föld bevetéséről meg a csillagos égről.
Már ezután, Bacchus, téged zenglek s az olajfák
Lassan fejlő rügy-sarját s erdők csemetéit.
Jöjj ide hát, Lénaeus atyánk (hisz minden ajándék
Telje tied, tőled virul ősszel a szőlő lombja
Dús talajon, s a szüret leve telt kádban neked erjed),
Jöjj ide hát, Lénaeus atyánk, sarud oldd le, mezítlen
Lábikrádat az új mustban mártsd meg velem együtt!

Ősi kor óta növő fáink több módon erednek.
Van, melyet embernek sose kell késztetni: magától
Búvik elő ugyanis, hogy a messzi mezőkre boruljon
S görbe folyók fölibé: hamvas zöldjével a fűzlomb
S nyár ilyen, és gyöngéd iglic, meg a vézna rekettye;
Más csak a dugvány szem-rügyről ered, így a magasló
Gesztenye, vagy Jupiter ligetében a cser terebélyes
Lombja, hasonlóképp a görög jósdái, a tölgyfák.
Ismét más a gyökértől hajt sürü sarjubozótot,
Mint a cseresznye s a szil, s anyjának elülve hatalmas
Árnya alatt a parányi babér parnassusi bércen.
Íme, a természet-rendelte utak: vadonerdők,
Szent ligetek, cserhátak mind így nőttek először;
Ám a gyakorlat lelt sok más módszert is emellett.
Van, ki gyökérhajtást nyes a gyengédszép anya-testről,
S földben elülteti, más a töves csemetét födi hanttal,
Majd kihegyez vagy négybe hasít cöveket, fa-karókat.
Más csemeték megkívánják, homlítsuk a vesszőt
Ívben alá - viruló bujtványt a saját talajába.
Sok fajnak gyökeret sem kell hagynunk, ha lemetszi
Ága hegyét, azt már ültetheti bátran a kertész.
Sőt, derekát vágjuk bár el - bámulva beszélem -,
Mégis a holt törzsből gyökeret sarjaszt az olajfa.
S látjuk elégszer: kár nélkül válthatja föl egymást
Ággal az ág, amidőn körtét kínál a beoltott
Alma s a sziklakemény somfán veresellik a szilva.
Gazda, tanuld meg ezért, mi sajátos gondot igényel
Minden faj külön, és nevelés nemesítse vadócod,
Hogy ne heverjen a föld ugaron. Jó bacchusi szőlőt
Nézni az Ismaruson s a taburnusi dombon olajfát.

Jer, törekedj velem elkezdett művem befejezni,
Ó, díszem, te is, ó, méltán fő társam a hírben,
Maecénás, s ahogyan szállsz, bonts nyílt vízre vitorlát!
Nem szándékozom én mindent felölelni dalomba,
Nem, noha száz torkom, száz nyelvem volna, s a hangom
Vasból lenne; jer, és peremén ringjunk csak a partnak,
Merre szegélye karol; holdfényt kanalazni se hívlak,
Hosszas előszóval, kerülővel nem keserítlek.

Minden olyan fa, mely úgy búvik napfényre, magától,
Terméketlen; azonban erős, viruló fakadása,
Mert a talajt áthatja az ős-természet. E fajtát
Oltsa be, vagy gödröt vájván tegye máshova bárki:
Veszti legott vad voltát, és gondozva gyakorta,
Tetszésedre hamar méltat minden nemesítést.
Így szelidül meg a törzs alján nőtt sarj is, e meddő
Ág, ha kiültetjük valamely nyíltabb területre;
Másként anyjának lomb-árnyán, ág-sürüjében
Fejleni nem tud, sőt ha hoz is termést, csak aszottat.
Hullt magról eredő fának lomhább a növése,
Hűssel ilyen késő unokák számára kecsegtet;
Hajdani ízét elfajuló termése felejti,
S vadmadaraknak hoz csenevész egrest csak a szőlő.
Így van ez, ápolni s tetemes költséggel az összes
Fát nemesíteni kell, mind átültetve sorokba.
Ám az olaj csonkról, bujtványról hajt a bor ága,
Földbe leszúrt gallyról mirtusz-csemetéje Paphusnak;
Hercules árnyas lomb-díszének fája s a délceg
Kőris, a csont-héjú mogyoró s cháóni Atyánknak
Makkja palántából zsendül, valamint a magasló
Pálma s a lúc is, amely hány vészt lát még habok árján!
Hanga komisz kérgét olthatja viszont a diósarj,
Míg a platán meddő lugasán finom alma virulhat,
S bükkön a gesztenye, kőrisfán meg a körte homályló
Szirma derül s a szil aljában makkolnak a disznók.
Az sem oly egyszerü, mint szemzünk, mint kezdjük az oltást.
Mert hol a héjon, az ág derekán rügy bomlik, a vékony
Bőrt kiszakítva, magán e bogon pedig enyhe bevágás
Ötlik elénk: a szemet, szomszéd fánkról, ide zárjuk,
Hogy viricses háncsához utóbb oda-forrni tanuljon.
Ám ha göbetlen a tő, metsszük csak vissza, hasítsunk
Ékkel a gesztig mély ösvényt, ide tűzve tenyésző
Oltványunkat: nem sokkal később a fa nyurgán
Innen szökken majd égnek boldog sudarával,
Nézve nagyon bitorolt termését, új koronáját.
Vannak emellett fák, amelyeknek több faja díszlik,
Mint a kemény szil, a lótusz, a fűz vagy az ídai ciprus;
Zsíros olajfa bogán se csak egy neme nől a bogyóknak
(Ez keserű-húsos, hosszabb az, társa tojásdad),
S Alcinous ligetén sincs két rokon alma, se körte
Szíria, Crustumium fáin, de nagyobb, nehezebb sok.
Sőt mifelénk a gerezd is más, mely az ágon alácsüng,
Mint aminőt Méthymnában Lesbos nyes a tőről:
Más a borág Thasuson, halovány leve más Mareának,
Ennek a sűrü talaj kedves, míg annak a száraz,
S jobb az aszúbor a máslásnál, de a nyúlszinü vékony
Hegyleve is lábodba szalad, nyelved köti gúzsba,
Mint a vörös vagy a góhér is. Hát versbe hogy öltsem,
Rhaetia, fürtöd? (azért a falernusi pince kiválóbb!)
És a nedűk legerősebbjét, aminaeai tőkén,
Melyhez a tmólusi, sőt a Phanae Fejedelme kocsisbor?
Argosi kisszemüvel se nagyon vetekedhet azonban
Más, mivel oly fölösen fizet és oly hosszan elállhat.
Istenek és lakomák csemegéje, Rhodus leve-vére,
S dúscsöcsü kecskeszemű, ne maradjatok el ti se végre!
Ám nemeit-neveit mindnek felidézni ki tudná;
S kell-e szerit-számát, szükséges-e tartani számon?
Tudni ha kívánod, tudakold inkább, Libyának
Hány a kavics fövenyén, amelyet Zephyrus tovagörget,
Vagy pedig olvasd meg, hány vízcsepp fröccsen ióni
Partra, midőn Eurus hevesen lesüvít a hajókra.
Minden faj minden földön nem nő fel azonban.
Fűzfa folyót, zsíros mocsarat kedvel csak az éger,
Meddő kőriseket kövecses hegyi tájak uralnak,
Mirtusz a parton a legpazarabb, napszítta tetőket
Kedvel a bacchusi tő, ternyőfa telet-szelet élvez.
Nézz el akár a világvégnek feltört ugaráig,
Tarka gelónus, arabs Éós-égtáji honáig:
Más fa tenyész minden tájékon. A fénytelen ébent
India termeli, tömjénfát a sabaeusok adnak.
Mondjam a balzsamot is, melyet izzad az illatos ágbog,
És az akantusznak mindig üdezöldszinü barcsát?
Vagy hogy a lágy szösz az aethiopok ligetén hogyan őszül,
Végül a sér-nép mint fésül puha selymet a fákról?
Szóljak esetleg az Óceanus melletti vidékről,
India berkeiről, végöbléről a világnak,
Hol sose tud fák csúcsán át nyíl vesszeje szállni?
Márpedig ott az a nép íjjal jól bánik ugyancsak.
Média termi azon maradandóan fanyar ízű,
Áldásos citrom-fajtát, melynél soha semmi
Nincs becsesebb, ha pohárban italt bősz mostoha kotyvaszt,
Hogy bűbájos igék közepette keverje bürökkel,
Mert a gyümölcs gyógyít, testünk gyász mérgeit irtja.
Fája hatalmas egyébként és a babérra hasonlít,
Sőt, ha különb illat nem lengne le róla, babérnak
Vélhetnénk; levelét zivatar nem apasztja, virága
Éppoly erősen tart; vele szája szagát szelidíti
Média népe s az aggoknak könnyít köhögésén.

Ám sem az erdőkben gazdag méd föld, sem a pompás
Gangés és az aranyhomokos Hermus se ragyog túl
Híreden, Ítaliánk! Szebb vagy, mint India, Bactra,
Szebb Pancháia dús, tömjén-termő fövenyénél.
Orrlikain lángot fúvó bika nem hasogatta
Itt a rögöt, zord sárkányfog-veteményt beleszántván,
Dárdakalász, sisakos hős sem borzadt ki belőle;
Csak buja búza virul, csak a bacchusi massicus önti
Tűznedüjét, és mindenhol víg nyájak, olajfák.
Harcszerető, meredek paripák itt törnek a síkra;
Szent habod itt mos, Clítumnus, hószínüre barmot
És oltári bikát, amelyet visz az isteni templom
Nagy máglyáira dísz-vonulásban a római polgár.
Innen örök tavasz int, nyár zsendül a többi havakban,
Kétszer vemhes a juh, kétszer virul ágon a termés.
Erre nem él ádáz tigris, vérszomjas oroszlán,
Csalni se csalja szegény gyógyfűgyűjtőt a sisakfürt,
Sőt szarupikkelyeit széles karikákban a földön
Kígyó sem gyűri s nem ráng gyűrűkbe fonódván.
Ehhez a számos erős várost (nagy munka gyümölcsét),
És ama sok, magas ormon emelt, ember-keze-rakta
Bástyafokot s a folyókat vedd, lenn ős falak alján.
Vagy fölidézzem, amely fent és lent habzik, a tengert?
Mondjam a nagy tavakat? bő Láriusunkat? esetleg
Téged, a tenger Bénácust, vész - víz kavaróját?
Zengjem a réveket is? Lucrínus gátjait inkább?
Vagy hogy nagy hörgéssel mint lázad fel a sóslé,
Ott, hol a visszatörő tajték mennydörgeti messze
Július árját, és tyrrhén örvény az Avernust?
Még ugyanitt föltárja a föld sok ezüstnek is ágát,
Sőt arany-ár özönét, számos réz-ércnek erével.
Ez hona hősök erős népének: a marsus, a lándzsás
Volscus, a vész-edzette ligur s a sabellus utódok,
S büszke Camillus, sok Decius, Marius, viadalhős
Scípiadák innen keltek mind, - végre, te, Caesar,
Legjelesebb, aki római várak alól diadallal
Elvered Ázsia végén most az erélytelen indust.
Sáturnus gabona- s bajnok-nevelő televénye,
Üdv neked, óh nagy Anyánk! e becsült, ősrégi tanokról
Néked szólok, a szent kútfőt föltárva merészen,
S Ascra dalát zengvén el a városi rómaiaknak.

Most helye lesz a talaj nemeit, színét is idézni:
Mit mire tarts, hozamát természete mint alakítja?
Így legelőbb: feltörni nehéz földön, tunya halmon,
Hol teli tüskemeződ, sanyarú márgád kavicsokkal,
Ott csak Pallás életerős olajerdeje zsendül;
Mit bizonyít vadolajfák sok meredő faja szerte,
S berki bogyók sokasága, mely ott beborítja fenyéred.
Ámde ha zsíros a hant, édes nedvek ha vidítják,
Vagy legelőd van olyan, hol a fű buja, vastag a burján
(Bércek-ölelte fenékvölgyet bámulva gyakorta
Látsz le ilyenre, hová szirtről-szakadó patak áldott
Sár-iszapot borogat), ha pedig még át is özönlik
Déli szelek, hogy ekéd fenyegetni kinőjjön a perje:
Ily televény ad a legjelesebb venyigét, csoda-dúsat
Bacchusi bornedüben, kitünőt fürtjére, levére,
Mint aminőt aranyos csészéből hinteni szoktunk,
Hogyha kövér tyrrhén pap ivor sípjába beléfú,
Míg a meleg belrész oltárra kerül teli tálon.
Vagy tehenet kívánsz inkább szaporítani, borjat,
Sőt juhfiat, kecskét, mely az ültetvényt lekopasztja?
- Erdei tájra, Tarentum dús, távol mezejére,
Oly síkságra, minőt a siralmas Mantua vesztett,
Vidd a gulyát, hol a hó hattyúk szittyós vizen ülnek,
S tiszta kutak, füvelők híján barmod soha nincsen;
Mert mit sok marhád egy hosszú nap leharapdál,
Egy rövid éjjel a hűs harmat mind helyrenöveszti.
Csaknem egész fekete s mélyén zsíros lösz, amelynek
Fenn az ekétől színe laza (s szántván ez a célunk),
Búzavetésre fölöttébb jó; soha más televényről
Több szekeret nem látsz tunya tulkok után hazajárni;
S az se silány, honnét letarolta dühében az erdős
Berket a gazda, mivel már rég nem járt haszon azzal,
S irtja ki, mély gyökerétől feltúrván, a madárnép
Ősi lakását, hogy fészkéből mind röpül égre,
Míg a töretlen rög föl nem ragyog éles ekéktől,
Mert csupa-domb tanya szomju kavics-talaján csak a méhek
Törpe fahéja terem valahogy, vagy a rozmarin ága.
Durva darázskőnél, gyász kígyóktól kiharapdált
Krétánál pedig ínyencebb falatot soha sikló
Nem lel; a görbe üreg: legjobb rejtekhelye mindig.
Lenge ködöt, puha gőzt párálló földön azonban,
Mely hol elissza e nyirkot, hol kedvére kicsapja,
S hordja saját zöldjét váltig, mint réti palástot,
És soha rozsda rühét, sóját nem marja vasunkba:
Körbekerítheti már szilfáid örömmel a szőlő,
Bőven olajfa csak itt virul és - műveld - bizonyítja,
Mind legelőnek jó, mind metszeni horgas ekével.
Dús Capuánk ilyen és a Vezúv szomszédi vidéke,
S völgye az árva Acerraet elsodró Claniusnak.
Most sorolom, hogyan ismerd föl fajtáit a földnek.
Azt kutatod, tömörebb a szokásosnál, avagy omlóbb?
(Mert gabonának utóbbi való, Bacchusnak előbbi,
Sűrü talajra Cerés vágyik, ritkára Lyaeus:)
Vájj legelőbb, kiszemelve hová, mély gödröt a réten,
Majd a kihányt halmot később mind visszalapátold,
Lábbal a földtakaró tetejét egyenesre taposván.
Hogyha lesüpped fönn, talajod laza, csak füvelőnek
Jó az ilyen s üde szőlőnek; ha viszont a gödörbe
Vissza sehogysem fér, és még marad is, noha megtelt,
Sűrü a hant: a göröngy ragadós, felszíne tömöttebb,
Izmos ökörpár kell az ilyen rögöket hasogatni.
Végül a sós, vagy az úgynevezett keserű szik-ugarra,
Melyben a búza beteg, mely szántva se fog szelidülni,
Melyben a bacchusi bor s a gyümölcs méltatlan e névre,
Így ismerhetsz rá: házad füstös tetejéről
Hozz kosarat vagy szűrőkast, sűrű fonadékút,
Azt e hibás földdel nyomkodd színig, föleresztve
Édes vízzel; a víz, természetesen, kiszivárog
Mind, a kosár fonadékain át nagy csöppöket ejtvén;
Mily keserű, bizonyítani fogja világosan akkor
Nedve, ha szád - ízlelve - fanyar fintorba facsarja.
Míg a barázda kövér voltát ismerd föl eképpen:
Öntsd oda-vissza rögét két markodban, sose mállik,
Sőt, ahogyan próbálod, mint szurok izzad az ujjon.
Ám vizenyős hant nagy gazt is nevel, és maga termőbb,
Mint helye lenne. Csak ily szaporán az enyém sose nőjjön:
Baj, ha kalászunk túl sűrű már zsenge korában!
Hogy talajod könnyű-e, nehéz-e, sosem szövi szóba,
Súlya mutatja csupán. Színét megmondani szemre
(Ez feketés, az egyéb...) játék. Bajosabb kikutatnunk,
Zord-e ridegségtől? Olykor fenyvek meg a gyilkos
Ternyőfák igazítanak el, vagy a barna borostyán.
Mindezeket szem előtt tartván igyekezz, hogy a napfény
Főzze ki földed előbb: a magas hegyen ágyakat ásván
S tárva rögét azután aljával az északi szélnek,
Víg venyigét úgy ültess ott. Mert nincsen a porló
Hantnál jobb: de ilyenné szél, hűs dér, vagy a feltúrt
Parlagot összetörő markos munkás teszi földed.
Gondos gazda viszont, ez előtt még, iskolahelynek
Két egyforma lapályt választ, hogy előbb csemetéje
Itt megeredjen, majd ott átültetve viruljon,
S szokjon az oly gyorsan kicserélt anyaföldhöz a dugvány.
Van, ki az égtájat se felejti bevésni a kérgen,
S jegyzi, melyik mint állt, hogy aként ültesse el újra:
Délre meleg szelek érte felét, északnak a hátát,
Mert amihez hozzászoktunk ifjan, hat örökre.
Itt az a fő kérdés, hol jobb telepíteni tőkét,
Dombon-e vagy laposon? Ha kövér síkföldön, a vessző
Sűrü legyen; Bacchus sűrű venyigének is örvend.
Míg ha magas domb int, lankás lejtők tere, ritkítsd
Rendjeidet, hogy az ösvények mind vágjanak össze
És a kimért mezsgyén szigorú sort álljon a szőlő,
Mint gyakran fölfejlődik hosszú csatasorból
Több csapat és nagy harcban vár nyílt síkon a hadrend:
Oszlopa nyílegyenes, hullámzik a messze-sugárzó
Sok vastól az egész táj, és noha vad viadalba
Még ki se fog, de csalárdan Mars már ott a sor élén.
Hát így kell az utak közeit mértékre kiszabni;
Nem csak azért, hogy a szem hiu látványon legelésszen,
Ám erejét a talaj terjeszteni máshogy egyenlőn
Mindenüvé szűnnék, a sok ág nyújtózni se tudna.
Tán az is érdekel, ásni milyen mélyen szabad árkot.
Én az arasznyi barázdában sem féltem a szőlőt,
Fáknak azonban a földbe nagyon bele kell furakodni,
Főleg a tölgynek, amely föl az égig aként veti lombját,
Mint amiképen a Tartarusig terjed gyökerével,
Így se hideg nem bántja, se szél, az esők közepette
Sziklaszilárd marad, és túléli sorát unokáknak:
Emberi század-idők szálltán e fa győz erejével.
Közben szívós ág-karját nagymessze kitárván
Erre s amarra nehéz árnyát szétbontja középről.
Nap lepihente felé szőlővenyigéd sose nézzen,
Vesszei közt mogyorót se nevelj; dugványt ne hegyéről,
Szem-rügyeket ne felülről vágj (csak a föld közelében
Életerősek ezek), bujtványod csorba kacorral
Meg ne gyötörd, az olaj törzsét tilos oltani vaddal:
Mert a hanyag pásztor parazsát oly gyakran elejti,
S az titkon húsos háncsban búvik meg először,
Mígnem a törzsbe tapad, honnét a magas koronáig
Égbecsapó rémes recsegéssel tör, diadallal
Ágról-ágra repül, s ura lesz a sudár fatetőnek,
Hogy most már az egész berken végigvigye lángját,
S gyászfelhőt hajtson szurkos-sürü gőzben az égre,
Főleg lomberdőt fentről nyűvő zivatarban,
Mely gomolyogva tovább-veri szélviharával a szikrát.
Hogyha ilyen vész dúlt, nem sarjad a tőke se tőről,
Sőt megmetszve se hajt ki megint mélyén a talajnak;
Csak keserű-levelű nyavalyás vadolaj terem aztán.
Kár az afelé tudóst komolyan venned, ki tanítgat,
Hogy Boreás fúvásakor is törd hűs televényed.
Télen a telket fagy béklyózza s a földre-kihullott
Csíra merev gyökerét megeredni lohasztja mezőnkön.
Bujtani vesszőket legjobb a tavasz derüjében,
Hogyha jön ősz gólyánk, az öles kígyók riadalma,
Vagy ha szelek-hava hűs elején a sebes Nap ügetve
Hasztalan űzi lován a telet, bár vége nyarunknak.
Fákon a lomb a tavasznak örül, tavasz-égnek az erdő,
Duzzad a föld, nemző magot esd méhébe tavasszal.
Termékeny zápor képében zúdul ilyenkor
Menny-atya, messzehatónk, boldog felesége ölére,
S nagy szerelemben e nagy testtel nevel életet abban.
S ím bokorági madár kezd már dalt zúgni zugából,
Törni Venus jármába, szabott napján, fut a jószág,
Szülni szeretne kegyes rétünk, lám, fölfedi keblét
Langy zephyreknek a föld, beszitál mindent üde harmat;
Rá meri bízni magát a rügy is mind bátran az ifjú
Napra, s a déli szelek keltén a bor ága se borzad,
Nem, ha nagy északi szél zivatarfelhőt von az égre:
Bimbót bont inkább és lombját oldja ki végig.
Épp ily idő ragyogott a teremtés kezdete napján
Zsenge világunkra s nem folyt múlása se másképp -
Azt hiszem, és hogy nyílt a tavasz, tavasz ért a hatalmas
Föld kerekén, és szűnt Eurus hűvös szele fújni,
Fényt pedig akkor ivott legelőször a csorda, s az ember -
Sárnak sarja - fejét a kemény hantról felütötte,
És teli lett a csalit vaddal, csillaggal az égbolt.
Gyönge palánták ily pihenő nélkül ki se bírnák
Nyár heve, tél fagya közt idejét nyomorúságuknak,
Hogyha a földön a menny kegyesen meg nem könyörülne.
Mondjam-e még, bármily venyigét ültetsz is a dűlőn,
Hintsd sürü trágyával, ne feledd bő földbe temetni,
Vagy szivacsos követ áss mellé, cserepes csigahéjat,
Mert a finom levegő s az eső rajtuk jut a mélybe,
Tőlük üdül fel majd a növény; sőt van, ki fölébök
Még kavicsot vet avagy terhes téglát nyomatékul:
Védi borágát ez vízöntő záporok ellen,
Védi a hév Ebtől, ha repeszti a szomju mezőket.
Földdel a dugvány szem-rügynek meghordani gyakran
El ne feledd gyökerét, se kemény kétágú kapádat
Vagy vasekéd belevágva rögét feltörni, miközben
Hajtod a tőkék közt a tülekvő tulkokat egyre;
Szúrj oda könnyü karót azután, kőrisfa-suhángot,
Lándzsa-hegyes, hántott sudarat, villás botok ágát:
Hogy kússzon föl a kacs rájuk, s a szelet kinevetni
És a magas szil lépcsőit megmászni tanulja.
Míg venyigéd fiatal, míg ifjú-friss a levélzet,
Zsenge rügyét kíméld; ág-karját, mely tör a mennynek
Boldogan, és a szabad levegőn zabolátlanul indáz,
Meg ne sebezd éles késsel; jobb, hogyha körömhegy
Csípi csupán: így kell, kézzel, ritkítani lombját.
Ám amidőn izmos derekával a szilre fonódván
Túlnövi már, akkor levelét irtsd, gallyait elnyesd,
- Félt a kacortól mindeddig, de hatalmad e naptól
Megszigorítsd, elburjánzó zöldjét zabolázva.
Fond azután a sövényt, hogy védje sok állatod ellen
Zsenge növényed, amely nincs még edződve bajokhoz,
Így a kemény télhez s a heves nyárhoz se; de főleg
Berki bivaly kap rá gyakran, valamint buja kecske,
Sőt nagyevő tehenek s aprómarhák is elérik.
Márpedig annyit a fagy dér-szürke bilincse sem árthat,
S nyár tüze sem neki, míg a parázs köveket veri bőszen,
Mint az ilyen jószág, ha bemarja kemény foga mérgét,
Úgy hogy a tőkékről jele már, ama seb, sose múlik.
Éppen e bűneiért öljük Bacchusnak a kecskét
Annyi sok oltáron s kerül ős játékban a színre;
S díjul a Théseidák a keresztutakon, faluszerte,
Dalnokaiknak ezért tűztek ki bakot, puha réten,
Víg kupa mellett, künn, kenetes tömlőkre szökellvén.
Ausoniának is így enyeleg, nagyokat hahotázva,
Trójából menekült hada, míg vidul egyszerü versen,
S ölt gonosz álorcát, melyet úgy vésett ki faháncsból;
Végre derűs dallal téged hív, Bacchus, akasztván
Tántorgó szobrocskáid fenyvek tetejére.
Ettől fog minden szőlő dúsan kivirulni,
Fog telinőni borággal a teknős völgy, sürü dombhát,
Merre körülnéz csak tisztes-szép arccal az isten.
Hát amiképp eleink, illőn mi se késsük imádni
Bacchus atyát versben s a lepényt rakjuk neki tálra,
Húzzuk szarvánál oltárhoz a szent bakot aztán,
S ott mogyorónyárson zsíros zsigerét sütögessük.
Ám akad oly dolog is, míg gondozzuk venyigénket,
Mely sose lesz kevesebb; így évenként a barázdát
Háromszor-négyszer végig kell törni s örökkön
Zúzni rögét kapafokkal, majd ritkítani végig
Lomb-ligetünket. Eként jár körben a parlagi munka,
S perdül az év a szokott pályán az előbbi nyomába.
Mert amidőn késő levelét a borág veti földre,
Vagy rideg északi szél berkünk díszét lekopasztja,
Akkor már a serény gazdák a jövőre figyelnek,
S görbe kacorjával Sáturnusnak be-bejárják
Tarlott szölleiket, nyesegetve s a sort alakítva.
Hantod először törd, a levágott gallyat először
Égesd föl, hordd elsőnek fészerbe karóid,
Ám legutóbb szüretelj. Kétszer szakad árny a borágra,
Tüskebozótjával kétszer növi fel sürü burján:
Fő baj az is, meg ez is. Szép egy nagybirtok, azonban
Jobb művelni kicsit. Valamint kötözéshez a durva
Tőrfüvet erdőben jobb vágni, viszont buzogánysást
Víz peremén; majd gondod a vad füzesek fele fordítsd.
Mégis bárhogy kész sarlózással, kötözéssel,
S kész sora végén kertészed bárhogy dudorászgat:
Földed azért forgatnia kell, porlasztani hantját,
S óvnia, bármilyen érett is, fürtjét Jupitertől.
Ezzel szemben alig követel munkát az olajfa,
Rög-rántó kapa, hajlított sarló nem igénye,
Csak gyökerét letapassza, fejét fölszegje csak egyszer!
S egy foga vájjon a szerszámnak földjébe, talajvíz
Gyűlik elég, ha pedig még szántod is, ontja bogyóit.
Nőjjön a Béke barátja tehát, buja-húsos olajfánk!
Többi gyümölcsfáink, melyek érzik törzsüket épnek,
S enmaguk edzettnek, szintén így nőnek; a mennyre
Mind a saját erejéből tör, sose várva, segítsünk.
Közben a messzi berek terméstől görnyed ugyancsak,
Vérszinü som pirosítja vadon fészkét a madárnak;
Arra lucernát vágsz, a fenyő fáklyát nevel ormán,
S éji tüzed vele táplálván lobbanhat a lángfény:
Mégse siet fát ültetni s gondozni sok ember.
S mért a nagyokról szóljunk csak? Fűz, törpe rekettye
Állatainknak lomb-eledelt, pásztornak ad árnyat,
Mézet a méhnek, a kert köribe végtére kerítést.
S látni mi szép, amidőn a Cytóruson árad a puszpáng;
Hát náryxi szurok-fenyvek ligetét, meg a tájat
Nézni be jó, hova gazdai gond sose kell, se gereblye!
Még ama meddő bérc-vadon is kaukázusi szirten,
Mely recseg és nyög örökké, mert Eurus dühe dúlja,
Hajthat ilyen vagy olyan hasznot; deszkát a hajónak,
Megfelelőt, a luc ád, háznak cédrus vagy a ciprus.
Ebből vág tányérkereket kocsijához a gazda
S gyárt küllőt, homorú csónak-feneket pedig abból.
Fűz a fonó-vesszőkkel dús, lomb-hajjal a szilgally,
Mirtusz erős kelevéznek jobb, som harcban előnyös,
Míg az itúraeus kézívhez az ívafa szolgál.
Vésni-való sík fát növelő puszpáng, sima hárstörzs
Bírja, ha formáljuk, ha hegyes késünk belemélyed.
Száll ezalatt a Padus rohanó sodrában a könnyű
Éger; amott a magyal kérgének vájatos odván
S mállatagabb méhén méhek raja lel menedékre.
Bacchus ugyan mikor oszt adományt számunkra hasonlót?
Bacchus a bűn maga; hisz hányat holttá szelidített
Marcona centaurust! Ott hullt Rhoetus, Pholus aztán,
S Hylaeus, ki nehéz vedrét lapithákra ledobta.

Ó, be szerencsés vagy, te paraszt - hát még ha belátnád
Jó sorodat! Ki kerülsz orv háborút, ont maga néked
Mindig-igaz szántód, méhéből, parlagi termést.
Hogyha magas palotád nincs is (gőgös kapujával
Hányni szobádba korán özönét a köszönni jövőknek),
S nem hüledeznek is ajtód szép teknőc-berakásán,
Szálarany öltönyödön, vagy a réz ephyréi kupákon,
S bár asszír csigaméregtől se virít abaposztód,
Híg olajat pedig éppen nem hamisítsz fa hajával:
Ám a derűs nyugalom s a csalódás nélküli élet
Sok java-kincse s a jólét is nagymessze tanyádon,
Hol zugoly és víg forráshab hűs völgyhasadékban
S nyáj bőgése üdít, sőt fák enyhén puha szender -
Mind a tied; vadak odva, csalit vár itt, olyan égtáj,
Hol még győzi a munkát és nem igényes az ifjú,
S szentek a szentélyek számukra s atyáik; a földön
Erre suhant, amikor végbúcsút vett, az Igazság.
Engem, legdrágább múzsák, ti segítsetek inkább,
Kiknek adóm lerovom, sebesülve szilaj szerelemtől,
Villantsátok elém az eget meg a csillagok útját,
Mért fogy a Nap, Hold mért kerekül fenn váltakozólag;
Mért remeg olykor a föld? mily erőkre türemlik a tenger,
Hogy tör a gáton is át? vize vissza miért vonul aztán?
S mért siet úgy lemerülni telente az Óceanusba
Mindig a nap? valamint mért hosszú máskor az éjjel?
Ám ha szivem vérével tán felgyúlni tehozzád,
Természet, nem tudnék, hogy törvényeid értsem,
Akkor a rét bájol majd el, vagy a völgyi folyóhab,
S élni, lemondva dicsőségről, víznél fogok, erdőn.
Ó, hol a Sperchéus mezeje, s te, Lacónia baccháns
Szűzeinek hegye, Táygetos? Ki von engem a híves
Haemusi völgybe, hogy ott buja lomb árnyába takarjon?
Mily boldog, ki a dolgok okát ismerni tanulta,
És a könyörtelen elmúlás minden riadalmát
Sarka alá veti, sőt a falánk Acherón özönét is!
Hát aki tiszteli még Pánt és a paraszti sok istent,
Nimfák szűzeit, agg Silvánust, az mi szerencsés!
Néptől rangot ilyen sose kér, se királyi palástot,
Mit neki harc, hűtlen testvérek visszavonása,
Mit, hogy a forrongó Histertől dák sereg indul:
Róma reménye, rom országok neki semmi; szegénynek
Nem kesereg nyomorán, de a gazdagokat sem irigyli.
Ág amit ád áldást önként, a barázda mi termést
Hoz maga-szántából, leszedi, s nem lát eszebomlott
Főtereken künn vas törvényt, baja nincs hivatallal.
Más a vak árba merít evezőt, avagy épp viadalba
Tör, fejedelmi terem küszöbét koptatja esetleg;
Van ki viszont várost, bús oltárt dúl, hogy ihassék
Gyöngyös serlegből, legyen ágyán sarrai bíbor;
Ez kincset kuporít, aranyán úgy ül, hogy elássa;
Társa, ha lát szószéket, kezd hüledezni, hevülni;
Ennek a nép s az atyák tapsán hízik hiusága,
Hogyha megújrázzák; testvért öl örömmel a másik;
S drága honát, házát hány számkivetésre cseréli,
Más nap alá hányan vergődnek el, új haza végett!
Horgas ekéjével földjét ezalatt hasogatja,
Így szolgálja honát a paraszt, gondozva parányi
Isteneit s a gulyát, meg a dolgos üszőket is évszám.
Nyugta sosincs; esztendeje még duskált a gyümölcsben,
Most a juhok szaporodnak, vagy kévéi Cerésnek,
Mert a barázda terem fölösen, föltelnek a csűrök.
S fagy hava jön: sicyóni bogyót buggyant az olajprés,
Konda vidul makkon, csere most ad hangafa-szedret,
Önti az ősz özönét a gyümölcsnek már, a magasban
Fény-beragyogta tetőkön a fürt méz-sűrüre töpped.
Csókra-leső kedves gyermek-had rajzik eközben
Apja körül; tisztán él és becsületben e hajlék;
S csordul a tej tehenek tőgyén, a vidám legelőkön
Biccentik szarvuk hízott bakok, úgy tülekednek.
És a paraszt maga ünnepet ül; füvelőn lehevervén
- Már tüze lángol - a társakkal kelyhét koszorúzza,
S téged hív, kilocsolva borát, Lénaeus; a nyájak
Őreinek pedig egy szilfát mutat: arra dobálják
Gyors gerelyük; hát föltárják nyers testük a tornán.
Hajdan az ősi sabínus nép így élte világát,
Így Remus, így testvére, s nőtt Etrúria naggyá,
Így lett végül a föld legszebb székvárosa Róma,
Mely maga hét fellegvárat fog körbe falával.
Míg hatalomba nem ült egykor Dicté fejedelme,
S torhoz e rossz nép míg nem kezdett ölni tinókat,
Így az aranykor, Sáturnus kora, folyt csak a földön;
Harsona hangja fülünk akkor még nem hasogatta,
Sem komisz üllőké, míg rajtuk a kard vasa csengett.
Ámde mi túl nagy kört nyargaltunk át a porondon,
Párolgó paripáinkról hát oldjuk a kantárt!

Hadd zenglek ma, Palés, te nagy, és Amphrysus örökszent
Pásztora, s óh titeket, ti lycaeusi csermelyek, erdők!
Minden egyéb, min eszünk üres órákban felüdülhet,
Versbe került már úgyis: hisz ki nem ismeri kényét
Eurystheusnek, avagy gaz Búsirist meg az oltárt?
S kell-e vaj' ifju Hylás, vagy Látó Délusa? kell-e
Hippodamé s az ivor vállú, szélgyors paripájú
Ritka Pelóps? Én más mezsgyékre merészkedem inkább:
Röptöm győz a rögön, s a világ ajakára vesz érte.
Mert, ha megérem, a múzsákat legelőször e földre
Én hozom által majd, hazatérve az áoni hegyről;
S néked Idúméból pálmát én szerzek először,
Mantua; sőt márvány szentélyt emelek virulózöld
Rét közepén, a nagy ár mentén, lustán tovakúszó
Minciusunknál, mely hajlós náddal szegi partját.
Caesar temploma lesz ez a hely, képmása középen.
Tiszteletére magam, győzelmem után, a folyónak
Tyrusi bíborban száz négyfogatún nekirontok;
S Alphéust s a molorchusi hűst elhagyva Göröghon
Gyűl vad ököl-viadalt vívni s vetekedni futásban.
Én meg olaj-lombnak fűzvén a fejemre füzérét,
Áldozatot viszek. És már most örülök, hogy a dísz-kart
Oltárhoz vezetem s a tinókat hullani látom,
S nézem, a színpad hogy vált, hogy fordul s a belészőtt
Brit sokaság rőt kárpitját mint vonja magasba.
Szín ivor és aranyos kapudíszt veretek fel utána:
Győzve Quirínus a Gangaridák hadait hogyan űzi?
S Nílus bő habját, mily vész duzzasztja dagályát?
- S ott lesz sok gályának még érc-oszlopos orma.
Ázsia meghódolt helyeit szintén odavésem,
Majd a futó párthust, aki visszanyilaz s a Niphátést,
S két, más-más ellenségtől kizsarolt lobogóval
Két diadalmenetet két part két népe felett is!
Párusi márvány műremek áll messzebb, csupa élet:
Juppiter istentől eredett ős Assaracus-faj,
Trós atya végezetül s Trójának cynthusi pajzsa.
S retteg a rémektől, Cócytus zord folyamától,
Ixíon kígyók-benyüzsögte komisz kerekétől
És ama visszaeső szirttől a keserves Irigység.
Közben - ahogy nem lágy szóval mondtad - mi mulassunk,
Maecénás, a dryas-nép még sose-járt mezejében!
Nélküled elmém úgysem tud szárnyalni magasba;
Rajta tehát, ne habozz! nagy hanggal hív a Cithaeron,
Táygetos csaholást, Epidaurus ló-nyihogást küld:
Visszanyögik vágyó szavukat széltében az erdők.
Majd az után a hadért hevülő Caesart fogom írni,
Hogy fenntartsa nevét-hírét dalom annyi sok évre,
Mennyi letelt Caesarig az ős títhónusi kortól.

Az, ki Olympia pálmáját pályázza a páston,
És paripát, vagy ekéhez erős tulkot nevel, első:
Jó-alakú anyaállatokat nézzen ki. Üszőben
Az kitünő, ha a fej csunya, képe komor, nyaka vastag,
És a tokájáról térdéig lóg a lebernyeg;
Teste pedig hosszan megnyúlt és mindene túlteng,
Lába is; és két horgadt tülke tövén füle borzas.
Tetszik a tarka is énnékem, ha a foltja fehéres,
És nem tűr el igát, annál inkább döf a szarva,
Míg bikaforma a teste s egészében magas inkább,
S lépte nyomán hosszú farkát horzsolja a földön.
Lúcínát hívnod legjobb négy éves üszőhöz,
Nászt a tehén tíz éven túl sose tűr el azonban;
Már öregen járomra silány, nem hordja ki vemhét.
Éppen ezért, míg ifjú vér heve fűti gulyádat,
Küldd a bikát oda; barmaidat szerelem tüze szítsa,
S egyik a másikból hozzon nemzéssel utódot.
Mert a szegény párák szebb napjai szökve szaladnak,
S jönnek a küzdelmek, jön a kórok, a zsémbes öregkor
Évsora, míg a mogorva halál zordan be nem állít.
Lesz olyan állatod is mindig, melytől szabadulnál,
Hát pótold a hiányt, ne utóbb kelljen keseregned,
Hogyha baj ér, s évente javítsd ifjakkal a csordát.
És ugyanígy válaszd ki javát lovaidnak is aztán.
Mert ha idővel majd számuk szaporítani szánod,
Már kicsi kortól több fáradságot követelnek.
Hetykén jár a csikó, ha nemes vérű, a mezőben,
És tüstént kecsesen szökdelve emelgeti térdét;
Később útnak ered, sőt bátran a csúnya folyóra
Tör, de a hídon is elsétál, noha még sose látta,
És nem ijeszti, amint üresen dübörög. Nyaka délceg,
És eleven feje van, horpasz hasa, domboru háta,
S büszke szügyén izom-öv duzzad. Szép még a pirospej
S almáskék, az ezüstderes és szögsárga silányabb.
Hogyha pedig valahol messzebb fegyver zaja zörren,
Nincs maradása, fülét hegyezi s fölreszket a teste,
S orrlika fú fojtott lángot horkanva-zihálva.
Sűrü sörénye lecsüng és elfödi jobb szügye halmát;
Két csípője közül kimered nagy háta, miközben
Lent a talajt a kemény pata már dübörögteti döngve.
Pollux ménje Amyclaeben lehetett ilyen éppen,
Cyllarus, és a görög dalosok megzengte lovak tán,
Mint Marsé, s az a pár, mellyel kocsizott nagy Achillés.
Ily telivérré vált maga Sáturnus, nyaka sebten
Épp így rázta sörényét, hogy felesége betoppant,
Ő meg inalt éles nyihogással a Pélion ormán.
Ám ha betegség terhe s a kor lovad elnehezíti,
Tartsd otthon s a dicső múltért nézd el tunyaságát.
Vénen a vér Venusért sose fűti, hiába dologhoz
Már foga nem fűl, és ha csatát kell vívnia mégis,
Az nagy füsttel csak kis tűz, mint gyenge zsarátja
Szalmának. Különösképp hát azt kérdd, mi hevíti?
Mennyi idős? mik erényei még? ki vaj' anyja s az apja?
Kínt a kudarc okoz-e s hírvágy van-e benne babérra?
Nézd csak a kétfogatú kocsikat, ha kinyílik a korlát,
Mint vetekednek a versenyeken, vágtatnak a pályán,
S keble remény és kétség közt hogy reszket az ifjú
Hajtóknak! Hogy csapkod a szíj, hogy előrehajolnak,
S mily laza máris a fék - füstöl futtában a tengely!
Mert hol a földig dől derekuk, hol emelkedik ismét,
Míg a magasban a menny útján nem látszanak úszni.
S nincs nyugalom, se szünet; sárgás porköd csap az égre,
Izzad az űzött mén űzői habos melegétől:
Ily nagy a dicsvágy ott, így vágyik a szív diadalra.
Egykor először Erichthonius mert fogni szekérbe
Négy lovat, így szállt győzőként szélgyors kerekekkel.
Majd a Peléthronium lapithái vetettek a lóra
Féket, a körbe futásra is ők fogták, meg is ülvén,
S oktatták a vitézt, hogy vágtasson vele büszkén.
Vágta, szekér-húzás: szép mindkettő, de szakember
Erre s amarra tüzes, szélgyors fiatalt keres egyként.
Mást soha, bár szaladó ellenségét sokat űzte,
S Épírust vagy a hősi Mycénaet mondja honának,
Vagy vigye föl fajtáját bár Neptúnus atyáig.
Mindezeket szem előtt tartván, teljes figyelemmel
Jól hizlaljuk fel, ha megért az idő, a vezérmént,
Azt, amelyet választottunk csordánknak urául;
Vágj elibé tönkölyt, tépj sarju füvet neki, vízzel
Egyre itasd: gyönyörűséges dolgát tegye bátran,
Hogy csenevész ivadéka sovány apjára ne üssön.
Ám az anyát inkább vékony tartás zabolázza,
És amidőn ama jól-ismert ösztön tüze fűti,
Ennivalót, vizet akkortól adagolj kevesebbet.
Gyakran epessze futás, fáradjon a déli verőben,
Hogyha nehéz csépektől nyög szérüd s a zefírek
Támadatán odakünn az üres polyvák kavarognak.
Tedd pedig ezt, hogy a hízástól nyílása farának
Túl duzzadt ne legyen s árkát be ne tömje kövérség:
Így Venus áldását epedőn mélyére fogadja.
Hagyj fel a ménnel most és kezdj kancádra ügyelni.
Hónapok elteltén, amidőn már terhesen ődöng,
Terhes igás-szekerekbe ne fogd, ugrálni se biztasd
Által az általuton, vagy hogy tépdessen a fűből
Futtában, s a szilaj folyamár közepére beússzon.
Töltse hasát csak a puszta mezőn, a magas patakoknál,
Zöld-gyeppel-peremes partok moha fedte fövényén,
Ott, hol a sziklafal és bérc-bolt árnyékba borítja.
Döng egy fajta bögöly Silarus vadonában, a tölgyes
Alburnus viruló magasán, neve római nyelven
Farkaslégy (a görög pőcsiknek hívja honában),
Vad, dühösen dongó hangjára riadnak a csordák,
S futnak a berkekből; égig hat a vészteli bőgés:
Reszket a part, a pagony s a Tanáger gyér vize tőle.
Ínachus édes üsző-lányát is e Rémmel akarta
Szörnyü haragjában hajdan megrontani Júnó:
Hát vemhes tehened védd mindig tőlük (a tűző
Nyár közepén dühük egyre dagad), s a gulyát legelészni
Csak kora hajnalidőn engedd, vagy csillagos este.
Hogyha megellt a tehén, fő gondod a borjura fordítsd.
Süsd legelőbb a neved bőrébe s előre jegyezd föl:
Ezt szaporítani szánod, amazt inkább odaveszni
Szent oltári tüzön, míg ismét mást a mezőben
Szántani, törni rögöt, vagy megforgatni a földet.
Járjon a csordán zöld gyepre s legelésszen a többi.
Ám melyeket meg akarsz munkára tanítani, túrni
Földjeidet, szoktasd, szelidítsd azokat kicsi kortól:
Szíve fogékony, amíg fiatal s alakítani könnyű.
Köss legelőbb a nyakukra lazán ruganyos fonadékból
Fűz-karikát; ha pedig már hozzászoktak eképpen
Szolga-igájukhoz, kezdj jármot kötni belőle,
S lépni tanítsd, együtt befogott párjával, a borjat.
Majd a porondra minél többször menjen vonogatni
Könnyü kocsit, mely alig nyom a por tetejébe barázdát;
Végül a terhétől ropogó, bükk-tengelyen álló,
Vas-rudas útiszekér is felcsikoroghat utána.
Közben a még betöretlen üszőt ne csupán a szegényes
Fűz-levelekre szorítsd, se füvekre csak és tavi sásra:
Tépj neki sarju rozsot kézzel, s teli fejni ne buzdulj
- Ősi szokásként - hó sajtárodat anyja tejével:
Add inkább tőgyét édes borjú-gyerekének.
Ámde ha vágyad a harc inkább, vagy a hős lovas-osztag,
Vagy pedig Alphéus mellett, Písában, a verseny,
- Hogy Jupiter ligetén vetekedj a sebes fogatokkal -
Szokjon előbb paripád a vitéz vigalomhoz, a vérthez,
Tűrje, ha tülköl a kürt a csatán, ha csikordul a tengely,
És a karámban a zablától, ha zörög, ne riadjon;
Tudjon örülni viszont, ha becézve dicséri lovásza,
És ha nyakán tapsol tenyerével a gazda, szeresse.
S már akkor bátorkodjék, mikor anyja tejétől
Elvered, és az igát, melyet adsz szeliden, nyaka hordja,
Bár suta még, reszket, nem tudva, milyen magabíró.
Ellenben, ha letelt három nyara s ér negyedikbe,
Kezdjen ügetni körül, kanyarogva szabályosan, útján
Döngjön a föld, és négy térdét váltott ütem oldja,
Mint ki nagyon fárad valamin; majd hívja futásra
Fenn a vihart, ahogyan pedig úszik a róna mezőkön,
Féktelenül, csak alig rúgjon port körme a pályán;
Mint a hyperboreus honból Aquiló szele zúdul
Sűrün alá, kiterítve haván Scythiának esőtlen
Fellegeit, mire felhullámzik a rét, a magasló
Tábla remeg puha csókjától, boga búg a bereknek,
S távolról hab-tajtékok torlódnak a parthoz:
Így fut, igen, tova, tengereket-tereket felijesztve.
Célra tör ily telivér Élis legfőbb mezejének
Pályagyepén is, bár vérhab szakad-ömlik a száján,
Belga kocsit könnyebben bír tűrő nyaka mégis.
Végül az így lelohasztott mént hagyd nőni kövérre
Kétszeres abraktól: ha előbb kerekedne ki teste,
Mintsem igába töröd, nagyon elszilajul, de befogván,
Zord farkas-zabolád, suhogó szíjad se szeretné.
Nincs ugyanakkor jobb mód, hogy megtartsd erejében,
Mintha Venustól elvonod őt, el a vak szerelemnek
Kínjaitól, kedveld a tinó vagy a ló nevelését.
Hát a bikát száműzd szemközt a hegyek meg a duzzadt
Csermelyek ágyán túl, a magányos, messzi mezőkre,
Vagy teli jászol előtt otthon zabolázd, ha bezártad.
Mert erejét az üsző mihamar kiveszi, s tüze tüstént
Gyúl, ha tehénre tekint, füvelőt-füvet is feled ekkor,
Az meg elédesedőn csak epeszti szilaj szeretőit,
S fűti gyakorta szivük: szarvval vetekedjenek érte.
Fenn a magas Sílán szépséges üsző legelészget:
Közben, borzalmas dühhel, küzd két bika váltig,
Sebre tetézve sebet, mialatt sürü vér lepi testük,
Összefonott szarvuk pedig egymást ökleli, s úgy bőg
Szörnyen e pár - belereng a berek meg a tágas Olympus.
S lesz a vetélytársaknak szűk a karám, fut a vesztes,
Hogy száműzze magát idegen, távol legelőkre,
Csúfságát keserülve nagyon, s erejét a hivalgó
Győztesnek, valamint hogy a tűnt üdv megtorolatlan;
Visszatekint hát jászlára s szökik ősi honából.
Ámde magát ezután sosem ernyed el edzeni, durva
Szikla kövén pihen éjjel, alom nem egyengeti vackát,
Étke pedig tövises lomb és éles tavi-káka.
Majd próbálja dühét szarvába helyezni, miközben
Ront a fatörzseknek, csapkod fel a légbe boszúsan,
S rúgva a port a porondon, a harcot ekép gyakorolja.
És erejét mikor összeszedi s tüze fellobog ismét,
Harcot üzen, támadva heven társát, a gyanútlant:
Úgy, ahogyan bent mélyen előbb elszürkül a tenger,
Habja pedig távolról nő s gyűrűzik a partnak,
Hol szirteknek ütődve sziszeg szörnyen s a magasból,
Mint orom omlik alá, hogy alant azután vize forrjon,
És feketés fövenyét örvényeiből fölokádja.
Minden a föld hátán, legyen emberi lény avagy állat,
Tengeri fajzat bár, apróvad, iromba madárnép,
Ily buja lángba rohan s ugyanegy szerelemre bomol mind.
Ekkor a legdühösebb, ekkor jár-kél a határban,
Messze feledve fiát, az oroszlán; és soha máskor
Torz medvék erdőn több kárt, több csúfot a népben
Nem tesznek; vadkan most dúl, most bősz csak a tigris:
Jaj Libyában a társtalanul sietőnek ilyenkor!
Vagy reszketni egész testét nem látod a ménnek,
Hogyha a szél ama jól-ismert szagot arra sodorja?
Hasztalan ekkor a durva verés, a lovász zabolája,
Szikla, köves szakadék neki már nem gát, se kiöntött
Csermelyek, és szirtet ragadó folyamok se, ha zúgnak.
Most csörtet, csülkével a port a sabellusi vadkan
Most veri fel s agyarát fenvén, derekát veti fáknak:
Így is, amúgy is csak hadd szokjék marja sebekhez!
Hát az az ifju vajon, kit a bősz szerelem buja lángja
Csontig emészt? Az a vad viharok szaggatta szorosnak
Éjszaka későn vak tükrét átússza; hiába
Döng a nagy ég kapuja s visszhangzik a szirtre csapó hab:
Árva szülői s a szűz, aki zord sorsán a halálba
Vérzi szivét, fölsírni nem is tudják panaszukkal!
Vagy nem küzd-e az eb, sőt Bacchus tarka hiúza,
És a gaz ordas-faj, meg a békés őz is ilyenkor?
Mégis, a kanca szerelmi dühét túl egy se lobogja;
Mert e tüzet Venus adta belé, mikoron potniaei
Ménjeivel Glaucus csontját darabokra törette.
Ascanius zuhogó folyamárján, Gargara bércén,
Halmokon és habon át ez a vágy viszi-röpteti őket.
S ott, a velőkbe ható sóvár lángokra tavasszal
Keblük elönti a tűz (heve fűti tavasszal a csontot),
Ők meg a hegy magasán, fejüket fúrván a zefírek
Szélözönébe, beszívja szügyük puha-könnyü fuvalmát,
S ím, csuda mondani, mén nélkül mind megfogan attól:
Sziklafokon, szirten, szurdok fenekén így futnak,
Nem tefeléd, Eurus, nem ahol felpirkad a napfény,
Sem Boreás, Caurus vagy az Auster elé, mely oly árnydús
Hogyha kel, és az eget hűs záporral szomorítja.
Végül amott a lovak véknyából kezd kicsöpögni
Egy sürü nedv, amelyet hív kancamirigynek a pásztor,
Méreg e kancamirigy, gaz mostoha gyűjti gyakorta,
Hogy bűbájos igék közepette keverje bürökkel.
Ám tovaszáll az idő, tovaszáll és fut szakadatlan,
Míg mi csapongunk itt, mindent kedvünkre lefestvén.
Ennyit a ménesről. Gondunk most másfele vessük:
Mint nevelünk borzas gödölyét, bundás bari-nyájat?
Ez csak a munka, derék gazdák, koszorút ez ad aztán!
S bár nem kétli szivem, mily nagy feladat, hogy e tárgyat
Győzze a szó s a csekélységet dísszel csinosítsam,
Mégis a Parnasszus messzibb havasára von édes
Vágyakozás: tetszik járnom tetejét, ahol anda
Halmon előd ösvényt sose tört még Castaliához.
Tisztelt szűz te, Palés, nagy erőt most adj szavaimnak!
Itt legelőbb is előírom: juhod almos akolban
Fűre kapasd - míg lombjaival nyár nem virul ismét -
Szórva marékkal alá szalmát, perjét is a puszta
Földre sokat, hogy a gyönge juhot tél-fagy ne gyötörje,
S ronda rühöt ne legyen nyomorult eltűrni, se köszvényt.
Meghagyom azt is még: tápláld ezután gödölyéid
Hanga-levéllel, majd friss vízzel itasd a folyóból,
Ólaikat pedig úgy építsd, hogy dél fele nézzen,
Háttal a téli szeleknek mind; ez elég, ha fagyával
Zúdul a Vízöntő, végét lelocsolni az évnek.
Mert nem akármi kicsiny feladat gondozni gidánkat,
Ám a haszon se csekély, érjen bármennyire többet
Tyrusi bíborban megfőtt mílétusi gyapjúd:
Mégis a kecskének szaporább a faja s teje bővebb;
Tőgyük apasztva tehát mind inkább habzik a dézsa,
Annál több tejet ad - csak fejd őket - csecsük újból.
Lám, cínypsi bakot megnyírni szokásos ugyancsak,
Szürke bozontja, szakálla s a szálas szőr hadi pokróc,
Vagy nyomorult evezős-népeknek lesz takarója.
Berkekben tépik, bércek csúcsán, a Lycaeus
Hegyfalakat szerető tövisét meg a csipke bozótját:
Onnan jönnek elő később kicsinyükkel a kecskék,
Bár teli tőgyüktől küszöbük megmászni nehézkes.
Téli szelektől és fagytól hát minden erőddel
Óvd nyájuk, hisz alig kérik csak az emberi gondot:
Adj nekik ennivalót jószívvel, s abrakul ágat,
S tárva legyen télen szénáspadlásod előttük.
Ám Zephyrus buzdítására ha nyár jön, üdítő,
S nyájaidat, mindkét fajtát, viszi zöldbe, csalitra,
Akkor a Hajnali Csillaggal kell már, kora reggel,
- Míg a mező hűvös, míg csillog a gyep - kivonulnunk,
S míg a juhoknak oly édes zúz a selyem füvön ott ül.
Majd ha mutat már négyet a nap s elepednek a birkák,
És a tücsök keserű dala künn a sürűt hasogatja,
Állataid tüstént mély tó mellé vagy a kúthoz,
Tölgyvályúra tereld, hogy szomjuk a fürge hab oltsa;
Dél derekán pedig egy lombárnyas völgybe bocsátkozz,
Juppiter ősi, magas tölgyfái tövébe, melyeknek
Roppant ág-karjuk fölnyúl, vagy sűrü magyalfák
Szent ligetébe, melyen szétbomlik barna homályuk;
Vidd ezután ujból üde vízre, legyen füvön ujból
Napnyugovásig a nyáj, míg nem mérsékeli hűvös
Alkony a hőt s a pagonyt nem fürdeti harmat a holdból,
S parton a jégmadarat, bokron nem hallod a pintyet.
Szőjjem-e dalba neked legelőit még Libyának
S pásztorait, kik gyér sátor-kalyibáikat őrzik?
Sokszor e sík fövenyen füvel és fut egész napon-éjen,
Sőt egy hónapon át is a nyáj, mialatt akol arra
Messze sehol, csak a nagy sivatag. Ha megindul ilyenkor
Afrika pásztora, megy minden vele: szentjei, háza,
Krétai tegze, kutyái Amyclaeből meg a kardja;
Mint honi fölszerelésében hős római lépked
Súlyos terhe alatt, és még mielőtt felocsúdnék
Ellensége, letáborozik s ott vár csatarendben.
Más a szokás Maeótis tó-peremén, Scythiának
Népeinél, hol sárga fövenyt kavar, önt el a Hister,
Vagy hol az elnyúló Rhodopé kiszögellik a sarkig.
Ott a tinót istállóban kell tartani mindig,
Minthogy a fán levelet, legelőn füvet ott sose lelne;
Sáncszerü hófuvatag fedi folyton a mostoha földet,
Messze magas jéghát, mely van vagy hét könyök arra,
S tél van örökkön, örökkön fú hidegével a Caurus.
Ott a ködös párákat a Nap széjjel sosem űzi,
Sem ha delelni siet telivéreivel föl az égre,
Sem ha lemosni bukik kocsiját a rubin habözönbe.
Jég feszül ott a futó folyamok fodrán is azonnal,
Úgy hogy a vaskerekű fogatok hátára felállnak,
S ím, hol imént sajkák, széles szekerek sora száguld;
Szerte a rézszerszám reped ott, ruha ráfagy a testre,
Megdermedt borukat bárddal vágják föl a népek,
Minden tócsa fenékig hűlt, páncélszerü jégtömb,
Durva szakálla pedig dértől tüskés a parasztnak.
Nem szelidebb ezalatt havazása se körben a mennynek:
Pusztul a birkasereg, busa-testű gőbölyök állnak
Télbe temetve, s bújnak mind egymáshoz a rének,
S míg dideregnek, a friss hóból szarvuk ha kilátszik.
Most a riadt vadakat nem kell bekeríteni bíbor
Tollak tőrével, se kelepcékkel, se kopókkal,
Míg ugyanis tömegét meddőn löki mellük a hónak
S bőg iszonyún, közelükbe tör és baltával elejti
Mind a vadász, hogy nagy, víg lármával hazahordja.
Földbevesző barlangok ölén, lent él e vadásznép
Gondtalanul, nyugalomban alant, odavetve halommal
Tölgyet a tűzre s egész szilfákat gyújtva zsarátnak.
Így töltik játékkal, víg sör-ivással az éjjelt,
Bort poharukban a berkenye-must csípős leve pótol.
Hát a hyperboreus honban, hol a Medve ragyog fenn,
Barmainak dér bundájával ilyen zabolátlan
Nép födi testét ott Rhípaeus szélviharától.
Hogyha viszont vágyad gyapjú: tövises ligeterdő,
Bojtorján, sulyom és buja gyöp ne legyen közeledben,
S nyájat olyat válassz, puha szőre fedezze fehéren.
Kost pedig ott sose tűrj, bármily makulátlan a gyapja,
Nyelve ha gyászfeketén nyújtózik nyálhabos ínyén,
Mert ivadékainak teli lesz foltokkal egyébként
Bolyha - szemelj ki tehát jobbat népes legelődről.
Ily kos volt, ha ugyan hihető ez, ilyen selyem-irhás
Arcadiában Pán isten, s a pagony sürüjébe
Ily csellel csalt, hívott, Hold, ki magad se szabódtál.
Ám akinek tej kell, teli töltse lucerna-virággal,
Lótusz-sommal, sőt sós fűvel a nyáj etetőjét;
Ettől jobban iszik, jobban fog tőgye dagadni,
S észre se vesszük, a tejben a só finom ízzel elárad.
Mások a már elválasztott gödölyére vas-örvös
Szájkosarat kötnek, hogy tiltsák anyja tejétől.
Mert mit a pásztor reggel fej, vagy déli világnál,
Este bepréseli; míg mit nap nyugtán avagy éjjel:
Azt kora hajnalidőn viszi már a piacra, köcsögben;
Máskor meg finoman sót hint rá s elteszi télre.
Nem legutolsó gond kutya-falkád sem kiszemelni:
Spártai gyors ebedet s a molossusi faj busa kölykét
Sűrü savón hizlald. Ilyen őrökkel soha félned
Aklaid éji zsiványaitól nem kell, se csikasztól,
Sőt a hibérus, e hadkeverő, se csatáz veled orvul.
És a kopókkal már hajszolhatod egyre a félénk
Vadszamarat, nyúlra s dámvadra vadássz e kopókkal;
Ők csaholásukkal posványaiból a csalitnak
Gyakran az ártányt is kiverik s ugatásuk a testes
Szarvasokat szirt-ormukról hálódba szorítja.
Illatozó cédrust is gyújts aklodban időnként,
S tudd: a gonosz siklót elkergeti gyantafa füstje.
Mert megfogni-tilos viperák bújnak meg a nyugvó
Jászlak alatt olykor, menekülve riadtan a fénytől,
Vagy kalyibád árnyában más kígyó-faj, a marhák
Réme pihen rejtőzködve s fecskendve gulyádra
Mérget alant. A kezedbe, juhász, a követ vagy a csépet!
S bár fenyeget, fölfújt nyaka bár nyúlik ki sziszegve:
Csapd agyon! Ím szökik is, remegő feje tűnik a földbe,
S míg tovasikló farka hegyét ütöd és derekának
Legközepét, lassan végső gyűrűt vet a testroncs.
Ámde Calabria rétjein él mégegy fene hüllő,
Mely mellét, cserepes hátát gyűrűkbe feszíti,
Nyúlva föl, és nagy rút foltok lepik el hasa hosszát;
Ez, valamíg a folyók özön-árjukkal kidagadnak,
S nyirkos a föld az esős széltől s a tavasz vizet áraszt,
Él a mocsárban, a tó peremén, telitöltve falánkan
Szörnyü hasát hallal, békák brekegő seregével;
Ám ha kiszikkad a láp, az aszály ha repeszti lapályát,
Szökken a partra legott, izzó szemeit dühödötten
Forgatva, s szilajon hőtől, szomjtól vadon őrjöng.
Hát puha szendergést ne keress a szabadban ilyenkor,
És heverészni se vágyj a füvön dombhát pagonyában,
Hogyha kivedlik a bőréből s ifjan virul, újul,
Úgy tekereg, vagy hagyva fiát s a tojásokat odván,
Nyúlik a nap fele, rezgetvén hármas-hegyü nyelvét.
Most nyavalyák jeleit s okozóit vésem eszedbe.
Ronda rühöt kap a juh, mikor átdermeszti fagyával
Bőrig a zápor, a zord télnek pedig ősz hava hűti,
Vagy letapad hátán, miután megnyírtad, a szennyes
Izzadság, vagy a tüskebokor fölvérezi testét.
Nyájuk a tiszta folyókon ezért viszik át a tenyésztők:
Bent csepegő gyapjával a kos le-lesüllyed az árban,
Bátorodik mégis mélyvíz mentében előre;
Vagy kezdik megnyírt bőrét barnás habolajjal,
Friss kénkőzsírral kenni s tajtékos ezüsttel,
Tengeri csilla se rossz a kövér viasz, ídai kátrány,
Kába hunyor keverékével s éjszínü szurokkal.
Nincsen azonban jobb orvosszer ilyen nyavalyára,
Mint kimetélni a felpattogzott vart gyökerestől
Vas-késsel: ha takargatjuk, tápot kap a tályog,
S nő, ha ilyen kórhoz gyógyító kézzel a pásztor
Nyúlni feled s ül, az istentől várván a varázsszert.
Sőt ha e baj behatol bekegő juhaid velejéig,
S ott aszaló lázzal csak tombol, testük emésztve,
Hasznos az egy-csupa-tűz lobot úgy zaboláznod ilyenkor,
Hogy belevágva, alul vért ugratsz csüdjük eréből:
Mint ama bísalták szokták, meg a durva gelónok,
Kik Rhodopén s a geták sivatagjain átviharozva,
Inni az alvadt kancatejet vérrel keverik meg.
Azt a juhod, melyről látod, hogy messze maradván,
Hűs árnyat kutat és csak a fű tetejébe ha kóstol
Kelletlen, vagy oson hátul s a mezőre heverve,
Úgy legel ott, majd nagy későn maga kullog akolra -
Kést az ilyen nyomorultnak, amíg a ragály nyavalyája
Óvatlan nyájad meg nem fertőzi egészen!
Annyi sebes vihar ártva sosem tör dúlni a tengert,
Mennyi baj éri a birkákat. S e bajok nem egyenként
Öldösik őket: a nyáron lett minden bari pusztul,
Vész az anya s szemefénye vele, s mind, szálig a fajta.
Ismeri ezt, ki az Alpok bérc-fokait meg a dombos
Nóricum őrhelyeit s a Timávusnál japidáknak
Rétjeit oly sok idő múltán meglátja s a puszta
Pásztori hon juhtól özvegy tág berkein ámul.
Hajdan oly átkos időjárás támadt e vidékre
Régi miazmákból: ősszel még nyár heve lángolt,
Minden jószágnak, vadnak meghozva halálát,
Megrontván vizük is, végigfertőzve mezőik.
És a Halál sose jött egy ajtón; ennek emésztő
Szomjjal eréig fúrt, ernyedt testét elaszalva,
Legbelül ellenben fakadékony gennyel özönlött,
Minden kórtól záp csontot lassan beborítván.
Máskor az isteni tiszteletül szánt áldozat-állat,
Mely megy az oltárhoz hószín gyapjú-szalagokban,
Míg készül föl a pap, közben múlik ki nem egyszer.
Hogyha pedig pengéjével hamarabb elemészti,
Hasztalanul teszi rá zsigerét a zsarátra, hogy égjen,
Jós a jövőt abból soha meg nem fejti, ha kérdik;
Minthogy a gégén-végigvont késről nem a vérnek
Csöppje csurog: csak eves nyirok, az feketíti a földet.
Itt a vidám füvelőn mindenfele hullnak a borjak.
Édes lelkük a telt vályúknál adva ki végleg;
Megveszik ott a kezes kuvasz is, hörgő köhögéstől
Fullad a senyvedező sertés tengernyi tokája.
Gyengül a versenygyőztes mén, gyepet és tudományát
Messze feledve szegény; itatóra se fut, csak a földet
Rúgja sürűn, füle meg lekonyul s egyenetlen elönti
Jéghideg izzadság, a halál jele; bőre kiszárad,
Sőt tapogatva tapasztaljuk, merev-érdes egészen.
Hullta előtt pár nappal a bajt e jelek bizonyítják;
Majd később mind kínzóbbá kezd válni a kórság:
Két szeme lángja lobog, lassúbb lesz mély lihegése,
Néha pedig csak fú fájón, és véknya kidülled,
Míg hosszan hörög, és barnás vér ömlik el orrán,
Végre merev nyelvétől már dagadó nyaka fullad.
Úgy vélték, szarun át hasznos szájába vezetni
Lénaeus nedüjét: ez az egy, mi segít a veszendőn;
Bár neki később épp ez lett romlása: föléledt,
Így dühre gyúlt, s amikor már ott hullt volna el úgyis
(Óvd a kegyest, a gonoszra bocsáss ilyen őrületet, menny!),
Kezdte saját húsát szaggatni le puszta fogával.
Íme amott egy ökör füstöl gyötrelmes igában:
Ám most földre zuhan, száján sürü vérfolyam ömlik,
S végsőt hördül. A földmíves szomorún odaballag,
Másik jószágát, mely párját szánja, kifogván,
S hagyva a munkát félben, ekéjét földbe akasztva.
Lombhűs mély ligetek, puha pázsit azonban az élőt
Mégse vidítják föl, sem a szirteken át leözönlő,
Érckeveréknél fénylőbb hab, mely a rétre tör; ernyed
Oldala lenn, kíntól tompul bágyadt szeme tükre,
S kórok terhétől lohadó nyaka föld fele görbed.
Fáradalom, szolgálat hát ily bért kap-e? Törni
Kínnal ugart így érdemes-e? S vaj bacchusi nedvet,
Massicusit tán ő szürcsöl s ő habzsol a torban?
Nem, sanyarúbb eledelt, füvet és lombot lakomázik,
Forrás tiszta vizét hörpölvén rá s a futástól
Fáradt ér habját, - nem is őröli gond igaz álmát.
Akkoriban, mondják, egy üszőt se találtak e tájon,
Mely kocsival Júnó szentélyéhez közelednék,
Két felemás bivaly állt csak a nagy boltcsarnok elébe.
Hát földjét izzadva, kapával törte az ember,
És a magot tíz körmével boronálta, s a bércen,
Megfeszülő nyakkal, zörgő szekerét maga húzta.
S éjjel az akloknál többé nem leskel a fondor
Farkas, a nyájra se tör: baljósabb gond zabolázza;
Félénk őzsuta, száguldó szarvas pedig, íme,
Jár-kel a házak közt, a kutyáktól sem riadozva.
Mindenféle halat s a határtalan ár csodanépét,
Hányja, miként a hajótörtek hulláit, a hullám,
Úgy veti partra; s a fókák mind a folyók fele szöknek.
Járata zeg-zugain menedéket nem lel a kígyó,
Pusztul a hydra-faj is, szarupikkelye bárhogy ijesztget.
Dögleletes lesz fönn madaraknak a lég, a magasból
- Lelkük a felhők közt hagyván - fejjel lezuhannak.
S haszna mi sem lesz, fogd nyájad bár más eledelre,
Árt csak a gyógy-keverék; és csődöt vall Amytháón
Vére, Melampús is, Chírón is, Phillyra sarja.
Styxi homályából napfényre viharzik a sápadt
Tísiphoné, hajtván föl a Félelmet meg a Járványt,
S vérszomjas feje nap mint nap magasabbra szegődik.
Béget a sok bárány, bőgnek szakadatlan a barmok,
Zúg a folyam szikkadt fövenye s meredélye a dombnak.
Mert seregestül öl és halmozza reves rohadástól
Málladozó hulláik a szűz immár az akolban,
Míg bekaparni a nép és gödröt nem tanul ásni.
Nincs ugyanis, ki viselhetné bőrük, vagy ehetné
- Főzze akár vízben, vagy tűzön süsse ki - húsuk;
Nyírni pedig szennytől pálló, tályog-teli gyapjuk,
S fonni mirigymocskos bundájuk senki se bírja;
Sőt ki csupán érint ily vészt-okozó ruhakelmét,
Lángkelevény veri ki s bűzlő testét beborítja
Rühkoszos izzadság, hogy fertőzött keze-lábát
Nem sok idő múltán eleméssze tüzével az orbánc.

Szólok végül a menny adományáról, az egekből
Harmatozó mézről. Méltasd ezt is figyelemre,
Maecénás! Kicsi lényekről hallasz ma csudákat:
Sorra egész nemzetségek, népek hadi dolgát,
Erkölcsét dalolom, buzgalmát, hős vezetőit.
Semmi csekélység ez, de megőrzi nevünk e csekélység,
Hogyha az ég se hagy el s odahallgat imánkra Apolló.
Kast és méhest kell kiszemelned először a méhnek,
Ott, hol a szél nem fúj (a szelek nehezítik a hordást),
Ott, hol a bárányok s a döfős kecskék a virágot
Össze nem ugrálják, s az üsző se bolyong a mezőre,
Sarju füvet, harmat gyöngyét mind földre taposva.
Tarka, recés-hátú gyíkok, valamint a madárnép,
Főleg a gyurgyalagok, teli kaptárod ne zavarják,
Így Procné se, kinek kebelét keze vérbe keverte;
Minthogy a méhet ezek mindenhol messze kiirtják,
Őket hordva finom falatul zsarnok fiaiknak.
Ellenben legyenek moszatos tavak ott, üde kútfők,
Pázsitokon végigcsobogó vékony patakocskák,
És az előteret árnyalják pálmák, nagy olajfák,
Hogy ha az első raj kirepül kikeletkor a lépről
S már fiatal vezetőikkel vigadoznak az ifjak,
Vendég lombjaival szemközt a fa nyújtson a nyártól
Védelmet s a közel part is csalogassa csak őket.
S állóvíz tesped bár vagy patak-ér zubog arra,
Szórd teli azt fűz-gallyal, emezt nagy kő-darabokkal,
Hadd legyen ott híd, hol szárnyuk kiterítik a napnak,
Hogyha netán, míg múlatják magukat, rajuk Eurus
Szétfújná vagy alávetné Neptúnus ölére.
Körbe fahéj zöldelljen még, de nehéz szagu borsfű
S messzi-elillatozó csombor vereselljen ugyancsak,
Míg violáid igyák az üdítő-friss vizet egyre.
Mézkaptáraidon, fűzted bár össze faháncsból,
Vagy ruganyos fűz-vesszőből remekelted is őket,
Tág kimenőt sose hagyj, mert megfagy a méz a hidegben,
Hogyha pedig beköszönt a meleg, szétolvad egészen.
Méheid óvd egyaránt mindkét bajtól; hisz a kasnak
Gyenge viasszal ezért kenik át közeit vetekedve,
És vonják be virágízzel minden repedését, -
Épp ehhez gyűjtvén gyantát is, mely ragadósabb,
Mint a madárlép, mint a phryg Ída fokán a szurokzsír.
Sőt - ha hihetjük ugyan - szentélyüket olykor a méhek
Mélyen a földbe, vagy épp odvas fa-üregbe rekesztik,
Ám lyukacsos kövek alján is fölleljük a fészkük.
Mindazonáltal a kas közeit körben puha sárral
Gondosan elkend és te magad vess rá laza lombot.
És sose tűrj ternyőfát sem telepük közelében,
Tűzre se tégy ott rőt rákot, de ne hidd, hogy a tó-mély
És az iszap fojtó szaga tán, vagy a szirtüregekből
Visszadübörgő hang, ha dörejlik a bérc öle, hasznos.
Mondjam-e még, amidőn az arany nap a föld üregébe
Űzi a tél hidegét és nyár tüze lángol az égen:
Rengeteget-rétet beröpülnek a méhek azonnal,
S megszíván a virág bíbor kelyhét, a vizekre
Inni lelibbennek. Sosem értettem, mily örömtől
Fűtve, szülötteik így etetik, míg mesteri módon
Friss viasz-ágyakat és lépes mézet remekelnek.
Hogyha pedig látod, mint úszik a menny magasában,
Olvasztó nyáron, kasból kitörő sokaságuk,
- Szélvihar űzte sötét felhő - s bámulva tekinted,
Tudd: lomb hajlékot kutat és édesvizü forrást
Mindig a raj. Füszeres füveket hints akkor e helyre:
Tört sárkánylaput és a közönséges viaszürmöt,
S rázzad Anyánk réztányérját, kelts zajt vele körben,
S ők lerepülnek majd önként e beillatosított
Helyre s a lépközt nem késnek megszállani mélyen.
Ám ha csatára kerül sor - mert izgága haraggal
Felkavarog két hadfő közt a viszály tüze néha,
S látni lehet már távolról: hogy' készül a köznép,
Keblük a harcvágytól hogy' reszket, amíg viadalra
Oly zúgás unszolja a rest rajokat, mely a rézkürt
Durva-rekedten el-elfúló hangjára hasonlít,
Ők pedig izzva nyomulnak elő, szikrázik a szárnyuk,
Vállát hányja-veti s feni fullánkját valamennyi,
Majd a vezérsátort, a királyt szorosan körülállván,
Ellenségeiket hívják rémes riadással -
Tiszta-derűs tavaszon, föl a légi mezőre, ilyenkor
Tör haduk, át a kapun, s ime már vetekednek, a mennybolt
Zúgva zajong, iszonyú körben gomolyognak eközben,
S főmeredek hullnak le, miként jégzápor az égből,
Vagy sürü makk-termés, amidőn megrázod a tölgyet.
Hadsoraik közt villámló szárnyú vezetőik
- Nagy lélek lakozik kicsi keblükben - vetekednek,
S kelve birokra, nem ernyednek, míg ezt az, avagy míg
Azt ez, aratván győzelmet, meg nem futamítja.
Ám a hatalmas harc, végül vérszomja szivüknek,
Hogyha marék homokot hintsz csak seregükre, kilobban.
És mikor így szűntetted a két vezető viadalmát,
Öld meg a vesztest, hogy javadat ne fogyassza hiába,
S tág palotájukon az legyen úr, engedd, aki győzött.
Mert két fajta van: ég aranyos foltokkal az egyik,
Ez derekabb, mutatósabb is, tűzsárga jegyektől
Teste ragyog; míg az tunyaságában bizony ocsmány,
Potroha sem kecsesebb, épp hogy csak hordani bírja.
S mint a királyok, a köznép is kétféle közöttük.
Némelyik undort kelt: ez a nyálas porra hasonlít,
Szomjuhozó vándor köp ilyent ki, ha nagy homok-orkán
Dúl útján; aranyos fényben tündöklik a többi,
Sárig arany sávok szövik át sugarukkal alakjuk.
Termetesebb az ilyen s idején fog adózni tenéked
Édes mézzel, amely csepegős inkább, nem is édes
Íze becses, de javul Bacchus savanyú bora tőle.
Ám ha rajod csavarogna csupán cél nélkül az égen,
S szállana hűs köpüt elhagyván, lépet hanyagolván,
Hasztalanul mulatozni hiú szivüket nehogy engedd!
Sok dolgod nem lesz vele: csak szárnyát a királynak
Csípd le; ha ez csitul, akkor nem csap a raj se magasba,
S tábori jelvényt már nem akar felszedni merészen,
Bárhogy csalja haduk sok sárga virággal a párás
Kert, melyet óv a zsiványoktól meg az orvmadaraktól
Hellespontusnak fa-kaszás őrzője, Priápus.
Gondos gazda fenyőt hoz ezért a magas hegyoromról,
Majd balzsamfüvet, és a köpüt velük ülteti körbe;
S törve kemény munkában két markát, maga plántál
Termékeny csemetét, üde csermelyt rá maga csorgat.
S most, ha vitorlámat nem kellene már lecsavarnom,
S versem végén, itt, gályám nem tartana révnek,
Dalba tehetném tán, hogy kell dús kertedet óvni,
S Paestumnak kétszer viruló rózsái mi szépek,
És a katáng a patak habját hogy kedveli, partján
Petrezselyem mily bőven nő, s hogy duzzad a dinnye
Szétindázva a fűben; s még ama kései nárciszt
És halovány repkényt, meg a hajlós szárú akantuszt,
Majd a föveny-szerető mirtuszt szintén felidézném.
Mert emlékszem már, hogy a bástyás Oebaliában,
Ott, hol a sárga mezőn elömöl feketén a Galaesus,
Egy ősz córycusit láttam, kire itt maradott rá
Néhány hold legelőnek sem jó föld, melyen ökrök
Még sose szántottak s Bacchus venyigéje se lengett.
Hát a bozótot e vén körben bevetette babérral,
Föld-zsaroló mákkal, zöldséggel, hó liliommal,
S mint a király, úgy élt, amidőn hazatérve napeste,
Várta tömött asztal nem pénzen vett vacsorával.
Rózsa tavasszal, az első birs ősszel neki termett,
S míg a siralmas tél fagya künn a követ hasogatta,
És a folyók iramát közben rianás reteszelte,
Ő maga már puha jácintot vágott le, pörölvén,
Hogy hol késik a nyár melege s mire várnak a szellők?
Méhei leghamarabb fiasítottak, raja legtöbb
Őneki lett, és tajtékos mézet legelőször
Ő préselt; neki volt legdúsabb hársa, fenyője;
És mi virág termő fáin kikeletre kiserkent,
Annyi gyümölcs érett be helyén valamennyinek őszkor.
Kései szilt, edzett körtét ültetni se fáradt,
Végre kökényt, amelyet szilvával megnemesített,
Sőt koronás boglárfát is borivók örömére.
Ámde dalom medrét immár szűkebbre szorítván,
Másra hagyom, hogy e tárgyat majd vegye versbe utánam.
Föl, mi a méhekről zengjünk inkább: Jupiternek
Hálás szíve beléjük mily természetet oltott,
Mert cúrés-nép réz-kürtjére, zajára figyelve,
Táplálták Dicté bércén az egek fejedelmét.
Gyermekeik náluk közösek csak, a városuk éppúgy,
Vasszigorú törvények alatt közös életet élnek,
Ők a tudói csupán, mi a hív otthon s a szülőföld;
S azt se feledve, hogy útban a tél, igyekeznek előre
Nyáron már, s a közösségé, mit eként rajuk elhoz.
Van, ki virágmézet szerződött gyűjteni s izzad
Künt a mezőn; más benn palotáik ölén alapozza
Épp a fa kérgének ragadós enyvével a lépközt,
És keni rá nárcisz könnyét, fölibé fölakasztván
Szívós-sűrü viaszt; más ifju szülötteit óvja,
Mert hiszen ők a jövő; szín nektárt halmoz a többi,
És teli tölti a sejtkamrát csepegő sziromízzel.
Ismét más köteles köpüjük kapujára vigyázni,
Míg föl az égre figyel s az esőfelhőkre a társa,
Vagy lesegíti a visszajövők terhét, a kasokból
- Hadba verődve - herék tunya tömkelegét kizavarván;
S lángol a munka, a méz balzsamfüves illatot áraszt.
Mint amidőn cyclópsok gyors keze mennykövet olvaszt
Lágy vasból, mialatt ez hol teleszívja a fúvót,
Hol kiereszti, amaz sziszegő vasat enged a vízbe,
És a felállított üllőktől búg-nyög az Aetna;
Ők meg csapkodják karjuk roppant erejével
S forgatják felváltva fogókkal az ércet ütemre:
Cécróps méheiben, ha ugyan nagyhoz kicsi dolgot
Hozzámérni szabad, szintén így lángol a tettvágy,
Hogy gyarapodjanak, és mind mást és mást tesz: a vének
Őrzik a házat, a lép s az ügyes ház-héj csak a gondjuk.
Míg fiaik mézfűporral lábszárukon este
Fáradtan szállnak haza, mert szítták a fahéjat,
S szerte a dús hársat, meg a zöld fűzfát, meg a hangát,
Végül a fém-lila jácintot s ama tűzszinü sáfrányt.
Mind egyszerre ül el s együtt lát mind a dologhoz.
Reggel a résen a raj kiröpül, sose vár: a mezőről
Hogyha az esthajnal hadukat hazahajtja, csak akkor
Tér meg a kasba, csak akkor tud gondolni magára;
Zúgva zajong a küszöb s a perem körül akkor az összes,
Majd ha ledőltek már nyoszolyájukon és jön a csendes
Éji sötét, ráhull fáradt testükre az álom.
Ám ha esős az idő, messzibb sose mennek a kastól,
Hogyha meg Eurus ijeszt, az egekben sincs bizodalmuk;
Védő várfalaik mellett isznak csak ilyenkor,
Útjuk kurta, de kis kavicsot szedegetve gyakorta
- Mint ingó ladikot szoktak terhelni viharban -
Szállnak, egyensúlyozva maguk, föl a híg levegőbe.
Főleg a méh-természeten azt bámuld meg azonban,
Hogy soha nász nincs őnáluk, se Venus viadalmán
El nem alél testük, de fiat sem szül vajudással;
Mert ivadékaikat falevélről és puha fűről
Úgy nyalják fel, az országfőt a sok ifju quirísszel
Mind kiszemelve, s emelve viasz-palotát, viasz-udvart.
Gyakran azonban a zord köveken, mikor így tovaszállnak,
Szárnyukat összetörik s a teherrel a lelkük is elvész:
Ily heven ég a virág-mézért keblükben a hírvágy!
Ám noha nincs életsorsuk túl hosszura szabva
(Hét nyárnál nem igen terjed messzebbre határa),
Házi szerencséjük túlél tenger sok időket,
Áll, nem enyészve, nemük s az ükapja ükét ki-ki tudja.
Úgy a királyt sem egyiptomi, sem párthus, sem a széles
Lydia népe nem óvja, miként ezek, és a Hydaspés
Méd vize sem. Míg él, követik mind egy akarattal;
Ám ha kidől, felbomlik a frigy: bontják le a gonddal
Létrehozott lépet, méhsejtjeiket se kimélvén.
Mert a király, ha sürögnek, ügyel mindig: sokaságuk
Őt bámulja, körüldongják, követik sürü sorban,
Sőt gyakran vállukra veszik, pajzs testük a harcban,
És valamennyi örül, sebesülve dicsőn ha eleshet.
Némely bölcs ily példán s ily látványon okulva
Azt hiszi, minden méh az igen finom isteni lélek
Egy-egy kis szikrája, hiszen minden csupa isten:
Nézd a magas mennyet, habözön színét, vagy a földet;
Nyáj, barom és ember, valamint a vadállati csordák,
És ami csak születik, mind néki köszönheti létét;
Hogyha feloszlik a test, ide tér meg idővel a lélek,
Mely soha meg nem hal, hanem élve nyilall a magasba
S fenn az egek boltján csillag lesz újra belőle.
Szent hajlékuk méz-kincsét ha kifosztani készülsz,
Végy legelőbb is a szádba vizet s a kasokba befröcsköld,
Tarts azután oda füstöt, amely mindenfele szétfut.
Mézzel a méh kétszer viselős, kétszer szüretelhetsz:
Kezdd, ha dicső képét Pléias-beli Táygetének
Látni lehet s a megunt habözönt lábbal löki vissza,
Vagy ha kerülve esős csillag-képét a Halaknak,
Lankad a mennyből már keserűen a téli vizekbe.
Mert igen indulatos, ha pedig zavarod, mar azonnal
S mérgez a méh, de vakon-kivetett fullánk-kelevézét
Bent hagyván az ütött sebben, maga is velepusztul.
Ám amidőn rajodat zord téltől féltve, megindulsz
Bús szivükön (hogy apad vagyonuk) s gondolsz a jövőre:
Mézfűvel füstölni vajon s kimetélni kipusztult
Sejtjeiket mire vársz? Ugyanis valamely soselátott
Gyík belenyal, s ama fénykerülő moly evődhet a lépbe.
Lusta herék, mások javain legelők is elérik,
Vagy jön a durva darázs, odatörve nagyobb erejével,
Máskor a mostoha szú; vagy akit gyűlölni Minerva
Nem csillapszik, a pók von bő hálót kapuikra.
S mind üresebb lesz a ház, annál jobban nekidőlnek
Tönkrejutott nemzetségük fölemelni porából,
Csűrt telirakni, virág-porral pótolni a lépet.
Hogyha pedig - hisz a sors, mint ránk, őrájuk is ömleszt
Garmada kórt, és testük küzd nyomorú nyavalyákkal,
Holtbizonyos jeleit könnyen megláthatod ennek:
Mert aki senyvedeges, színt is változtat, alakját
Rút aszkór lepi meg; szomorú gyásztort ül a többi,
Elhúzván lélekhíjas hulláik a házból;
Egybefonott lábbal lógnak mások küszöbüknél,
Vagy kuporognak zárt udvarházukban, a legtöbb
Éhségtől betegen, fagytól dideregve halódik;
Tompábban zúgnak, hosszabban döngnek ilyenkor,
Mint a fagyos szél suttog künn a vadonban időnként,
Mint a dühös tenger, torlódva ha visszatüremlik,
Vagy mint zümmög a sóvár tűz, ha bezárjuk a kályhát.
Itt már illatozó gyantát vess lángra, javaslom,
S nádcsöveken csöppents be nekik mézet, hogy a bágyadt
Méheket így noszogasd-szólítsd a szokott eledelre,
Ízzé tört gubacs is jó még aszu rózsaszirommal,
Tűzhelyeden mellé mustot ha kövérre lefőzöl,
Vess bele csak venyigéről-vett megaszalt szemü szőlőt,
Cécrops mézfüve s orrfacsaró tárnics tetejébe.
Réti virág él künn mégegy, ajakán a parasztnak
Csillagfürt a neve s könnyen rálel, ki körülnéz;
Mert sűrű berket serkent egy szál gyökeréből,
Tűzaranyost, noha sok levelén, amelyek koszorúzzák,
Mélykéktől a sötét vörösig terjednek a színek;
Istenek oltárát gyakran szépíti füzére;
Íze az ínynek elég keserű, szedi mégis a pásztor,
Tarlott völgyek ölén, kanyarában a Mella vizének:
Főzd e növény gyökerét bele jó-szagu bacchusi borba,
S tedd, hogy egyék, kosarad telitöltve, kasuk kapujához.
Ámde ha váratlan mégis minden rajod elhull,
S ifju családot a törzsről nincs fiasítani módod -
Itt az idő, hogy tudd: mit látott Arcadiának
Mestere, mily különöst? a leölt ökrök nem is egyszer
Mint szültek pálló vérükből méhet? Azonban
Kezdjük előbbről és, nagy híre miatt, magasabbról.
Mert hol lent egy dús nép él, pelléi Canópus
Rétjein, ott, hol szétárad s eltesped a Nílus,
Ők pedig ékes-szép ladikon járják be mezőik;
Arrafelé, hol ijeszt íjas szomszédjuk, a perzsa,
S arra, hol átrohan és habját hét ágra szakítván
Zúg ama Víz, a setét indus néptől odatartva,
S hord iszapot feketén az egyiptomi zöld füvelőkre:
Mind e határok közt esküsznek, e módszer a legjobb.
Kezdik azon, választanak egy kicsi szűk, de a célnak
Megfelelő helyet; azt négy fal keretébe szorítják,
S míg alacsony födelet tesznek tetejére cserépből,
Rézsut a négy égtájra falán négy ablakot ütnek,
Majd kiszemelvén egy horgas szarvára tekintve
Már kétéves üszőt, orr-nyílását meg a száját,
Bármint küzd, betömik, bőrét pedig úgy veri botjuk,
Hogy ne szakadjon föl, de a hús szétmálljon alatta.
Erre bezárják, otthagyják, és tömködik oldalt
Tört fagalyakkal, mézfűvel s öntik le fahéjjal.
És teszik ezt, mikor üldözi már a zefír a habörvényt,
Még mielőtt új szín-meze nem rózsáll fel a rétnek,
S fenn a csicsergő nép fészket nem ütött a gerendán.
Közben a lágy csont átfűlő, poshadt melegéből
Bámulatos csodalényeknek hosszú sora támad,
Mely mind mászik előbb, azután zizzen csak a szárnyuk,
Dongva merészen a híg levegőn, fel az égbe, fel egyre,
Míg, valamint nyáron felhőkből zúdul a zápor,
Úgy törnek ki s zengnek, mint vessző az idegről,
Hogyha a könnyű párthus kezd párbajt a porondon.
Vaj' melyik istentől kaptuk, Múzsák, e találmányt?
És ki halandó tett első próbát vele köztünk?

Hajdan Aristaeus pásztor - mondják a regében -
Mert beteg éhségtől minden kaptára kipusztult,
Tempét, Pénéus völgyét, odahagyta zokogva,
S szólt anyjához a szent habnál, hosszan keseregve:
"Ó, Cyréné, Cyréné, kit rejt ez a kútfő,
Engem, az istenség ragyogó sarját, kinek atyja,
Mint föltártad előttem már, thymbrái Apolló,
Mondd, balsorsra miért szültél? és ily szeretetlen
Hogy tudsz lenni? a menny üdvével ezért hitegettél?
Mert a halandó lét gyönyörét, melyet épp hogy elértem,
- Úgy igyekezve gulyám, gabonám gondozni törekvőn! -
Most, noha édesanyám lennél, itt kell, ime, hagynom.
Tépd ki tehát te magad termő fáim, sose töprengj,
Aklom emészd iszonyú lánggal, tedd tönkre a termést,
Vess a vetésbe tüzet, venyigém fejszéd ne kimélje:
Hogyha dicsőségem már nem szenvedheti szíved!"
Meghallotta szavát habi hajlékában az anyja,
Lent, ahol éppen üveg-fényes mílétusi gyapjú
Méregzöld szövetét szőtték körülötte a nimfák:
Phyllodocé, Xanthó, Drymó s mellette Ligéa
(Hó nyakukat ragyogó fürtök fonadéka fedezte),
S Nísaeé, Spíó, de Thalía s Cymodocé is,
Véle Lycórias és Cydippé (szűz ez utóbbi,
Azt Lúcína minap segitette vajúdni először),
Majd Clíó s Beroé, lány-sarjai Óceanusnak,
- Mindkettőn pettyes prém, mindkettőn arany övdísz -
Végül még Ephyré s Ópis, velük Ázsia szűze:
Déiopéa, s a gyors Arethúsa, letett nyila mellett.
Közben szól köztük Clymené Mars régi cseléről:
Mint játszotta ki Vulcánust, vámolta meg ágyát,
S égbeli hány szőtt már kezdettől fogva kalandot?
Míg dalait figyelik s a finom fonal átfut az orsón,
Anyja fülébe Aristaeus zokogása szüremlik
Újra, s azok kristály kastélyukban felijednek
Mind; Arethúsa azonban sok társát, im, előzi,
És aranyos feje megjelenik szétnézni a vízen.
"Óh, e panasz kebeled méltán rettenti - kiáltja -
Mert Pénéus atyád örvényeinél, szomorúan,
Sarjad, Aristaeus, kedvenc fiad áll, keseregve,
Hogy te, hugom, Cyréné, mily gonosz is vagy iránta!"
Megdermeszti e nemvárt hír lelkét az anyának,
S: "Hozd, nosza, hozd ide, menj! a haláltalanok küszöbére
Joggal lép!" - úgymond. Utasítja egyúttal a mélylő
Áradatot, nyisson mezsgyét, ha megindul az ifjú.
Tüstént hegy-nagy hullámok fogták körül ívben,
S öblös ölükben alá, a folyam fenekére ragadták.
Ment a fiú s bámult várán, vizalatti világán,
Barlangos tavain, búgó berkén az anyának,
S nézte - az ár iszonyú pezsgésétől lenyügözve -
Hogy tör a tág földből a világ összes vize széjjel,
Minden tájra; s a Phásist és a Lycust, meg a forrást,
Mely legelőbb az Enípeus mély özönét löki fényre,
Majd Tiberínus atyát, a belé-siető Anióval
Szintén látta, s a sziklákon zúgó Hypanist is,
Mysiabéli Caícusszal meg az Éridanusszal,
Mely ragyogó bikaszarvat hord s a kövér televényen
Egy se rohan sebesebben a rőt tengerbe folyóvíz.
Majd hogy a cseppkő-boltozatos csarnokba besétált,
S hasztalanul hulló könnyét meglátta szemében
Cyréné, sietett anyjának két huga tüstént
Friss forrás-vizet adni neki s nyírt asztali kendőt;
Mások a tálat töltötték, vagy amíg teli kancsót
Tettek elé, oltári tüzön panchájai tömjént
Égettek. "Vedd Bacchus urunk maeóni kupáját
S Óceanusra ürítsük!" - szólt, és Óceanushoz
Esdett anyja, az ős úrhoz, meg a nimfa-hugokhoz,
Kikből száz a folyón él künn, száz óvja az erdőt.
Vesta tüzén színbort háromszor hint el eközben,
Háromszor lobban fel a láng a tető magasáig.
Szíve szilárdul e jeltől, hát így kezdi beszédét:
"Carpathus árján él egy jós, Neptúnus urunknak
Tengerkék fia, Próteus ő, kit a tág habon által
Delfinek és kétlábu lovak vonnak szekerében.
Most épp Émathiát, Palléné partjait indul
Látni, ahol tiszteljük mind nimfák mi s a hajlott
Néreus is, minthogy mindent úgy ismer e látnok! -
Tudja, mi volt, mi van és mit hoz később a jövendő.
Neptúnus kegye plántált ily tudományt a szivébe,
Mert rút szörnyeit és fókáit a tengeren őrzi.
Őt kell gúzsba kötöznöd előbb, hogy a bajnak okáról
S gyógyításáról, gyerekem, kitanítson egészen.
Szép szavakat pazarolnod rá meddő: csak erőszak
Nyitja meg ajkát; hát fogd el részvétlen erővel,
Úgy törd gúzsba; csaló cselein sose győzöl egyébként.
Én leszek az, ki - midőn az egek közepén a nap áthág,
Tikkad a rét és kedves már a tinóknak az árnyék -
Viszlek a vén odujába, hová, ha kifárad a vízen,
Visszavonul, hogy míg alszik, könnyen nekironthass.
Ám ha kezedbe jut is, ha köré veted is köteléked,
Csalni fog akkor is: ölt sokféle vadállati testet.
Lesz ugyanis mihamar vészes vadkan, fene tigris,
Páncélos hüllő, vagy oroszlán, sárgasörényű,
Végre ropogva morajló tűz, hogy eként igyekezzék,
Vagy vékony vízként kikerülni-kicsúszni a gúzsból.
Ám te, fiam, testét mind többször akarja cserélni,
Tartsd annál inkább, zabolázd meg erős kötelékkel,
Míg újból oly alakzatot ölt ezután, amilyenben
Láttad előbb, mikor ott ült még pilláin az álom."
Szólt, meghintve fiát híg-illatos ambroziával,
Mely teljes testén szétfolyt: ápolt haja fürtje
Jó szagot árasztott, a szivét pedig, ím, melegíti
Máris a túleleven tettvágy.
Habmarta hegy alján
Tág üreg áll, hol a víz özönét a szelek megakasztják,
S benn az öbölnek ölén porrá törik össze a hullám.
Pompás rév már rég zivatar-meglepte hajóknak.
Itt rejtette a mélyben el egy nagy szirt zuga Próteust;
Itt bújtatta fiát el, e fény sose járta homályban,
Míg maga ködbe borult s ott várt a közelben a nimfa.
S már szomjával az indusokat perzselte a fürge
Sírius, és fent izzott már a nap is delelőjén,
S fűlt a mező s a folyók tikkadt torkát iszapostól
Fölforralta e hév ragyogás, amidőn ime Próteus
Kelt ki a mélyvízből s a szokott barlang fele lépdelt:
Lába körül pedig ott nyüzsgött a kietlen özönhab
Lucskos népe, fanyar tetejét fröcskölve az árnak,
S már ott künn, vízpart szélén szunnyadtak a fókák;
Ő maga meg, mint pásztor rég, fenn bérci tanyáján
- Hogyha az esthajnal birkáit akolra becsalja,
Mert farkas feni már a fogát bekegő barijára -
Egy sziklára közéjük ül és számlálja a nyájat.
Ekkor Aristaeus, látván, hogy az alkalom eljött,
Nyomban, hogy fáradt testét az öreg veti földre:
Szörnyü rikoltással rátör, kötelével a fekvőt
Összekötözve. De az se feledte cseles tudományát,
Mert csuda dolgokká kezdett alakulni előtte:
Lett tűzzé, csobogó vízzé, végül fenevaddá.
Ám miután egy fortéllyal se tudott menekülni,
Újra csak emberré vált és panaszolta, legyőzve:
"Mondd, te legönteltebb minden fiu közt, e tanyára
Vaj' ki tanácsa hozott? aztán mit akarsz?" Az esengett:
"Jól tudod, ó, Próteus! avagy ártani csel mer-e néked?
Csak te ne csalj! Elibéd minket nyomorunkban a mennynek
Útmutatása hozott, hogy jós-szavadért folyamodjunk."
Így a fiú; s im erőt érez lelkében a látnok,
Már forgatja szemét, melynek zöld fénye sugárzik,
S kínnal a sorsot fölfedvén, szól fogcsikorítva:
"Nem mindennapi lény űz téged ilyen dühödötten;
Nagy bűnért vezekelsz! a szegény Orpheus öl e bajjal,
S ölne tovább, nem is oktalanul, ha a végzet akarná -
Úgy lobog elragadott felesége miatt a haragtól.
Mert tőled menekült a folyó mentén szeretője,
S lába előtt ama nagy kígyót rejtezve a sűrű
Sásban ezért nem látta s eként omlott a halálba.
Sírtak is a dryasok! hugukat gyászolva bezengtek
Bércfokot-ormot; felzokogott Rhodopé kőcsúcsa,
Pangaeus hegye, Rhésusnak Mars-óvta hazája,
S Óríthyia is Actéból, a geták meg a Hebrus.
Férje, sötét gyászát, teknős lantján szelidíti,
S ó, téged sző, szép hitves, téged csak a dalba,
Téged hajnalidőn, téged part-esti magányban.
Taenarus aknáján azután Dís mély kapujáig,
Egy gyilkos ködtől pálló gyászparkhoz is eljut,
Hogy majd lent ama lelkekhez s a mogorva királyhoz,
Kiknek az emberi könny kebelét sose hatja meg, esdjen.
S mind odagyűlnek a híg árnyékok a mély Erebusból,
Körbesereglik e váz-alakok versén elalélván,
Oly sűrűn, amiként madarak hada libben a lombra.
Hogyha leűzi az éj vagy az őszi fagy őket a hegyről:
Férfiak és nők lelkei, elhunyt nagyszivü hősök
És fiuk és hajadon lánykák sokasága, meg ifjak,
Kiknek teste szülőik előtt hamvadt el a máglyán;
Ámde setét-iszapos mocsarával a mostoha, szittyós
Cócytus, meg e gyűlölt láp közönyös vize tiltja
És a kilencszer körbefutó Styx is köti őket.
Sőt a Halál palotája s a Tartarus eumenidái,
Kik hajukat felkontyolják kéklő viperákkal,
Mind ámultak, a Cerberus is hüledezve figyelte,
S Ixíon kerekét a szelek forgatni feledték.
Majd kifelé lábolt, már túl minden veszedelmen,
S elnyert Eurydicéjével, ki mögötte botorkált
(Mint ahogy azt meghagyta nekik Próserpina), majdnem
Fenn járt már, amidőn szerető szive hirtelen eltelt
Őrült, ó, de bocsánandó vággyal - ha bocsánat
Holtaknál van ugyan - s megtorpant épp a küszöbnél,
Hátratekintve mohón-feledékenyen Eurydicére!
Érdeme hát odalett, a kemény zsarnokkal az alku
Felbomlott, hármat dördült az Avernus alatta.
S párja: "Mi sújt le - kiált -, mily bősz harag, engem esendőt,
S téged is, Orpheus? Ím ismét a halálba parancsol
Mostoha sorsom, könnyfátylas szemem álom igázza.
Áldjon a menny, ez az éj engem körülönt iszonyával,
Fogd elerőtlenedő kezemet, haj' nem tiedet már!"
Így szólt és szem elől, mint pára a gyér levegőben,
Ellebegett, ura hasztalanul nyújtotta ki karját
Árnya után, oly sok mindent elmondani néki
Hasztalanul vágyott: ezután nem látta, s az Orcus
Vámosa mégegyszer nem vitte keresztül a fertőn.
Mit tegyen? újra-fogoly felesége után hova menjen?
Hogy könyörögjön a mánokhoz? hogy esengjen az égre?
Hitvese holt-hidegen leng már ama styxi ladikban.
Strymon habjainál, magas ormok alatt, a magányban,
Mint mondják, hosszú hét hónapig egyre siratta,
S jégkeblű barlangok ölén sorsát panaszolván,
Tigriseket szelidít, tölgyfákat emel ki dalával;
Mint a topoly hűsén csalogány kesereg, kinek ádáz
Gazda fiókáit még pelyhes-pőre korukban
Megpillantotta s fészkük letarolta, hogy anyjuk
Ott ül az ágon egész éjjel, nem bírva betelni
Bús panaszával, a messzi mezőn pedig árad a gyászdal.
Írt szerelem vagy nász többé nem is önt a szivébe!
Egymaga jár a hyperboreus havasokban az ifjú,
Rhípaeus mindig deres ormain, és Tanaisnak
Téli jegén, átkozván Díst, adománya hogy' eltűnt,
Eurydicé! A cicón nőket sértette azonban
Ekkora bú - velük élni dacolt - Bacchusnak egy éjén
Szétszaggatták hát, darabokban a rétre kiszórták!
S márvány vállairól leszakadt feje régen a Hebrus
Habjaiban hömpölygött már, oeagrusi tájon,
Ám a jeges nyelv Eurydicét onnét is imádta,
Eurydicét hivogatta, midőn libegett el a lelke,
Eurydicé neve visszhangzott a folyókon, a parton."
Így szólt Próteus és lemerült a fenektelen árba,
Forrt, ahogy elvillant, a habok tajtéka mögötte.
Cyréné még várt, aztán fordult a riadthoz:
"Gyötrő gond, gyerekem, többé lelked sose tépje!
Innen ered minden baj, ezért igyekeztek a nimfák,
Kikkel a mély erdőn táncát Ő lejteni szokta,
Rontani méhesedet. Nekik áldozz hát adománnyal,
Tőlük esengj, a napaeáktól békét, e belátó
Lényektől: veled éreznek, szivük enyhül imádra.
Ámde kifejtem előbb sorban, hogy fogj a dologhoz?
Négy kitünő alakú, gyönyörűséges bikaborjat,
Fenn, a lycaeusi hegy zöld lankáin legelészőt,
S járomszűz ugyanannyi üszőt válassz ki utána.
Négy oltárt is emelj, tündérek temploma mellett,
S átmetszvén a tinók torkát, engedd, hogy ezekre
Folyjon a szent vér, ám fedd el zöld lombbal a testük.
Majd a kilencedszer rádhullt korahajnali fényben
Áldozz Orpheusnak mákot, feledésbe merítőt,
Barna juhot végül s azután nézz szét a berekben,
Ott, ahol Eurydicének is ölsz egy ünőt, örömére."
Nem habozik, megtesz mindent, amit anyja parancsolt:
Indul a templomhoz s ahogy intették, emel oltárt,
Négy kitünő alakú, gyönyörűséges bikaborjat
S járomszűz ugyanannyi üszőt hajtván ki utána.
Majd a kilencedszer kivirult korahajnali fénynél
Áldozik Orpheusnak s azután néz szét a berekben,
Íme csodás tünemény szökken tüstént a szemébe,
Mert a kitárult bordákon, bomló zsigeréből
S gyomrából ama barmoknak, zsongó sürü felleg:
Méhraj özönlik elő, hogy a fák tetejére leszállván,
Mint ruganyos venyigéről fürt, úgy függjön az ágon.

Földjeidet, nyájad hogy gondozd, és hogyan ápold
Fáidat, - ezt zengtem, mikor Euphrátés vize mentén
Nagy Caesar vasa villámlott, osztván az eléhullt
Népeknek jogot és így tört az Olympusig ösvényt.
Engem, Vergiliust, ezalatt oltalmam, a kedves
Parthenopé táplált soha hírt nem adó tudománnyal,
Míg fiatal hévvel zengtem pásztorfuvolámon
Títyrusom, ki a sátras bükk hüvösén heverészett.

Harcokat énekelek s egy hőst, akit Ítaliába,
Trója vidékéről lávín partig, legelőször
Űzött végzete; sok földet, tengert bebolyongott,
Égi erők és Júnó nem-feledő dühe folytán
És sok háborut is tűrt, míg várost alapított,
Isteneit Latiumba vivén, honnét a latin faj,
Alba atyái s Róma magas bástyái erednek.
Mondd, mi gyötörte a menny úrnőjét, Múzsa, hatalmát
Sértve miért érezte, hogy oly sok kínba kevervén
Ezt a kivált jámbor férfit, boritotta ezernyi
Bajjal is? Ekkora hát a harag kebelében az égnek?
Őskori város volt Karthágó, tyrusi gyarmat,
Szemközt épp Tiberínusnak torkával, a távol
Ítaliával: igen gazdag, vad harcra törő föld.
Ezt Júnó, mondják, a világ valamennyi helyénél:
Többre becsülte Samosnál is; szekerét, hadi-vértjét
Itt tartotta s igen vágyott már akkor az úrnő -
Végzete tűrje csak - ezt tenné meg a népek urává.
Ám hire járt, sarjak kelnek majd trójai vérből,
Így hallotta, akik megdöntik a tyrusi várat;
És hogy a párkák azt szőnék: ez a harcra kiváló,
Szélesen országló faj egész Libyát leigázza.
Félt Sáturnus lánya tehát, meg az argosi kedves
Népért vítt első harcát sem tudta feledni
Trója alatt, - de haragja okát: keblébe maródott
Nagy fájdalmát sem; nagyon is mély volt az az emlék,
Hogy Paris úgy ítélt, őt, szépségét lebecsülve,
S marta a gyűlölt nép, meg a felragadott Ganymédés
Tisztje is: ettől gyúlt szive föl, hogy a trószt, kit a tenger
Annyit hányt és kit le nem ölt danaus, vad Achillés,
Messze sodort Latiumtól; így hajszolta sok évig
Verve a sors őket, végig valamennyi hab árján.
Haj, sok bú-baj után született meg a római nemzet!
Már siculus földről, kifeszítve vidáman a vásznat,
Sós özönén siklott érc-orru hajójuk a víznek,
S Júnó még mindig sebeit sajgatta szivében:
"Hát tervemmel - szólt - valljak leveretve kudarcot
S Ítaliába a trójaiak feje mégis elérjen?
Persze, a Sors, az tilt! Bezzeg Pallasnak az argív
Gályahadat lehetett felgyújtva temetni a mélybe,
Bár csak az egy őrült Aiax volt vétkes, Oíleus!
Sőt, Jupiternek gyors tüzeit maga szórta a mennyből,
Vészt kerekítve s a bárkákat szétszórva a vízen,
Azt meg, amint átszúrt szívéből hányta a lángot,
Vad szele kapta fel és taszitotta fokához a szirtnek:
Én Jupiter huga - sőt: felesége - vagyok csak, az égnek
Legfőbb asszonya, már esztendők óta vesződni
Kénytelen egy néppel? De ki lesz ez után, aki Júnót
Tiszteli még oltárán és könyörögve imádja?"
Így forrt egyre az isteni nő, töprengve magában,
Míg csak a déli szelek szigetére nem ért, a viharzó
Aeoliába. Bilincseivel, börtönnel ijesztve,
Aeolus itt egy borzasztó barlang ura, minden
Birkózó szelet és viharos zivatart ide zárva.
Zúgnak is és, zajosan méltatlankodva, morognak
S bőgnek a bérc záránál bent; ám ül jogarával
Aeolus ormán fenn, szivük indulatát szelidítve.
Kell is a zabla, hiszen ha lehetne, a földet, a tengert
És a magas mennyet, felkapva, a légbe sodornák:
Tartva azonban a mindent megtehető atya tőlük,
Barlang vak vermébe vetette be őket, amelyre
Nagy hegyeket helyezett, de királyt is adott, ki a gyeplőt
Szerződése szerint meghúzni-lazítani tudja.
Hozzá fordult most Júnó könyörögve, e szókkal:
"Aeolusom, ki az ég meg a föld ura, nemde a tengert
Nyugtatnod vagy fölverned széllel neked adta?
Ílium úszik, nézd, tyrrhén vizen, óh, a gyülöltek,
Isteneikkel im Ítaliát igyekezve elérni:
Fújj szeleidbe erőt, buktasd a habokba hajóik,
Vagy szórd széjjel s űzd, tépázd meg a tengeren őket!
S akkor: van hét pár nimfám, kitünő alakúak,
Hát legszebbjüket én neked adnám, Déiopéát,
Jöjjön létre e házasság és tartson örökké,
Hogy jeles érdemedért most már mindig veled éljen
És megajándékozzon utóbb gyönyörű gyerekekkel."
Aeolus erre: "Királynőm, hogy mit akarsz, a te dolgod;
Énnekem egy kötelességem van: tenni parancsod.
Hisz te szerezted uralmamat és kegyeit Jupiternek:
Hogy lakomátokhoz leheverhessek, meg e pálcát,
S hogy minden szelek és viharok fejedelme lehettem."
Szólt s a botot, mint egy dárdát, beledöfte a barlang
Szirtüregébe: a szélvészek csordái a résen,
Erre, a föld fele fergeteget fúván, kirohannak.
Végigömölnek a sík habokon: Notus, Eurus a mélyvíz
Legfenekét forgatják fel, zivatarteli társuk,
Africus is nekilát, zuhatag-hegyet ontva a partra.
Rémül a férfisereg, csikorogva ropog kötelük már.
Hirtelen elfödik és tovafutnak a nappal a felhők,
Szörnyü, vak éjszaka hull trószok seregére az égből.
S már dörög is, gyors villámok csillognak a légben
S mindenhonnan a sűrü halál sandít a hajósra.
Aeneásban a vér tüstént megfagy, szive ernyed
S két tenyerét esdeklően felemelve az égre
Így sóhajt: "Ó, hétszeresen boldog, kit a végzet
Trója magas bástyái tövén, a szülők szeme láttán
Már ledöfött. Haj, Tydidés, danaók disze, fénye,
Jobbod a harci mezőn mért kímélt Ílium alján,
S lelkem mért nem oroztad el ott, hol a vadszivü Hectórt
Aeacidés leteríthette, s hol nyugszik a bajnok
Sarpédón, meg ahol Simois sebes árja be soknak
Mossa vitéz tetemét, sisakot-paizsot tovarántva!"
Míg így tépi magát, a vad Északi Szél viharával
Vásznát visszasodorja s föl, felhőkig a tengert.
Roppan szét a lapát, elfordul az orr, a habörvény
Oldalról töri már, meredek víztömbje elönti.
S csüngnek a hab taraján, míg mások a víz fenekéig
Hullnak, ahogy szétválik az ár s a fövenyt fölokádja.
Hármat a lappangó sziklákra Notus lök eközben -
Rettenetes szirt-hátak a vízben ezek, nevük "oltár"
Ítalusul, s a habok szintjén bújnak meg - azonban,
Látni mi borzalom! Eurus is elkap a tengeri síkról
És zátonyra taszít hármat, bekerítve homokkal.
Azt meg, amely lycusok seregét, hűséges Orontés
Népét vitte, egy égbeszökő hullám a magasból
Sújtja faron: még látja fejest kirepülni vezérét;
Míg a szökőár háromszor megpörgeti, aztán
Sebten a torlódó tajték torkába taszítja.
Néha merül csak egy-egy úszó föl a forgatag árban,
Trójai kincs a vizen, hősök fegyverzete, deszkák,
Ílioneusnak erős bárkája sem állja, Abásé,
Éltes Alétésé, nagy Achátésé sem az orkánt:
Mindnek eresztékén besivít az irigy hab, a rések
Nyílnak, a víz ízzé töri-tépi szinig teli testük.
Zaj, zúgás, zivatar, riadalmas tengeri örvény
S vad viharok - mindez Neptúnusnak sok azonban,
Bántja a forgatag is, mely a mélybe hasít: dühre gyullad
S fenséges feje megjelenik szétnézni a vízen.
Látja, hogy Aeneás hada mint hánykódik a habban
S tengeri vész, felhőszakadás is a trószt hogyan űzi.
Ez Júnó csele, húga haragja! felismeri tüstént.
Színe elé szólítja tehát Zephyrust s vele Eurust:
"Így elbíztátok magatok - kiabál -, ti kevélyek?
Mit képzeltek, az én utasításom ki se kérve
Földet-eget beboríthattok vizetek tömegével?
Majd adok én!... de előbbrevaló nyugtatnom a tengert.
Máskor azonban ilyen csínynek keserűbb lesz a böjtje!
Most uratokhoz fogtok futni, rohanva, e szókkal:
Nem neki adta a szörnyü szigonyt, a Habok Birodalmát
Hajdan a sors, hanem énnekem. Ő csak ügyelje lakástok,
Eurus, a nagy szirt-mélyeket; ott legyen úr, a szeleknek
Börtöni, jólzárt odva felett, a saját zugolyában!"
Szól s lecsitítja a vad habokat, hamarébb e szavaknál
És a nehéz felhők közt szétver; a nap ragyog ismét.
Trítón s Cymothoé meg közben a szirtre feneklett
Gályákat tolják le; segít maga is szigonyával,
Rést nyit a roppant zátonyokon, kisimítja a tengert
S könnyű kétkerekű fogatán tükrén tovaszáguld.
S csillapodott a haragvó hab, valamint a hatalmas
Városi népben a düh, mely az alja tömeggel időnként,
Hogyha keservében lázad, köveket dobat, üszköt,
Ám meglátván egy igaz és jeles érdemü férfit,
Mind mérsékli magát s figyelő füllel körülállják,
Az pedig oltja hevük, szivüket szelidíti szavával:
Így símult el az ár, ahogy ott a dagályon az isten
Szétnézett, mialatt szekerén, derüjében a mennynek,
Hajtva hamar lovait, laza gyeplőkkel tovaszárnyalt.
Közben a megtört aeneadák igyekeznek a partra
S fordulnak, mert legközelebb ez volt, Libyának.
Itt mély rejtek a rév; a sziget szűkíti kinyúló
Karjaival kikötővé, hol mind visszatüremlik
S bent az öbölnek ölén porrá törik össze a hullám.
Innen is, onnan is ormótlan bércfok mered égre,
Kőszirtpár, mely alatt tágan, mindig nyugalomban
Alszik a tenger; rá sürü berkek lombfala fénylik
S fent ligetek remegő boltárnya riasztva, sötéten;
Szemben a szirtoldal cseppkőbarlang, vize édes
S több, természet-vájta pad is van benne, kövekből;
Nimfák csarnoka ez. Kötelet, kampós-fogu horgonyt
Erre hajós, tépett bárkájához, sose használ.
Hát összes gályájával, mindhéttel, e révet
Érte el Aeneás; szöknek ki a trószok a partra -
Csordulatig tele vággyal a száraz iránt - s a homokban
Sós létől csepegő, senyvedt testtel leomolnak.
S kezd kicsiholni Achátés már szikrát a kovából
És a tüzet falevéllel felfogván, teszi száraz
Rőzse közé, ott szítja tovább, taplóval a lángot.
Majd a dohos gabonát viszi partra haduk s a cerési
Eszközöket, maradékaikat nekilátva letörten
Kézi-malommal szétzúzni s pergelni parázson.
Aeneás ezalatt felhág egy oromra, hogy onnét
Lásson a tág tengerre, ha tán ide tért a viharvert
Antheus vagy Capys is, vagy a phryg kétrend-evezősök,
Vagy paizsok boritotta magas tatján ha Caícus.
Hát gályát sehol, ellenben csavarogni a parton
Megpillant három szarvast; nagy csorda mögöttük
És az egész hosszú sereg ott legelészget a völgyben.
Állott lesre, ragadta kezébe az íjat azonnal
S gyors nyilait, melyeket vitt híven utána Achátés,
És leteríti vezéreiket legelőször, a büszke
Ágas agancsu bikákat, majd sürüjükbe nyilazván
Fölveri és a vadon csalitokba bekergeti mindet;
S nincs pihenése, amíg le nem öl hét jókora példányt
Nagy diadallal, hogy legyen annyi, ahány a hajója.
Majd megy a révbe s a társak közt szétosztja a zsákmányt.
Bort is ad: evvel az isteni hős, ama kedves Acestés
Merte edényeiket tele még Trínacria partján,
S szól szívük szomorúságát szűntetve szavával:
"Kedveseim! hisz a bajt ismerjük már mi eléggé,
Óh, a kutyábbakat is - lesz isten majd, aki megszán.
Vagy nem vagytok-e túl a dühös Scyllán, a dübörgő,
Mély-üregű szirten? ti, akik láttátok a cyclóps
Bérceit is! ne remegjen ezért, gyáván sose féljen
Lelketek! egykor öröm lesz tán gondolni ezekre.
Hogy van ezer vész és válság, az igaz, de az útunk
Csak Latium fele tart, hol mint megigérte a végzet,
Békés hon vár ránk; s ott támad Trója fel ismét.
Bírjátok ki! az életetek még kell a jövőnek."
Így szól, s bár iszonyú kétely mardossa a lelkét,
Arca reményt színlel, búját szívébe szorítja.
Ők meg kézbe veszik, készülve ebédre, a zsákmányt:
Fejtik a bőrt le a bordákról, vágják ki a belrészt,
Mások szétszelik és húzzák fel nyársra a rángó,
Friss húst, üstöket állít és szít lángot a többi.
S ott, a fövenyre feküdve, kövér vaddal teletöltik
És erejük megujítani rá ó-borral a gyomruk.
Majd miután jóllaktak mind, megbontva az asztalt,
Sok társuk tűntét hosszan, keseregve siratják;
Félnek is és bizakodnak is: azt higgyék-e, hogy élnek,
Vagy végük, s a hivó szavakat többé sose hallják?
Aeneás a kegyes különösképp bátor Orontést
és Amycust gyászolja, Lycus hulltát is azonban,
Majd a vitézi Gyást, azután a vitézi Cloanthust.
S vége szakadt már mindennek, hogy az égi magasból
Juppiter épp a hajók-besuhanta vizekre tekintett
S látva a lent terülő sok földet is és a lakosság
Tömkelegét, szemeit Libyára szegezve megállott.
És szive gonddal volt teli már, amikor szomorúan,
Könnyeitől ragyogó szemmel Venus állt meg előtte
S így szólt: "Ó, ki örök hatalommal igazgatod isten
S földilakó sorsát és villámoddal ijesztesz,
Aeneásom ugyan, meg a trósz teneked mivel ártott
Oly cudarul, hogy a föld számukra, pedig bajuk annyi,
Ítaliába utaztuk előtt, mindenfele zárva?
Bár hogy' igérted: az évek perdültén, megujúló
Véréből Teucrusnak erednek a római törzsfők,
Ők, kik szárazat és tengert egyaránt leigáznak -
És most mégis e terved, apám, másikra cseréled?
Trója bukásán, bús hulltán pedig egy, mi vigasztalt,
Hogy bal sorsuk után jobbnak kell jönni, latoltam.
Nem! nyomorítja a rossz csillag, mint annak előtte
Embereim! sose lesz hát vége, nagy úr, bajaiknak?
Anténornak, lám, lehetett az achív gyürüjéből
Elmenekülnie és behajózni az illyri révbe
S bizton a messzi liburnoknak földjére hatolván
Túlmehetett a Timávuson is, hol zúg folyamárja
S mint tenger tör a tájra kilenc torkával a hegyről.
Mégis a teucroknak székvárat emelt, Patavium,
Így hívják, ő meg felakasztva a trójai fegyvert
S népének nevet adva, pihen békében azóta:
Csak mi, a véreid, egykor akiknek a mennyet igérted,
Hányódunk a hajók hulltán - egek! - annak az egynek
Kénye miatt, italus partunktól messze dobatva.
Hát ily bért kap a jó? jogarunk így nyújtod-e vissza?"
Elmosolyodva a menny s a halandók atyja, oly arccal,
Melyre az ég kiderül, s a viharfelhők eloszolnak,
Lányát lágyan megcsókolta s válaszul így szólt:
"Csak sose félj, Cytheréa, tiéid végzete biztos;
Látod még Lávíniumot, meg a sorsuk-igérte
Város kőfalait, s égig felemelheted egykor
Nagyszivü Aeneásodat, én szavamat ma is állom.
Bár, hogy a végzet titkairól leemeljem a fátylat
S bővebben szóljak, tudd meg, hisz e gond gyötör úgyis -
Ítaliát ez a hős iszonyú csatavészbe ragadja,
Vad népét letöri s törvényt alkot, falat állít
S három nyáron tart Latiumban uralma, miközben
Majd a levert rutul is három telet ér meg alatta.
Ám fia Ascanius, hívják úgy is, hogy Iúlus -
Ílus volt azelőtt, míg állt honuk, Ílium épen -,
Sok hosszú hó fordultán gyakorolja hatalmát:
Harminc évi körig; de Lavíniumát odahagyván
Székhelye majd a nagy Alba lesz, itt fog emelni erődöt.
És e helyen jogaruk Hectórnak utódai teljes
Háromszáz évig megtartják, míg a királylány,
Ília papnő nem szül Mars istennek ikerpárt.
Rómulus áll ezután élére a népnek, a nőstény
Farkas-dajka fakó szőrén viduló, ki nevéről
Népét rómainak híván, Marsnak falat épít.
S nem szabok akkor időt, se teret birodalmuk elébe,
Minden uralmat örökre nekik fogok adni. De Júnó,
Ő, ki ma földet, eget, tengert felijeszt, a kegyetlen,
Szintén változik, és a világ e togás fejedelmét,
Majd vetekedve velem dédelgeti római néped.
Így döntöttem. Az évek perdültén pedig eljön
Oly kor is: Assaracusnak e háza legyőzi Mycénaet
S Argost és a hires Phthíát is igába alázza.
Mert e nemes vérből fog eredni a trójai Caesar,
Híre eget ver, eléri az Óceanust birodalma
S Július, így nevezik, mely idézi hatalmas Iúlust.
Őt te, kinek Kelet is zsákmánya lesz, egykor a mennyben,
Itt fogadod vígan, hogy majd könyörögve imádják.
S háboru nem lesz már, szelidülnek a vad korok akkor;
Vesta s az ősi Erény, Remus és testvére Quirínus:
Törvényt ők szabnak; szörnyű kapujára a Harcnak
Meg nagy acél-reteszek nehezülnek; a vad-szivü Vérszomj
Így kuporog, zord kardjai közt, keze-hátrakötözve
S habzó szájjal, a száz érc láncban üvölt csak a dühtől."
Így szólott és küldte le Máia fiát a magasból,
Hogy szivesen nyíljék meg Karthágó s az uj ország
Teucer népe előtt, s aki mit sem sejt egyelőre,
Gátlójuk Dídó se legyen. Felszáll az evezve
S által a nagy levegőn lesuhan sebesen Libyába.
S már teszi is tisztét és égi parancsra a púnok
Zord szive enyhül a teucrok iránt, de kivált a királynő
Kezd lelkébe belátást és békét befogadni.
Ám kegyes Aeneás, ki szemét le se hunyta az éjjel,
Fényleni gyúlva a kedves nap, feltette magában,
Hogy szétnéz a vadon tájon: hova verte a szélvész,
Mely partokra? s az erdőt, mit lát, lakja vaj' ember
Vagy csak vad? hogy a híveknek hírt mondjon utána.
Bárkahadát, amelyet bércek boltmélyei védtek,
Reszketeg árnyu falombok alá, a berek sürüjében
Rejti el; aztán megy, vele nincs is más, csak Achátés,
Két széles vasu lándzsáját úgy rázza kezében.
Ám a csalit közepén jön elé egyszer csak az anyja,
Szűzi ruhában, szűz arccal, hord spártai fegyvert,
Mint ama thrák-honi Harpalycé, mikor űzi szaladni
Ménjeit és a sebes Hebrust megelőzi futásban.
S mint a vadásznőnek, most könnyű íj van a vállán,
Szélnek hagyja haját, és míg lefolyó ruhaöble
Szedve csomóban elöl, csupaszon két térde kivillan.
"Hej, deli hősök - szól -, valamely hugom erre hiúznak
Pettyes bőrében, hátán puzdrával, esetleg
Habzó vadkant űzve, amint riogatva ijeszti,
Nem láttátok-e véletlen kószálni magában?"
Míg Venus ezt mondotta, Venus fia válaszul így szólt:
"Nem, hugaid nem hallottuk, nem láttuk e tájon.
Ámde kinek tiszteljünk szűz téged, hisz e termet
És ez a hang nem földi halandóé; ki vagy? isten?
Tán Phoebus huga! vagy nimfának lenni dicsekszel?
Szánj meg azonban, bárki vagy is, könyörülj bajainkon
S mondd, milyen égalj, mily tájéka e part a világnak,
Hol most hánykódunk? sose láttuk e földet, e népet,
Úgy bolygunk ide vetve szelek, zuhatag habok által -
S tulkot taglózunk oltáraidon, ha segítesz."
Erre Venus: "Nem, tisztelet engem eféle nem illet.
Minden tyrusi szűznek van puzdrája s a lábon
Bíborszín sarut így felkötve viselni szokásos.
Tyros agénori városa, pun birtok, melyen álltok;
Míg a határ az örökké harc-sóvár Libyáé.
Itt egy tyrusi nő, Dídó ül a trónon azonban,
Bátyja elől menekült ide. Ám nagy ügy ez, szövevényes,
S én most épp csak fő vonalát vázolva mesélem.
Férje Sychaeus volt, pun földön a legtehetősebb,
Kit szívből szeretett a szegény asszony, hiszen atyja
Mint szüzet adta neki s csupa jó jellel, feleségül.
Csakhogy a tyrusi fő-hatalomba a bátyja telepszik,
Pygmalion, minden szörnyek legszörnyetegebbje.
Kelt is gyűlölet őköztük! S ez utóbbi Sychaeust,
Orvul az óvatlant, oltáránál leteríti
Vak kincs-vágyában, huga üdvét semmibe véve,
Sőt a gonosz még gaztettét leplezni is álnok,
Nap nap után hitegetve szegény, bútól beteg asszonyt.
Ám álmában eléje lebeg temetetlen urának
Szellem-alakja, csodás sápadt arccal, mutogatván
Tőr átverte szivét és oltárát, ama szörnyűt,
Egyben háza sötét gazságait is kibeszéli.
Azt javasolja: hazájából fusson, de rohanvást,
S útjukhoz kincsek tömegét fedi fel segitendő,
Titkos ezüst s arany ősi, nem is sejtett sokaságát.
Dídó megriad és hiveket gyűjt, hogy meneküljön.
S jönnek a zsarnokot izzóan gyülölők, gyülekeznek
Mindazok is, kik rettegnek tőle; s telitöltik
Kézre kerítve az épp utikész gályákat. A kapzsi
Pygmalion vagyonát viszik el vizen. Élen egy asszony!
És ide értek, ahol most felmagasodni e várat,
Új Karthágó nagy falait szemlélheted immár
S földet vettek, amelynek e tettükről neve Byrsa,
Mert ennyit bírtak bekeríteni egy bika-bőrrel. -
Ámde ti kik vagytok? mely tájról jöttök e partra
És hova tartatok itt?" Az minden szót a szivéből
Tépve ki, válaszként így sóhajtott keserűen:
"Isteni nő! ha elölről vágynál hallani sorsunk,
S én mindazt felidézném, mit tűrtünk: az Olympus
Csukná már kapuját, nyelné el az Éj is a Nappalt.
Minket az ős Trójából hajt ugyanis - bizonyára
Hallottad már Trója hirét - sok tengeren űzve
S vert véletlen a vész Libyában e partra. Különben
Aeneás vagyok én, a kegyes, ki hajóin a harcból
Megmentett honi isteneit viszi, hírem eget ver.
S mert nagyapám Jupiter, megyek Ítaliába - hazámba.
Húsz gályán szálltam ki a phryg tengerre, miközben
Istenanyám vezetett, így jártam végzetem útját;
Hét ha maradt, azok is megtépve habok, vihar által.
S én, idegen koldús, kerülöm Libyát ma, e pusztát,
Mert, jaj, számkivetett Európa, de Ázsia szintén."
Ám Venus unva e sok bú-bajt, belevág szava közbe:
"Bárki vagy, életadó levegőt nem az ég kegye nélkül
Szívsz, úgy vélem, hisz csak elérted e tyrusi várost.
Hát folytasd utadat, várában vár a királynő.
Sőt utitársaid is mind élnek, a szél lecsitultán
Gályahadad kikötőbe kerül, kijelenthetem immár,
Hogyha ugyan jól oktattak jósolni szülőim.
S most odanézz! száll hat pár hattyu repesve az égen,
Még az imént Jupiter mennyből lecsapó madarától
Mind menekült; ám már letekintenek és el is érvén
Hosszu csapatban, jól látszik, megszállnak a földön:
Mint fel-felröppennek ezek s enyelegnek, a szárnyuk
Csattogtatva s krúgatván fönt körbe keringnek,
Révbe rajod' dagadó-duzzadt vásznakkal az ifjak
Így vezetik, vagy tán be is értek már az öbölbe.
Hát folytasd utad és menj, merre mutatja a mezsgye."
Szólt és elfordult; ragyogott rózsás nyaka; áradt
Ambroziás fürtjéről messze az isteni illat;
Visszaomolt ruhaleple, lehullt sarkig; tovaléptén:
Vérbeli istennő, most meglátszott! A futóban
Ekkor ráismert anyjára, utána kiáltott:
"Hát te is, ó, te konok, nem tudsz mást, ámitasz engem?
Csalfa, tünő árnnyal, fiadat? De kezem kezed érni
S hallva igaz szavaid, szólnom hozzád sosem engedsz?"
Így korholja s a bástyákhoz ballagva megindul.
Ám Venus istennő bő ködtakarót kerekített,
Sűrü gomolyfelhőt rájuk, hogy senki se lássa,
Senki se illethesse a vándorokat, vagy akárcsak
Jöttük okáról faggatván feltartsa is őket.
Avval elindul, száll vígan házába, Paphusba,
Hol szentélye van, és száz oltárát szagosítják
Mindig friss koszorúk, s ég rajtuk a sábai tömjén.
Közben, amerre mutatja az út, ezek is nekivágnak
S fenn járnak már egy dombon, mely a várra benyúlván
Éppen a szemben erőd-tornyokra tekint tömegével.
Építményeik Aeneás csak nézi; hol egykor
Viskók: most élénk nyüzsgés, kapuk és köves uccák.
Jár-kel a tyrusi nép fürgén: egy rész falat épít,
Várat emel, másnak kősziklát tol keze közben,
Vagy házhely-kijelölni von épp körülötte barázdát.
[S ott a senátus is, ad már törvényt, tisztviselőket.]
Itt meg a révet mélyítik, de a színkör alapját
Arra alább szintén, nagy sziklákból a hatalmas
Oszlopokat fejtik néhányan, színpadi díszül.
Mint a virágos rét kora-nyári napos derüjében
Fárad a sok méh, míg a faj ifju szülötteit ottkünn
Útra bocsátja, s vagy szirupos nektárt nyom a lépbe
És teli tölti a sejtkamrát zamatos sziromízzel,
Vagy lesegíti a visszajövők terhét, a kasokból
- Hadba verődve - herék tunya tömkelegét kizavarván;
S lángol a munka, a méz balzsamfüves illatot áraszt.
"Ó, ti szerencsések, kiknek már készül erődje!"
Sóhajt Aeneás, a magas vár-falra tekintve.
Aztán, úgy beoson, köd-bundájában, a nyüzsgő
Népeken át, hogy - bár hihetetlen - senki se látja.
Árnyatadó, kedves liget állt közepében a várnak,
Hol kezdetben már táltos hadimén koponyáját
Ásta a tengeri vész kisodort poenus fel a földből.
Jósjel volt ez Júnótól, hogy örökre vitézlő,
Fennmaradó, leleményes nép fog válni belőlük.
Sídoni Dídó itt, Júnót megnyerni akarván,
Drága ajándékkal gazdag szentélyt alapított,
Lépcsősor vezetett föl réz-küszöbéhez, a félfán
Réz volt kapcsa, az ajtószárny érc sarka csikorgott.
Félelmét e csalit csititotta először, ügyében
Itt mert Aeneás egy új látványra remélni,
S bízni: a balsorsot boldog derü váltja fel ismét.
Mert a királynőt várva amíg szemléli a szentély
Pompáját, a szerencsét, mely beragyogja a várost
S bámul: a sok művész egymást mint kelt megelőzni
Míves munkákkal - hát Ílium ostroma képét
Látja s rendre világhíres viadalmait ottan
S Atrídést, Priamust, valamint a velük vad Achillést.
Sírva megállt: "Van-e hely - szólt -, oly zug, bárhol, Achátés,
Mely nincs még teli balsorsunk hírével e földön?
Ez Priamus! megkapta jutalmát hát a dicsőség;
Mert van a tárgyaknak könnyük: szánják a halandót.
Nincs mért félned ezért; hírünk hasznos lehet inkább."
Szólt s a hiú fali-képekkel nem bírva betelni,
Sűrű sóhaja kel, s arcát elözönlik a könnyek.
És szemléli tovább, hogy a grájok Pergama mellett
Mint futamodnak meg, nyomon űzve a trójaiaktól,
Itt meg a phrygek Achilléstől, ki kocsin tör utánuk.
S ráismer Rhésus hószín sátrára is ottan
S felzokog: ezt első álmunk idején a kegyetlen
Tydidés rontotta le vad harcban, s a tüzes-gyors
Táltosokat, mielőtt felüdültek volna füvétől
Trójának vagy a Xanthusból, telepükre terelte.
Másfelöl ott a szegény fiu, Tróilus is, fut, a fegyvert
Messzehajítva, ki bár gyengébb, meglepte Achillést:
Csüng le hanyatt, lovak-elragadott szekerén, de a szíjat
Most is tartja, s amíg tarkója s fürtje a földön,
Árkot szánt a belévert dárda utána a porban.
Íme az íliadák hajuk összezilálva azonban
Mennek a mérges Pallashoz könyörögni kegyelmet.
Köntös a karjukon, és kebelük verik, úgy vezekelnek,
Ám elfordul a szűz, rájuk se tekint, csak a földre.
Ílium alján háromszor hurcolta Achillés
Hectórt körbe s a hült tetemért követelt aranyércet.
Akkor tört fel csak keserű zokogás kebeléből,
Hogy hadizsákmányát, kocsiját s meglátta barátja
Holt testét s Priamust, aki puszta tenyérrel esengett.
Nézi magát is: achívi vezérekkel verekedve,
Látja Kelet seregét s a setét Memnont gerelyével.
Itt félhold-paizsú amazon csapatával a hadban
Penthesiléa lobog, pőrén ring melle, alája
Bajnoknő módjára arany boglárt köt, a harcban
Szűz létére a férfiakat fárasztja erősen.
Dardanus Aeneás míg ezt lenyügözve csodálja
S csak nem bír eltelni a látvánnyal sehogyanse,
Jő a királynő egyszercsak, Dídó, a világszép,
S szentélyébe belép ifiak népes seregével.
Éppen olyan, mint Eurótás fövenyén, vagy a Cynthus
Hegyfokain Díána, midőn örvénylik a kartánc,
S ott kavarog körülötte ezernyi oréas; ilyenkor
Puzdrát hord s ahogyan halad ott, szebb nincs nemenyésző,
Hogy Látóna szivét az öröm megtölti titokban:
Így jár-kel Dídó is övéi között mosolyogva
S kormányzásra tanít és sürgeti közben a munkát.
Majd a magas trónszékre, az istennő küszöbénél,
Templomi boltja alatt, testőrök közt letelepszik.
Ott törvényt, jogot alkot, igazsággal megitéli,
Vagy sorshúzással, kire mennyi dolog nehezedjék:
Aeneás nagy csődületet lát hirtelen ekkor,
Antheus és Sergestus jő s a vitézi Cloanthus -
Jönnek a teucrok fel, kiket elszórt vak viharával,
Ámde kitett idegen, távol tájakra a tenger.
Elbámul maga is, de Achátés is, hive: tépi
Gond-öröm őket, már égnek karjukba borulni,
Csakhogy a meglepetés lelkük még nyugtalanítja.
Tartózkodva tehát köd-leplükből ki-kilesnek:
Mint alakult sorsuk, hol hagyták harci hajóik
S mért jöttek? Jöttek pedig ők követül, menedéket
Esdeni, s útjuk e szentélyhez vezetett a zsivajban.
Átlépvén küszöbét s megnyerve jogát a beszédnek,
Ílioneus, legvénebbjük fog szóba, szelíden:
"Úrnőm, kit Jupiter kijelölt új várat emelni
És hogy e dölyfös törzseket itt törvénybe te törjed,
Most mi szegény trószok kérünk: oly sok habon űzött
Minket a szél, szánj hát, vad tűz ne eméssze hajóink,
S nézze szemed jámbor népünk bajait behatóbban.
Nem hadakat hoztunk, hogy házaitok Libyában
Feldúljuk s a haráccsal tán a föveny fele fussunk;
Nem lakik ily fennhéjázás kimerült sziveinkben.
Ám van egy ország, hangzik gráj neve Hesperiának,
Termékeny televényű föld, ősrégi, had-értő;
Oenotrus nép lakta; de most - az a hír - az utódok
Ítaliának mondják már, fejedelme nevéről.
Erre hajóztunk - - -
Csakhogy a vízről ránk támadt viharával Oríon
S vak szirtekre sodort a szünetlen déli szelekkel,
Majd hogy a hab győzött, szétszórt színén, meg a zordon
Zátonyokon - kevesen tudtunk csak a partra kiúszni.
Ámde miféle faj ez, mily barbár föld, amely eltűr
Íly erkölcsöt? - alig léphet lábunk a homokra;
S törnek ránk, tiltván a föveny szélén meg is állnunk.
Hát ha lenéztek már embert és emberi fegyvert,
Csak félnétek! az ég megjegyzi a jót, de a bűnt is.
Volt fejedelmünk, Aeneás: kegyesebb soha nála
S jogszeretőbb nem volt, se nagyobb, viadalban, a karddal.
Hogyha megadta a sors, hogy nem halt meg, ha az élet
Még átjárja, s árnyak sem kötözik le kegyetlen, -
Nincs mért félnünk. S nem bánod te se meg, ha segítesz.
Városaink, hadaink vannak siculus-honi parton,
S ott van Trójából számunkra a híres Acestés.
Tűrd, hogy a révbe vigyük hát vész-tépázta hajóink,
Adj vadon-erdődből fát árbochoz s evezőhöz
S Ítaliát Latiummal hagyd - ha visz Ítaliába
Út s ha urunk, híveink ugyan élnek - vígan elérnünk;
Ám ha vigasz már nincs, ha az ár elnyelt Libyában
Téged is édesapánk, teucrok legjobbja, s Iúlust
Sincs már látni remény, leljük legalább fel, ahonnét
Jöttünk, Sícaniát, révét s a királyi Acestést."
Így szólt Ílioneus; egy emberként helyeselte
Minden dardán - - -
Erre viszont, lesütött szemmel, Dídó felel; ennyit:
"Szűnjék gondotok, ó teucrok, szivetek ne szorongjon.
Mostoha helyzetem, az készt így cselekedni, s uralmam
Kezdeti volta, hogy őrökkel védessem a partot.
Hát ki ne ismerné Tróját, ki az aeneadáknak
Népét, hős hadait s a világhírű tusa lángját?
Ennyire púnoknak, minekünk, nem kérges a keblünk
És ily távol a Nap sem fogja lovát be Tyrustól.
Tágterü Hesperiát, sáturnusi hont, vagy Eryxnek
Földjén bár válasszátok fejedelmi Acestést,
Támogatom s utatokra segítve javakkal eresztlek.
Hogyha pedig, társként, le akarnátok telepedni,
Váram, a most-születő, tietek; föveny-ágyra a gályát!
Tyrusi vagy trósz egyformán kedves lesz előttem.
Aeneást, a vezért, is vajh csak visszasodorná,
Mely tovavitte, Notus! De kerestetem addig is: erdőt,
Várost, megnéznek hiveim mindent Libyában,
Nem kószál-e vajon valahol fövenyünkre kivetve?"
Aeneás is, Achátés is buzdulnak e szókra,
Bújnának ki a ködlepedőből már, de sietve.
Aeneáshoz eként szól hát legelőször Achátés:
"Istennő fia, mit vélsz minderről? Hiszen összes
Társunk megmenekült, épségben ügyed: veszed észre?
Egy a hiányzó csak, ki a tengervészben előttünk
Pusztult el; de egyéb minden ma anyád igazolja."
Még ki se mondta, midőn felhő-bundájuk eloszlik,
S áttetsző derüvé tisztul ki a lég körülöttük.
Ott állt Aeneás, ragyogó fény szőtte be, arca
S alkata isteni volt; hiszen anyja lehelte hajának
Napragyogását, azt az igéző bájt a szemébe
S ifju pirosságát: művész tud ilyent csak elérni,
Hogyha fehér elefántcsontot munkál ki kezével
S színmárványt, parusit, vagy ezüstöt sárga arannyal.
S ő a királynőhöz fordult - ámultak a népek -
Így szólván: "Ki után ti kutattok, im itt vagyok épen,
Trójai Aeneás, örvényeiből Libyának.
Ó, te, ki Trója nehéz sorsán egyedül könyörültél,
S bennünket, danaok' szárazföldön-vizen egyként
Megfárasztott-ínséges maradékait, annyi
Vészek után házadba fogadsz: nincs mód kifejeznünk
Hálánkat, Dídó, se nekünk, se e földi világba
Számkivetett dardánoknak, kik szerte bolyongnak.
Ám ha van isten, a jót szerető, ha akármit, akárhol,
Ér az igazság még s a nemes tett édes a szívnek,
Adja jutalmad az ég. Ó, boldog a század, amely szült
És szüleid, kik ilyennek tudtak nemzeni téged!
Míg tengerbe folyó ömlik, míg bérc-falon árnyék
Körbeoson, míg csillagnyáj legelészik az égen,
Tiszteleted, dícséreted és neved el nem enyészik,
Bárhova szólít is sorsom." Mondotta barátját,
Ílioneust jobbjával, a ballal ölelve Serestust,
Majd a vitézi Gyást, azután a vitézi Cloanthust.
Ámul a sídoni Dídó már láttán is a hősnek,
Még inkább nyomorán, aztán szót szólva kimondja:
"Istennő fia, mily balsors meritett bele ennyi
Nélkülözésbe? s e szörnyü vidékre ki végzete kerget?
Hát te vagy Aeneás, Venus és dardán Anchísés
Sarja, akit szült édesanyád a phryg Simoisnál?
Most jut eszembe, hiszen Teucer Sídonban is ottjárt,
Bélushoz sietett - miután földjéről elűzték -
Új haza végett; Bélus atyám volt és az időben
Épp Cyprusban dúlt, sikerült is győznie ottan.
Trója elestéről akkor hallottam először,
Rólad is és a pelasg fejedelmekről veled együtt.
Értékelte az ellenség is a teucrokat, ősi
Teucrusi törzsből származnak maguk is, dicsekedtek.
Rajta tehát, daliák, gyertek palotánkba, utánunk!
Hányódtam magam is hosszan, míg végre hasonló
Sors a tiétekhez kivetett rálelnem e földre:
Ismerem én a nyomort, tud e szív könyörülni az árván."
Így szól s Aeneást fejedelmi lakába kiséri,
Templomi hálaadást rendelve el egyidejűleg.
Majd a hajós-társakról is gondoskodik: elküld
Száz nagy, göndör-szőrü, kövér disznót, ugyanannyi
Bárányt - anyjukkal - valamint húsz ökröt a partra,
Hogy legyen ünnep e nap - - -
Bent ezalatt palotájában fejedelmi a pompa,
Díszes termeinek közepén lakomára teríttet:
Büszke remekművek, bíbor takarók sora fénylik
S terhes ezüstnemü asztalain, melyeken szinarannyal
Vésve atyáiknak nagy tettei látszanak, annyi
Hős története, hosszan a nép születése korától.
Aeneás, aki most se felejti, hogy egy fiu atyja,
Küldi eközben a gályákhoz sürgősen Achátést,
Mondja el Ascaniusnak e dolgokat és idehozza;
Ím, szerető szive Ascaniust sose tudja feledni.
És, miket Ílium üszkeiből mentett ki, parancsol
Hozni ajándékként egy arany-hímzésü palástot
S egy sáfrányszin akanthusszal szőtt asszonyi fátylat,
Drága diszét Helenának, az argívnak, kinek adta
Léda, az anyja; tilos nászára az elviszi később
Pergama felvárába, midőn odahagyja Mycénaet;
Kéri ezenkívül jogarát még Ílionénak -
Ő Priamusnak volt legidősebb lánya -, a gyöngyös
Nyaklánccal s a köves, szinarany kettős-koronával.
Mindezekért a hajókra siet, sebtében, Achátés.
Ám új cselt, új tervet főz ezalatt Cytheréa:
Sarja, Cupídó, változzék a kis Ascaniusszá,
Úgy jöjjön s adományaival lobbantsa a lelkes
Úrnőt lángra, szerelmi tüzet szítván velejében.
Udvari ármány, kétszínü tyrusiak - szive retteg.
Álmában meg a bősz Júnó zaklatja naponta,
Így szárnyal szava hát szárnyaska fiához, Amorhoz:
"Gyermekem, én nagy erőm, benned minden bizodalmam,
Hisz Typhón-leverő tüzein te: mulatsz csak atyádnak,
Hozzád esdek hát, fenségedhez, könyörögve.
Tán tudod azt, a boszús Júnó mint űzi öcsédet,
Aeneást dühösen minden parton s vizen által,
Hisz fájdalmaimat fájlaltad már nem is egyszer.
Most meg a pun Dídó köti le s csábítja szavával;
S engemet elborzaszt ez a nagy júnói barátság:
Tétlen aligha ül ő az ügy ily döntő alakultán.
Hát szerelem kötelébe keríteni s ejteni tőrbe
Vágyom az úrnőt én, hogy más hatalomra ne hajtson
S erre az Aeneást, mint én, úgy fogja imádni.
Mint vidd végbe, azonnal rátérek: ki ma kedves
Apja kivánságára a sídoni várba sietne
S elvinné a vizek vészéből s Trója tüzéből
Megmaradott kincsét - a királyfira épül a tervem;
Őt álomba csitítom, felcsempészem utána
Ídalium csúcsára, Cythéra hegyére esetleg,
Hogy ne gyanítsa a cselt s házamban csendbe maradjon.
Öltsd fel alakját hát, csak egy éjre, tovább ne, fiúként
Arcod, mint a fiúnak, olyan legyen, úgy hogy a pompás
Ételek és italok közepette epedve ha Dídó
Átölel és az ölébe von, és mézédesen ajka
Rád tapad ott, rejtett lángot szíthass a szivében
S meg tudd ejteni mérgeivel titkos szerelemnek."
Szótfogadott gyönyörű anyjának Amor, levetette
Szárnyait és ment már vidoran, mímelve Iúlust.
Erre Venus szeliden szendert lehel Ascaniusra
És az ölében tartva puhán viszi őt ligetébe,
Ídaliába, ahol hajló majorána-virágok
Illata folyja körül, hüvös árnnyal igézve az ormon.
Közben Achátésszel megy, ahogy megigérte, Cupídó
S drága ajándékuk viszi vígan a tyrusiaknak.
És amikorra betoppan, már kifeszítve az ékes
Mennyezet, ott ül alatta arany nyoszolyán a királynő;
Aeneás atya is jön, utána a trójai ifjak,
Mind lefeküsznek a rőt heverő-székekre. A szolgák
Kézlemosásra vizet, később símára lenyírott
Kéztörlőt, ezután kenyeret hoznak be kosárban.
Bent ötven rabnő: ők rakják tálba az étkek
Hosszu sorát, s a penátok elé ők lépnek a tűzzel;
Száz mást és velük egy-koru rabszolgát ugyanannyit,
Tölteni asztalaik teli tálakkal, poharakkal,
Szintén alkalmaznak. A számos tyrusi vendég
Most a szines heverőkre telepszik a víg palotában.
Ámul Iúluson, Aeneás adományain, ámul
Csábszavain, viruló arcán a kis égilakónak,
Majd a paláston a nép s az akanthusz-aranyszinü fátylon.
Főleg azonban a már romlásához közelálló
S vergődő phoeníciait gyúlasztja epesztő
Lángra e látvány: mind a gyerek, mind dús adományuk.
Az pedig Aeneást megölelve, borulva nyakába
S költött atyjának kielégítvén szive vágyát,
Indul az úrnőhöz. Dídó fürkészi, vagy inkább
Falja szemével s míg öleli s dédelgeti mellén,
Mekkora istent zár be szegény, nem tudja, szivébe.
Annak azonban eszébe jut anyja, Acídalia, s már
Kezdi Sychaeust lelkéből kitörölni a nőnek
És: eleven szeretőt plántál fásult kebelébe.
S már első szüneténél tart a tor; ekkor az asztalt
Megbontják, vegyitőt hoznak be s megkoszorúzzák.
És visszhangzik a vár végig, tág termei zúgnak;
Fent aranyos mécsek sora szórja tüzét a magasból
S fáklyák fényei tépik szét szövetét a vak éjnek.
Drágaköves, szinarany kelyhet kér most a királynő
És ahogyan Bélus s ivadékai Bélus atyának,
Színig tölti nemes borral; csend támad a várban:
"Juppiter, azt mondják, hogy a vendégjogra te őrködsz,
Tedd hát ünneppé e napot, hogy a tyrusiaknak
S trójaiaknak még unokái se - ők se - feledjék.
És most, víg Bacchus, jer elő, jer, jószivü Júnó;
Tyrusi nép, te pedig versenyt vígadj a baráttal!"
Szólt, italáldozatul kilocsolva kicsit poharából,
Majd ajakához emelte a bort; ezután Bitiásnak
Nyújtja kinálva, ki egy hajtásra kiissza aranyló
Kelyhe habos nedüjét. A vezérek, a többi, utána.
Ekkor a fürtös Iópás kezd aranyos citharáján
Dalt pengetni, amint neki rég tanitotta nagy Atlas.
Szól a futó holdról, nap fogytáról, s barom-ember,
Ég tüze-zápor honnan ered? majd zengi a fényes
Arctúrust az esős Hyasokkal, a Medve-ikerpárt,
S mért siet úgy lemerülni telente az Óceanusba
Mindig a nap? valamint mért hosszú máskor az éjjel?
Trósz és tyrusi taps csattan fel hosszan utána.
Majd a szegény Dídó múlatja beszéddel az estet
És megszívja magát szerelem mérgével, - efélék
Érdeklik: mily fegyvere volt Auróra fiának?
Mily lovon ült Diomédés, és bajnoknak Achillés
Mekkora volt? majd Hectórra s Priamusra kíváncsi.
"Most pedig - úgymond - rajtad a sor, vendég: danaóknak
Ármányát, tieid nyomorát, a magad veszedelmét -
Mondj el elölről mindent. Hisz hetedik nyara hánykódsz
Szerte az összes tengereken s országokon által."

Csendbe merültek mind, arcuk figyelőn odafordult.
S Aeneás atya kezdte a szót a magas kerevetről:
"Szörnyü sebet kívánsz ismét feltépni, királynő.
Azt akarod, nyomorunk érezzem ujólag, amelyben
Volt részem nagyon is, mit láthattam: hogy alázta
Trója siratni való, dús országát danaóknak
Népe a porba. Ki tudná ezt könny nélkül idézni,
Lenne Ulixés híve, dolops vagy myrmidon ámbár?
S múlik máris a harmatos éj, csábít elaludni
Minden csillag - azonban a vágy ha szivedben e szörnyű
Történetre olyan nagy, hogy tudd Trója bukását,
Bár lelkem borzad, mert visszariasztja az emlék,
Elkezdem.
Miután megtörtek már a csatákban
S balsorsukban a főbb danaók - futván el az évek -
Hegynagyságu lovat kezdtek készíteni Pallas
Útmutatása szerint, végigbordázva fenyőkkel;
Színlelték - terjedt is - hogy fogadalmi ajándék,
Mert hazatérnek. A szörnyü, sötét bendőben azonban
Sors útján kiszemelt hiveik bújtak meg orozva,
Míg katonákkal nem telt meg hasa, méhe a lónak.
Arra közel, hol láthatjuk már Tenedost, Priamusnak
Messze hires, hajdan kincses szigetét, mely azonban
Már csak öböl, hírhedt-vészes kikötő a hajósnak,
Itt rejtőztek el ők, az üres fövenyig fölevezve.
Vélve, a szélben már közelítik, elérve Mycénaet:
Teucria kezd hosszú gyászából végre ocsúdni.
S megnyílnak kapuink; kedvünk támad, hogy a dórok
Táborait s az üres partot: be-bejárjuk a síkot.
»Itt a dolopsok voltak, amott a kegyetlen Achillés,
Erre hajóik, amarra pedig csatarendjeik álltak.«
Mások a szűzi Minervának baljós adományát:
Bámulják a fa-mén tömegét. Toljuk be a várba
S állítsuk fel a felvárban - javasolja Thymoetés.
Árúlásból vagy mert ez volt végzete Trója
Várának? mindegy. De Capys, valamint okosabbik
Része a köznépnek: lökjük csak a vízbe, ajánlják,
Vagy felgyújtva e bálványát a ravasz danaóknak,
Zúzzuk szét üregét, rejtekhelyeit kikutassuk.
És a tömeg töpreng, szándékuk kétfelé oszlik.
Ím, követők közepette, rohan le azonban a várból
Láokoón és így ordít, tombolva a dühtől:
»Hé, ti bolond népség, hát meg vagytok zavarodva?!
Azt hiszitek, hogy az ellenség elment? danaóknak
Megszédít csele? hát így ismeritek ti Ulixést?
Ebben a szörnyben achív csapatok bújnak meg, esetleg -
Várfalaink veszedelméül - hadigép ez, amellyel
Majd fentről kémlelnek ki s támadnak a várra.
Vagy más csel lappang itt: teucrus, a lóba ne bízzál.
Bármi is ez, danaóknak ajándékát se kivánom!«
Szólt, roppant vasdárdáját belevágva a szörnybe,
Úgy, hogy eresztékekkel eres gyomrába furódott.
Állt a gerely, remegett, az egész bendő belereccsent
S megrendülve a mén, valamik kondultak a hasban.
És ha helyén az eszünk, ha az ég végzése nem ámít,
Argosi búvóhelyre vasunk lecsap és, lehet, akkor
Trója, te most állnál, Priamus magas orma virulnál!
Dardán pásztorok egy ifjat tuszkolnak azonban,
Ím, fejedelmük elé, s cipelik, keze hátrakötözve,
Nagy zajjal: maga adta magát meg a szembejövőknek,
Hogy Tróját az achívoknak később a kezére
Játssza, merész szívébe ilyen fogadást belevésve:
Vagy sikerül csele, vagy készülhet a szörnyü halálra.
Tódul a trójai ifjúság, hogy lássa a foglyot,
Jönnek bámulni s versenyt vetekedve csufolni.
És danaók bűnét most halld meg: itéld meg egyetlen
Egy tettből valamennyit - - -
Mert ahogyan köztünk gyámoltalanul, zavarodtan
Áll és körben a phryg csapatok sorain végignéz:
»Jaj, milyen ország, mily tenger fog - szól - befogadni?
Vagy, megalázott én, mily sorsnak nézek elébe?
Nincs helyem énnékem többé, nincs már danaóknál,
Ám a dühös dardán éppúgy vérem veszi végül.«
Hangulatunk szelidül, meghatja szivünket e sírás.
S faggatjuk: ki-mi ő? mit tud felhozni? - beszéljen
S adja elő, mint foglyunk mit gondol, mibe bízhat?
Végre, ahogy remegése szünik, szót szólva kimondja:
»Megvallok mindent, bármint alakuljon a sorsom
S nem tagadom, hogy ahonnét származom: Argolis, - inkább
Evvel kezdem; ahogy nyomorulttá tette az élet,
Úgy, uram, ámítóvá tenni Sinónt sose fogja.
Hallottál a hires Palamédésről bizonyára,
Bélus utódjáról, s a dicsőségről, mely övezte -
Nos, tudod azt is tán, ártatlant őt, a pelasgok,
Álnokul árúlónak rágalmazva megölték,
Mert nem akarta a vérontást (most bezzeg a holtat
Gyászolják!): mellé küldött, haditársul a harchoz,
Engem vérrokonát, kezdetben atyám, viadalra.
Míg megvolt a hatalma, szavát a királyi tanácsban
Míg hallatta, becsültek bennünk is, vele együtt.
Ám miután meghalt a szegény, leleményes Ulixés
Álnoksága miatt - ismert ügy volt ez eléggé -
Búban-bánatban: tengtem tapogatva homályban
S lelkemben sírtam vala balsorsán a barátnak.
S oly buta voltam, hogy nem hallgattam, hanem esküt
Tettem: a sors Argosba, hazámba, ha visszavisz épen,
Megtorolom! - s így elkezdtek gyűlölni miatta.
Evvel kezdődött minden baj, ezóta ijesztett,
Folyvást új vádakkal uszítva a népet, Ulixés,
S mert álnok volt, álnoksággal akart leteperni.
Nyugta nem is lett, mígnemcsak Calchásszal az élen...
Ámde e csúf ügynél mi a haszna tovább elidőznöm?
Nem tartlak fel, achív vagyok, ez nagy bűn szemetekben,
Még hálás is lesz az az ember majd Ithacában,
S adnak az Atrídák is pár aranyat, ha megöltök.«
Most ég csak lelkünk igazán ismerni a sorsát,
Honnét tudtuk volna ravaszságát a pelasgnak?
S az színlelve szivében, a szót ismét szövi, mondván:
»Gyakran tartottunk már ott, danaók mi, hogy innét,
Trója alól megfussunk, mert nagyon untuk a harcot.
Bár megtettük volna! de hol viharok, hol a tenger,
Hol rémséges déli szelek nyűgöztek e parthoz.
Még amidőn már szálfa-gerendákból kifaragva
Állt ez a ló, még akkor is egyre szakadt csak a zápor.
Eurypylust elküldjük hát jóslatra ijedten,
Kit Phoebus szörnyű ígékkel vet vala vissza:
,Szűz lány vérének kellett, danaók, kiomolni,
Hogy gályáitok Íliumig hajthassa a szellő -
Visszautaztokat is véren kell, argosi véren
Megvenni!' S csontig metsző iszonyat hasitotta
Át azokat, kik csak hallották vészes igéit:
Kit követel - kérdeztük - a sors, e szerepre Apolló?
S jő Ithacának már ura és tuszkolja középre
Calchást és faggatja a jóst zajosan: mit akarnak
Isteneink? Ó, megjósolták már nekem őrült
Szándékát, mások szótlan tudták a jövendőt.
Tíz nap hallgat a jós, senkit meg nem nevez addig,
Mint ki halálát egynek sem kívánja titokban.
Végre a nagyhangú ithacus rábírja, beszéljen;
Az teszi, hogy habozik, s azután néven nevez - engem.
Ráállott mind. Mert mit egyik se kivánna magának,
Annál könnyebben viselik, ha a másik a vesztes.
S itt volt máris a szörnyű nap, készült leölésem,
Készen a sós dara, kész volt már a szalag, fejem éke.
Megvallom, megszöktem; szétfeszitettem a béklyót
S káka között lappangtam el egy éjjelt a mocsárban,
Míg elmentek - hogyha ugyan mentek -, tovafutván.
Nincs is már nékem bizodalmam látni hazámat,
Édes gyermekeim se fogom, se ölelni szülőim;
Sőt, gonoszak rajtuk lesznek tán állani bosszút,
S áldozatul majd ők halnak meg, hullva helyettem.
Éppen ezért, az egekre, ha ismeri lelked az istent,
Kérlek a szent hűségre, ha létezik emberi szívben,
Esdeklek, könyörülj balsorsomon, annyi kudarcon,
S ártatlan szivemet legalább te tovább ne sanyargasd.«
Ennyi sirásra kegyelmet adunk, sőt szánjuk a latrot.
És Priamus maga az, ki eloldoztatja a béklyót
S nyájasan ő szól elsőnek hozzá, e szavakkal:
»Bárki vagy is, ne legyen grájokkal gondod ezentúl,
Légy a mienk. De e kérdésemre felelj a szivedből:
Mért építették e lovat? ki csinálta? mi végre?
S mondd: fogadalmi ajándék ez vagy gép, hadi-eszköz?«
Ezt kérdezte. Pelasg csellel szövögetve az ármányt
Az széttárta kezét, mely ment volt már a bilincstől,
S így szólott: »Ti örök csillagzatok! én tanuságul
Benneteket hívlak, sérthetlen erőtök! az oltárt
S hívom a kést, meg a fejdíszt, melytől megmenekültem:
Szent kötelékeim én felbontom a gráji hazával
S mert sokakat gyülölök, napfényre hozom ma a Titkot,
Mely még rejtve; anélkül, hogy szegnék honi törvényt.
Csak szavad álld meg; amint Tróját tartottad, a szót is
S én - igazat mondok - nagyban fizetek neked érte.
Harcuk kezdetekor danaók bizodalma, reménye
Pallas volt, diadalt ő ad, hitték. Hogy azonban
Tydidés a gonosz, meg a fő bűn-mester, Ulixés
Bátor volt szentélyéből szobrát elorozni,
Őreit is mind felkoncolva a Palladiumnak,
És véres kézzel húzván ki a drága alakmást,
Még hozzá is nyúltak szűz fátylához a latrok:
Attól kezdve reményeik elhervadtak, erőik
Fogytak - a szűz többé danaókkal mit se törődött.
Ezt Trítónia sok, vészes jellel kimutatta:
Egyik: alighogy a táborban szobrát lehelyeztük,
Ránk nézett, szeme szikrázott, és teste megizzadt,
Majd - s ezt mondani is szörnyű - háromszor a földről
Felpattant és rázta a lándzsáját meg a pajzsot.
És Calchás jósol: hazatérni, hamar, habon! Argos
Pergamumot fel nem dúlhatja, ha görbe hajókon
Elrablott szobrát nem hozzuk vissza a szűznek,
És tüstént Argosban meg nem ujítjuk a jóslást.
Már ami most azt illeti, hogy hazamentek a szélben
Ősi Mycénaejükbe: igen, fegyvert s az egeknek
Kérni segítségét, ám majd átszelve a tengert,
Itt lesznek váratlan: eféle a calchasi jóslat.
S Pallas szobra helyett, bünükön bánkódva, a sértett
Szűznek e tölgy-paripát készítették. Ami Calchás
Terve szerint, szálfákból ily nagy, ily égre magasló
Éppen azért lett, hogy be ne húzhassátok a várba,
S így ha imádnátok, ne segítse, ne védje a népet.
,Mert ha Minerva ajándékát megsértik, enyészet
Lesz Priamus birodalma s Phrygia népei sorsa.' -
Ó, csak e jóslást rá alkalmazná a magas menny!
Ámde ha mégis fel tudnátok vinni a várba,
Ázsia jönne Pelops falait megvívni erővel,
És unokáink szenvednék azt, mit ma ti tőlünk.«
Hittünk képmutatásának, hittünk a ravasznak,
Meggyőzött a kisajtolt könny, ármánya Sinónnak,
Bennünket, noha sem tíz év, sem ezer hadi gálya,
S Tydidés sem győzött meg, se larissi Achillés.
Ámde a szörnyűség, más, mint az előbbi, csak ekkor
Tárul elénk, mit sem sejtő szívünkbe hasítva.
Láokoón, választott Neptúnus-pap, a pompás
Oltáron testes barmot készült bemutatni,
Íme azonban két kígyó közelít Tenedosból -
Most is borzadok, elmondva -, s gyűrűzve a csendes
Tengeren át, fej-fej mellett, fövenyünk fele úsznak;
Mellük fent a vizen, vérszínü taréjuk is, ámde
Testük egyéb részével hajtják hátul az örvényt,
Ormótlan derekuk roppant karikákba csavarván.
S tombol a tajtékos hab; azok meg kúsznak a partra,
S míg szemeikben vér és villám lángja vereslik,
Rezgő nyelvükkel sziszegő szájuk nyalogatják.
Sápadtan menekül mindenki. Eközben a hüllők
Láokoónra, azaz kicsi két gyerekére vetődnek,
Nyílegyenest, és átfonván testük gyürüikkel,
Szánandó, csöpp tagjaikat tépdesve lemarják;
Majd az atyát, ki rohan fegyverrel védeni őket
Fojtják rémséges hurkokba: a pikkelyes izmok
Törzse körül kétszer, kétszer tekerednek a tarkón,
Ámde nyakuk s a fejük fent még így is kimagaslik.
Gennytől és mocskos méregtől szennyes a papnak
Szentelt szallaga, marka pedig tépné a csomókat,
Ám rémült ordítással csak bőg az egekre;
Mint sebesült bika bőg, mely rosszul kapta a taglót
S oltárától elszabadulva kirázza nyakából.
Közben a két sárkány a magas templom fele siklik,
S ott, a kegyetlen Trítónis közelében, a várban,
Lábánál, nagy pajzsa alatt eltűnnek előlünk.
Fölvacogó szívünk uj iszony markolja meg ekkor,
S összesugunk: vétkéért végzete Láokoónra
Méltán mérte e sorsot, mert bűn volt gerelyével
Úgy megsérteni, gyomrondöfni e drága fatáltost.
Felzúgunk hát: vontassuk fel a várba a bálványt
S esdjünk istenségéhez - - -
Erre falat bontunk, bástyánk rontjuk le előtte.
Majd munkához látunk mind: görgő kerekekre
Állítjuk lábát, kötelet kötözünk a nyakába.
Fegyveresekkel terhesen így toljuk fel a szörnyű
Tákolmányt falainkra: fiúk, szűzek dala közben,
Kik, ha csak érintik kötelét, már boldogok attól.
S jön, jön a Rém, benyomul vészjóslóan piacunkra:
Ílium, ó, honom, ó, kedvelt helye isteneinknek,
S nagyhirü, harcban-erős dardán bástyák, ti! kapunknál
Négyszer akadt meg, négyszer csördült benne a fegyver:
Mégis vonszoljuk vakon, és - e jelekre se félvén -
Szent várunkba a gyász-paripát őrjöngve behúzzuk.
Hej, Cassandra igéi pedig hogy hangzanak ismét!
Ám az a mennybeli ezt jól eltervezte - hiába.
S ó, nyomorult teucrok, kiknek vég-napja e nap, mi,
Ünnepi lombbal tömjük még tele templomainkat.
Fordul az ég ezalatt, a vizekből éjszaka csap fel,
Menny sarkán - földön, fortélyán myrmidonoknak
Sűrü-vak árny sújt szét; falaink némák a leroskadt
Teucroktól, kimerült testük zsibbasztja az álom.
Ám cinkos fényében a csendes holdnak elindul,
Harcra szerelt hadigályáin csapatával az argív
S jön Tenedosból jól ismert partunk fele; jeltűz
Gyúl a vezérbárkán; ekkor, mert védi a végzet,
Tölgyreteszét titkon megnyitja Sinón a falónak
És a hasába bebújt danaók seregét kibocsátja.
S elkezd szülni a szörny: bendője vigan levegőre
Elli a fő vezetőket, Thessandrust Sthenelusszal,
Majd Acamast s hosszú hágcsón a kegyetlen Ulixést,
S jön le Thoás, Peleusfi Neoptolemus, de Macháon,
Sőt Meneláus is, és - e fa-rém gyártója - Epéos.
Mély, boros álom ölén ringó várunk elözönlik;
Őrségét leölik, kapuit tárják ki, behívják
Társaikat s egyesülnek a felkészült csapatokkal.
S történt mindez elő-álmunk idején, mikor éppen
Legmézízűbb szemhéjunkon az isteni szender.
Ekkor, ahogy fekszem, hát Hectór rémlik elémbe,
Mély gyászban zokog, és szíjaktól duzzad a lába,
Mintha a kétfogatú az imént hurcolta ki volna,
S vér és por feketíti tetőtől talpig a testét.
Ó, mily szörnyű volt! mily egész más, mint az a Hectór,
Hajdan Achillés fegyvereit ki felöltve feszített
És danaók bárkáit phryg tűzzel boritotta:
Most haja csapzott volt, vértől átázva szakálla,
És száz seb rózsállt testén, melyeket falainknál
Vágtak rajta! A könny, úgy tetszett ekkor, eláradt
Két szememen, s még én szóltam, keseregve, a hőshöz:
»Dardaniának lángja, te! teucrok bástya-reménye!
Hol késtél oly igen, Hectór?! honnét közelítesz?
Mily tájról, te nagyon-várt? hogy tieid, meg e város
Sok baja közt, gyötrelme után: kimerülve, leverten
Most téged pillantunk meg! s orcád mily iszonytól
Felhős, mondd? és mért kell látnom e sok sebet ismét?«
Mit se felel, rá sem hallgat tán szószaporító
Kérdésemre, csupán sóhajt, szívből, szomorúan:
»Jaj, menekülj, istennő gyermeke, fuss el e lángból.
Ellenség a falon, meredek Trójánk dül a porba!
Pergamum és Priamus többet tőlünk se kivánhat;
Óvni ha lenne remény, ez a kar megvédi bizonnyal!
Szentjeit - isteneinket - ezért rád bízza ma Trója,
Sorsod ezek kísérjék, vedd őket, s a vizeknek
Habjait átszelvén magasíts várat nekik ujból.«
Így szólván szentélyünkből Vestát, a hatalmast,
Szallagait s az örökmécsest mind sorra kihozza.
Közben kint a falak zavaros gyásszal telitődnek,
Vad csatazaj csap fel, s az ijesztő fegyveri csörgést -
Bár külön állt Anchísésnek palotája, atyámnak,
És sürü fák védték -, mind tisztábban kivehetjük.
Serkenek álmomból, sietek fel a ház tetejére
S onnét, ormairól figyelek fürkészve, feszülten:
Mint meredek bércről bámul le az együgyü pásztor,
Hogyha dühöngő szél lángot szít épp a vetésben,
Vagy rohanó hegyi ár, száguldva keresztül a szántón,
Tépi a víg termést, ökrök munkája gyümölcsét
S tőstül a fákat is - és ő csak fülel, ámde nem érti.
Most aztán kiderült a hires becsület, danaóknak
Fondorsága! Amott Vulcánus Déiphobusnak
Dúlja lakását már, ég Úcalegón is, a szomszéd,
S Sígéum szintén: az öböl vize véres a tűztől.
Közben a küzdők közt riadás kél, kürt szava harsog.
Kardra kapok, kábán, magam is: de mi haszna a kardnak?
Égek mégis a várba rohanni tömör csapatokkal,
Mert lelkemben lángol a düh s a harag s az az eszme:
Nincs szebb, mint fegyverrel kézben a harcban elesni.
Ám ekkor Panthús, az achív nyilakat kikerülvén,
Panthús Othryadés, Phoebusnak várbeli papja,
Csöpp unokájával, szent tárgyaival s a legyőzött
Isten-képekkel száguld eszevesztve lakomba.
»Panthús, szólj, mi a helyzet? még védhetjük a várat?«
Ám be se végzem a kérdést, már felel is keserűen:
»Itt van a vég, az időknek teljessége betellett,
Csak voltunk dardánok! volt Ilium! lehanyatlott
Trója reménye: a teucroktól Argosba orozta
Bősz Jupiter; danaók dúlják, tűz-tenger a város!
Künn az a rémes ló pedig elli a férfit, a fegyvert,
S ott ujjongva Sinón, diadalmámorban a téren,
Már veti üszkeit. És árad be a kétféle-nyíló
Nagykapun át ezrével mind, kit a büszke Mycénae
Ránk küldött. Szűk uccáink fegyverrel elállják:
Villog ölésre kivont éles kardjuk, fenyegetve;
Küzdeni meg sem igen kísérlünk már a kapuknál,
Csak pár őr, ki elöl vakon-elkeseredve verekszik.«
Így hát Othryadés, de a menny szava is tüzel engem,
Melyre az égbeható zaj, a lárma s a gyászos Erínys,
Hogy kirohanjak a lángokon át viadalra azonnal.
Társam akad bőven: Rhípeus s a csaták deli hőse
Épytus, és Hypanis valamint Dymas - és jön a holdnak
Fényénél Mygdon fiusarja is, ifju Coroebus
S csatlakozik szintén: minap ért Trójába csak éppen,
Itt ugyanis Cassandra iránt szerelemre bolondult
S most Priamus vejeként eljött, hogy védje e vészben
Phryg népét, - a szerencsétlen! nem ügyelte igéit
Megszállott jegyesének - - -
Látván, hogy csapatunk viadalra rohanni mily elszánt,
Még ösztönzök is erre: »Ti halni hiába vitézek,
Hát ha követni valóban akartok e végzetes útra,
Induljunk, - de hogy állnak a dolgok? előbb ki-ki lássa:
Isteneink, akik országunk eddig segitették,
Szenthelyet, oltárt, elhagytak mindent; ti veszendő
Várost védtek: hát pusztuljunk fegyverek által!
Egy a reménye a vesztesnek: ha reményre nem áhít.«
Így tüzelem fel a lelket az ifjakban. Szavaimra,
Mint a setét éjjel fene farkasa éhcsikorító
Vak dühhel kirohan, mert már-már felkopik álla
Kölykeinek, kik várják őt: rohanunk mi dzsidákon
S ellenségeken át közepére a várnak, a biztos
Végromlásba; s utunk a sötét sürü árnya belengi.
Arra az éjre azonban, a gyászra szavat ki találna,
És nyomorát méltóan megkönnyezni ki tudná?
Porban az ősi falak, félelmei annyi időknek!
S útfelen-úton, a házakban, de az égilakóknak
Szent küszöbén is hullák halma hever tehetetlen.
Még jó, hogy nem teucroknak kell mindig elesni,
Olykor a veszni-itélteket is megszállja a lélek,
S vészt hoz a győztesen ujjongó danaókra. Különben
Gyász mindenhol, iszony, meg a sanda halál ezer arca.
Elsőnek danaókra lelünk; sürü hadsora élén
Androgeós jön elénk, ki saját katonáinak ismer
Bennünket félre s bajtársiasan meg is állít:
»Gyorsabban, fiaim! hol tudtatok ennyit időzni?
Mások az égő Pergamumot már dúlva rabolják,
És ti magas gályáinkról most jöttök, a végén?«
Szólt, ám közben mintha megérezné - hisz a válasz
Furcsa, bizonytalan - ellenség gyürüjébe vetődött!
Hökken hát s szóval mint lábbal már viszakoznék.
Mint ki vigyázatlan belelép, járván a bozótot,
Egy kígyóba, s ijedten igyekszik elugrani tüstént,
Mert nyaka kékül már, s dühösen duzzad fel a hüllő:
Épp így szörnyed el Androgeós s menekülne remegve.
Ám rohamunk, noha annyi a fegyveresük, ki se látszunk,
Végez a megrettent s e helyen sose-járt katonákkal;
Jó szél hajtja hajónk, nem rossz legalábbis e kezdet.
Megrészegszik a hőstetten s ezt mondja Coroebus:
»Társak, im első ízben már mivelünk a szerencse,
Lám, kiutat mutatott - ha vezet, hát rajta, kövessük:
S öltözzünk pajzsot, jelvényt váltván: danaóknak!
Csel vagy férfierő, ellenségnél ki keresné?
Ők maguk adnak fegyvert.« Szólt és Androgeósnak
Húzza le jól-kalapált paizsát, szintúgy a sörényes
Vas-sisakot, végül felövezkedik argosi karddal.
Így tesz Rhípeus, így Dymas, így az egész fiatalság,
Ölti magára az új hadi-fegyvereket ki-ki vígan.
Most már mint danaók haladunk, - de nem őrzi utunkat
Istenség, noha sok viadalt vívunk a vak éjben,
És már-már danaókkal kezd megtelni az Orcus.
Úgy, hogy akad, ki a gályákig fut vissza s a parton,
Ott bujik el, vagy olyan csúful megijed, hogy a roppant
Lóba - melyet legalább ismer - menekül bele újra.
Hej, de ha nincs meg az ég áldása, hiába remélünk!
Íme, a szűz Priamus-lányt húzzák most ki Minerva
Templomi oltárától, Cassandrát: haja csapzott,
Annál húzzák, szikrázó szeme égre emelve,
Csak szeme, mert két gyenge kezét gátolja a béklyó.
Hát ezt aztán már nem tűri Coroebus, a hadsor
Gyűrűjébe rohan, feldúlt lélekkel, elesni.
Mind a nyomába törünk, támadva tömött hadi-ékkel.
Kár, hogy a templom-oromzatról itt épp a miéink
Küldik ránk tüstént nyilaik, s iszonyú tusa támad,
És ezt mind ama gráj sisakok meg a pajzsok okozzák.
Ekkor a lányrabló, gyülevész danaók hada szintén
Minden részekről ránk tör dühösen: dolopoknak
Nagy seregével a két Atrída is és a vad Áiax:
Mint Zephyrus, Notus és az eóusi ménnek örűlő
Eurus csapnak rá egymásra szelek viharával,
Hogy belereccsen a rengeteg, és tajtékzik a tenger,
Mert szigonyával Néreus is nekibőszül a mélyből.
Majd, akiket szétvert a sötét éjféli homályban,
Városszerte megűzve cselünk, jönnek tömegestől:
Ők veszik észre először a fegyverrel meg a pajzzsal
Furfangunk, valamint idegen-hangzásu beszédünk.
Elnyom tüstént túlerejük; legelőször, a harcos
Szűz szobránál Pénelëus keze küldi Coroebust,
Majd mások Rhípeust a halálba: a jog s az igazság
Minden teucrok közt legtiszteltebb daliáját;
Mégse kegyelmez a menny; Hypanis, Dymas is vele pusztul,
Őket a társak ölik meg; Apolló papja, te, Panthús,
Rajtad sem segitett süveged, sem az ájtatos élet!
Ám amiben hiveim lelték romlásuk, a lángsír
S Ílium üszke legyen tanum itt, hogy e vad viadalban,
Én danaók dárdájától gyáván sose féltem,
S méltó lettem volna, ha végzetem engedi, halni.
Csakhogy szétszakadunk, egyedül Peliás követ engem
S Íphitus: ez mert vén, már megnehezült, az Ulixés
Kardjától biceg: így sietünk - von a zaj - Priamushoz.
Itt dúl csak csata rettenetes! minthogyha seholsem
Folyna a vér másutt, se halál nem aratna a várban,
Úgy őrjöng itt Mars a tetőre-törő danaókkal -
Látjuk az ajtókat megszállani pajzs-födelekkel.
Létrák függnek a házfalon, ők meg egészen az ajtók
Mellett másznak fel fokain - védelmül a balkéz
Pajzsot tart, de a jobb közben már fogja a párkányt.
Csakhogy a dardanidák döntik le a nagy palotának
Tornyait és tetejét rájuk; tudják, ez a végnap,
Hát e halál-viadalban ily eszközhöz folyamodnak;
S hullnak a drága gerendák is lefelé, az elődök
Szent emlékei; mások meg sürü sorban a lenti
Nagykaput oltalmazzák, vont szablyával elállván.
Újul erőnk a királyi lakot megvédeni bennünk,
És, hogy a lankadozók szívét felszítva, segítsünk.
Volt Priamus palotájának végében egy ajtó,
Rejtett, félreeső, amely összekötötte a házat
Más lakrészekkel, s melyen át, míg állt a királyság,
Andromaché, a szegény, kíséret nélkül is átjárt,
Hordva nemegyszer ipához »a nagypapa Astyanaxát«.
Itt másszuk meg a ház meredek tetejét, hol a teucrok
Oly szánalmasan annyi nyilat lőttek ki, hiába.
Nagy torony áll a tetőn, téres Trójára tekintő,
Szinte eget karcol, honnét az achájai tábort
S gályahadát szoktuk volt nézni a vad danaóknak:
Ennek kapcsaiból karddal tetejét kilazítjuk,
Már ing, meglökjük s a magasból mélybe taszítjuk;
Nagy recsegés-ropogás közepette szakad ki helyéből
És hosszában az ostromló danaókra dül. Ámde
Támad tüstént más, mialatt nem fogy sem a kőnek,
Sem más fegyvernek sürü zápora - - -
Lent az előtérben Pyrrhus maga tombol az ajtón,
Réz mellvértje ragyog, vas-fegyvere fénylik: a kígyó,
Mely mérges füveket legelészve dagadtra tömődik,
S így telel át a hidegben a föld mélyén, ilyen éppen,
Hogyha kivedlik a bőréből s ifjan virul, újul,
S míg mellét fénynek, hátát gyűrűkbe feszíti,
Nyúlik a nap fele, rezgetvén hármas-hegyü nyelvét.
Lent az erős Periphás és Automedón is, Achillés
Apródja s kocsisa s hányják a tetőre a tűzvészt,
És kik most érkeznek, a scyrusi ifjak ugyancsak.
Ő maga jár legelöl: két-élű bárdja bezúzza,
És a kemény küszöbű, érccel kalapált kapuszárnyat
Sarkaiból fordítja ki; megroppannak a félfák,
Enged a tartós tölgy: tág rést hasitott bele bárdja.
Belseje látszik a háznak már, termek sora hosszan,
És szentélye az ősöknek, valamint Priamusnak,
S látszik - akik közvetlen az ajtót védik - az őrség.
Jajszavak és zokogás csap fel bent erre azonnal,
Női visongástól visszhangzik a boltives udvar;
Szinte a fénylő csillagokat csapkodja a lárma.
Tisztes anyák futkároznak le-föl és eszevesztve
Csókolják-ölelik félfáit a büszke teremnek.
Apja kemény erejével ront most Pyrrhus előre,
Sem zárak, sem az őrség nem használ; kos-ütések
Zúzzák már a kaput, majd sarkaiból kiszakítják.
Útat vág a vas; esnek az elsők el, benyomulnak
És megtöltik a termet a vad danaók katonákkal:
Medréből kitörő habzó folyamár sem ily őrült,
Hogyha letépvén béklyózó gátját, el akarja
Nyelni a réteket és viszi is már mind a mezőknek
Nyájait, aklostul. Majd láttam, lent hogyan őrjöng
Dúlva Neoptolemus meg a két Atrída kapunknál,
És láttam Hecubát is - száz menye volt - Priamusszal:
Vére a szent oltári tüzet szennyezte be éppen.
Ötven háló dőlt meg, a büszke remény unokákra!
S annyi sok ajtó is, prédált barbár aranyaktól
Gőgösek! - ott, hol a tűz nem dúl, danaók kaszabolnak.
Vagy megtudni talán többet kívánsz Priamusról?
Nos, hogy a vár végvesztét és feltörve lakását
S termeit ellenségeitől elözönleni látta,
Rég-használt vértjét remegő vállára csatolja,
S bárha erőtlen a jó agg már, kardját is övéhez,
Rengeteg ellensége közé így készül, elesni.
Állt palotájának közepén egy jókora oltár,
Csak szabad ég hajlott fölibé meg egy ősi babérfa,
Árnyával véd-isteneit befedezve a háznak.
Itt ültek, mint zord zivatar lezavarta galambhad,
Összeszorulva s ölelve az isteneket, de hiába,
Oltáruk mellett Hecuba s vele lányai. Látván
Ifjui fegyverben Priamust, rájajdul azonnal:
»Ó, te szerencsétlen férjem, hát megzavarodtál?
Vagy hova futsz, hogy e fegyvereket vélted felövezni?
Jaj, nem ilyen kar kell, nem ilyen védő ma minékünk,
Nem, ha az én jó Hectórom maga volna is itten.
Jöjj ide csak! vagy mindünket megvéd ez az oltár,
Vagy ha nem, együtt haljunk meg.« Szólt és odavonva
Ülteti agg férjét oltárukhoz maga mellé.
Ím Priamusnak egyik fia fut sebesülten azonban,
Ádáz gyilkosa, Pyrrhus elől menekülve, Polítés,
Ellenség özönén, nyilain, hosszú folyosókon
És kiürített termeken át. Vadul üldözi Pyrrhus,
S már-már elkapja s gyilkos gerelyét belemártja...
Ám odaérve szülői elébe eközben az ifju,
Összeesik, s míg dől bő vére, kiadja a lelkét.
Látván ezt Priamus, noha fél lábával a sírban,
Mégsem fékezi - nem tudná - se szavát, se haragját.
»Hát ha e rémtettet, ha e bűnt - ordít fel - az égben
Van még számontartani és meglátni igazság,
Isteneinktől kapj méltó hálát te jutalmul,
Hogy gyerekem vesztét végignézetted e szemmel,
S szörnyű vétkeddel szennyet szórtál a szülőre.
Bezzeg, akit hazugul nemződnek mondasz, Achillés,
Nem bánt így Priamusszal, nem, de pirult s a könyörgő
Sérthetetlenségét tisztelve kiadta temetnem
Hectór holt tetemét s így küldött vissza a várba.«
Mondta az agg s a gerelyt gyámoltalanul kivetette,
Ám csak az érc puffant tompán, más semmi, a dárda
Félrecsuszott, a paizs púpjába furódva be, meddőn.
S ekkor Pyrrhus szólt: »Úgy hát ,iszonyú büneimmel'
Menj követül Pélídéshez, felhíva figyelmét:
Korcsa, Neoptolemus hova fajzott el? - Na, de halj meg!«
Ezt elmondva, a reszketeg aggastyánt, ki fiának
Meg-megcsúszik vérében, baljával az oltár
Lépcsőjéhez húzza, hajánál fogva, s a fényes
Pengét, jobbjával, kard-markolatig belemártja,
Így halt meg Priamus, sorsát így töltve be pusztult,
Ő, aki Pergama vesztét, Tróját égni megérte
És akit Ázsia oly sok földje s nemzete tartott,
Hajdan, büszke urának. Most ott fekszik a parton,
Nagy derekával, fej nélkül, neve sincs tetemének.
Ekkor dermeszt el csak gyilkos borzalom engem!
Megremegek; s az apám jut azonnal eszembe, a kedves,
Látván, mint hal meg vele egy-koru vén fejedelmünk
Szörnyü sebében; s képzeletem felidézi Creúsát:
Házam dúlják - s ő maga van, meg a csöppnyi Iúlus!
Visszatekintek, vizsgálom, van-e emberem erre?
Már mind elhagytak: ki feladva a harcot a földre,
Más meg a lángörvénybe vetette magát, nyomorultul.
Hát hogy egész egyedül maradok, lappangani Vesta
Szenthelye mélyén, mély csendben, kit lát szemem akkor?
Tyndareus lányát, az ül ott! míg bolygok, a tűzfény
Ezt és mást utamon megnéznem jól elegendő.
Ő ül, igen, Trója s fajtája közös furiája,
Bújva az oltárt most, mert retteg a Pergama vesztén
Rádühödött teucrus néptől, de a bősz danaóktól
S megcsalt férjétől szintén van jó oka félni.
Engem is elfog a düh, lobogok, hogy tönkregyalázott
Városomért, vétkes módon, véres boszut álljak.
»Ez láthassa viszont épségben az ősi Mycénaet?
Ez menjen Spártába, királynőként diadallal
Házát, gyermekeit, szüleit s az urát megölelni?
S még phryg szolgák s Íliumunk rabnői kövessék?
És Priamus meg pusztuljon? Tróját tüz eméssze?
Ezt izzadtuk a sok vérrel Dardánia partján?
Hát nem! Igaz, sose volt egy nőn hőstett boszut állni,
Úgyszintén ily győzelmet dícsérni se szoktak,
Ámde mivel most gazt irtok ki, lesújtva a vétkest,
Mégis megdícsérnek majd, mert kell, hogy enyéim
Hamvait égő bosszúval békítse ki lelkem.«
Így dúlt-fúlt a szivem s már vitt őrjöngve feléje,
Ám ekkor szemeim tisztán, ahogyan soha eddig,
Meglátták a nagy éjben feltündökleni fényét
Drága anyámnak - olyan volt most nagyságra, alakra,
Mint amilyennek az égilakók látják csak egyébként,
Aztán, jobbom megfogván, rózsás ajakával
Így szólott: »Mily fájdalom ez, mely e vad dühre lobbant?
Gyermekem! őrjöngsz? vagy ránk már gondolva se gondolsz?
Nem megnézned-e kéne előbb, hol hagytad a hajlott
Anchísést? meg hogy még hitvesed él-e, Creúsa?
És fiad, Ascanius? Hisz már mozdulni se tudnak,
Annyi a gráj!... még jó, hogy nékem eszembe jutottak,
Másképp rég ottégnek vagy kard ontja ki vérük.
Itt nem a gyűlölt Tyndareus-lány vét, a lakóni,
Ámde Paris se hibás - csak az ég, a nagy ég a kegyetlen,
Az pusztítja hatalmatokat, rombolja le Tróját.
Mert nézz szét - a vak éjt, amely itt kavarog körülötted
S emberi látásod vizenyőjével megakasztja,
Én most elfúvom: te pedig ne habozz, mit előír
És lelkedre parancsol anyád, cselekedd meg azonnal, -
Ott, hol a füst sürü porral elegy gomolyog fel az égre,
És kő-kő hátán legurulva törik ki a várfal:
Az Neptúnus, a tornyokat ő szedi szét szigonyával,
S dönti, alapjaiban megrázva a várat, a földig.
Arra alább, Scaeae kapujánál, karddal, a bőszült
Júnót láthatod épp tombolni, amint a hajókról
Társcsapatuk riogatja - - -
Vagy nézz vissza, amott Pallas Trítónia trónol,
Láng-felhőkben, a dermesztő Gorgóval, a bástyán.
Istenatyánk erejét danaók szive kapta ma győzni,
Dardaniára pedig maga küldi a mennyei népet.
Fuss, fiam, innen, fuss, vess véget azonnal e harcnak!
Én sose hagylak el - ám most viszlek atyád küszöbéhez.«
Szólt s burkolta magára az éj sürü fátylait. Ekkor
Trója fölé csakugyan roppant alakok magasodtak:
Jöttek a szörnyeteg égilakók!! - - -
Most látszott csak, lángba hogyan zuhan Ílium orma
S mint fordul fenekestül fel neptúnusi Trójánk!
Úgy pusztult, ahogy ős kőrisfa a bérc meredélyén,
Hogyha belévágják vetekedve parasztok a fejszét
S két-élű bárdjuk: lombját eleinte haraggal
S rájuk ijesztve remegteti, úgy kavarog koronája,
Ám később már csak sóhajt, elalél a sebektől,
Hogy végül, kiszakadva a hegyhátról, lezuhanjon.
Ekkor ereszkedem én is: az ég nyit utat, tüzön által
S ellenségeken át - és láng, lándzsák kikerülnek.
Csakhogy atyám küszöbét, alig érem el ősi lakunkat,
Éppen apám, akit elbújtatni először akartam,
Kint a hegyekben - hozzá is mentem legelőször -
Megmakacsolja magát, hogy nem, Tróját nem akarja
Sem túlélni, se futni. »Ti - mondja -, akikben az élet
Friss lánggal lobog, és van erős akarat szivetekben,
Ám meneküljetek - - -
Hogyha a menny hosszabb aggkort szánt volna megérnem,
Óvják, ottfenn, otthonom is. Nekem egy ilyen omlást:
Egyszer is éppen elég volt már túlélnem e várost.
Testemtől pedig így, így váljatok el csak. A sírig
Már megyek én magam is: lesz ellenség, aki ,megszán'
Préda reményében. S kibirom, ha a máglya hiányzik.
Úgyis gyűlöl a menny, és csak tengődöm, azóta,
Hogy jó atyja az égnek, az emberiség ura, lángját
Hozzámértetvén rám fútt villáma szelével.«
Hogy végül befejezte, csak állt földhöz cövekelve.
Ámde mi elkezdtünk iszonyúan sírni - Creúsa,
Ascanius s az egész ház mind könyörög: ne taszítson
Mindent sírba, atyánk, balsorsa elé ne siessen!
Rázza fejét: megmondta, marad, lépést se megy. Ekkor
Fegyvert fogva megint, nyomoromban halni kivánok.
Mit mást tettem volna? mi várt ezután, milyen élet?
»Vagy tán azt hitted, megyek úgy is, atyám, hogy a bajban
Itthagylak? Hogy bírtál mondani ekkora vétket?
Mert ha a mennynek e várost nemcsak a semmibe szórni,
Ám neked is Tróján tieiddel hullani tetszik:
Hát e szilárd szándék nyit rést a halálra valóban -
Már Priamus vérétől mocskosan itt ama Pyrrhus,
Apja előtt ki fiút, majd oltárnál öli apját.
Erre ragadtál hát ki a fegyver, a tűz özönéből,
Drága anyám, hogy legbennső házamban az ellent,
S Ascaniust, de atyámat is és tetejébe Creúsát
Egymás vérében leöletve vonaglani lássam?!
Nem! fegyverre, fiúk; szólítja a végnap a vesztest!
Vissza a vad danaókhoz, a harc csapjon fel ujólag.
Tán nem mindegyikünk fog elesni ma megtorolatlan!«
Erre megint kardot kötök és belebújok a ballal
Pajzsom szíjjába s rohanok kifelé palotámból.
Térdem ölelve azonban elébem esik küszöbünkön
S nyújtja fel atyjának feleségem a csöppnyi Iúlust.
»Hogyha elesni rohansz, vígy ó bennünk is a vészbe;
Ám ha - te értsz hozzá - várnunk van még mit e kardtól,
Házunk védd legelőbb. Kire jutna Iúlus, e csöppség,
Édesapád és - én, uram egykori hitvese, másképp?«
Így szólt, és az egész házban búgott zokogása:
Ekkor vettük a váratlan, különös jelet észre.
Bánat-verte szülők ugyanis, mi, ölelve Iúlust,
Vékony lángnyelvet látunk, sugarat feje búbján,
S míg a karunkban, e fénylő tűz puha fürtjei selymén,
Majd a halántékán áll fel, szeliden nyalogatva.
Rémülten vacogunk, ráznánk ki a lángot a hajból,
S oltani szentséges fényét vizet öntve szeretnénk.
Földerül ellenben s az egekre tekintve kitárja
Anchísés atya két tenyerét, e szavakra fakadván:
»Mindent megtehető Jupiter, ha fölér ima hozzád,
Nézz le reánk! és hűséges szívünk ha szeretted,
Oltalmazz, s ó, tedd e jelet, mi urunk, bizonyossá.«
Még be se végzi az agg, amikor váratlan a mennybolt
Balról megdörren, s egy csillag esik le az égről,
És ragyogó csóvát vetvén belevész a homályba.
Házunk tornya felett tisztán láttuk tovafutni,
S azt is, az Ída mögött tűnt el, szikrázva az erdőn,
Mintegy utat mutatott: úgy húzta a hosszu barázdát,
És lángolt, s az egész környéken a kén szaga érzett.
Ekkor apám enged s arcával az ég fele fordul,
És szentséges csillagait meg a mennyet imádja.
»Nem, már nem habozom; nekivágok, amerre vezettek.
Ősök szentjei, óvjátok házam s unokámat:
Jósjeletek volt ez, Tróját hát őrzi erőtök.
Ím, megadom magam én is - utadra, fiam, megyek önként.«
Míg szól, mind fokozottabban harsognak a lángok
És egy egész égő város hősége felénkcsap.
»Akkor hát nosza, kedves atyám! telepedj a nyakamba,
Tartom vállomat, és nem fog terhed sulya nyomni.
Mert most már közösen viselünk jót-rosszat, a végzet
Bárhova vet. Mellettem más ne legyen, csak Iúlus,
Nőm az uton nyomomat kicsikét lemaradva kövesse.
És szolgák, ti, szavam szintén szivetekbe vegyétek.
Kívül a várfalon egy dombon templomra találtok,
Ősi helyére Cerésnek, öreg ciprus közelében,
Mit jámbor kegyelet véd már sok századok óta:
Itt gyülekezzünk, ám más-más utakon valamennyi.
Házunk szentjeit, isteneink, apa, tartsd te magadnál;
Nékem, akit friss vér mocskít, iszonyú tusa szennye,
Tiszta patak habjában előbb meg kell mosakodnom,
Hogy hozzájuk nyúlhassak« - - -
Így szólván széles vállamra köpenyt kerekítek,
Sárga oroszlánbőrt leszegett tarkómra s a terhet
Már veszem is fel; Iúlus, a csöpp, jobbomba fogódzik,
És apró kis lépteivel lohol atyja nyomában;
Hátrébb hitvesem. Így osonunk, mindíg a sötéten;
S engem, akit sem dárdaeső soha meg nem ijesztett,
Sem sűrű hadirendje előttem a gráj csapatoknak,
Most minden fuvalat bánt, minden neszre szorongok,
S egy remegés a szivem, mert féltem terhem, enyéim.
S már a kaput közelítettük meg, utunk sikerében
Már épp kezdtünk bízni, midőn egyszercsak az éjben,
Úgy tetszett, dobogásnak hallik hangja - körülnéz
És feljajdul atyám: »Fuss, drágám, fuss: közelegnek;
Látom lándzsáik villogni, ragyogni a pajzsuk!«
Ekkor eszem melyik isten orozta ki, rosszat akarva,
Kerge fejemből, nem tudám. De ahogy menekültem,
S mellékutcákon kanyarogva letértem utunkról,
Én, nyomorult, jaj, elvesztettem a drága Creúsát!
Hátramaradt, eltévedt vagy kimerülve leroskadt?
Jó ég tudja: szemem többé ezután sose látta.
S az, hogy esetleg nincs is már meg, ez is csak az ősi,
Szent hegynél, a Cerés-templomnál tűnt fel, odáig
Rá sem gondoltam; bezzeg, mire mind kijutottunk,
Láttuk: urát, gyerekét - mint csapta be rútul övéit!
Hej, botorul kit nem vádoltam a földön, a mennyben?
Vagy szörnyebb a lerombolt városban lehet ennél?
Teucria szentjeit, Anchísést, a kis Ascaniusszal
Társaim őrizetére hagyom s elrejtem a völgyben.
Én meg fényes fegyvereket ragadok: föl a várba!
Feltett szándékom, hogy egész Tróját bebolyongjam,
És kitegyem minden bajnak, vésznek magam ismét.
Avval kezdem, a várfalhoz futok és a sötétlő
Nagykapu környékét fürkészem, amerre kijöttem,
Majd nyomaimra szegezve szemem nekivágok az éjnek.
Minden borzalmas - rémült szívemben a csend is.
Házunkhoz sietek: hazatért tán volna: ki tudja?
Nem! danaók tartják, árasztották el egészen.
Éppen emésztő láng-hullámot hajt az oromra
És hömpölyget a szél a tetőn, tüze felcsap az égig.
Hát Priamus házát nézem meg, a vár fele futván.
Ott már Júnó oltárán s az üres folyosókon
Jól-kiszemelt őrök, Phoenix meg a szörnyü Ulixés
Védik a zsákmányt. Égő szent-helyeinknek elorzott
Isteni asztalait, szinarany vegyitők sokaságát,
Rablott kelméket - minden kincsét ide hordták
Trójának. Remegő tömeg: asszonyok és fiuk állják
Hosszan körbe - - -
S én a vak éjben mertem még kiabálni is akkor,
Szerte az utcákon, hangos szóval, szomorúan,
Újra meg újra, de hasztalanul hivogatva Creúsát.
Így keresem-kutatom s őrjöngöm végig a várost,
Egyszer csak, mikor egy árny képe, nagyobb a szokottnál,
Ködlik fel, nyomorultul elém lebbenve - Creúsa!
Elhülök, égre mered hajam, úgy, hogy szólni sem bírok.
Bánatom ekkor e hang zúg fel szétűzni szivemről:
»Mit használ ilyen esztelenül beleveszni a búba,
Drága uram? Nem esett ez az istenek óhaja ellen;
Mert innét követődnek utadra a Sors, meg Olympus
Égi királya, ezek tiltják elvinni Creúsát.
Hosszú számkivetés vár rád, sok tengeren által,
Míg majd Hesperiába bejutsz, hol a lassú folyású
Lyd Thybris szeli át gazdag szántóit a népnek.
Ott jólét, hatalom vár és feleség, fejedelmi;
Hát ne szakadjon a drága Creúsa miatt a te könnyed.
Myrmidonoknak, grájoknak, dölyfös dolopoknak
Nem fogom asszonyait szolgálni, se látni hazáját,
Én, Venus istennő menye, dardán nő - - -
Nem, mert engem e földön a menny szent anyja marasztal.
Most pedig ég veled, és a fiunk... tartsd meg... szeretetben.«
Szólt, s míg én zokogó hangon folytatni akartam,
Ő már ment, már vonta be hígan a köd. Karom akkor
Háromszor próbálta nyakát átfonni, hiába,
Háromszor surrant ki a testtelen árny, eloszolván,
Mint lehelet-lágy szél, mint felszakadó rövid álom.
Hát ilyen éjjel után leltem meg végre enyéim.
Ámulatomra elég tetemesre dagadt fel a számuk,
Új utitársak: anyák, férjek s ifiak seregestül
Jöttek hozzánk - készen a számkivetésre - szegények.
Csak batyuik hozták meg az életük, úgy gyülekeztek:
Bármily földre vezessem is őket a tengeren által,
Ída fokán ezalatt kelt már fel a Hajnali Csillag,
S hozta a nappalt, ám nem látszott semmi segítség,
Semmi remény, danaók tartották már kapuinkat:
Engedtem, s fölemelve atyám, nekivágtam a hegynek.

Ázsia nagyságát, Priamus népét az egeknek,
Bár sose vétettek, megdönteni tetszve, hogy eldőlt
Ílium, és hamu lett s az egész neptúnusi Trója:
Isteni jós-ige felbiztat bennünket, azonnal
Keljünk útra, minél messzebbre a puszta vidéken,
És Antandros alatt készítsünk sok hadigályát,
A phryg Ída tövén, ahová tüstént gyülekezzünk,
Mert a jövő mit hoz? nem tudjuk. S ez kora nyáron
Volt s a hajóhadat Anchísés rábízta a sorsra;
Én sírtam, kikötőnk így hagytam el, így honi partunk
S Trója mezőit. S mentem számkivetésbe a vízre,
Társaim és fiam és honi isteneink úgyszintén.
Távol a Marsi Mezőkön, ahol sok a róna, a síkság
Laknak a föld-túró thrákok, hajdanta Lycurgus
Népei - Trója barátai, míg ragyogott a szerencse,
S összekötött a rokon kötelék. Ide vert ki a végzet,
S én kanyarában a vízpartnak várost alapítok,
S elnevezem népét, a nevemről, aeneadáknak.
Persze Diónaeának, anyámnak, az égilakóknak,
Kik jósjellel a megkezdett munkát segitették,
És fejedelmüknek bika-áldozatot mutatok be.
Volt véletlenül egy domb ott, melynek tetejéről
Sombokor és lándzsás-levelű mirtuszfa ijesztett.
Én ki akartam a zöld cserjét tépdesni a földből,
Hogy lombbal dús ágakkal fedjem be az oltárt,
Ám hihetetlen-félelmes csuda nyűgözi lelkem.
Mert a bozót elkezd vérezni, ahogy kiszakítom,
Gennyes vércseppek folynak feketén gyökeréből,
És a talaj tele lesz mocskával. Borzad azonnal
Minden részem, a rémületet vacogó szivem érzi.
Más hajlékony vesszőhöz hajulok le, kihúzom,
Hadd lássam, mi titok lappang itt rejtve a mélyben:
Hát a setétes vér annak kérgén is előtör.
Gondolok én mindent! s a mezők nimfáihoz esdek
És a geták rétjét őrző Grádívus atyához,
Fordítsák, kegyesen szelidítve, javunkra e látványt.
Hogy harmadszor is elkezdem megtépni azonban
Lándzsaszerű levelét, most már térdemmel a földön -
Mondjam-e vagy hallgassam-e el? -, megszólal a mélység,
Felnyög a domb, és ezt hallatszik sírni fülembe:
»Mit marcangolsz, Aeneás, engem nyomorultat?
Hagyd a halottat, tiszta kezed kíméld. Nem a kóró
Vére csepeg - te pedig jól ismersz, trójait engem!
Fuss e kegyetlen földről, fuss, jaj, e kapzsi vidékről.
Mert Polydórus szól hozzád. Itt fekszem a földben,
Lándzsa-vetés takar, és lándzsák nőttek ki poromból.«
Ekkor a szív baljós félelmétől lenyomasztva
Elhülök, égre mered hajam, úgy hogy szólni se bírok.
Ezt a szegény Polydórust egykor, tenger arannyal,
Nagy titkon Priamus küldötte a thrákok urához,
Hogy nevelődjék ott: érezve, a harcban a dardán
Kard lesz gyenge, s a vár körül is becsukódik a gyűrű.
Ám, hogy a teucroktól a szerencse: a thrák is odébbállt
S ment Agamemnon, a győztes után - aztán Polydórust,
Megcsúfolva a szent jogokat, megölé aranyáért.
Kárhozatos kincsszomj, mire nem viszed emberi lelkünk!
Szűnve szivem vacogása, először atyámhoz, utána
Népem véneihez vonulok kiszemelt daliákkal,
Hogy mit vélnek e vészjelről, vallják meg azonnal.
Délre vitorlázzunk tüstént, mondják, el e földről,
Mellyen a szent vendégjogot így fertőbe tiporták.
Ám Polydórusnak megujítjuk előbb temetését:
Hányjuk a sírra a sok hantot s állítjuk a mánok
Oltárát - csupa kék szalag és gyásszal teli ciprus -
Körben az íliadák, illőn hajukat lebocsátva;
Majd kiürítjük a langy, habzó tejjel tele kannát,
Szórjuk a szent vért is, lelkét így csukjuk a sírba,
Végbucsu hangzik el ajkunkról, fennhangon, utolszor.
Innen az auster, amint a habok s a szelek szelidültek,
Lágy suhogással a mélyre hivott rábízni magunkat:
Gályánk hát leviszik s elözönlik a társak a partot.
Útra kelünk: kikötő, föld, városok elmaradoznak.
S látunk egy habi szép szigetet, mely szent helye volt a
Néreidák anyjának s aegei Neptúnusnak,
Egykor a part mentén úszkált le-föl ez, de az Íjjas
Rég Myconus s a magas Gyarus közibé feszitette,
Hogy legyen állandó lakhely, s a szelek ne sodorják.
Békés, biztos révre lelünk, fáradtak, e földön.
Szállunk hát ki, köszöntjük a phoebusi várat. Apolló
Főpapját Aniust, ki egyúttal a nép feje, szintén:
Fürtjeiben szalag, így jön elénk le, babérkoszorúsan
S Anchísést, aki régi barátja, felismeri tüstént.
Erre kezet rázunk s a baráti lakokba betérünk.
Én meg a barlang-templomban borulok le, az ódon
Oltárnál: »Adj otthont már, ó, Thymbrai - esdek -,
Várost, újabb Pergamumot, sok utódot Achillés
S vad danaók kardját kikerült fáradt fiaidnak;
S óvd is Tróját; és jósolj: ki nyomán, hova menjünk?
Merre parancsolod ütni tanyánk, atya? - szállj sziveinkbe!«
Még ki se mondom s ím, reszket már minden, az isten
Ajtaja és a babérfa s a bércek körben, a felnyílt
Mennyei szentélyből pedig elkezd zúgni a jósszék.
Térdre esünk, mire ily szózat hangzik fel a légben:
»Délceg dardanidák! az a föld, hol eredt azon őság,
Mely termett titeket, fog majdan visszafogadni
Dús kebelére. Keressétek hát régi anyátok.
Ott lesz az Aeneás-ház széles e föld fejedelme,
Ott a fiak fiai s minden maradéka fajuknak.«
Így Phoebus; mi pedig rivalogva, tolongva, vidáman
Mind kérdezzük, mely város legyen az, hova Phoebus
Vándorokat, bennünket hív és visszaparancsol.
Ekkor atyám, eltűnődvén eleink hagyományán,
Így szólott: »Halljátok, urak, mi reménye szivünknek.
Nagy sziget áll a habok közepén, Jupiter hona, Kréta,
Itt van az Ída-hegy, itt ringott bölcsője fajunknak.
Száz nagy városa van, termékeny a földje felettébb
És ősünk Teucrus - ha ugyan nem csal meg a monda -
Rhoetéum partjára, keresni saját birodalmat,
Innét jött. Még Íliumunk akkor nem is állott,
Vára se, Pergamus; ott éltek csak a völgyek ölében.
Ez Cybelé hona, hol corybási korongok ütődnek,
Itt van a Néma Titok tájéka is Ída csalitján,
S itt száguldoz oroszlánpárfogatán a mi Úrnőnk.
Induljunk ide hát, ha az égi parancs ide buzdít;
S áldozván a szeleknek, menjünk gnósusi földre.
Nem nagy a távolság: ha velünk Jupiter, seregünket,
Háromszor süt a nap csak fel, Krétába hajózzuk.«
Szólt s Neptúnusnak, s neked is, fenséges Apolló,
Oltárán bikaáldozatunk bemutatja azonnal -
Míg Zephyrus hószín tulkot, feketét kap az Orkán.
Híre szaladt, hogy a krétai part pedig épp üres: ősi
Országából Ídomeneust, a királyt, kizavarták,
Nincs hát ellenség, a lakások is elhagyatottak.
Ortygiában, a révben, a vízre repül rajom erre,
Elsuhanunk Naxusnak bacchusi orma, Donysa
Zöldje, az Ólearus, hószínü Parus, meg a szétszórt
Cyclasok és az egyéb szigetek sürü tengere mellett.
S már a hajósnép egymást túlkiabálva vetekszik:
Biztatnak Krétába, e hajdani honba elérnünk.
Jó szél kel föl a gálya mögött a seregre eközben,
S ez, végtére, az ős cúrés-országba el is visz.
Itt, amit úgy vártunk, buzgón várost alapítok,
Pergamus - így nevezem, s a hadat, mely e névre vidámul,
Új fészkét kedvelje: emeljen erődöt is, intem.
S kint álltak már mind a hajók is a parti fövényen
S szántottak már újra, vagy épp nősültek az ifjak,
Én meg törvényt, telkeket adtam: a fákra, vetésre
S emberi testre midőn, váratlan, vészteli évad,
Dögleletes levegő, sorvasztó kór rühe rontott.
Soknak vitte el ez kedves lelkét! sok a testét
Vonszolta; s perzselte a Sírius is föl a földet,
Rétje kisült, a beteg vetemény nem adott fia termést.
Ekkor atyám Phoebus jósdája elébe tanácsol,
Ortygiába megint, hogy menjünk vissza a vízen
S kérdezzük könyörögve: mi végre e vész, ez az ínség?
És mi segít a bajon? hova futni parancsol ügyünkben?
Éjszaka volt, lepihent már minden földi teremtmény,
Álmomban mikor úgy tetszett, szent lényeket, őrző
Isteneit látom Phrygiának, a falba bevágott
Ablakon át elibém ragyogó telihold sugarában,
Kikkel a felgyújtott város kellős közepéből,
Még Trójából jöttem volt menekülve idáig;
Bánatom ekkor e hang zúg fel szétűzni szivemről:
»Mit neked Ortygiában jósolt volna Apolló,
Azt mi is elmondjuk, kiket épp ő küld küszöbödhöz.
Téged, fegyvereid, mi az égő Dardaniából
Kísérünk s a habos tengert veled ússzuk a gályán,
Hát késő unokáink is mi emeljük az égig,
S városod is, hatalomban. Emelj hát nagyszerü várat
Nagyszerü népednek s a bolyongásban sose csüggedj.
Innen azonban fuss. Nem e partot mondta Apolló,
Nem Krétát javasolta lakásul a Délusi Isten.
Ám van egy ország, hangzik gráj neve Hesperiának,
Termékeny televényű föld, ősrégi, had-értő;
Oenotrus nép lakta; de most - az a hír - az utódok
Ítaliának mondják már, fejedelme nevéről:
Itt a hazánk minekünk, és Dardanus is, de e népnek
Első őse is, Íasius, mind innen erednek.
Ébredj hát s igaz ígéink hirdesd meg örömmel:
Éltes atyád Corythust és Ausoniát tudakolja.
Dictének mezein Jupiter nem tűri lakástok.«
Megdöbbenve e mennyei szózaton és jelenésen -
Hisz nem is álom volt ez tán: fejek, arcok, a fátylas
Fürtök olyan tisztán tündöklöttek föl előttem,
Hogy minden tagomon jegesen kiütött a veríték -,
Ugrom azonnal az ágyról le, s már tárom is égnek
Fennszóval karomat, locsolom tüzem is tele, tiszta
Szín-borral. Befejezve pedig sietek nagy örömmel
Anchísésnek e dolgokról elmondani mindent.
Most már, hogy két ős, két törzs van, eszébe jut erre,
S látja, megint eltévesztette az őshaza dolgát.
Így szól hát: »Vész-edzett sarja te Íliumunknak!
Pár szót már e keservekről Cassandra kiejtett.
Kezd úgy rémleni, épp e jövőt jósolta fajunknak,
S ,Ítaliát' és ,Hesperiát' mondott nem is egyszer.
Ám hogy Hesperiába a teucrok el is keverednek:
Gondolhattam-e? Meg ki figyelt Cassandra szavára?
Most int Phoebus is: ez jobb jel - hát rajta, kövessük.«
Szólt, mi pedig rivalogva tanácsa szerint cselekedtünk.
Hagyjuk e lakhelyet is, csak alig néhány marad, aztán
Fut ki a vízre az öblös bárka, dagadnak a vásznak.
Ám miután már bent jártak jó mélyen a gályák,
S mindenhol csak a víz látszott, mindenhol a mennybolt:
Terhes esőfelhő kékesfeketült fel az égre,
Hozta az éjt, a vihart, elborzadt tőle a tenger.
Szél szalad át a habok hátán tüstént: hegyet épít
Hullámból; a hadat szétszórja a forgatag örvény;
S már a nap is felhőkbe borul, betakarja a mennyet
Vak köd, a fellegeket fent meg villám hasogatja.
Eltévedtünk, hánykódtunk e goromba sötétben.
Éjszaka és nappal közt nem volt semmi különbség,
Még Palinúrus is elvétette utunkat a vízen.
Három vak napon át, három csillagtalan éjen
Hánykódtunk, kétségek közt, a vizen. Negyedik nap
Végre előbukkant egyszercsak, messze, a száraz:
Nagy hegyek ormai látszottak füstölni felőle.
Erre bevonva vitorláink, evezőre kap összes
Emberem, és a sötétlila tengernek nekifekszünk.
Megmenekedvén a Strophadok partjára kerültem.
Grájul eként hívják a hatalmas ióni haboknak
Két szigetecskéjét: Strophadok; de a szörnyü Celaenó
Hárpia nemzete lakja, s azóta, hogy asztala mellől,
Házából agg Phíneusnek gyáván elüzettek.
Nincs leverőbb, gyűlöltebb vész náluk, csömörükben
Alkották őket, kifacsarva a styxi mocsárból,
Isteneink. Aggszűz arcuk van ezeknek, a testük
Szárnyas, a körmük horgas, bűzlenek, és megy a gyomruk,
S mindíg éhségtől halaványak - - -
Itt, idehajtván minket az ár, kikötünk: ime, zsíros
Marhákat látunk a kövér füvelőn legelészni
És kecskéket is, ám pásztort sehol. Erre kirántván
Kardunk, rajtuk ütünk, meghíva torunkra a mennyet,
Sőt Jupitert is; utána a tenger torlata mentén
Pamlagokat készítünk és kezdünk falatozni.
Ám a hegyekről villámgyors, iszonyú repüléssel
Hárpia-raj zúdul, szárnycsattogtatva, nyakunkba -
Szörnyü szaguknál fültépő hangjuk sem üdítőbb -
S felkapdossák és teleszennyezik undokul étkünk.
Mit tehetünk? barlanggal dús völgyek kanyarában,
Reszketeg árnyu falombok alá, a berek sürüjében,
Ismét asztalt állítunk, felszítjuk a lángot:
Ámde egész más tájról és odvak fenekéről
Új, horgas-karmú csapatok zúgnak ki körözve
S ételeink beköpik. Már erre kimondom a jelszót:
Fegyvert fogni, fiúk, küzdjünk meg e szörnyetegekkel!
Úgy cselekesznek, amint meghagytam; orozva a fűben
Kardjukat elrejtik, helyezik melléje a pajzsot.
Hangzani kezd ismét, jön népük a part kanyarából,
Mísénus kürtjével most jelet ád a magasló
Őrhelyről. Fiaim vívnák is furcsa tusájuk,
S támadának a tenger e tollas szörnyei ellen.
Csakhogy ütésük a szárnyaikon kibicsaklik, a hátuk
Seb nem sérti, tovább szállnak, gyorsan, fel az égre,
Hagyva nekünk rágott maradékaikat meg a piszkuk.
Nem megy el ellenben, de felűl egy szirtre Celaenó,
Bús jósnőjük, ilyen szavakat nyögdelve ki száján:
»Nem pirul orcátok? hogy elorzott állatainkért
Ránttok kardot? Láomedontiadák! s meg akartok
Hárpia-népet, bennünket, kergetni hazánkban?!
Nos, halljátok hát szavamat, szivetekbe vegyétek:
Mit Phoebusnak Atyánk, az örök, mit Phoebus Apolló
Mond nekem, azt furiák feje én, mondom ma tinektek.
Nemde Itália országát igyekeztek elérni? -
Jó, italus kikötőkbe, a szél szárnyán, el is értek;
Ámde e jogtalan öldöklésetekért falat addig
Ott nem emelhettek, míg éhségtekben az asztalt
Meg nem rágjátok s fel nem faljátok ebédre.«
Szólt és visszarepült suhogó szárnyán a vadonba.
Embereimben a vér válik tüstént az iszonytól
Jéggé - s ájult szívük már szablyát dehogy áhít,
Békét esdeni kér inkább, fogadalmas imával,
Istennők legyenek bár, vagy torz tengeri szörnyek.
Ekkor atyám, Anchísés, kar-fölemelve a parton,
Hívja a menny erejét, méltó adományt is igérvén:
»Ég, be ne váltsd e veszélyt, ég, űzd tova, mik fenyegetnek,
S óvd meg a jámborokat!« Majd szól, hogy a tatköteléket
Tüstént oldják el s a feszes bogokat kilazítsák.
Duzzad a szélben a vászon, a hab tarajára lesiklunk,
S már csak a kormányos visz utunkon előre s a szellő.
S látszik az ár közepében az erdős-hátu Zacynthus,
S Dúlichium, meg a sziklás Néritus orma, Saméval.
Ám Ithacát, Láértés földjét jól kikerüljük
S átkozzuk szirtjét: mért szülte a szörnyü Ulixést!
Majd Leucas foka villan föl, felhős hegyi bércén
Ott a hajósnak olyan félelmes phoebusi szentély.
Kis városka alá érünk kimerülten. A társak
Itt horgonyt vetnek, s odasímul a parthoz a tatrész.
Majd, hogy e nem-várt földet, végre, tapossa a lábunk,
Áldozat-oltárt is gyújtunk, esdvén Jupiterhez
S Actiumot szent trójai tornával berivalljuk.
Ős játék ez, a társak meztelenül gyakorolják,
Síkos olaj fedi csak testük, - s jó tudni, hogy annyi
Argosi várost és ellenséget kikerültünk.
Közben a nap fent végigfutja nagy évi körútját,
Hozza a tél a fagyos szeleket, bele borzad a tenger:
Én pedig akkor az ajtófélre szegeztetem öblös
Érc-paizsát a hatalmas Abásnak, e verssel alatta:
»Aeneás zsákmánya a győzelmes danaóktól.«
Majd elhagyni e révet, a padra parancsolom őket:
Csapkodják a habot, vetekedve eveznek a társak.
S akkor a phaeákok felvárait is tovahagyjuk,
Épírus kikötőit számláljuk, behajózunk
Cháoniába, magas Buthrótum a cél, el is érjük.
Itt hihetetlen eset hírét halljuk füleinkkel,
Hogy Helenus, Priamus fia, gráj földek feje volna,
Aeacidés Pyrrhus feleségével s jogarával
És így Andromachénak a férje hazánkbeli ismét.
Ámulok, és szivem is tüstént felgyúl e csudára,
Hogy tudjam történetük és hallhassam e férfit.
Hát hagyván a hajókat, a révet, elindulok ekkor,
És a berekben, a vár meg az ál-Simois vize mellett,
Ünnepi gyász-tor közben rálelek - Andromachéra:
Hector üres, zöld gyepből emelt sírjához a holtak
Szellemeit szólítja fel épp, áldozva porának,
S még két oltárt is szentelt, hogy azokra boruljon.
Látva: ki jő, és trójai fegyvereket körülötte,
Megszédül, mozdulni se tud s elborzad e roppant
Nagy csuda bámultán, úgy, hogy szive is beledermed;
Avval alél, és hosszu idő kell, míg szava megjön:
»Hús-vér testben, az élet üzen veled, ég fia? és élsz?
Vagy ha a kedves napfény már nem süt neked, akkor
Mért nem Hectórt látom?« - sírta, s hullt sürü könnye,
És zokogásától búgott a berek. Zavarában
Nem tud az önkínzóhoz szólni, dadogni csak ajkam:
»Élek, azaz még hurcolom életem is bajaimmal;
Kár kétkedned, igaz, mit látsz - - -
Jaj, de terád, nagy férfiu özvegye, rád mi köszöntött:
Balsors, vagy - hisz ez illik hozzád - végre szerencse?
Mondd! Pyrrhus felesége-e Hectór Andromachéja?«
Földre szegezve szemét, halk hangon suttog e szókra:
»Egy boldog nő volt, Priamus szűzlánya, közöttünk,
Kit meggyilkoltak meredekfalu Trója tövében,
Ellenség sírján - őt nem sorsolta ki senki,
S győztes urat rabnőként ágyában sose látott!...
Elhamvadva hazánk, sok mély tengert mi bejártunk,
S tűrtük a büszke Achillés-sarj gőgjét, ifijonti
Dölyfét, s én: gyereket szültem, mint ágyasa; csakhogy
Ő lacedaemón nászt áhítva, a Léda-virágot,
Hermionét - engem rabjának adott, Helenusnak.
Rá ezalatt, az elorzott lányért nagy szerelemre
Fellobbant, bűnök furiái gyötörte Orestés,
Ősei oltáránál csapdát vet, s el is ejti.
Hullva Neoptolemus, részben ránk szállt birodalma,
Visszajutott Helenusra, ki körben Cháoniának
Kezdte nevezni e hont, Cháonról, Trója fiáról -
Itt a tetőn, ime, Pergamusunk is az új Iliumhoz.
Ámde mi szél hoz vagy mily végzet téged e partra?
Vagy csak egy isten üzött, s azt sem tudtad, hova értél?
S hogy van az Ascanius-gyerek? életben van-e vajjon?
Kit teneked még Trójában - - -
Gondol-e néha, kit elveszitett: anyjára, a kedves?
S mondd, ugye ősi erényben, bátorságban előtte
Aenéás atya és... Hectór nagybátya a példa?«
Ily szavakat mondott, mialatt bús könnyeket ontott
Hasztalanul, hosszan, mikor, egyszer csak, jön a várból
Príamidés, bajnok Helenus, követők hada élén,
Ránk ismer tüstént, visz vígan a várba azonnal
És sír, úgyhogy minden szó zokogásba ful ajkán.
Én is elindulok, és egy kis Trójára találok,
Pergama nagy várának csöpp mására (a Xanthus
Víztelen ér), és én ölelem Scaeae kapufáját.
Vígan vannak a testvér-várban a teucrok ugyancsak!
Ellát gazdánk mindenkit fényes folyosóin;
S már a terem közepén aranyakra kirakva az étkek:
Fogjuk hát poharunk, Bacchusra köszöntjük a kelyhet.
S eltelik egy nap, a második is tűnik le, a szellők
Meg már hívnak a vízre, feszíti az auster a vásznat,
Akkor a látnokot így kezdem kérlelni e szókkal:
»Trójai sarj, te, a menny és Phoebus jósa, ki érted
Csillagaink, a tripuszt, s mit búg a babérfa Clarusban,
És a madár-nyelvet, valamint jeleik, ha repülnek,
Ó, mondd - mert hisz minden szent ige jó utat ígért,
És valamennyi nagy égi parancs úgy szólt, a szerencsét
Ítaliába hajózva lelem fel, e távoli tájon:
Mondani is rémes, különös borzalmakat, ádáz
Bosszut, ijesztő ínséget csak a hárpia jósolt,
Szörnyü Celaenó, - mily vészt védjek majd ki először?
És kire hallgassak, hogy eféle veszély le ne sújtson?«
Ekkor, mint mindíg ily esetben, borjakat áldoz
S kéri - megoldva fején szent pártáját - az egeknek
Irgalmát Helenus, majd engem, a menny erejétől
Már megszállottat, maga visz, Phoebus, küszöbödhöz;
Ott ilyen isteni jós-ige hangzik fel papi ajkán:
»Istennő fia! én - mivel úgy látszik, hogy a vízen
Égi erők óvnak, s a haláltalanok fejedelme
Pergeti végzetedet, valamerre a sors is akarja -,
Hogy vendégszerető habokon jobb kedvvel utazhass
S ausoni révbe meg is térj: most feltárok a sokból
Egy keveset; többet Helenusnak tudni a párkák
Tiltanak, és Júnó, Sáturnus lánya sem enged.
Hát legelőször is: Ítaliát, amelyet te, tudatlan,
Már közeledben vélsz valahol, bizakodva: kiköthetsz,
Úttalan út, sok hosszú part választja el innét.
Míg Trínacria forgatagán, auson habok árján,
Sőt az alanti világ vizein nem szánt evezőtök,
S míg aeaeai Circét el nem hagyja hajótok,
Várost, biztonságos tájékon, nem emelhetsz.
Mást mondok: jeleket, te pedig vésd jól az eszedbe:
Nagy búsultodban, ha egy elhagyatott folyamágnál,
Fogsz a fenyéren, a tölgyek alatt majd látni egy emsét,
Jókora hószínűt, amely épp harminc fiat ellett,
És emlőin ezek hószínűek valahányan,
Ott lesz városod, ott - bajaid végén - menedéked.
És az az asztalevés, ez a rémjóslat se ijesszen:
Majd lel a sors kiutat, ha pedig hívod, jön Apolló.
Ám e vidéket s átellenben Itália földjén
Azt a szegélyt, honnét e haboknak csap vize vissza,
Jól kikerüld: ott minden vár a gonosz ördög odva.
Így náryxbeli locrok erődjei is, meg a földek
Sallentínumnál, hova Ídomeneus katonái,
Lyctusiak szálltak, de Philoctétés, Meliboea
Hadvezetőjének kicsi fészke, Petélia, éppúgy.
Sőt, tüstént, ahogy átértek bárkáid az áron,
És te beváltani készülsz már fövenyén fogadalmad,
Fedje az oltárnál fejedet bíborszinü fátyol,
Hogy, míg tiszteled isteneink, nehogy átlopakodjék
Egy gonosz arc a tüzön jóslásaid összezavarni;
S ezt a szokást, kegyesen, mindig megtartsd, de a társak
S jámbor utódaid is, vallásos, szent hagyományként.
Onnét majd a szelek siculus tájak fele fújnak,
Hol szorosát a Pelóris már tágítja: te akkor,
Bár kerülővel, a hab hátán ússz balra nagy ívben
S balra hajózva, mi jobbra esik föld, ár lemaradjon.
Azt mondják, ez a két part egy volt hajdan, azonban -
Oly sok minden megváltozhat a tenger időben! -
Szörnyü erő, vad földrengés kettészakitotta,
Úgy, hogy közbeszakadt dühösen habjával a mélyvíz,
Hesperiától elmetszvén Sícánia partját
S most ott forr falvak, földek közt, összeszorítva.
Jobbra a Scylla fülel, míg balra a szörnyü Charybdis,
Ez háromszor szürcsöli fel napjában a tengert
S forgatag örvénnyel háromszor okádja ki ismét,
Hogy mély gyomrából a habok felszöknek az égig.
Evvel szemben a Scylla homályos üreg fenekéről
Nyújtja előre nyakát s a hajókat a szirtre ragadja.
Ennek férfi feje s szép szűz lány keblei vannak,
Ám derekától jókora cet, mely a tengeri-ordas
Testével folytatja hasát, míg delfin a farka.
Jobb Trínacria és a pachynumi fok fele menned,
Bár így hosszabb út vár rátok, mintsem a habzó
Mélyben a csúf Scyllát csak látnotok is, vagy a sziklán
Csak meghallani is kékszínü kutyáit ugatni.
Ám legfőképpen - ha ugyan tudományt Helenusba
És szívébe igaz szavakat plántált el Apolló -
Én, istennő gyermeke, egyet ajánlok, azonban
Azt annál inkább, és újra meg újra csak intlek:
Elsősorban a nagy Júnóhoz esengjen imátok,
Júnó fenségének tégy, szivesen, fogadalmat,
Őt, a nagy úrnőt kérd, másként italus kikötőbe,
Majd Trínacria réve után, sose ringsz diadallal.
Hogyha elérted azonban, eredj Cúmaeba: a zsongó
Erdőn isteni tóra találsz majd ott, s az Avernus
Megszállott látnoknőjére, ki mély üregében
Jóslatokat lebegő levelek hátán ad a sorsról.
S úgy, hogy e sok levelet teleírja igéivel, aztán
Rendbe kirakja a szűz, majd rájuk zárja a sziklát,
S barlangjában azok most nem mozdulnak a sorból;
Ám bármily fínom fuvalatra, ha nyílik az ajtó
S tárul sarka, repülnek azonnal a lebke levélkék,
Ő meg a mélyben e szállongókkal mit se törődik,
Nem teszi többé vissza, nem is köti egybe a verset:
S elmegy jósige nélkül a nép, átkozva Sibyllát.
Nála azonban időt te ne sajnálj tölteni, néped
Bármint zúg, vásznad bármint hivogassa a mélyvíz,
S bárhogy epedj is jó széllel hizlalni fel öblét:
Ámde keresd csak a látnokot és könyörögd ki igéit;
S ő, a saját szájából, szívből mondja a jósszót,
Így elzengi Itália népeit és a csatákat,
És hogy a bajt mint kell kikerülni, miként megelőzni,
Sőt ád jó utazást is majd számodra, ha esdesz.
Intve ezekről szólhattam s ennyit teelőtted:
Hát menj s Trója hirét tettekkel emeld fel az égig!«
Ezt elmondva baráti szavakkal a jós, szinaranytól
Súlyos ajándékok tömegét hordatja hajónkra
És faragott elefántcsonttal dús holmikat, aztán
Összerakat sok ezüstnemüt is, dódónai tálat,
Háromszálu arany pikkelyből font hadi-páncélt
S egy kitünő, kúpos-tarajos sisakot, melyet egykor
Neoptolemus hordott. Kap kincset atyám is utána.
S ad lovakat, kísérőket - - -
Majd pótolva hajósaimat, fegyvert a fiúknak.
Anchísés ezalatt meghagyja: a vásznat a gályák
Vonják fel, hogy az útra-fuvó szelet el ne szalasszák.
S Phoebus látnoka őt tisztelte meg ekkor, e szókkal:
»Anchísés, te, a büszke Venus méltó szeretője,
Ég kedvence, ki Pergama romjaiból kikerültél
Kétszer is - ím, az a föld auson föveny, arra vitorlázz.
Arra, azonban - s ez fontos - mellette osonván;
Mert azon ausoni part még messze, hová von Apolló.
Menj hát - mondta -, kegyes fiu áldott apja. De szómat
Vágom el én is, a szél zúg már, mért várja beszédem?«
Andromaché se marad hátrább adománnyal uránál,
Bárha a végbucsu őt is igen szomorítja: arannyal
Szőtt, ábrás takarókat ad és egy phryg köpönyeggel
Tiszteli meg gyerek-Ascaniust, majd így rebeg ajka:
»Vedd, kedves kicsikém, e kezem-munkáit örökbe,
Hogy tanusítsák, mint szeretett Hectór neje mindig,
Andromaché. No, vegyed rokonod végső adományát,
Ó, te, ki Astyanaxomnak vagy egészen a mása.
Hisz nézésed, akár az övé, kezed, arcod ugyancsak;
Épp veled egykoru, serdűlő fiu volna, ha élne.«
Én bucsuképp pedig ezt mondtam zokogó szavaimmal:
»Áldjon a sors titeket, kik révbe jutottatok immár;
Minket egyik balsors másikba merít bele egyre.
Ám ti nyugodhattok, nem kell tovaszállnotok innen
Vízi mezőkre, se futnotok Ausoniának örökké
Visszatünő országa után. Szemetekkel a Xanthus
S Trója hasonmását látjátok: a sors, hiszem, ehhez
Már kegyesebb lesz, s itt útjába nem álltok a grájnak.
Thybrisi szántók közt, ha a Thybrisen én feluszom majd,
S végzet-igért falait fajtámnak láthatom egykor,
Épírust és Hesperiát, testvéri helyekkel
S népekkel, kik Dardanusig vezetik fajukat fel
S egy a miénkkel sorsuk is: akkor Trója szivünkben
Egy lesz csak; de e gond fiainkra maradjon örökbe.«
Onnan előrehajóztunk hát, le Ceraunia mellé,
Honnét Ítaliába a legrövidebb uton érhetsz,
S már a nap is lebukott, a ködös hegyek árnyba borultak.
Majd e megóhajtott hely ölére omolva a víznél
S part peremén evezőt sorsolva, magunknak is adjuk
Azt, ami kell, míg tört testünkre le nem csap az álom.
Ám fele útjáig se haladtak az Éjjel a Hórák,
Fekvő-ágyáról kel föl fürgén Palinúrus
S minden szélre finom füllel fürkészi fuvásuk;
S látja, hogy' úsznak a csillagok el, szemléli a fényes
Arctúrust az esős Hyasokkal, a Medve-ikerpárt
És az arany paizsú Oriont is az ég csendjében.
Majd hogy mindent rendbe talál tündökleni ottfenn,
Jelt ad a tatról; szedjük sátorfánkat azonnal,
S vásznunk, vízre merészkedvén, szárnyára bocsátjuk.
S pirkadt már, kergette a csillagokat le a Hajnal:
Ekkor láttuk meg laposan, távol hegyek alján,
Ködleni Ítaliát. Első, ki rivallja, Achátés:
»Ítalia!« s zúg: »Ítalia!« a vidám had is erre.
Nagy vegyitő-vödröt vesz elő hát, megkoszorúzza
Édesapám, Anchísés és borral telitöltvén
Esd az egekhez a tat tetején - - -
»Égilakók, ti, urak vízen, viharon s e világon,
Kérünk, könnyü utat, szelidebb szelet adjatok immár!«
És a kivánt fuvalom felkelt, új révbe futottunk,
Várhegye ormán jól látszott a Minervai Templom.
Vonjuk hát be a vásznat, az orr fövenyük fele fordul.
Itt a Kelet hullámaitól íjj-görbe a partrész,
S forr a benyúló szirtek alatt sós sodra a habnak;
Ámde a rév maga rejtve: torony-meredek hegyorompár
Zárja ölelve s e part-faltól nem látszik a szentély.
Első jósjelül itt a gyepen négy hószinü táltost
Pillantottam meg, legelésztek a tágterü réten.
S szólt Anchísés: »Föld, vendéglátó, te csatákat
Küldesz ránk; hisz a mén oda mén, hol a háboru rémít.
Ám szekeret szintén húz és az igában a zablát
Békén tűri: jelenthet hát békét is e ménes.«
Erre a harc-szerető Pallashoz, szent erejéhez
Száll a fohász - őt látta meg itt a vidám had először -,
Majd phryg fátyollal letakarva fejünket, az oltár
Színe előtt, amiként Helenus lelkünkre kötötte,
Illő áldozatát Júnó is kapja, az argív.
Késedelem nélkül, rendben befejezve imánkat,
Fordítjuk kifelé a vitorlarudaknak szarvát
S elsiklunk e gyanús tájról, grájok telepéről.
S látjuk a Hercules-építette tarentumi révet -
Hogyha e monda igaz -, de Lacínium asszonya tornyát,
Caulont és a hajó-zúzó Scylacéumot éppúgy.
Távol e révtől meg Trínacria orma, az Aetna,
Az látszik, s halljuk roppant moraját a haboknak
Visszacsapódni a szirtekről: nyög a tenger a partnál,
Míg a föveny kavarog, s a vizet kizudítja az Örvény.
S felriad Anchísés: »A Charybdis! mégis igaz hát!
Jól jósolt Helenus! s im, a rémszirtek meg a sziklák!
Jaj, fiaim, meneküljetek, egyformán a lapátot!«
S nem maradott szava hallatlan; Palinúrus az első:
Úgy löki gályánk bal fele, hogy belereccsen; a társak
Széllel mint evezővel szintén bal fele szállnak.
S égig emel fel az örvénylő tajték, lezuhanván
Meg visz a mélybe, a mánokhoz bennünket apálya.
Háromszor sivitott kő-torkon a szirt, hogy okádott -
S úsztak a csillagok is, háromszor láttuk, a habtól.
Szél lecsitultán, nap tűntén, elvétve utunkat,
Így keveredtünk, fáradtak, cyclópsi mezőkre.
Roppant réve szelektől jól védett, de bedörgi
Közvetlen közelében, vad robajával az Aetna,
Éjszinü füstfelhőt is eresztve az ég fele olykor,
Mely szurtos-feketén kavarog s izzó parazsaktól
Gőzölög és gomolyával a csillagokat nyalogatja;
Ámde saját bel-részeit is köpi-hányja a hegység,
Szirt-darabok, folyadékony kő özönét, mely a légben
Összetapad hörgő hangon, míg forr, nyög a szurdok.
Azt mondják, hogy a villám-vert és félig elégett
Enceladust sajtolja e súly, őt nyomja a roppant
Aetna, repedt kürtői pedig lövelik fel a lángot,
És valahányszor a fáradt rém fordul, belerendül
S mormog egész Trínacria, és füst csap fel az égre.
S akkor az erdőn kint mindnyájan szörnyü, szorongó
Éjjelt éltünk át: nem tudtuk még, mi e morgás.
Mert csillag sehol egy se tüzelt, se a mennyei bolygók
Lángja a sarkoknál: sürü ködbe veszett a magasság,
Míg a sivár éj felhőkkel fátylazta a holdat.
Ám a nap Éóus keltével fényleni gyulladt,
S szedte fel éppen az éj vizenyős árnyát Auróra,
Hogy megpillantottunk egy nyomorult, sose-látott
És végsőkig aszott, csont és bőr férfit az erdőn,
Vánszorgott ki, kezét könyörögve a part fele tárván.
Ránézünk: csupa kosz, csapzottan csüng le szakálla
S rajta a rongy tövisekkel van megtűzve, egyébként
Gráj, ki honából Tróját jött megdönteni hajdan.
Hogy dardán hadi-mezt lát most és trójai fegyvert,
Visszakozik kissé és áll földhöz cövekelve,
Úgy bámul; de hanyatt-homlok fut utána a partra
És zokog és könyörög: »Minden csillagra, az égnek
Életadó fényére s a mennybeliekre, esengek,
Mentsetek innen meg, teucrok, vigyetek valamerre,
Bárhova, s én megelégszem. Bár danaók csapatával
Ílium isteneit karom is fenyegette, bevallom.
Nos, ha e vétkünk oly szörnyű, hát vessetek akkor
Tenger tajtékjába, hajítsatok, itt, a habokba!
S emberek által hullnom majd a halálba - vigasztal.«
Szólt s elibénk térdelt, térdünk fetrengve karolván.
Erre mi is faggatjuk már: ki-mi ő? ki az apja?
Adja elő, és hogy mily balsors érte, beszéljen.
S Anchísés, az apám, maga nyújtja kezét neki tüstént,
Hogy bizalomra e záloggal buzdítsa az ifjat.
Végre, ahogy remegése szünik, szót szólva kimondja:
»Szült Ithaca, s szolgáltam a végzete-verte Ulixést;
Hívnak Achaemenidésnek, apám a szegény Adamastus
Volna ma is csak az! -, ő küldött Trójába. De később
Társaim engem, osonva a rém-oduból, az ijedtek,
Itt hagytak valahogy cyclóps iszonyú üregében.
Borzasztó barlang ez! bent rohadó lakomáknak
Véres szennye, a szörny - vak verme lakója - meg égig
Nyúlik, olyan meredek. (Menny, mentsd meg a földet e vésztől!)
Látni bizony nem öröm, nem könnyű szólni se hozzá.
Mert a szegények húsán él és éjszinü vérén.
Én magam is láttam, kettőt közülünk riadalmas
Mancsa miként markolt egybe s vert, hátrahajolván,
Barlangjában a sziklákhoz: kiömölt küszöbére
Agyvelejük; foga közt - láttam - mint ráng a sötétlő
Vértől lucskos, még meleg emberi test, ahogy ette.
Nem torolatlan azonban! ilyent nem tűrt el Ulixés,
Bajba fejét Ithacának e hőse sosem veszitette.
Mert az a roppant rém jóllakva s elázva a bortól,
Félreszegett nyakkal csak alig dőlt el zugolyában,
Ökrendvén kábán a velőt s az itallal a véres
Emberhúst: mi fölesdünk mind a nagy égi erőhöz,
Majd ki-ki megkapván szerepét, sorban körülálljuk
S egy hegyezett nyársat szúrunk bele szörnyü szemébe,
Mely komoran, pár nélkül bújt meg homloka mélyén
S akkora volt, mint argosi pajzs vagy a Phoebusi Tányér
S víg a szivünk, hogy a holt hivek árnya e bosszura békül.
Ám fuss, ó nyomorult nép, fuss és vágd el e partról
Tatköteléked - - -
Mert szirt-mélyén szörnyü a szőrös nyájat üregben
Tartó s tőgyük apasztó nagy Polyphémus is, ámde
Kívüle száz is akad még ily cyclóps, ilyen ocsmány,
Laknak a parti kanyarban, osonnak a hegy meredélyén.
S harmadszor telik épp föl fénnyel szarva a holdnak,
Hogy tengődöm e rengetegen s a vadállatok odván,
Elhagyatott fészkén, s remegek, ha lesem, hogy e döngő
Léptű, nagy szavu cyclóps-nép mint száll le a bércről.
S erdők bokra bogyóit eszem sanyarú eledelként,
Rá a kemény somot, és tépem gyökerét a gyomoknak.
S ó, mennyit lestem, míg végre először e bárkát
Láttam a part fele úszni. Amelynek, jöjjön akármi,
Életem átadom: elvigyetek csak e szörnyetegektől.
Vagy ti veszítsetek el, nem bánom akármi halállal!«
Még ki se mondta, midőn nyájával a bérci magasból
Látjuk az ormótlan testű pásztort, Polyphémust
Mászni le és közelegni az ismert part pereméhez:
Nincs szörnyebb, otrombább rém, oly nagy, vak azonban.
Hántott szálfafenyőt tart hát kitapintani léptét,
Míg kíséri a bundás nyáj, mely e bajban egyetlen
Vígasza és öröme - - -
Majd hogy eképp el is érte a hígvizü, mélyölü tengert,
S nyögve, fogát csikorítva kimosta kiszúrt szeme vérét,
Mely még mindig folyt, a habok közepéig is elment,
Csakhogy az oldala sem lett nedves, olyan meredek volt.
Ám mi remegve futunk szanaszét: el, el innen! az esdőt -
Méltó rá - szintén visszük, majd csendben eloldunk,
S már nekifekve seperjük a gyors evezőkkel a tengert.
Hallva a hangot a nesz fele fordul a rém, meg is indul.
Ám miután minket markával elérnie meddő,
És az ióni habokba se tudja követni futásunk,
Rettentő ordítással felbőg, hogy a mélyvíz
Minden cseppje remeg, de mezői is Ítaliának,
És nyög tőle kanyargós kürtőjével az Aetna.
Felriad erre a cyclóps-had: bércek magasáról,
Futnak az erdőkből, elözönlik a révet, a partot.
S látjuk e zord-szemü és odakint tehetetlenül álló
Aetnai testvérek csapatát, eget ér feje mindnek;
Szörnyü sereg: mint tobzos ciprusfák, vagy a felhőt
Nagy koronájukkal karcolva merednek a tölgyek,
S mint Jupiter magas erdeje, mint a diánai berkek
Úgy állnak. De a félsz űz is kötelünk kibogozni
S adva a vásznat a jó szélnek: bármerre, de futni!
Ám Helenus szava int, ha utunk elvétjük a Scylla
És a Charybdis közt kicsit is, mindkétfele végünk:
Úgy egyezünk meg hát, fordítsuk vissza a vásznat.
S ím felkél Boreás a Pelóris szűk szorosából,
Küldi az ég; s én Pantagias természeti-sziklás
Kő-torkát, öblös Megarát, lehagyom vele Thapsust.
Mindezeket mutogatja pedig gyászsorsu Ulixés
Társa Achaemenidés, ki urával már behajózta.
Sícaniának révével szemközt, a kavargó
Plémyriumnál hosszu sziget terül el, melyet egykor
Ortygiának hívtak. A monda szerint ide titkon
Élisi víz, Alphéus, a tenger alatt utat ásott,
S most, siculus forrás, Arethúsa, veled vegyül immár.
Intenek: isteneit kérjük meg e helynek; az álló,
Zsíros földü helórusi lápot is elhagyom ekkor,
Majd a pachynumi bérc-fokokat surolom s a benyúló
Szirteket, és im előttem a távolban Camerína,
Mellyet a sors úgy int: sose változzék - a Gelának
Síkja s e vad folyamágról elnevezett Gela vára
Később jő. Majd Acragas is - meredek hegyi város -
Hajdan a legnemesebb paripák nevelő-helye látszik;
Majd, visz a szél, titeket hagylak le selínusi pálmák,
S járom már a kegyetlen, vak lilybéumi zátonyt,
Míg Drepanum révébe, kopár fövenyére nem érek.
Itt, túl végre vizek veszedelmein, ó jaj atyámat:
Elveszitem vigaszát minden búmnak, bajaimnak,
Anchísést. Itt hagysz el, legdrágább apa, engem,
Bús fiadat, ki hiába hozott ki, jaj, annyi veszélyből!
Ekkora gyászt Helenus se jövendölt, bár bejelentett
Éppen elég szomorúságot, se a szörnyü Celaenó.
S ez volt vége bolyongásunknak, a hosszu utaknak.
Onnét távozván, hozzátok, egy égbeli űzött."
Így mondotta el Aeneás atya istenek-adta
Sorsát és vándorlását: mindenki figyelte.
Aztán, szót befejezve, megállott végre pihenni.

Ám nagy gondok emésztvén már régtől a királynőt,
Szíve sötét lángok közt sorvadozik sebesülten.
Egyre a származatára jeles hős jár az eszében,
Képe, erényei, megjegyzései mind belevésvék,
Hogy bármint töprenkedik is, nem lel nyugodalmat.
Már kora hajnalidőn, amidőn az egek vizenyőjén
Még csak alig ragyog át fényével Phoebus a földre,
Így ébresztgeti, égő szókkal, szívbeli nénjét:
"Anna, jaj, úgy remegek, nem bírok aludni sehogysem!
Ritka becses vendég lakik ám nálunk, nemes ember,
Ó te, valóságos hős ő! harcok daliája!
Esküszöm, isteni sarj, első perctől tudom, érzem.
Korcsban ilyen hős nincs. És mennyi, de mennyi kalandja
Volt, és hány izgalmas harcról tudna beszélni!
Hogyha erős fogadást nem tettem volna magamban,
Elhalván a remény is, az elsővel, kebelemből,
Hogy soha már én férjhez fűzni magam nem igyekszem,
Mert megutáltam a fáklyák fényét és ara-ágyam:
Ennek a bűnnek, tán, nem tudnék ellene állni.
Anna! neked megsúgom most - amióta a bátyám
Sychaeusnak vérével fertőzte lakunkat,
Lankadt lelkemig ő ért el csak, a vér is eremben
Forr, ha jön: érzem a régi tüzet felcsapni szivemből.
Ám inkább elnyeljen a föld, a feneketlen éjbe,
Villámával atyánk inkább sújtson le, s az árnyak,
Lent Erebusban az árnyak, igen, sápasszanak inkább,
Mint megsértselek én, törvényed szegve, szemérem!
Ő, ki először ölelt, elorozta a szívem is egykor;
Tartsa meg azt sírjában is és őrizze örökké."
Szólt, s ahogyan sírt, ráfolyt szép kebelére a könnye.
"Ó te, a nap fényénél is drágább - felel Anna -,
Hát egyedül búsulnád át fiatal korod? édes
Gyermekeket, szerető férjet Venusunk sose adjon?
Oly mindegy az a mánok előtt, ki a hű, ki a hűtlen!
Azt még értem, hogy bús szívedhez se Tyrusban
Nem fért férfi, sem itt, táján Libyának; Iarbast
S Afrika győztes földjének fejedelmeit, értem,
Megveted: ám szivesen látott szerelemre se hajtasz?
Hát feleded, hogy e part, melyen élsz, mily nép birodalma?
Jobbról gaetulusok harcos hordája szorongat,
Balról meg numidák fenyegetnek; emitt a lakatlan
Syrtis, amott sivatag, portyázó barcaiakkal,
Hogy ne is említsem testvéred, a tyrusi haddal
Rémítőt - - -
Én mondom, hogy az égiek és Júnó kegye fújta
Íliumuk hadi-bárkáit fövenyünkre szelével.
Hogy fog majd, húgom, gyarapodni a város, az ország
Hogy fog majd fejlődni ilyen férjjel! ha a teucrok
Fegyvere védi: a punt mily hírnév fogja övezni!
Csak te imádkozz, kérd kegyes áldozatokkal a mennyet,
Hogy vendéged tudd itt tartani jó ürügyekkel:
Még a vizen viharok dúlnak; zivatart hoz Oríon;
Vagy: rosszak még mind a hajók; nem biztat a mennybolt."
Így éleszti szerelme tüzét, ébreszti reményét,
Így altatja szivében, e szókkal, a szűzi szemérmet.
S már bújják is a templomokat, békét esedeznek,
S ölni Lyaeusnak, Phoebusnak, végre Cerésnek
Másodfű juhokat visznek - mint illik -, azonban
Házasság-őrző Júnó részére leginkább.
Hószínelte tehén két tülke közé a világszép
Dídó bort maga hint, jobbjában tartva a csészét,
És egyik istentől fut a másikig és szaporítja
Túlterhelt oltáraikon szentelt adományát,
Vagy rángó beleket vizsgál: mit mond a jövendő?
Ó, hiu jós elmék! Szenthely, fogadalmi imádság
Őrjöngő sziveket gyógyítani bír-e? titokban
Sajgó seb! s a velőkbe maró szerelem tüze! bír-e?
Ég a szerencsétlen Dídó, őrjöngve fut immár,
Úgy fut az utcákon, mint szarvasünő, kit a pásztor
Kréta mezőin megcélzott és megsebesített:
Benne maradt-e a nyíl? a vadász nem tudja, azonban
Tudja a szarvasünő, s bár még megfutja sebével
Dictének vadonát, az a vessző, érzi, halálos.
S Aeneásnak végig kell vele nézni a várost:
Mint épül? s a falat: mutogatja a sídoni kincset,
Mondani kezd közben valamit, s elakad zavarában;
S hogy jön az est, vacsorára megint melléje telepszik,
Oly zavar ül lelkén, hogy hallani vágyik ujólag
Ílium ínségét s ott csüng ismét a mesélőn.
Majd, hogy elestveledik s elválnak, a hold pedig elkezd
Fösvénykedni ezüstjével, s csábít elaludni
Minden csillag: üres házában, üres heverőjén
Egymaga búslakodik. Távol van a távoli kedves:
Mégis hallja; vagy Ascaniust simogatja, gyerekben
Apját látva, eként csalná meg a szörnyü szerelmet.
S abbamaradnak a tornyok, az ifju felejti a fegyvert,
Kőbástya s kikötő megkezdve, de nem befejezve,
Áll mindenhol a munka; a félig-kész falak, égig
Nyúló tornyok tömbje ijesztően fenyegetnek.
Hogy Jupiter szeretett felesége azonban az asszonyt
Látja e romlásban, hogy a hírre sem ad, hiszen őrült,
Ő, Sáturnia lép, fordulva Venushoz, e szókkal:
"Szédületes hőstett, derekas zsákmány ez ugyancsak!
Méltó hozzád és csemetédhez; egyetlen egy asszonyt
Két isten csele meg bírt csalni: ez ám jeles érdem!
Jó... jó... hát rettegsz bástyáinktól, a magasló
Karthágóra, sok épületére, tudom, te gyanakszol.
Mégis, meddig villongjunk, van-e haszna e harcnak?
Nem békét s házas-szerződést kéne-e kötnünk?
Hisz, mit kívántál teljes szívből, im, elérted:
Ég a szegény Dídó, csontjában tombol a téboly.
Kormányozzuk e két népet közösen s egyetértve,
S hadd legyen ő, engedd, szolgálónője a phrygnek,
Én meg a tyrusi népet adom hozományul e nászhoz."
Erre viszont - mert megsejtette, beszéde hamisság,
S célja: Itália nagyságát Libyába terelje -
Így szólott Venus: "Esztelen az, ki, amit te parancsolsz,
Nem tesz aként, de az is, ki veled vágynék vetekedni!
Bárha a sors is, amint mondod szőné a szerencsét.
Csakhogy mit tudom én, Jupiter kívánja-e köztük,
Trója s Tyrus vára között, e frigyet kivirulni,
És szive vágya-e, hogy szerződjenek, összevegyülvén?
Mint neje megpróbálhatnál lelkére beszélni.
Kezdd el, s én folytatni fogom." Mire mennyei Júnó:
"Ezt csak bízd énrám. De előbb vésd jól a szivedbe,
Elsorolom röviden: hogy hajtsuk végre a tervet?
Aeneás s a szerencsétlen Dídó a berekbe
Vadra vadászni vonulnak majd holnap, ha felébred
Títán és megujulva megint beragyogja világunk.
Ott én sűrü, sötét zivatart támasztok az égből,
S míg a vadásznép hálókkal körülállja az erdőt,
Jégzáporral, dörgéssel rázom meg a mennyet.
És a sötétben a sok kísérő szétfut a réten.
Trója ura s Dídó ugyanegy barlangba kerülnek.
Én magam is velük, és ha szavad vehetem bizonyosra,
Jöjjön létre e házasság és tartson örökké;
Nászt pedig üljenek ott." Szót sem szól ellene, bólint,
És a ravaszságon vígan kuncog Cytheréa.
Közben az Óceanus habját odahagyta a Hajnal.
Válogatott daliák léptek ki a fényben a várból;
Ritkás hálókat, hoztak széles kopiákat,
És massyl lovasok kitünő szimatú kutyafalkát.
Ám a királynő még nem készült el, küszöbénél
Pun nagyurak serege s bíborban-aranyban, a zablát
Horkanva s habosan harapó hátaslova várja.
Végre előlépdel, számos követő közepette,
Sídoni, tarka-szegélyü palást díszíti a vállát.
Tegze arany, bíbor köpenyében aranykapocs, avval
Tartja elöl, dús fürtjében szintén szinaranycsatt.
S jönnek a phryg lovagok, ott jő mosolyogva Iúlus
S Aeneás maga is, mintegy kiragyogva közűlük,
Oly daliásan lép, csapatát csapatukba vezetvén.
Mint amidőn Xanthus vize mellöl elindul Apolló
S téli lakát, Lyciát Délusra cseréli, hogy ottan,
Anyjának szentelt szigetén megujítsa a táncot,
S krétaiak, dryopok s agathyrsek közt elidőzik,
Majd felhágva a Cynthusra s lombbal telefonván
Dús, virgonc fürtjét: aranyos pánttal leszorítja,
Míg vállán a nyilak meg-megzörrennek - oly ifjan,
Úgy ment Aeneás, oly báj ragyogott vala arcán.
Hogy bejutottak a berkekbe s fel a hegyre kiértek,
Ím, vad zergéket látnak leugorni a csúcsról
S szökni alá a hegyek bérc-oldalain; s eliramlik,
Nyílt rónák fele futva, sebes, sok szarvas is arra,
Portrúgó csordákba sereglenek, úgy menekülnek.
Ám gyerek-Ascanius vígan rájuk tör a völgyben,
Lángvemhes paripáján ezt is, amazt is előzi,
S kívánná, bár tajtékos vadkanra találna,
Vagy leereszkednék föntről egy sárga oroszlán.
Zaj, zúgás, zivatar, riadalmas mennyei örvény
S jéggel elegy zápor támad tombolva azonban,
Futnak a tyrusi társak a réten, a trójai ifjak
És dardán unokája Venusnak, a vad hegyi vízár
Sodra elől fedezékek alá menekülnek ijedten.
Trója ura s Dídó ugyanegy barlangba kerülnek.
Nászasszony Júnó s Tellús jelez ekkor először,
Villan a villám és, tanujuk nászukban, a mennybolt,
Míg a hegyek magasán ujjongva visongnak a nimfák.
Evvel a nappal kezdődött minden baj, ez első
Nappal. Hír, illem, külszín: már mit sem ad erre,
Nem titkos szerelem többé Dídó szive vágya,
"Házasság"-nak hívja a bűnt, így rejti magában.
Több sem kell Libyában a Hírnek! elindul azonnal,
Járja a Hír, ez a legsebesebb szörny-átok a várost:
Mert hisz az élteti épp, hogy fut, lábában a lelke,
S bár - míg fél - kicsi kezdetben, csak várj, nekilendül,
Úgy, hogy jóllehet itt lenn jár, felhőkben az arca.
Állítólag a Föld-anya szülte e szörnyet, a mennyen
Így állván bosszút, Coeusnak s Enceladusnak
Evvel a szélgyors szárnyu, sebes rohanású hugával;
Nincs szörnyebb, otrombább rém, ámulni csudásabb,
Tollas a teste, s ahány tollat hord, annyi a szája,
Pergő nyelve, hegyes füle, fürkésző szeme szintén.
Ő az, akit soha nem kábít mézével az álom,
Éjszaka is suhog egyre az égi s a földi sötétben;
Míg nappal paloták, tornyok tetején csücsül, onnét
Őrködik és rémiszti a városokat, s a koholmány
Éppen olyan buzgón dől száján, mint a valóság.
Ez kezd most kárörvendve s szanaszét a fülekbe
Súgni ezer pletykát, tényt s ál-hírt összekeverve,
Hogy bizonyos hős Aeneás jött, vagy ki, aféle
Trójai, kit gyönyörű Dídónk nem vet meg ugyancsak;
Nincsen is ám jó népükkel gondjuk, mulatoznak,
Dőzsölnek csak egész télen, duskálva a kéjben! -
Így súg-búg ez az ocsmány istennő a tömegnek.
Majd fejedelmi Iarbashoz veszi hirtelen útját,
Hogy felszítsa szivét, lelkét lobbantsa haragra.
Márpedig ez, Hammon s Garamantis nimfa szülötte,
Nagy birodalmában száz templomot és ugyanannyi
Oltárt épített Jupiternek, ahol sose húnyó
Tűzzel imádta az isteneket; barmok sürü vére
Gőzölt ott mindig, s koszorúk tarkálltak az ajtón.
Mint mondják, ez, hallva a hírt, iszonyú dühre lobbant,
Ordított, oltára előtt leborult s felemelve
Két karját, sok szobra között így sírt Jupiterhez:
"Nagy Jupiter, kinek - étkezvén hímes heverőkön -
Maurítánia-szerte kiloccsantunk a kehelyből,
Lénaeus lángnedvéből, odanézz! avagy immár
Nem kell félnünk tőled, mert vak az égben a mennykő,
Csak megijeszteni jó, ám más, mint hangja, egyéb sincs?!
Tudd meg, a jöttment nő, kinek engedtünk fövenyünkön
Raknia pár házat, hitvány áron, ki hatalmát
S földjét tőlünk kapta: frigyünk kinevette, s urának
Aeneást hiszi már. Fél-férfi legényei élén
Most is ez a... ez a kenceficés, e Paris, ki kobakján
Maeoni mitrával mászkál mindig, melyet állán
Úgy köt meg, nézd, élvezi zsákmányát; de mi, persze,
Templomaidba hiú hírednek hordjuk adónk, mi?!"
Míg ezt mondja s a szent oltárt könyörögve karolja,
Meghallgatja a messzeható s odanéz a királyi
Várra s az egymást oly rossz hírbe hozó szeretőkre.
Hívja azonnal Mercuriust, megbízva e szókkal:
"Menj, fiam, és a zefírekkel vágtass el a dardán
Hőshöz, akit Karthágó köt le, a tyrusi város,
Azt a helyet, hova mennie kellene, egyre kerülvén,
S gyors szeleid hátán szavaink szaporán neki megvidd:
Másfélének igérte nekünk őt anyja, a Legszebb,
S kétszer a grájoktól nem ezért mentette meg egykor;
Ámde hogy őrá várjon a harcizajos, birodalmak
Terhétől nagy Itália kormányzása, ki Teucer
Nemzetségéből származva itél a világon.
S ennyi dicsőség nem buzdítja fel őt cselekedni?
Nem sarkallja saját hire sem? sőt Ascaniustól,
Mint apa, tőle irigyli a számos római várat?
Vagy mire tör? s e vad országban mi reménnyel időzik?
Ausoniát, Lávíniumot szem elől veszitette?
Fusson el! eddig van, s ennek légy hírnöke tőlünk."
Szólt. S ő szótfogadott szent atyja szavának; a szárnyas
Lábbeliket szépen felhúzza, melyekkel a szélnél
Gyorsabban száguld, át szárazföldeken éppúgy,
Mint habözön színén; majd pálcáját veszi kézbe,
Evvel az orcusi lankadt lelkeket inti magához,
Vagy veti őket a Tartarus éjébe, s hol ad álmot,
Hol vesz, hol holtak szemeit vele nyitja ki ismét.
Evvel vet szelet, evvel arat zivatart, ha a felhők
Közt repül. És már látja is Atlasnak meredélyét,
Sziklás bérceit Atlasnak, ki fejével a mennyet
Mintegy alátámasztja, kinek szél és jeges esső
Csapdos csúcsain, és viharok zúgják be fenyőit;
Hóból hord vállán takarót, busa bajsza, szakálla
Jégcsaptól meredez, patakok csordulnak az ajkán.
Cylléné fia itt, e helyen lassít le először,
S száll egyenes repüléssel, előrehajolva, a tenger
Színe fölött, amiként a sirály leereszkedik olykor
És elsurran a part halban sürü szirtjei mellett,
Így evezett, ég és föld közt szállván, Libyának
Sárga homokja fölé, miután elhagyta nagyapját:
Szél szárnyán utazott, úgy jött Cylléne szülötte.
És hogy szárnyas talpa surolta a házakat ottan,
Aeneást máris meglátja: tetőt, falat épít.
Ő az, igen, jáspis csillag sárgállik a kardján,
Míg vállán a palást tűzfényű tyrusi bíbor;
Ezt adományul a dúsgazdag Dídó maga szőtte,
És szövetét kihimezte finom szinarany fonalakkal.
Tüstént ráförmed: "Karthágón dolgozol? asszony
Rabja vagy? és robotolva erős várost neki építsz?
Hej, de feledted a földet, a céljaidat: birodalmad!
Engem az égi király, ki e földeken és a magasban
Úr egyaránt erejével, küld az olympusi fényből,
Gyors szeleken, hogy im átadjam: mit üzen? mi parancsa?
Vagy mire törsz? s Libyában, mondd, mi reménnyel időzöl?
Annyi dicsőség, mely vár, sem buzdít cselekedni?
S nem sarkall a saját híred se? hisz Ascaniustól,
Ifju Iúlustól sajnálod el így te, irígyen,
Tőle, reményedtől, Rómát s nagy Itália földjét!
Bár őt illeti!" Szólt Cylléné sarja, miközben
Hangját még hallotta, de ő már szállt, s a halandó
Nem leshette ki, mint lebbent el a hűs levegőben.
Aeneás csak szédül a látványtól: belenémul
S elhül, s égre mered haja is, de a torka is elful.
Menne rohanva, e kedves földről futna, az égnek
Túl komoly intését nagyon is megszívleli. Retteg.
Jaj, de mit is tehet ő? hogy merjen most közeledni
Egy epedő nőhöz? hogy szóljon, kezdje beszédét?
Elgondol mindent, fontolja a dolgot, az ügynek
Nézi e részét is, vizsgálja amazt is erősen.
Végül is ez látszik lelkében a leghelyesebbnek:
Mnéstheust, Sergestust, valamint a vitézi Serestust
Hívja: szereljék fel, titkon, gályáit: a társak
Ott legyenek, mind fegyverben, de: miért? - a dologról
Szót se; eközben, míg a derék Dídó ama hitben
Alszik el: ekkora nagy szerelem soha el nem enyészik,
S mit sem sejt, ő majd közeledni fog és kitalálja,
Mit mondjon neki és hogyan intézzék el a dolgot?
Mind örömest úgy tesz, mind végzi sietve parancsát.
Ám a királynő sejti - ki tud rászedni szerelmest? -
Látja a fordulatot, mert, bár bízott, ugyanakkor
Félt is mindig. Most ismét csak a gyászteli Hírtől
Hallja szegény: szerelik már gályáik tovaszállni,
S mind készül. Mire bőszülten berohanja a várost:
Bacchánsnő, ha megújul a harmadik évben az ünnep,
Az vadul így, meghallva a hangszereket, mikor éjjel
Bacchust ordít, úgy csalogatja a kéjre Cithaeron.
Aeneáshoz végül is ő maga szól, e szavakkal:
"Esküszegő! hát azt hitted, titkolhatod ennyi
Gazságod s országomból szótlan menekülhetsz?
Hát se kezem, mi tiéd, nem tart már vissza, se szívem,
Sem, kinek ebbe belé kell majd pusztulnia, Dídó?
Sőt, teneked még télen kell kijavítani bárkád?!
Északi szélvészek közepette sietsz elutazni?!
Ó, te kegyetlen, ilyen viharos vizen át, hadi-gályán,
Állana bár ős Trójátok, Tróját se keresnéd,
Nem hogy még idegen földet, hol senki nem ismer!
Tőlem futsz-e tehát? Jobbodra, s a könnyre szememben -
Hisz mi marad más énnékem, nyomorultnak ezentúl? -,
Kérlek a házasságra s a kezdett nászra közöttünk,
Hogyha csak egy kicsi érdemem is van előtted, akármi,
S édes voltam bármiben is, könyörülj lehanyatló
Nemzetségemen, és, ha lehet, tervedre ne gondolj.
Gyűlölnek Libyában: a tyrusiak s a nomádok
Mind érted haragusznak rám; temiattad ugyancsak
Halt ki szivemböl a szégyen, s mellyel az égig elértem,
Hajdani jó hírem. Kire hagysz hát itt, a halálra,
Ó, vendég? Mert az vagy, e név vagy csak, nem a férjem.
Mit várjak most? Pygmaliont, ki felégeti váram?
Vagy, ki fogolynőként elhurcol, a gaetul Iarbast?
Ó, legalább ha szökésed előtt születik, vigaszomra,
Kis gyerekem tőled, s palotámban most a mi pöttöm
Aeneásunkkal, másoddal játszani tudnék:
Tüstént érezném, nem lennék rab s olyan árva!"
Szólt. Szeme sem rebben meg azonban amannak: eszében
Juppiter, ő jár s fájdalmát elleplezi mélyen.
Majd, kurtán, mégis felel: "Én, letagadni, királynő,
Számtalan érdemedet, mellyel méltán dicsekedhetsz,
Hogy tudnám? inkább édes bánattal idézem,
S gondolok is rád, míg élek s eszmélek, Elissa.
Ám hadd térjek a tárgyra. Ne hidd, csalfán el akartam
Távoztom titkolni, hiszen hozzád nem az űzött,
Hogy nősüljek, avagy szerződést kössek e földön.
Hogyha a sors énrám bízná, hogyan éljek, ügyemben
Hogyha megengedné, kényem kedvemre tehessek,
Trójában laknám legelőször is, ott, hol enyéim
Meghaltak, s akkor Priamus palotája ma állna,
S Pergamumot feltámasztom már rég a romokból.
Ám a nagy Ítaliát hajszol grynéi Apolló,
Ítaliát Lyciában adott jóslása elérnem;
Ott a hazám, a szerelmem. Előtted is, im, Libyának
Várai, Karthágó fala kedves most, noha pun vagy:
Hát akkor, teucrok mi, hazát auson fövenyágyon
Mért ne keressünk? Nékünk is le szabad telepedni!
Rám, ha az éj vizenyős árnyába takarja a tájat,
S felszikráznak a csillagok: Anchísésnek, atyámnak
Néz szeme nyugtalanul, de beleng álmomba fiamnak,
Ascaniusnak is arca, kitől sors-szabta uralmát,
Hesperiát vontam meg drágámtól, ama földet.
Most is a mennyeiektől járt nálam, Jupitertől
(Itt a fejem rá és fiamé!) küldönc, ki parancsuk
Hozta; magam láttam, napfényes nappal az istent,
Sőt hangját is hallottam, hogy e várban időzött.
Hát ne gyötörd magad és engem se; Itália földjét
Nem jószántamból keresem fel - - -"
Míg a beszéd szárnyal, bőszülten villog a másik,
Hallgat, a férfira félvállról néz vissza, de aztán
Végigméri, tetőtől talpig, e szókra fakadva:
"Téged sem szült istennő! teneked, lator, ősöd
Dardanus, ó, sose volt! meredek Kaukázuson ellett
Vad Hyrcánia tigrise, ott szoptattak a sziklán!
S én ne dühödjem fel? de miért? rosszabb lehet ennél?
Hisz szeme sem rebbent! sóhaj sem hagyta el ajkát!
Vagy sírt tán? megszánta, ki őt szerelemmel imádta?
Létezik ily gazság? Nem, már Júnó, a hatalmas,
Ő se, de Sáturnus fia sem néz el neked ennyit!
Nincs, nincs már becsület! Befogadtam, mint nyomorultat,
Balgatagon társul vettem trónomra magamhoz,
S bárkahadát, seregét a haláltól visszapöröltem.
Jaj, furiák, be nagyon furdaltok! Most Lyciának,
Másszor Apollónak jóslását hozza, hogy aztán
Juppiter isteni küldöncének mondja parancsát.
Mintha a menny mindig mivelünk, mással se törődnék!
Hát... nem cáfollak többé, nem tartalak: indulj!
Leld föl Itália partjait is viharon, vizen által.
Ámde hiszem, megbűnhödsz még, ha van égi igazság,
S hívni fogod, tudom én, Dídót te gyakorta, a tenger
Zátonyain! csakhogy már én zord láng leszek akkor,
S üldözlek - de hiányommal! ha pedig halok, árnyként
Leng lelkem mindíg a nyomodba; lakolsz, lator, értem.
S én?! ezt hallom a lárvák közt, a feneketlen éjben..."
Itt megakad, fájdalma a friss levegőt se kivánja,
Elbujik, és kétségek közt otthagyja, ki néki
Oly sok mindent elmondott még volna vigaszként.
Bent elalélt testét szolgálónői azonnal
Fölfogják s helyezik márványtermében az ágyra.
Aeneás, a kegyes pedig - ámbár még igyekeznék
Józan szóval a bánatosat nyugtatni -, szivében
Mélyen megrendülve ilyen roppant szerelemtől,
Mégis, az égilakók kedvére, hajóihoz indul.
Ekkor egész erejükkel a teucrok a parti fövenyről
Húzzák már le magas gályáik. Vízen a szurkos
Csónaktest; míg mások az erdőről faragatlan
Törzseket és még zöld evezőket hoznak - - -
Költöznek ki a városból mind, látni: rohannak.
Mint hangyák, ha a sok gabonát - gondolva a télre -
Felgyűjtik s nekiesve behuzkálják lukaikba;
Mint áttör fűvön-réten, zsákmánnyal a hátán,
S egy-egy magvat tol, vonszol, vállvetve e barna,
Fürge raj, és egy közben ügyel csapatukra, a másik
Feddi a lustát: oly lázban cipekedtek az úton.
Ó, Dídó, mit is érezhettél akkor, e dolgok
Láttán, és jaj, mily sóhajtás kelt kebledből,
Szemlélvén a magas várból, hogy a távoli partok
És az egész tenger hogy forr, visszhangzik a zajtól!
Rettenetes Szerelem, mire nem viszed emberi lelkünk!
És ismét könnyeznie kell, ismét könyörögni,
És megaláznia büszke szivét szeretője szivéért,
Hogy mindent megpróbáljon, mielőtt maga meghal.
"Anna, figyeld, az egész part hogy nyüzsög: összesereglett
Körben egész csapatuk; kiabál a vitorla a szélért,
És a hajósnép künn koszorúzza vidáman a tatrészt.
Hogyha előre tudom keserű fájdalmamat, Anna,
Elviselem: de ma már egyet bírsz tenni csak értem,
Ó, testvér; egyedül téged tisztelt csak a csalfa,
Titkos gondolatát csak néked mondta el olykor;
Gyengébb perceit is te csupán ismerted a gaznak.
Hát menj el hozzá, kicsikém, könyörögj a kevélyhez.
Nem szerződtem el én Aulisban a trójai népnek
Irtására, hajót sem küldtem Pergama ellen,
Sem fel nem dúltam sírját Anchíses atyának:
Mért nem akar hát akkor meghallgatni, ha szólok?
S mért rohan? annyi szivességet sem kérhet a kedves,
Hogy legalább a szelek szelidültéig ne siessen?
Házasságot sem kérek már tőle, ha megcsalt,
Azt se, ne lássa a szép Latium földjét, vagy uralmát
Hagyja el; ó, de időt adjon, pihenést, amiközben
Fájdalmam meg bírom szokni, feledve szerelmem.
Ez legutolsó óhajom; irgalmazz a hugodnak!
S mondd: ha megadja, tetézve viszonzom - holt poraimmal."
Így könyörög, nővére szegény így jár panaszával
Szűntelen ahhoz a másikhoz. De hiába, szavakra
Nem szelidül, nem rezzen könnyre se; végzete tiltja,
És máskor-sose-tompa fülét elzárja egy isten.
Mint mikor alpesi szélviharok támadnak a szívós,
Agg-derekú tölgyre, s tusakodva hol erre, hol arra
Tépdesi fergetegük, hogy kél recsegés, a körüldúlt
Törzs ág-halma pedig magasan fedi már a porondot,
Ám a fa szirtre tapad s az egeknek aként veti lombját,
Mint amiképpen a Tartarusig terjed gyökerével:
Hát mindenfelöl így vívják panaszukkal a férfit,
És nagy szíve igen szenved neki is, de hiába,
Sziklaszilárd marad. És csak hullnak, hullnak a könnyek.
És a szerencsétlen Dídó borzongva a sorstól,
Most a halált választja; remegve tekint föl az égre.
Még inkább pusztulni akar, mikor - isszonyu látvány! -
Míg tömjén közt füstölög oltárán adománya,
Meg kell érnie: elfeketül szentelt italának
Színe, de változik át vérré bora is - csunya vérré.
Senkinek erről nem mer, nénjének se beszélni.
Néhai férjének volt még szentelve a várban
Egy márvány-szentély, amelyet tisztelt különösképp,
Ünnepi lombkoszorú, hószín lobogók diszitették;
Hajdani hitvese hívását hallotta e helyről
Egy estén, amidőn a setét betakarta a tájat;
Másszor a ház tetején a bagoly huhogott a halálról
Hosszú, gyötrelmes gyászdalt; de igézi a jósok
Számos előző jós-szava is, fenyegetve, ijesztve.
Aeneás szintén: ő álmában fut elébe
S űzi kegyetlen az őrjöngőt, ki hol elhagyatottnak
Tudja magát és társ nélkül sivatagba kivetve,
Hol meg a tyrusiak nyomait képzelgi keresni:
Mint a bolond Pentheus, aki látja az Eumenidákat
S két napot és két Thébaet lát, vagy mint Agamemnón
Sarja, Orestés, kit kígyókkal kerget az anyja
És fáklyákkal - a szinpadon -, ő szöknék, de hiába,
Bosszúálló istennők ülnek küszöbénél.
Így tört meg fájdalmában, s kétségbeesetten
Most a halál szándékát is szívébe fogadta,
S megfontolva időt, módot, behivatta a nénjét,
Rejtvén még mit akar, színlelve reményt vidor arcon:
"Megleltem, nővérem, örülj húgod sikerének,
Hogy nyerem Őt el mégis, vagy - hogy kell szabadulnom
Tőle, habár szeretem: közel Óceanushoz, a nyugvó
Naphoz, az aethiopok föld végi felén, hol a mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik,
Él egy massyli papnő ott, hozzá utasíték,
Ő felügyel szent fáira ottan a Hesperidáknak
S őrzi a szentélyt, úgyszintén ő az, ki a szörnyet
Mákonyos étkekkel, folyadék mézzel szelidíti.
Azt állítja: varázsígéi az emberi szívet
Megváltják, de ha úgy tetszik neki, búval epesztik,
Hogy megfordít csillagokat, vizeket meg elállít
S éjszaka szellemeket szólít fel; a föld pedig akkor
Megdördül, s lerohannak a kőrisfák a hegyekből.
Esküszöm, ó testvér, rád, isteneinkre, fejedre,
Nem szivesen fanyalodtam mégsem e mágus-erőkhöz.
Titkon emelj hát nagy máglyát odabent palotámban,
S fölfüggesztett fegyvereit, de ruháit is egyben -
Mind itthagyta, igen - s melyen elvesztem, nyoszolyánkat,
Azt is csak tedd rá: mert azt akarom, hogy e gazról
Még emlék se maradjon, s így javasolja a jósnő."
Ennyit szólt, s elakadt szava; arca pedig belesápadt.
Anna e sok szertartásban nem látja hugának
Rejtett szándékát, a halált, nem sejti, hogy őrült,
Azt hiszi, az lesz most is, mint mi Sychaeus után volt.
Megteszi hát kívánságát - - -
Ám a királynő fölhalmozza magasra a máglyát,
Tölgyfa, szurokfenyvek palotája terén puposodnak,
Díszlik körben a tér a halotti kerek koszorúktól;
Ittfeledett kard és köntös fel a nászkerevetre,
Melléjük képmása kerül; ó, tudja jövőjét.
S körben az oltárok készek. Bontotthaju papnő
Hármas alakjában Hecatét: szólítja Diánát
Végre Chaost, Erebust s fennhangon számtalan istent.
Majd kilocsol, mert nincsen "avernusi", kútvizet ottan,
Majd holdfényben rézsarló-learatta füvekből
Szór ki, melyek méreg-feketén püffednek a tejtől;
Sőt, a csikóhomlokról vett, kancától elorzott
Drága szerelmi dudort is feltálalja - - -
Tiszta kezével közben az oltárnál a királynő
Árpadarát hint s húzza egyik saruját le, s eloldja
Köntös-övét, mert már kész halni, s hívja a mennyet
S csillagait; meg azoknak igazságos-bosszuálló
Isteneit, kik egyenlőtlen szerelemben epednek.
S éjszaka lett; szelid álom omolt a világon az élők
Fáradt teste fölé; szunnyadt a szilaj hab, az erdő,
És mire átfordult közepén is a csillagos égbolt,
Minden táj lecsitult, minden vad, iromba madárnép;
És elaléltak a fürge folyókban, a földön, a bokrok
És tövisek közt élők is, csendjében az éjnek.
Gondjuk eloldódott, és szűnt szívükben a bánat.
Csak kit a kín furdalt, a szegény pun nőt nem igázta,
Őneki nem szállt sem szívébe, szemére sem álom;
Sőt sebe mind tüzesebb, s nem bír sehogyan sem az őrült
Érzelmekkel e forrongás szörnyű viharában.
Végül is így torpan meg s így töpreng kebelében:
"Jaj, de mit is teszek én? újfent próbáljam előbbi
Gúnyolt kérőim, vagy tán a nomádokat ismét,
Ott esedezzem, bár nem kellettek soha férjül?
Vagy bárkáikat, Íliumot kergetve, a teucrok
Kényének magamat kitegyem? számítva: örömmel
Gondolnak rám és hálásak, mert segitettem?
Jó, képzeljük el, ezt tenném; de ki büszke hajója
Fogja a gyűlölt nőt befogadni? Szegény, te ne tudnád
És ismernéd: Láomedon fajzatja mily álnok?
S aztán: én egyedül mennék-e a víg hadi-néppel,
Vagy tolakodjam-e Tyrus egész népével utánuk?
Kedves enyéimmel, kiket ismét vízre zavarnék,
Vonva vitorlát, bár Sídont most hagytuk el éppen?
Nem! végy tőrt, azt érdemlesz, pusztulj a halálba!
És te pedig, testvér, tudd meg, te okoztad a vesztem:
Sírtam - szántál, őrjöngtem - prédára vetettél.
Nem lehetett hát élnem, amint a vadállatok élnek,
Házasság és bűn nélkül, sosem esve e gondba;
Holt hamvadnak tett esküm most törve, Sychaeus."
Ily szörnyűséges panaszok törtek ki szivéből.
Aeneás ezalatt, eldöntve, hogy indul, a bárka
Legmagasán szunnyadt, rendezvén dolgait immár.
Ekkor egy isten, oly álomalak tűnt föl neki ismét,
S feddte megint, mint Mercurius: látszott, olyan éppen
Arca szinével, a hangjával, szép szőke hajával,
Ám fiatalságtól viruló testével ugyancsak.
"Istennő fia! ily helyzetben is alszol-e, mondjad?
Vagy nem látod a szörnyü veszélyt, ami vár, te tudatlan,
S nem hallod, hogy a legjobb szél, az fú a füledbe?
Cselt, rettentő bűnt követ el szeretőd ma szivében,
Halni akar, s a harag habján hánykódik a lelke.
Hát nem futsz-e, amíg a futás hasznos, de rohanvást?
Mert látsz itt, ha e földön lel még holnap a Hajnal,
Akkora tűzvészt, hogy lángfénybe borulnak a partok,
S meglátod, mint túrják fel gályákkal a tengert!
Rajta tehát, ne habozz. Amilyen hóbortos az asszony,
Éppenoly ingatag is." Szólt, és eltűnt a sötétben.
Aeneás megijedve e gyorsan jött tüneménytől,
Mely már ment is, felriad és serkenti a többit:
"Föl, fürgén, fiaim, mindenkit vár evezője;
Bontsátok ki a vásznakat! Íme, a menny magasából
Ismét isten járt nálam: noszogat, meneküljünk,
És a csavart kötelet vágjuk ketté. Te nagy isten,
Bárki vagy is, követünk, szolgál örömünkre parancsod.
Oltalmazz kegyesen hát bennünket s a szerencse
Csillagait hozzánk igazítsd." Mondotta, miközben
Már villant is a kard, s a kötél átszelve aláhullt.
Erre a társakat is tüstént elfogja a tettvágy:
Nyüzsgenek és cipekednek, a part kiürül, de hajóktól
Habzik a víz - ott úsznak, a kék tengerben a bárkák.
Közben a Hajnal, Títhónus sáfrányvörös ágyán,
Serkent már, hogy a fényt széthintse megint a mezőkön.
Látta az úrnő is, föntről, mint szürkül az égalj
És egyforma vitorlákkal hogy szöknek a gályák
S azt is: part, kikötő kiürült, eleveztek a révből;
Hát gyönyörű kebelét verdesve vadul s beletépve
Szőke hajába: "Te nagy Jupiter - sírt fel -, megy a vendég,
Nézd, fejedelmi hatalmamban mint megcsufol engem!
Nem ragad-é fegyvert, fut utána a város? az összes
Műhelyből minden csónak nem siklik-e a vízre?
Föl, fegyvert, evezőt, szaporán, hányjátok az üszköt!...
Jaj, de miket hadarok? hát erre jutottam? a téboly
Tépi eszem? nyomorult Dídó! de miért? a csalás bánt?
Bántott volna, midőn adtad jogarad! Szavak, eskü:
Most, ugye, látod már - s aki hátán hordta honának
Isteneit s aggott atyját, látod mire vittek?!...
Hoztam volna ide s szaggattam volna izekre,
Vetve a vízbe husát! vagy övéit vágva le, mindet,
Adtam volna fel Ascaniust apjának - ebédre!
Vagy küzdelmem kétséges lett volna? No, s aztán?
Félhet-e az, ki ugyis kész halni? Hajót, haditábort,
Ó, mért nem tudtam felgyújtani, és fiut, apját
S ezt az egész fajtát beleölni, s ugorni utánuk?...
Nap, ki a föld büneit mind látod lángszemeiddel,
S közvetitője e kínoknak, Júnó, aki ismersz,
S éji keresztutakon kit a város üvölt, Hecaté, te,
S bosszura kész dírái Elissának, ti, halálom
Istenségei, halljátok s ide nézzetek, énrám,
Nagy nyomoromra, s imámra figyeljetek. - Érjen az álnok
Bár kikötőbe, evickéljen szárazra, ha sorsát
Így rendelte s ezen nem másít Juppiter, ámde:
Verjék hős népek sanyarú haddal! kiüzessék
Országából! Kebléről tépjék el Iúlust!
Lássa övéi halálát, hogy gyáván könyörögjön!
Kényszerittessék oly békéket kötni, hogy abból
Jólét országára ne szálljon, öröm sose érje!
Ellenben pusztuljon időnap előtt, temetetlen!
Ezt akarom, véremmel e szót öntöm ki utolszor.
Tyrusiak, ti pedig tiszteljétek porom avval,
Hogy gyűlölni e nemzetet, űzni e fajt sose szűntök.
S népeitek közt sem szeretet sose lesz, se szövetség.
Majd Te, akárki vagy is: kelj, Bosszú Szelleme, csontom
Hamvaiból, és irtsd karddal, tűzvésszel e dardán
Gyarmatokat. Most és ezután, ha az alkalom eljő.
Hogy part parttal, a víz vízzel víjjon, vas a vassal.
S dúlja, kivánom, a harc késő unokáikig őket!"
Így zokogott, s már lelkig megcsömörödve e gyűlölt
Élettől: mint haljon meg? szétnéz kutatóan.
S akkor Sychaeus dajkáját hívja be, Barcét,
Őt, mivel otthoni föld fedi rég az övét, s neki mondja:
"Drága dadám, Annát, nénémet hídd ide, kérlek;
S szólj neki, tiszta folyóvízben mosakodni ne késsen,
S hozza a barmokat is, miket áldozatul kiszemeltünk,
Így jöjjön, de fejed neked is szent párta borítsa.
Mert, amit elkezdtem, be szeretném végre mutatni
Styx Jupiterjének szent áldozatom, hogy a máglyán
Égjen már el e dardán képe, s a kín ne gyötörjön."
Ezt mondotta, s az eltipegett öreges csoszogással.
Ám Dídó, szörnyű szándékától eszevesztve
Most borzongani kezd, szeme vérbe borul, s hamuszürke
Arca szederjes lesz a halál iszonyú közelétől;
S fut be a zárt benső udvarra, siet föl az őrült
Ott meredő máglyájára s tetején, a kezében
Villan az ó, nem e célra kapott dardánusi szablya.
Megpillantja azonban jól-ismert nyoszolyájuk,
S azt a palástot, az íliumit, mire könnye kicsordul,
S vár kicsit és rájuk dőlvén így sír fel, utolszor:
"Óh, emlékeim, édesek! ég és sors kiket eltűrt,
Életemen ti segítsetek át, ti e bút betemetnem!
Én maga voltam a tett, de szabott pályám ma lezárul,
S nagy lelkemnek az árnyékokkal kell keveredni.
Ám egy híres, erősfalu várat emeltem; a gyilkost,
Bátyámat megbüntettem s uramért bosszut álltam;
S boldog, igen, már-már boldog lett volna a szívem,
Hogyha e dardán gályahadat fövenyünk sose látja!"
Szólt és ráomlott párnáira: "Hát... bosszulatlan? -
Súgta -, de haljunk akkor is; így... így!...mindegy az ottlenn.
Hadd vegye észre a vízen e láng fényét... az az álnok
Dardán... hogy sorsomban... nézze előre... a sorsát..."
Szólt, és míg mondotta, szivét átszúrta a vassal;
És a cselédek már azt látják csak: lehanyatlik,
És a kezén s kardján veresen végigfut a vére.
Jajjal telnek a tág termek tüstént; berohanja
S rázza a várat a Hír. Felsírnak a nők, nyög a város,
Rettenetes zokogásuktól megrendül a mennybolt;
Mintha az ősi Tyrust vagy Karthágót lerohanná
S ellenség dúlná, és dőlne a porba, s a népek
Házain és szent templomokon tűz, tűz gomolyogna.
Hallja, rohan remegő szívvel s eszevesztve közéjük
S döngeti keblét és képét karmolja a nővér
S áttör a csődületen, szólítva nevén a halódót:
"Hát ezt gondoltad ki, hugom? cseled engem irányzott?
S erre való volt oltár, máglya s tűz, hogy elámíts?
Vagy hol kezdjem a jajt, én árva? halálos utadra
Társul nénéd nem kellett? pedig osztani sorsod:
Egy kard s egy perc döntött volna a sírba, ha szólítsz.
S még én raktam e máglyát és honi isteneinket,
Szívtelen, én hívtam, mialatt te, jaj, ezt cselekedted:
Meggyilkolva magad, hugom, engem, a népet, atyáit
S sídoni városod is! Gyorsan, vizet, öntsem a sebre,
Hadd mossam le! s az ajka felett ha lebeg lehelet még,
Szám csókolja fel azt." Szólt és kúszott a magasba
És félholt húgát szívére ölelte a lépcsőn,
Vére sötét folyamát, fátylával, nyögve itatván.
Az mereven rá próbál nézni, de lángja-világa
Visszatörik, s csak a seb lüktet sípolva, zihálva.
És még így is háromszor könyökölt fel a párnán
S háromszor roskadt le: kereste szemével a napfényt
S felsóhajtott, hogy rá bírt révedni utolszor.
Ekkor a nagy Júnó e tusán, e halál-viadalmon
Megkönyörült, s az Olympusról Írist odaküldte,
Hogy szövevényeiből testének a lelket eloldja.
Mert nem bűneiért, de nem is sors-szabta halállal,
Ámde időnap előtt pusztult a szegény, esze vesztve:
Így nem nyírta le szőke haját s a fejét sem itélte
Styxbeli Orcusnak Próserpina még adományul.
Hát millió színben szikrázva a nap sugarától
Száll is a mennyből, sáfrányszárnyon, a harmatos Íris,
És feje mellé áll: "Én ezt most Dísnek ajánlom,
Égi parancs utasít, s téged kibogozlak e testből."
Szól, s egy fürtöt a jobbja lemetsz: tüstént elenyészett
Tagjaiból a meleg, s tovaszállott lelke a légben.

Aeneás ezalatt már úton volt, seregével
Nyílt vizeken, bizton siklott a setét habok árján,
Ám a szegénynek, Elissának, lángok-beragyogta
Várát hosszan el-elnézi. S nem tudja, a tűzvész
Mért támadt? de hogy egy őrjöngő nő mire képes?
És a viszonzatlan szerelem milyen az, ha megőrül?
Azt tudják, s eltelnek bús sejtéssel a teucrok.
És aztán, hogy már bent jártak a mélyben a gályák,
S mindenhol csak a menny látszott, mindenhol a tenger:
Terhes esőfelhő kékesfeketült fel az égre,
Hozta az éjt, a vihart, elborzadt tőle a tenger.
Rá is kezdi a kormányos, Palinúrus, a tatról:
"Hó, de sötét, szörnyű felhők gyülekeznek az égen,
Mit művelsz, Neptúnus atyánk?!" Szól, majd a vitorlát
Összébb vonja s teljes erővel evezni vezényel
És a viharban a vásznat rézsút tartani, mondván:
"Hősszivü Aeneás! bár jót maga Juppiter állna,
Ítaliának e vészben aligha kötünk ki ma partján.
Nézd, a sötét nyugaton támadt szelek álltak elénkbe,
Oldalt kaptak, a légből meg felhők sürüsödnek.
Nem bírunk velük, itt meddő már minden igyekvés.
Hát ha a Sors az erősebb, menjünk, merre mutatja
És hova hív. Hű testvér-partja, gyanítom, Eryxnek
Innét nincs már messze, se révei Sícaniának,
Hogyha ugyan valamit még értek az égi jelekhez."
S szólt kegyes Aeneás: "Magam is rég látom, e szélvész
Mást követel, te pedig vele szembe hiába törekszel.
Vissza a vásznat hát! Avagy énnékem van-e drágább -
S oly kikötő, hova tépett gályahadam behajóznám -,
Mint az a rév, az a föld, ahol él dardáni Acestés,
És mely atyám, Anchísés csontjait őrzi ölében?"
Mondta s máris eveznek a part fele, míg a vitorlák
Híznak a jó széltől: száguld a hajóraj a vízben,
Végre kikötnek a jól-ismert fövenyen nagy örömmel.
Látja a távolból közelegni baráti hajóik
Szemlélő-hegye ormáról és fut le Acestés,
Medve-subája, a líbyai, s kelevézei szörnyűk,
Anyja egyébként trójai nő, folyamisten az apja:
Crínísus. Most, régi szülőit a szíve idézvén,
Örvendezve köszönti s üdíti a visszajövőket
Parlagi étkekkel, szíves vendégadománnyal.
Majd hogy a Hajnalfény hajtotta le másnap a mennynek
Csillagait, gyűlésbe hivatta övéit a parton
S így szólt Aeneás egy felhányt domb tetejéről:
"Bajnok dardanidák, nemes isteni vér unokái,
Hónapok olvadtán egy év forgott el azóta,
Hogy sok gyászoltárt szentelve megadtuk a földnek
Isteni édesapám tetemét és csontjai hamvát.
S itt van már, úgy vélem, a nap, melyet én sose szűnök -
Így végezte a menny! - tisztelni, zokogva siratni,
Ezt én, bár gaetúl szirtekre kivetve, vagy argív
Tengereken, de Mycénae rabságában is éppúgy,
Oltárán illő adományokkal, fogadalmak
S ünnepi körmenetek közepett, évente megülném.
Hát még most, hogy a véletlen - de hiszem, nem az égnek
Tervei és szándékai ellen - atyám pora, csontja
Közvetlen közelébe, baráti fövenyre taszított.
Rajta tehát, tartsuk meg szívből ünnepe napját:
Kérjük jó szelekért és hogy várost alapítván,
Már neki szánt templomba rebegjük el évi imánkat.
Trója szülötte, Acestés ad két tulkot is aztán
Gályánként; majd hívjátok meg e torra hazátok
Isteneit s akiket gazdánk is tisztel, Acestés.
Aztán, hogyha kilencedszer serken fel a Hajnal,
S áldott napja a földet, az embereket beragyogja,
Trósz evezősversenyt akarok rendezni először,
Majd aki fut, vagy birkózással küzdeni bátor,
Vagy jól dárdát dob, vagy bízik könnyü nyilában,
Vagy vad ökölvívó-szíjat mer kötni esetleg:
Ottlegyen és küzdjön meg a pálmáért a porondon.
Ám most szót se: diszítse fejét ki-ki lombkoszorúval."
Szólt s öltötte fel anyjának mirtuszkoszorúját,
Így tesz az éltes Acestés és Helymus, de az ifjú
Ascanius szintén, majd mind az egész fiatalság.
Ő pedig indul a gyűlésből gyürüjében az ezres
Kíséretnek, akik követik seregestül a sírhoz.
Itt illőn két kancsó színbort önt a halomra,
Majd szent vérrel, utána pedig tejjel teli kettőt,
Rőtszinü szirmokat ejt el végül, s így rebeg ajka:
"Üdvözlégy, te dicsőült drága apám, te hiába
Visszakapott hamu, és te szülőm védszelleme s árnya!
Ítaliának igért mezeit veled érnem el egykor
Nem lehetett, sem, az én se tudom milyen ausoni Thybrist."
Ennyit szólt, amidőn egy jókora, hét karikába
Hétszer gyűrűző kígyó kúszott ki a sírnak
Szent mélyéből és átfonta, nyugodtan, a dombot.
S míg siklott el az oltárnál, kék pikkelyek égtek
És aranyos pöttyök derekán, valamint ha a naptól
Villog a felhők közt az ezer tűz-fényü szivárvány.
Látja, csudálkozik Aeneás. De az im tekerődzve
Tálakon és sima kelyheken át hosszan tovaszisszen
S megkóstolja a szent eledelt, majd hagyva az oltárt
És amit ízlelt, búvik vissza szelíden a mélybe.
Ő pedig annál buzgóbb most, hogy imádja a nemzőt,
Hisz nem tudja, a hely véd-szelleme volt-e vagy apja
Hírnöke? Két másodfü-juhot vág hát, ahogy illik,
Majd malacot s éjszínű hátu tinót ugyanannyit,
Egyben a kancsókból bort önt, szólítva az árnyat,
Nagy lelkét Acherónból Anchísésnek a fényre.
Társai úgyszintén, ki amit tud, hozza örömmel,
Halmozzák el az oltárt, áldozzák a tinókat,
Mások az üstöket állítják fel sorban a fűben
És leheverve sütik ki a belsőrészt a parázson.
Végre a várt nap megvirradt, Phaëthon fogatával
Hozta a hajnali fényt, a kilencediket, sugarazva;
Szállingóztak a szomszédok; nagy név ez: Acestés,
Vonz mindenkit; a víg tömeg ott hullámzik a parton:
Látni az aeneadákat is és - vetekedni se restek.
Avval kezdik, eléjük a tér közepére kiraknak
Minden díjat: a győzők zöld koszorúit, a pálmák,
Szent tripuszok tömegét, fegyvert, bíbor ruhakelmét,
Végre talentumait súlyos sok aranynak, ezüstnek.
S most megharsan a gáton a kürt: kezdődik a játék.
Hát egyforma nehéz evezőkkel először előtör
Négy hadibárka a teljes rajból, küzdeni készen.
Jó-evezős, gyors Bálnáján kisuhan maga Mnéstheus,
(Majdan itál Mnéstheus, ki a Memmiusok neves őse),
Erre Gyás is az ormótlan nagy testü Chimaerán,
Mint egy város olyan, három sor dardanidával,
Ifju legénnyel, három hajtja előre lapátsor;
Sergestus, kit a Sergiusok neve őriz, a roppant
Centaurust, míg kék Scylláját hozza Cloanthus:
Római vér, ti, Cluentiusok, majd tőle eredtek.
Távol a tengerben, szemközt fodros fövenyével,
Áll egy szirt, amelyet - ha kioltja az északi szélvész
Télen a csillagokat - beborít, úgy csapdos a tajték.
Szélcsendben némán kimered, mint zátony a habból,
Mely napozó búvármadarak kedvenc pihenője.
Lombos tölgyfagalyat, viruló-zöld jelt a hajósnak
Tűz ide Aeneás atya, hogy nagy, hosszu kanyarral,
Itt kell megfordulniuk, innen visszaevezni.
Majd helyüket sorsolják ki, s már messze sugárzik
Fent a taton vezetőik arany, bíbor ruhadísze;
Míg a fiúkon, a többieken, nyárlomb koszorúja,
Pőre, olajjal megkent válluk csillog a fényben.
Majd a padokra beülve lapátjuknak nekidőlnek;
És így várnak a jelre feszült figyelemmel, a szívük
Már diadalvágytól dobog és aggódva kalimpál.
S ekkor a kürt szava harsan: előreszökellnek azonnal,
Mind valahány; hasogatja hajós-rivalásuk a mennyet,
S felveri karjuk pezsgő tajtékát a haboknak.
S már egyforma barázdáiktól tátog a hármas
Élü hajóorr- és evezők-szántotta egész víz.
Nem tör a kétfogatú kocsi sem, ha kinyílik a korlát,
Így vetekedve a versenyeken, vágtatva a pályán,
S nem hullámzik a gyeplü sem így, nem pattog az ostor,
Hogyha előrehajol, fogatát kibocsátva, a küzdő.
S taps és lárma riad, biztatják őket a nézők,
Úgy csap fel zajuk és hömpölygi be szerte a berket
S zúgva a zárt kikötőt, s a hegyek rá visszafelelnek.
Elsőnek, mindet megelőzve, Gyás fut az árban,
Ordít, tombol a nép; a nyomában utána Cloanthus,
Több a lapátja ugyan, de nehéz a hajó, veti vissza.
Tőlük egyenlő távol a Centaurus meg a Bálna:
Próbál mindegyikük vetekedve előbbre kerülni;
S ez hol a Bálnának sikerül, hol győz a hatalmas
Centaurus, máskor meg mindkét hosszú hajótest
Orr-orr mellett vágja a sós örvényt a habokban.
És már-már éppen fordultak a szirt közelében,
Hogy legelől elkezdi Gyás, noha győzi le mindet,
Szidni a kormányost, a habok közepette, Menoetést:
"Mért csellengsz nekem annyira jobb fele? erre irányíts!
Balra, a partnak húzz! horzsolja lapátod a sziklát!
Menjen más kifelé." Így szólt, de remegve a rejtett
Zátonytól, a hajót csak a mélybe vezérli Menoetés.
"Hol kóvályogsz hát? be, a szirtnek evezni, Menoetés!"
Zengi Gyás és visszaparancsolná. De Cloanthust
Megpillantja: utánanyomult, közelít, tör a célra.
S ez, ki Gyás meg a habvert szikla közé kerül, íme,
Most balra s még beljebb tör, megelőzve az elsőt,
Majd súrolja, lehagyja a célt s fut a sík fele bizton.
Kín iszonyú tüze ömlik el erre, de csontig, az ifjún,
Arca patakzik a könnytől, és se javát a fiúknak,
Sem méltóságát nem nézve, a mafla Menoetést,
Fejjel előre a vízbe taszítja a tat tetejéről;
S ő ül a rúdhoz, mint kormányos, fő-vezetőként
Nógatván hiveit s a lapátot a szirt fele tolván.
Az meg, a lomha Menoetés, hogy lentről fölevickélt -
Húzta a vénség már, de az átázott ruha éppúgy -,
Kecmergett ki s a szirt száraz fövenyére lehuppant.
S kelt teucrok hahotája, amint pottyant le az árba
És ahogy úszva okádta a sós habot is, hahotáztak.
Mnéstheus és Sergestus, a két hátsó pedig ekkor
Vígan fölbuzdul, hogy a lomha Gyást utolérik.
Sergestus tör először ki, s jut a szirt közelébe,
Ám teljes hosszal se marad le mögötte a másik:
Félhossznál fenyeget s orrát odanyomja a Bálna.
Csakhogy övéi között fel-alá járkál a dereglyén
S így buzdít Mnéstheus: "Most, most szaporán a lapáttal,
Trója tüzéből társaimul kiszemelt daliái
Hectórnak; most azt az erőt és merszet, amellyel
Egykor a gaetúl syrtiseket, Maleát, a morajlót
És az ión habokat már oly bátran bebolyongtuk!
Hisz nem mer Mnéstheus elsőnek vágyni amúgysem,
(Bárha... de ezt te tudod, Neptúnus, a díjra ki méltó),
Csak legutolsónak röstellnék lenni. Ne tűrjünk
Ily szégyent: győzzünk, hiveim!" Mind teljes erővel
Hát nekilát; a vas-orr is reng a kemény evezéstől,
S visszairamlik az út; lihegés tikkasztja ki torkuk
S gyötri a testüket, és dől róluk a sűrü verejték.
S ekkor a sors a kivánt pálmát maga tette kezükbe.
Mert a szegény Sergestus még beljebb igyekezvén
Nagy dühösen, rossz helyre kerül, közelébe a szirtnek,
S orral a sziklafövenyre szorul, mely a vízre benyúlik.
És belerezdül a bérc, a lapátok a zátonyok élén
Reccsennek szanaszét: ott függ, odatörve az orr-rész.
Ugrálnak fel mind, kiabálnak, időt pazarolván,
S kézbe kerítve a vas-veretű rudakat meg az éles
Csáklyákat, szedik össze a roncs evezőket a mélyből.
Ám megörül Mnéstheus, a siker felszítja, evezni
Kezd szilajon, majd alkalmas szelekért esedezvén
Nyílt tengerre kerül, taraján tovafutva a víznek.
Mint a galamb felijed fészkén, a hegyek hasadékán -
Hol lyukacsos meredély oduját és őrzi övéit -
S verdes a szirtfal előtt vadul és rémülten, a rétnek
Tartva utóbb, hol a halk szeleket horzsolja s e ritkás
Útra leszáll, gyors tollát már teregetve nyugodtan:
Így szeli vég-szakaszát Mnéstheus is a tengeri síknak,
Ily sebesen suhan önmaga lendületével a Bálna.
És utoléri előbb a magas fok alatt a segélyért
Hasztalan ordító, rejtett zátonyra feneklett
Sergestust, ki a tört evezőkkel is úszni szeretne.
Majd otromba Chimaeráját közelíti Gyásnak
S hagyja le már ezt is, hisz nincs kormányosa többé.
Egy van a verseny e végszakaszán csak előtte - Cloanthus.
Hát őt űzi szorongatván most teljes erővel.
S kétszereződik a tetszés-zaj, tüzelik, noszogatják
Mind az előretörőt, visszhangzik a menny a zsivajtól.
Ám a közel diadalmat, a hírt amazok dühe védi
És a dicsőségért egy sincs, aki halni habozna;
Itt meg fűt a siker: győzik, hát győzni remélnek.
S úgy látszott, orr-orr mellett futnak be valóban,
Hogyha a két tenyerét tengernek tárva Cloanthus
Istenségeihez nem eseng fogadalmi fohásszal:
"Hullámok fejedelmei! én, vizetek ki hasítom,
Hogyha kivánságom pártolnátok, ma e parton
Oltártokra fehér tulkot tennék örömömben,
Sós habotokra borítva belét, java borral utána."
Szólt s a habok mélyén hallotta a néreidáknak
És Phorcusnak egész serege s Panopéa, a szűzlány,
Portúnus pedig ő maga volt, ki tovább taszitotta
Izmos markával; mire az, sebesebben a szélnél
S gyors nyílnál, a föveny fele szállt, kanyarába a révnek.
Anchísés fia most, mint szokták, hívja a többit,
S harsány hírnöke hangja jelenti: Cloanthus a győztes,
Erre halántékát zöld repkénnyel koszorúzza,
Míg a hajóknak három-három üszőt adományoz
És bort is, valamint nagy súlyu talentum ezüstöt.
Ámde kitünteti főleg a gályáknak vezetőit:
Szőtt meliboeai bíbor-arany köpönyeggel az elsőt,
Rá széles, két maeander volt körbehimezve,
És a királyfi, amint szilajon - látszik: liheg - űzi
Ídai zöldben a gyors-iramú gimeket gerelyével,
Ám Jupiternek jó-röptű fegyvernöke Ída
Bérceiről horgas lábával a mennybe ragadja:
Hasztalanúl emelik karjuk fel a csillagos égre
Vén őrzői, dühödt kutyafalka hiába ugatja.
Az, kit másodikul vitt célba utána erénye,
Hármas arany-fonatú lánc-páncélt kap, melyet egykor
Démoleostól ő vívott el a gyors Simoisnál,
Győztesként magas Ílium aljában, hogy a hősnek
Most odaadja viselni: diszítse s védje csatáin.
Sokszorosan súlyos terhét két szolga cipelte
Görnyedt vállán, Phégeus és Sagaris; noha egykor
Démoleos maga űzte a szétszórt trószokat abban.
Harmadikuk rézüst-párat nyer tőle, s ezüstből
Domborművekkel derces díszkelyhet emellé.
S immár megkapták mindnyájan a díjat, oszoltak
Büszkén kincsükre s fejükön pun színü szalaggal,
Hogy szörnyű szirtjéről nagy nehezen leszakadván,
Dicstelenül s evezők híjján s kinevetve, egyetlen
Gyenge lapátsorral Sergestus oson be hajóján.
Mint mikor olykor a töltésen kígyóra találunk,
Mely kocsi-abroncstól átszelve hever, vagy a vándor
Súlyos szikla-dobásától félholtra csapottan;
S kúszna, de nyúlt derekát perecekbe hiába csavarja,
Már csak a melle dühöng, szeme szikrázik, meg a fúvó
Nyak meredez magasan, sebe megbénítja a törzset,
S gyűrübe gyenge emelni magát, karikáin a görcs ráng:
Így evezett, ily lassú vánszorgással a gálya;
Vásznat bont mégis, hogy a telt vászon vigye révbe.
S Aeneás Sergestus igért díját odaadja,
Mert boldog, hogy a bárka s a társai visszakerültek.
Egy Pholoé nevü krétai rabnőt kap, ki Minerva
Mesterségeit érti s ikerpárt szoptat a keblén.
Ám kegyes Aeneás, befejezve e számot, elindul
Egy zöld rétre, melyet mindenhonnan vadon erdő
S hullámos hegy ölel; közepén színházszerü völgye
Pályamezőny, ahová sok ezernyi hivével a bajnok
Most bevonul s a magas dobogóra telepszik a körben.
Itt jutalommal azok szívét ösztönzi, akiknek
Fürge futásban van kedvük vetekedni a díjért.
S jő a sicánus a teucrusszal vegyesen, de az elsők
Nísus s Euryalus - - -
Euryalus gyönyörű alakú, viruló gyerekifjú,
Kit szüzies szeretettel imád Nísus; Priamusnak
Fényes sarja halad nyomukon, fejedelmi Diórés;
Majd Salius szökken fel meg Patrón; az: acarnán,
Ez: Tegeából jött, Arcádia adta családját;
Éltes Acestésnek lépdel két társa mögöttük,
Erdeiek, trínacriaik: Helymus Panopésszel;
S még sok más is, akik hírét a homály betakarta.
Hozzájuk szólt Aeneás, közepén a tömegnek:
"Halljatok és szavaim vígan szivetekbe vegyétek!
Senki nekem jutalom nélkül nem megy ma el innét.
Két-két gnósusi kopja a díj, kicsiszolt fejü, fényes,
És egy ezüstdíszes, kétélü szekerce; melyekkel
Mindenkit megtisztelek. Ámde külön koszorúzom
Első hármatokat, halavány olajág e jutalmam.
Míg ki legelső lesz, csótáros mént kap; a másik
Egy amazon tegzet thrák vesszőkkel telitöltve,
Mely széles szinarany szíjjal van körbecsavarva,
És sima, drágakövek boritotta kapocsba csukódik;
Végül a harmadik ezt: argív sisakom vigye díjul."
Még ki se mondta, felállnak azok, hogy hallva a rajtot
Fürge futással mind pattanjon a pályavonalról:
Zúgnak mint zivatar, s csak a cél, az jár az eszükben.
Elsőnek Nísus rohan és tovahagyva a többit
Száll a szelek, száll mennykő szárnyainál sebesebben.
Legközelebb fut utána, de jókora távolságban
Háta mögött, Salius. Kit még messzebb lemaradva,
Harmadikul követ Euryalus - - -
Euryalust Helymus követi. S közvetlen a sarkát,
Íme, tiporja egész erejét beleadva, Diórés,
Már váll vállon: a pálya ha hosszabb lenne, lehagyná,
Vagy legalábbis kétségessé válna e verseny.
S majdnem elértek már kimerülten a célhoz, a pálya
Vége felé, amidőn Nísus valahogy belelépvén,
Megcsúszott a szegény, a leölt tulkoknak a földre
Folyt iszamós vérén, mely a zöld füvön állt pocsolyákban.
S itt a legény, ki örült, hogy győz, nem tudta tapodni
Talpával többé a talajt, kifutott az alóla,
S orra bukott meginogva a szent vérben s ürülékben.
Ámde szerelmét, Euryalust, ekkor se feledte:
Úgy szökkent fel a sárból, hogy Saliust megakassza;
S ez nekiment s elesett szintén a sikos homokúton.
S Euryalus kitör és ő jut hive áldozatából
Első helyre s győz a vidám zaj, a taps közepette.
Háta mögött Helymus, s mint harmadik ér be Diórés.
Ám az egész kör széles színe előtt, az atyákkal
Szemben, elöl, Salius nagy lármát csap, hogy a csellel
Elragadott első díjat pedig őneki adják.
Euryalus mellett közkedveltsége s igéző
Könnyei szólnak: a szép testben vonzóbb az erény is.
Védi kivált és nagy hangon pártolja Diórés,
Ő ugyanis csak ekép győzhet, mint úgyis utolsó
S veszne a díja, ha tán Salius kapná meg az elsőt.
Csakhogy: "Nem rövidültök meg, fiaim! - felel erre
Aeneás atya -, senki nem is bolygatja babértok:
Ám nekem ártatlan hivemen könyörülni szabadjon."
Szólt, gaetúlus oroszlán-bőrt nyújtván adományul,
Nagy, sürü bundájút, szinarany körműt, Saliusnak.
"Hát ha a vesztes ilyen nyereményt kap, az orrabukotton
Hogyha te így megesel, mily méltó díj üti markát
Nísusnak? - szólt Nísus -, kit legelőbb koszorúzol
S megdícsérsz, ha miként Saliust, el nem hagy a jósors!"
Mondta s a képét és trágyás testét odatolta:
Mily mocskos, maszatos. Kacagott a derék atya rajta,
S egy paizsot hozatott ki, melyet remekelt Didymáon
S elloptak danaók Neptúnus szent kapujáról.
Így tisztelte meg, ekkora díjjal a nagyszerü ifjat.
Véget vetve e versenynek s a jutalmat elosztván:
"Most pedig - úgymond - álljon elő, ki szilárd a szivében
S körbetekert karját és öklét bátor emelni."
Egyszersmind viadalra kitűz kettős tusadíjat,
Borjat a győztesnek, szinarannyal szőtt szalagokkal,
Míg vigaszul szablyát és szép sisakot kap a vesztes.
Nincs is késedelem; kimagaslik azonnal a nézők
Nagy zaja közben a szörnyü Darés, azután odacammog,
Ő, ki merész maga volt egyedül megvívni Parisszal,
És a halom mellett, hol nyugszik a nagyhirü Hectór,
Ormótlan testét hős Bútésnak, ki Amycus
Bebryx törzséből hirdette magát eredettnek,
Úgy odavágta, hogy ott pusztult el a sárga homokban.
Hát ilyen ember volt, ki fejét a tusára először
Szegte magasba, a széles vállu Darés: le-lesújtott
Hosszú karjaival s mutogatta a légben ütését.
Nézik, a párja ki lesz; de ki sem mer a sűrü tömegből
Lépni elé, se a bőr-fonatot felhúzni kezére.
Boldogan azt hiszi hát, hogy a többi nem áll ki a díjért,
Éppen ezért szarvon fogván baljával a borjat,
Hirtelen Aeneás lábához lép, e szavakkal:
"Istennő fia, hogyha velem mind gyáva tusázni,
Állanom itt mire kell? illő-e időm pazarolni?
Add adományod már!" Rivalogva helyeslik az összes
Dardanidák, az igért díjat követelve a hősnek.
Ekkor Acestés Entellust elkezdi, miközben
Ül közelében a zöld fű-dombon, feddeni nyersen:
"Entellus, te, a leghiresebb hős rég, ma mi hasznod?
Hogy hagyod: ily nagy ajándékot békén, tusa nélkül,
Más vigyen el! Hova tűnt tanitónk, a mi égi Eryxünk,
Kit ma hiába hivunk? Hova lett Trínacria-szerte
Ismeretes neved és függő prédái lakodnak?"
Válaszol az: "Nem a dicsvágy gyávult el kebelemben,
Él az önérzetem is; de hiába, a lomha öregség
Hűti hideg vérem, s az erő le-lelankad e testben.
Lennék csak fiatal, mint rég, mint most e mitugrász
Arcátlan siheder, lennék ismét, igen, ifjabb,
Jöttem volna, de nem jutalom, nem e szép bika végett,
Nézem is én adományotokat!" Mondotta: miközben
Pár iszonyú-súlyos kesztyűjét vágta középre,
Szörnyü Eryx két kérges bőrszíját, amelyekkel
Harcain ökleit és karját egykor mutogatta.
S tátva maradt szájuk, hogy mint meredeztek e vastól
S ólomtól dagadó, hét-rétegü nagy bika-hátak.
Nézte kivált, hüledezve Darés s irtózva kerülte;
Ám Anchísés nagyszivü sarja a szíj tömegének
Borzasztó bogait bámulva kezébe ragadta.
S most az öreg, szive mélyéből, így szólt, e szavakkal:
"Hátha a Herculesét láttátok volna, amellyel
Épp e fövényen vítt bús harcot, az ő tusaszíját!
Mert ez a fegyver a bátyádé volt egykor, Eryxé
(Nézd, ide ráfreccsent a velő, itt meg csupa vérfolt),
Ezzel rontott rá a nagy Alcídésre, ezekhez
Szoktam volt magam is, míg ifjui vér tüze fűtött
S míg az irigy vénség a halántékomra nem őszült.
Ám ha Darésnek, a trójainak, félelmes e fegyver,
S tilt kegyes Aeneás, valamint aki unszol, Acestés,
Küzdjünk egyformán. Temiattad elállok Eryxnek
Szíjaitól, ne remegj és trósz kesztyüd te se használd."
Mondta s a vállairól kettős köpenyét lecsatolván
Vaskos tagjait és csontos karját kitakarta,
Így állt meg, félelmetesen, közepén a porondnak.
Anchísésfi atyánk azonos pár szíjat ad ekkor
És két karjuk egyenlően köti körbe a harchoz.
Mindegyik ugrik azonnal s áll lábujja hegyére,
Ökleiket remegés nélkül fölemelve magasra.
Ámde merész fejüket húzzák be, ütés nehogy érje,
Kar keveredve a karral ekép kezd küzdeni bőszen,
Fürge futásában bízván az s ifju korában,
Tagjainak tömegében ez és erejében; azonban
Lomha a láb, lihegés lankasztja a marcona testet.
Sok vak ütést tesznek közben mindketten a küzdők,
Mellüregükre csapásra csapás sok hull, hogy a szívük
Tompán zúg bele, míg szilaj öklük a fül s a halánték
Táján repked, a durva ütések alatt recseg álluk.
Ám megvédi helyét Entellus, tartja keményen,
Teste hajol csak el, és éber szeme őrzi a szíjtól.
Az meg, mint ki erős várat támad hadi-géppel,
Vagy bekerítve körülvesz fegyverrel hegyi fészket,
És kutat itt is, amott is, hogy hol adódna bejárat, -
Így cselez, ám minden kísérlet elérnie meddő.
Entellus nekidül most és csap a jobbja magasba,
Csakhogy látta a lendületet fentről fenyegetni
S fürgén félrehajolva hamar kikerülte a másik;
Légbe veszett az ütés, Entellus meg maga hosszan,
Szörnyű súlyával utána zuhant, sulyosan le a földre,
Mint erymanthusi erdőben vagy a rengeteg Ídán
Odvas törzsével tőből kiszakítva fenyőszál.
Szánva felugrik a teucrus had. Trínacria népe;
Csillagokig csap a lármájuk; legelöl fut Acestés
S egy-koru társát részvéttel felhúzza a földről.
Ám sem meg nem gyengül, sem nem retten a bajnok,
Csak szilajabb lesz, erőt ad néki a harcra haragja.
S ekkor szégyene felszítván, meg a bátor önérzet,
Űzi Darést, ki hanyatt-homlok fut előle, lobogva,
Végig a síkon, s úgy veri hol jobb, hol bal ököllel.
S nincs nyugalom, se szünet. Valamint sürü jéggel a zápor
Csattog a tornyokon, úgy veri két kézzel, szakadatlan
És döngetve Darést a vitéz, míg kergeti körben.
Elharapódzni az ily haragot nem tűri azonban
Aeneás atya, s Entellust se dühödni szivében,
Szünteti hát az ököl-viadalt, kiragadva a fáradt-
Gyenge Darést és így simogatja baráti szavakkal:
"Szánandó te, ugyan hogy tudtál lenni ily őrült?
Nem veszed észre a másik erőt, hogy a menny: oda fordult?
Istennel ne tusázz!" Így szólt, befejezve a párbajt.
Az meg alig vonszolja magát, be-beroggyan a térde,
És kókadt feje kóvályog, köpvén ki az alvadt
Vért és vérrel elegy fogait: hű hívei révbe
Így viszik és - hívásra - utóbb kardját a sisakkal;
S Entellusra ekép marad egy bikaborju s a pálma.
Győztes önérzettel szól az, borjára kevélyen:
"Istennő fia, és teucrok ti, figyeljetek énrám,
Megmutatom, mily erő hevitette a testemet ifjan,
S hogyha ki nem viszitek, mily vég várt volna Darésre."
Mondta s elébe került a tuloknak, amely tusadíjként
Ott állott, azután lendítve kezét, a magasból
Tülke közé sújtotta az irgalmatlan ökörbőrt,
Homloka csontjait is beszakítva, az agy velejéig:
Földre-rogyott a bika s páráját, rúgva, kifújta.
Az meg e szókra fakadt, szívéből ejtve ki újfent:
"Jobb adomány ez, Eryxem, mint holt árnya Darésnek,
Vedd; s leteszem győztes szíjam, tudományom örökre!"
Aeneás ezután azokat szólítja a színre:
Kik gyors íjjal akarnak tán versenyt vetekedni,
Díjat tűz ki, Serestusnak pedig árbocot állít
Bárkáján s izmos kézzel kötelet köt a rúdra,
Melyre sebes gerlét hurkol, célul nyilaiknak.
Gyűlnek a bajnokok és jeleik sorsolni bedobják
Egy érc-öblü sisakba; s öröm-rivalás közepette
Hippocoón lesz, a Hyrtacidés, mind közt a legelső,
Majd, ki imént a hajós-számnak volt győztese, Mnéstheus,
Mnéstheus, kit zölden-viruló olajág koszorúzott.
Harmadik Eurytion, neked, ó, nagy Pandarus, édes
Testvéred, teneked, ki nyilat legelőbb röpitettél
Rég az achívra, midőn a frigyet fölbontani kértek.
Végül a vassüveg alján már nem volt, csak Acestés,
Készen az ifjakkal maga is kifeszíteni karját,
Ívelt íjjaikat nagy erővel a férfiak ekkor
Meghúzván, ki-ki tegzéből a nyilat kiragadja.
S pendül a húr, a sebes vesszőt legelőször a légbe
Ifjú Hyrtacidés lövi fel, karcolva a mennyet;
S az lecsap és vele szemben az árboc-fába furódik.
Reccsen az árboc, vergődik rémülten a gerle,
Csapdos a szárnyaival szörnyen, mindenfele hallják.
Felvont íjjal most Mnéstheus állott ki keményen,
És a magasba szegezte szemét, ahová nyila célzott.
Ám a szegény vesszőjével madarat nem is érint,
Len-zsinegén ama hurkot vágja csak át, mely az állat
Csüdjeit ott a vitorla magas csúcsára csomózta.
Szállt is el! és a sötét felhők fele tűnt a szelekben.
Íme imát rebeg Eurytion bátyjához azonban,
S mely készen kifeszítve az ijj idegén ül, a nyíllal,
Látva a víg madarat tollát teregetni a felhők
Árnya alatt, az üres levegőben gyorsan elejti.
Ernyedten lezuhan, lelkét fennhagyva az égnek
Csillagain, de a sebzett test a vasat veti vissza.
Díjat Acestés így nem bír hát nyerni magának;
Vesszőjét az apó lövi mégis a menny magasába,
Hogy tudományát és nyila pengését bemutassa.
Ekkor hirtelen égi csudát látnak szemeikkel,
Fontos előjeleként a jövőnek; amit kitünő vég
S később teljesedő, remegő jós-szók igazoltak.
Mert meggyúlt röptében a híg felhőkön a nádszál,
Lánggal festve nyomát, azután a finom levegőbe
Tűnt elenyészvén, mint mikor olykor a menny pereméről
Egy csillag leszakad, s égő csóvát von esése.
Állt hüledezve a teucrus had, Trínacria népe
És könyörögtek a mennyhez mind; nem vette kicsinybe
Még a nagy Aeneás sem a jelt, hanem adva azonnal
Garmada kincset, a boldog Acestést átöleli s szól:
"Vedd el, atyám; a hatalmas olympusi úr e jelével
Téged akart sorodon felül is tisztelni bizonnyal.
Vedd: mit adunk, öreg Anchísés, ő nyerte e díjat,
Képekkel teleírt vegyitő, ime, fényes ajándék,
Anchísésnek, atyámnak, a thrák Cisseus maga adta
Emlékül s a barátságot bizonyítani hajdan."
Szól s a halántékát üde repkénnyel koszorúzza
S hirdeti, hogy győzött, mindet megelőzve, Acestés.
S Eurytion van olyan jó, hogy nem irigyli a díjat,
Bárha az ő nyila lőtte le fenn, nem a másik, a gerlét.
Majd ki zsinegbe talált kap ajándékot, s az utolsó
Az, ki sebes vesszőjével csak az árbocot érte.
Versenyük Aeneás atya most sem zárja azonban,
S ifju Iúlus gondviselő társát odaintvén,
Épytidést, figyelő füleit telesúgja, e szókkal:
"Ascaniushoz eredj most és mondd meg, hada hogyha
Kész a fiuknak, a lóversenyre ha már betanítvák,
Fegyveresen seregét idehozza nagyatyja elébe!"
Szólt s a betódultak tömegét utasítja: a hosszú
Pályateret hagyják már el, hogy a kör kiürüljön.
S csótáros lovakon beüget szüleik szeme láttán
Egy egyaránt fényes, fiatal had; a trójai ifjak
És Trínacria népe soruk zsivajogva csodálja.
Fürtjeiben mindnek nyírott koszorú, ahogy illik;
Van, ki acél-hegyü, somfa gerely-párat visel aztán,
Más, vállán, sima tegzet; fent, mellükre lecsüggve,
Meg nyakuk átölelő, hajlékony aranyfonat omlik.
Számra lovas-csapatuk három, három halad élén
Hadvezető mindnek; ki-ki hat pár ifjat igazgat,
Kik két-két tiszttel ragyogó két rajra oszolnak.
Víg gyerek-osztagaiknak egyik vezetője a később
Majd italus-gyarapító kis Priamus, ki nagyatyját
Őrzi nevében s tőled ered, nagyhírü Polítés;
Thrák telivér viszi most, hópettyes mén, mely a mellső
Két csüdjére kesely, míg fölvont homloka holdas.
Másik Atys: rá megy fel az Átiusok latin ága,
Pöttöm Atys, kit igen szeretett, mint ifjat, Iúlus.
Végül a mind közt legszebb is beviharzik: Iúlus,
Sídoni ló hátán: ezt adta a hókaru Dídó
Emlékül s a barátságát bizonyítani hajdan.
Éltes Acestésnek Trínacria táji csikóin
Vágtat a többi legény - - -
Látva, mi félénkek, víg tapsban tör ki, s atyáik
Agg arcát hiszi visszatekinteni róluk a dardán.
Erre felajzva körüllovagolnak övéik, a nézők
Színe előtt, mire Épytidés fennhangon, a készen
Váróknak jelet ad s ostorral messzire cserdít.
Szétiramodnak egyenlő osztagaik, de a hármas
Rajba bomolnak oszolva megint, majd híva, hadukkal
Visszaviharzanak egymásnak fordítva a fegyvert.
Mások eközben előtörnek, majd hátra huzódnak,
És körök ellen kört alkotnak szemben a síkon,
Fegyveres ütközetek látszat-képét alakítván;
És hol iramlanak el háttal, hol előre gerellyel,
Hol meg mennek az ellennel békében, egyenlőn.
Mint a magas Krétának ahogy labyrinthusa hajdan
Állítólag a vak boltok boritotta ezernyi
Járaton úgy vezetett, csupa csel hurokútba szövődvén,
Hogy se kijutni, se vissza jelet folyosói nem adtak:
Úgy kanyarogtak a kis teucrok, bonyolítva futásuk
És iramuk harccal játékosan összekeverve,
Mint átúszik a játszadozó delfinhad a habzó
Carpathuson, vagy tengerein tovaszáll Libyának.
Újra behozta e torna-szokást pedig ily futamokkal
Ascanius, mikor Albát fallal övezte, a Hosszút,
S megtanitotta az ősi latin népet bemutatni,
Mint ifjan maga is gyakorolta s a trójai ifjak;
Alba meg adta övéinek át; innen veszi végül
S ősi szokásként most is tartja a nagyhirü Róma;
"Trója" - ma így hívják, s a fiúkat "Trójai Had"-nak.
Hát így folyt le a verseny a szent atya tiszteletére.
Itt: ekkor lett hűtlen a Sors hozzájuk először.
Mert sok számmal amíg tisztelni a sírt vetekednek,
Égi hazájából Írist sáturnusi Júnó
Jó szeleket fúván, elküldi az Ílium-adta
Gályákhoz, mert marja a gond, s az a régi seb is fáj.
Meggyorsítja eveztét erre a százszinü íven,
És hamar ösvényére a szűz látatlan aláhull.
S nézi a nagy tömeget, de leméri a partot, a puszta
Révet is és őrzetlen lenni találja hajóik.
Visszavonulva, a messzi magányos öbölben, az összes
Trójai asszony a mély tengerre tekint ki azonban
S Anchísés hulltán kesereg könnyezve. Hej, örvény,
Zátony, a csüggedt népre de sok vár még! Ez a gondjuk;
S vágyuk a város, - a víz veszedelmeit állni megúnták.
Ekkor a szűz, nagyon is rossz szándékkal, levetette
Égi alakját, öltözetét, seregükbe teremvén;
S lett az öreg Beroé, ismárus-bércei Doryclus
Hajdani nagy nevü, jó faju, sok gyerekű felesége;
Így surrant seregébe a dardanus édesanyáknak.
"Ó, nyomorultak - sírt -, akiket kímélt az achájok
Karja a harcban a hon bástyái alatt! te szegény nép,
Bal-sorsod mily végromlásra akar kijelölni?
Trója bukása után hetedik nyara járjuk az összes
Földeket és vizeket: hány égövön és a kietlen
Szirtek hány akadályán át! mialatt a menekvő
Ítaliát, a nagy ártól tépve, a tengeren, űzzük.
Bár ez Eryx testvér tájéka, s a gazda: Acestés -
Várost és falat itt se szabad népünknek emelni?
Ó, honom, és ti, kiket kár volt kiragadni a harcból,
Isteneink! soha trójai várról már ne beszéljünk?
S Hectór két folyamát többé sose lássam, a Xanthust
És Simoist? gyertek, gyújtsuk fel e szörnyü hajókat!
Mert álmomban elémsápadt Cassandra, a jósnő,
S égő üszköt adott: »Itt van - szólt - Trója: lakástok
Erre keressétek.« Nos a perc eljött, cselekedjünk,
Késni e jelre tilos. Négy oltár áll, ime, mindnégy
Neptunusé; ad róla tüzet, de erőt is az isten."
Szólt s a gonosz csóvát ő kapja kezébe először,
Majd magasan megvillogtatva, egész erejével
Elveti. Megdermedtek az íliadák, szivük ámult.
Ekkor a legkorosabb közülük, Pyrgó, a királyi
Sok Priamus-fiu felnevelő-dajkája kimondta:
"Nem Beroé, nem rhoetéumbeli ez, se Doryclus
Hitvese, asszonyok; isteni méltóság jele jegyzi,
Nézzétek csak e láng szemeket, mily szellemi, s arcát
S lábai lépését, és hogy csendül szava ajkán!
Én az imént váltam csak el épp a beteg Beroétól,
Még sajnálta, csupán neki nem szabad ünnepet ülni,
S Anchísésnek adósa lesz illő tiszteletével."
Ennyit mondott - - -
Ám az anyák eleinte haboznak, irigy szeme méri
Mindnek a gályahadat, nem bírván dönteni égő
Vágyuk e földre s a sorsuk-igért hon közt sehogyansem:
Egyformán libegő szárnyon mikor ég fele fordul
S hosszu ivet von a szűz szálltában a fellegek alján.
Megdöbbennek e jelre, s elönti az indulat őket,
S futnak a házba, sokan meg az oltárokhoz, a lángot
Ellopni, s galyakat, gyújtóst, üszköt hajigálnak.
Féke-szakítva dühöngeni kezd Vulcánus is erre,
Cifra fenyő-fara, rúdja, ülése kigyúl a hajóknak.
Anchísés sírjához, a színköri székek elébe
Eumélus viszi meg, hogy a gályahad ég, odanézve
Már maguk is látják, mint száll sürü füstje a tűznek.
Ascanius, ki lovascsapatát örvendve vezette,
Elsőnek fut a felbolydult kikötőbe, azonképp,
Gyors ménjén, az ijedt tisztek szava bárhogy is óvná.
"Hát ez az őrültség mi megint? mire jó, mit akartok? -
Szólt -, ti bolond népség! nem az ellenség, nem az argív
Gyűlölt tábora ég, de reményetek! én pedig, íme,
Ascanius vagyok!" Evvel eléjük vágta sisakját,
Melyben imént hadi-játékuk rendezve feszített.
Ekkor elősiet Aeneás is a trójai haddal.
Erre a rémült nők szétfutnak azonnal a parton,
S merre mi van: csalitokba s bérc-odvakba bebújnak;
Ott bánják bünük, élni se vágyva, de józanul immár
Ráismernek övéikre, s szivük elveti Júnót.
Ám a vadul lobogó lángok dühe nem lohad ettől;
Már a vizes bordák közt lassan füstöl a kóc is,
S míg halkan harapódzva emészti a gőz a gerincet,
Végromlása egész testére lehull a hajóknak,
Hogy sem a hősi erő itt nem használ, sem az oltás.
Aeneás a kegyes, köpenyét megtépve a vállán,
Karját tárja s a menny irgalmáért rebeg ekkor:
"Mindent megtehető Jupiter! ha a trójai népet
Végképp meg nem utáltad még, ha az ember ügyére
Régi kegyelmed néz, oltsd el gályánkon a tűzvészt,
S teucrok e kis vagyonát, atya, add, ne eméssze enyészet;
Vagy ha megérdemlem, te magad sújtsd mennyköveiddel
Mélybe mi még megvan, s itt üssön el engem is öklöd!"
Még ki se mondta, midőn zápor zúdul le szokatlan
Vak viharok közepette dühöngve, morajlik a mennybolt
S reng felföld és puszta; az ég pedig ontja e nedves
Auster-üzött, sűrű zivatartól éjszin esőket,
Míg a hajók fentről feltelnek, a félig-elégett
Deszkák átáznak s a veszély elfüstöl egészen:
Így menekült meg, négy híján, a hajóhad a vészből.
Aeneás atya borzad e bús eseményre azonban,
S hányja fel és le hatalmas gondok habja a szívét,
Hogy siculus földet válasszon-e, mit se törődve
Sorsával, vagy Itália partja felé igyekezzék?
Ekkor a vén Nautés, az egyetlen, akit kitanított
S híressé tett sok tudományban a Trítoni Pallas
(Mert neki megmondotta, riasztó indulatával
Mit hirdethet a menny, valamint mit rendel a végzet),
Aeneáshoz eképp szólott, enyhíteni búját:
"Istennő fia, hogyha a sors int egyre, kövessük;
Bármi jön is, minden gyötrelmen győz, ki türelmes,
Ime az isteni dardán sarj számodra, Acestés:
Vond be ügyedbe, magad mellé fűzvén, vele társulj,
Ő is akarja, s akik nagy célod, terveid unják,
Mind hagyd hátra a bárkáik-vesztett maradékkal;
S vedd ki a vén öregek s az anyók seregét, kik a tengert
Nem bírják, meg a gyengéket, s aki retteg a bajban,
S hagyd, hogy e csüggedt nép falat itt magasítson, e földön;
S nézd nekik el, ha telephelyük úgy nevezik, hogy - Acesta."
Tettre hevítve az agg bajtárs e tanácsai szívét,
Elméjére a gond most tör csak, minden irányból.
Kétfogatán a vak Éj az eget berobogta eközben;
Ekkor tűnt elibé Anchísés, atyja alakja,
És e szavakra fakadt, sebesen lelibegve a mennyből:
"Ó, gyerekem, kit amíg éltem, mint életem egykor,
Úgy kedveltelek, Íliumunk fia, kit ver a végzet,
Engem az ég: Jupiter szava küld hozzád, ki hajóid
Óvta a tűzben s megkönyörült odafenn valahára.
Jó nagyon is, mit adott az öreg Nautés, ez az eszme,
Tégy aszerint: csak válogatott, hős-szívü fiakkal
Kelj át Ítaliába. Cudar, vad jellemü népség
Vár Latiumban igádra. A lenti világban azonban,
Dís palotája ölén, az avernusi mélybe merülve,
Engem kell fellelned előbb, fiam. Ám nem az ádáz
Tartarus-éjszaka bús árnyékai rejtenek: áldott
Élysiumbeli lényekkel lakom. Elvezet, áldozz
Éjszinü barmok bő vérével, a tiszta Sibylla:
Hogy tudd, várat a sors hol ad, és lásd lenn unokád mind.
Ám ég óvjon; a harmatos Éj fordul fele útján,
S már az irígy Hajnalfénynek lihegő lova ránkfúj."
Szólt és ellebegett, mint pára a gyér levegőben.
Aeneás pedig: "Ó, hova futsz hát? merre? - kiáltott. -
Mért menekülsz, ki elől? ki nem enged téged ölelnem?!"
Így kesereg, s felszítja a hamván holt tüzet aztán,
S Pergama lárait és oltárán őszhaju Vestát
Szent liszttel meg telt tömjén-tartóval imádja.
Majd tüstént hiveit hívja s legelőbb is Acestést,
Közli velük Jupiter szavait, szívbéli szülője
Intelmét, s esze hogy döntött az imént, hirül adja.
Nem késett a gyülés, hajlott a parancsra Acestés.
Átírják az anyákat a városba s ki a népből
Így óhajtja, ha már e dicső, nagy ügyet szivük unja.
Ők meg a bárkákon padokat pótolnak, a perzselt
Bordákat, rudakat s a kötélzetet is kicserélvén, -
Számra csekélyke csak, ám a csatán e csapat csupa bajnok.
Aeneás ezalatt meghúzza ekével a várost
S házhelyet osztva kiadja, hogy itt majd Ílium, arra
Trója legyen. Megörül neki Trója szülötte, Acestés,
És hivatott bírákkal gyűlést nyit, jogot alkot.
Majd az Eryx tetején szentélyt emel égi közelben
Ídalium Venusának, a sírhoz meg papot állít
És az egész erdőt szentelteti Anchísésnek.
S már mindenki betelt a kilencnapi torral, az oltárt
Megtisztelte a nép, amidőn a szelíd fuvalatra
Hab lesimul, s a szilaj, szeles auster az árra csal ismét.
Rettenetes zokogás kél erre a part kanyarában;
S egy napon, éjjelen át egymásra borulva időznek.
Sőt az anyók maguk is, meg akik már látni se bírtak
Több vizet, úgy féltek s irtóztak a puszta nevére:
Menni akarnak az út minden veszedelme elébe.
Aeneás, a szelíd, szól pár jó szót nekik ekkor
S őket sírva Acestésnek, rokonának ajánlja.
Ennek utána Eryxnek három üszőt, a Szeleknek
Bárányt vág és sorban eloldattatja hajóit.
Ő meg olajlombnak fűzvén a fejére füzérét,
Áll a hajótaton és a zsigert a habokba hajítja,
S fölmagasodva, a csészéből önt bort is a vízbe.
Jó szél kel föl a gálya mögött a seregre eközben;
Csapkodják a habot, vetekedve eveznek a társak.
Ám ezalatt Neptúnust így szólítja a gondok
Marcangolta Venus, szívéből öntve ki búját:
"Júnó bosszuja - nagy, ki nem oltódó dühe késztet,
Neptúnus, hogy most lealázkodjam könyörögni,
Mert se a hosszu idő, se a jóság nem szelidíti,
Nem nyugszik, Jupiter szava, sors: meg nem töri immár!
Mit neki, hogy Phrygiának ölén elemészti a váram,
S vad dühe minden kín nemeit népemre zudítja:
Trója leverte után maradékait üldözi, - csontjuk,
Puszta poruk! De okát ő tudja e gyűlöletének.
Jó múltkor magad is láttad: vizein Libyának
Egy-kettőre milyen vészt vert fel, a mennyre habokkal
Sújtva, de Aeolus orkánjában bíznia kár volt;
Merte pedig mindezt birodalmadban - - -
Most is a trójai nőket, im, ily vétekre tüzelte:
Felgyújtatta a gályahadat gonoszul, hogy a bárkák
Vesszenek el, s idegen földön hagyjuk hiveinket.
Esdek, a többinek adj legalább vizeden teli vásznat
S engedd meg, Laurentumnál érjék el a Thybrist,
Hogyha e kérésem jogos, és falat ott ad a Párka."
Szólt a Saturnusi erre, a mély habokat zabolázó:
"Méltó, hogy birodalmamban megbízz, Cytheréa,
Innen eredsz te is. És meg is érdemlem: ki a tenger
S menny mérgét, dühös indulatát oly gyakran eloltom.
Ámde a Xanthusra s Simoisra! a szárazon éppúgy
Őrizem Aeneást. Hisz amint üldözte a félholt
Trójai hadsereget, s a falakhoz nyomta Achillés
S ölt sokezert, és megtelt medre nyögött a folyóknak,
Hogy nem tudva utat, nem lelte a Xanthus a tengert:
Aeneást, ki a hős Pélídést hívta tusázni,
Bár se erőre, se isteni kegyre nem álltak egyenlőn,
Ködbe takarva kihoztam, akárhogy vágytam a vétkes
Trója falát, kezeim művét, feldúlni fenékig.
Érzületem ma se más, hagyj hát fel az aggodalommal.
És mire vágysz: az avernusi rév bizton befogadja.
Egy lesz csak, kit majd keres, ám a habokban az elvész,
Egy fog a többiekért pusztulni - - -"
Megszelidítve szivét e szavakkal az isteni nőnek
S kedvre derítve, arany hámot tesz az úr a lovakra,
S vad szájuk zabolázva, egészen elengedi fékük.
Kék kocsiján a habok tetején így száll tova könnyen;
S víz kisimul, dörgő küllői alatt a szökőár
Duzzadt tükre lohad, fut a köd le a végtelen égről.
Erre a kísérők különös hada: jókora bálnák,
Glaucus öreg kara jő s Ínó fiusarja, Palaemon,
S fürge tritónokkal Phorcus minden követője.
Balra Thetis, Melité, valamint Panopéa, a szűzlány,
S Nisaeé, Spíó, de Thalía s Cymodocé is.
Aeneás atya aggódó szive akkor örömre
Édesedik, ki is adja azonnal: emelni az összes
Őrfát, vásznuk felvonván karján a rudaknak.
Mind "lábat készít", egyaránt egyszerre lazítván
Balra az öblöt, majd jobbra, s szarvát szakadatlan
Föl-le tekerve: magától száll a szelekben a gálya.
Sűrü rajuk Palinúrus kormányozza az élen,
Adva parancsba, magát mind hozzá tartsa a többi.
S már közepét súrolta a mennynek a harmatos Éjjel
S oldozgatta a fáradtság gyengéden a durva
Padra borult utazók evezéstől zsibbatag izmát:
Hogy lesuhanva a súlytalan Álom a csillagos égből
És megbontva a légi homályt, árnyát is elűzvén,
Rád szállt és szomorú szendert szemeidbe neked szórt,
Ártatlan Palinúrus! A gálya magas tetejére
Ült s e szavakra fakadt, Phorbas képében, az isten:
"Íasidés Palinúrus, a víz maga hajtja hajódat;
Egyformán fuj a szél; jó lenne pihenned egy órát.
Hajtsd le fejed, leragadt pillád ne keresse a munkát.
Én leszek az, ki kicsinyt végzem tiszted tehelyetted."
Néki alig pislogva eként rebegett Palinúrus:
"Azt akarod, hogy rászedjen sima arca az árnak?
S már ne gyanítsam a víz csendes habjában a szörnyet?
Hogyne! vagy Aeneást tán bízzam a csalfa szelekre,
Én, kit olyan sokszor becsapott a vidám-derüs égbolt?"
Ily szavakat szólt és szoritotta szilárdan a kormányt
S el nem hagyta s a csillagokat bámulta merően.
Csakhogy az isten egy ággal, mely még nedves a Léthé
Habjaitól, a halántékán meghinti, s e bűvös
Styxi varázs a konok' révült szemeit leragasztja.
Nem-várt álma alig hullt rá s lazitotta meg izmát,
Hogy fara egy darabon bárkájának beszakadván,
Rúdjával lesodorta hanyatt a habos-sürü mélybe,
Bár kiabált szakadatlan a hívek után, de hiába;
Az meg amott lebben le a lágy levegőre s eloszlik.
Ám a hajóraj a tengeri ösvényen megy előre,
Bátran, bizton, ahogy Neptúnus atyánk is igérte.
S már a szirének szirtjeinél szállottak, e hajdan
Szörnyü helyen, mely szürkéllt még a sok emberi csonttól
(Zengtek a sós habok, és szóltak sziklái szünetlen),
Hogy kormányosa vesztét és hánykódni a gályát
Észrevevén, a ködülte vizen maga kezdte vezetni
Bárkáját az atya, s szive így zokogott hive hulltán:
"Ó, te, ki menny s tenger derüjében oly annyira bíztál,
Most idegen fövenyen pőrén pusztulsz, Palinúrus!"

Így szól sírva, hajói pedig szöknek zabolátlan,
Míg Cúmae euboeai part-peremére nem érnek.
Orral a habnak a had; dobják ki a vasfogu horgonyt,
Görbe vitorlások tarkállnak a tengeri parton.
Ugrik a sok fiatal fürgén a fövenyre: elérték
Hesperiát! néhány kovakőnek kezdi kiverni
Szendergő szikráit, mások a berki vadaknak
Rejtekeit, vagy a csermelyeket keresik fel az erdőn.
Ám kegyes Aeneás a magaslatokat, hol Apolló,
És az ijesztő barlangot, hol a szörnyü Sibylla
Titkos lakhelye van, szemléli; kinek kebelébe
Ihletet itt ad a délusi jós, itt szól a jövőről.
S már Triviánál járnak, arany szentélye csalitján.
Daedalus, azt mondják, futván Mínós szigetéről,
Jó-röptű szárnyon feltört a magasba merészen,
Észak jégországa felé így szállt, e szokatlan
Úton, - Chalcis csúcsa felett ült csak le pihenni.
Itt legelőször is, ó Phoebus, hogy a földet elérte,
Szárnyát néked ajánlotta s szentélyt alapított.
És kapujára kivéste halálát Androgeósnak -
S hét fiatalt évente hogy áldoznak fel a bűnös
Cecropidák? (Iszonyú! ott rejti jövőjük az urna!)
Szemben e képpel a gnósusi táj látszik ki a vízből:
Pásiphaé oson itt a bikának alája feküdni
Ocsmány vágyában, - látják is e szörny-szerelemnek
Kétfaju emlékét, Mínótaurust, e keverményt,
És - a keservesen épített kastély-labirintust.
Jó még, hogy megszánva az égő szívü királylányt,
Ő maga, Daedalus az, ki az útvesztőt kibogozza
És fonalat használ léptét igazítani. Művét,
Ícarusom, ha a bú nem tépi; veled koronázná.
Kétszer akarta halálod aranyba kimetszeni, kétszer
Csüggedt vissza szülői keze. S bámulva csodálnák
Mind, ami ott van még, de siet már vissza Achátés,
És vele Déiphobé, Phoebusnak mint Triviának
Papnője s Glaucus lánysarja, ki szól is azonnal:
"Nincs ma idő ily látványosságokba merülni;
Öljetek inkább hét járomszűz tulkot, ez illik,
S áldozatul kiszemelt bárányt mellé ugyanannyit."
Sürgeti Aeneást - nem késnek tenni a teucrok -,
Ekkor a nagy templomba behívja a szűz valamennyit.
Itt euboeaiak szirtjének szörnyü üreggé
Szélesül oldala, száz kapuval, száz tág folyosóval,
Melyből válaszait száz hangon üvölti Sibylla.
Ők a küszöbnél hallják már a szüzet: "Tudakolni
Sorsotok, itt az idő - szól -, íme az isten, az isten!"
Mondja az ajtónál, eltorzul képe eközben,
Színében megváltozik, és haja borzad; a szívét
Rázza pedig vad háborgás kebelében; az isten
Szelleme szállta meg, attól nőtt meg, hangja is attól
Kapta nem emberi csengését. "Késel könyörögni -
Kérdezi -, Trójai Aeneás? késel? de a Néma
Háznak roppant ajtaja nem nyílik meg enélkül!"
Ezt mondván elhallgat. Az edzett teucrokon átfú
Csontjaikig jéghűs iszonyat; s a király könyörög már:
"Ó, Phoebus, ki nehéz sorsát Trójának örökké
Szántad s engedted, hogy az Aeacidést Paris egykor
Dardanus íjával leterítse, - te vagy, ki a számos
Ország partját körbenyaló oly sok habon által,
Massyl népeken át, Syrtis vize mosta mezőkön,
Ítaliának iramló föld-peremére vezettél.
Bárha a balsors itt tovaszállna a trójaiakról!
Mert jó lenne, ha szánnátok már Pergama népét,
Többi nagy istenek, istennők, ti, kik Íliumunknak,
Dardaniának nagy fényén dühre gyúltatok egykor.
És te is, ó szent jósnő, add - nem kérem e földet
Jogtalanul -, hogy a trójaiak Latiumba a teucrok
Hontalan isteneit, véd-szellemeit bevihessék.
S akkor márvány temploma lesz nálam Triviának
És Phoebusnak, s ünnep lesz Phoebus neve-napja.
Sőt neked is nagy szentélyt állítok fel e földön,
Itt őrzöm majd népemnek szánt titkos igéid,
Néked meg szent férfiakat szemelek ki, te kedves.
Jaj, de nehogy fáknak levelén add versed! a szélben
Szétröppennek azok, játékosan elkeverednek.
Jósolj csak te magad." S elcsendesedett; befejezte.
Ám Phoebust nem bírja a látnok még, iszonyúan
Tombol a barlangban: ha ki tudná tépni magából
Ezt a nagy istent! Ám habzó száját az a szóra
Annál inkább készti s igázza, lefékezi szívét.
Erre kinyíl az üreg száz roppant ajtaja önként
S hozza, keresztül a légen, a jósnő válasz-igéit:
"Ó, ki megálltál víznek ezer vészében - a földön
Még borzasztóbbak fenyegetnek -, a dardanidákkal
El fogsz jutni Lavínium országába, ne aggódj.
Mégis sírtok: bár sose jöttünk volna! Csatákat,
Szörnyü csatákat látok, vértengerben a Thybrist.
S lesz ott is Simois, Xanthus, lesz dór hadi-tábor;
Sőt Latiumban Achillés is lesz majd, aki szintén
Istennő fia; és nem fog tágítani Júnó,
Nagy nyomorodban, a teucroktól: ó, mennyi halandót,
Hány italus várost koldulsz végig könyörögve!
S teucrok e nagy veszedelme megint idegen feleségtől,
Más országbeli nászból származik - - -
Ám nyomorúságtól te ne félj, szállj csak vele szembe,
S hogyha nem enged a sors, annál inkább. A szerencse,
El se hiszed, gráj városból néz rád legelőször."
Cúmae szentélyében eként jósolt a Sibylla,
Gyászteli, kétértelmü igéit üvölti a barlang,
Közben, míg a valót ködösíti, szivének Apolló
Szegzi az ösztököt, úgy rázván a bolond zaboláját.
Hogy dühe csillapodott, és habzó szája bezárult,
Isteni Aeneás felel: "Ó, nincs kín, amely újnak
Vagy váratlannak tűnnék fel, szűz, mielőttünk.
Tudtam előre, mi jön, kiegyeztem e szívben a sorssal.
Azt kérem csak, hadd lássam meg apámat, a kedvest,
Hisz - mint mondják - itt, a setét Acherón mocsarának
Földre törése körül van a Holtak Urához az ajtó;
Nyisd meg e szent kaput és oktass ki a mélybe leszállnom.
Én, őt, lángokon át, vad, ezer fegyver közepette,
Vállaimon vittem ki az ellenség gyürüjéből;
S ő követett utamon minden tengerre, viselte,
Épp úgy, mint ahogy én, víz-éghajlat veszedelmét,
Bárha törődött volt és agg, és teste erőtlen.
Sőt ugyanő volt az, ki, hogy eljöjjek küszöbödhöz
S megkérleljelek itt, lelkemre kötötte. Könyörgök,
Szánd az atyát s a fiút, kedves (teheted, hisz Avernus
Berkei őréül nem választott ki hiába
Épp téged Hecaté), és Orpheus is felidézte
Lantja zenéjével, thrák húrján, hitvese árnyát,
Pollux meg testvérével »kicserélte« haláluk:
Folyvást, és járnak le-föl. Említsem meg a híres
Théseust? Alcídést? - Magam is Jupitertöl erednék!"
Míg ezt mondta s a szent oltárt könyörögve karolta,
Újra a szűz kezdett el szólani: "Ég unokája,
Trójai Anchísés fia! könnyü leszállni a mélybe -
Nyitva a gyászteli Díshez, nap mint éj, a bejárat -,
Ámde kijönni megint az Avernusból, fel a fényre,
Ez fáradságos feladat! Csak a lángszivü bírja,
Kit kedvel Jupiter, vagy az égig emel fel erénye,
Vagy pedig isteni sarj maga is. Közepén sürü erdő,
Ezt a sötét Cócytusnak veszi körbe dagálya.
Ámde ha oly nagy a vágy benned, hogy a Styx tava kétszer
Úsztasson hátán, és kétszer lásd meg a gyászos
Tartarus országát, ha megőrültél te egészen,
Halld, mit tégy legelőször is. Egy árnyas fa rugalmas
Szárú, dús levelű ágat bújtat, szinaranyból,
Megszentelve a Lenti Világ Júnója nevének;
Rejti e fát a berek, sürü völgybe bezárja az árnyék.
Senki se szállhat a föld mélyébe előbb le azonban,
Míg aranyos lombú gallyát el nem veszi onnét.
Ezt kívánja a szépséges Próserpina tőled,
Vidd el ajándékul. Bátran leszakíthatod ágát,
Új sarjad tüstént a helyébe, ugyancsak aranyból.
Fölfele nézz hát és illendőn törd le, ha rálelsz.
Hogyha te vagy, kit a végzet választott, mi se könnyebb:
Törzse elengedi - másképpen kár minden erőszak,
Nem tudod azt éles karddal se lemesni helyéből.
Jaj, de amíg itt várakozol, könyörögsz küszöbünkön,
Kint hever - ezt se tudod - valahol holtan haditársad,
És fertőzi hajóhadadat bomló tetemével.
Ezt elvidd mielőbb és húzz rá sírt, ahogy illik.
S éjszinü barmokat is vígy engesztelni, elébe.
Így meglátod a styxi mezők ember-sose-járta
Országát." Szólt, és ajakát beharapva, megállott.
Aeneás lesütött szemmel ballag ki a barlang
Nyílásán, szomorú, és méri magában a vaksors
Száz lehetőségét. Vele tart hű társa, Achátés,
Kit szintúgy mar a gond, ahogyan léptét szaporázza.
Közben négyszemközt sokféle dologra kitérnek:
Mely társuk halt meg, kire mondta "temesd el" a jósszűz?
Így érkeznek a partra, midőn méltatlan elejtve,
Künn a fövényen Mísénust veszik észre heverni,
Mísénust, a nagy Aeolidést: buzdítani kürttel
Harcra a férfiakat sosem élt őnála kiválóbb.
Hajdan a hős Hectór hive volt, Hectór hadi-társa,
És egyforma vitéz karddal mint kürttel a kézben.
Hogy leteríti azonban amazt diadalmas Achillés,
Dardanus Aeneásnak lesz haditársa - hasonló
Hőst választva megint - a vitézek e legderekabbja.
Ámde ma, hogy kagylós kürtjén berivallja a tengert
És versenyre bolond felhívni az égilakókat,
Trítón, mert féltékeny lett, ha ugyan hihető ez,
Váratlan belelökte a szirtek közt a habokba.
Támadt is hangos sírás-rívás körülötte!
És kegyes Aeneás is igen zokogott. De Sibylla
Mert élő-fából máglyát púpozni parancsolt,
Sírva-serényen eként tesznek s emelik fel az égig.
És a vadak vackát megdúlva a százados erdőn
Döntik a fenyveket és vágják fejszével a tölgyet,
Ék hasogatja a kőrisfát meg a csert (ami könnyen
Szétreped), ős vadkőris hull ezalatt le a hegyről.
Persze a munkában maga Aeneás a legelső,
S épp úgy fogva a szerszámot, noszogatja a többit.
Közben azonban el is gondolkodik és nekibúsul
És a vadonra tekintve, im így sóhajt akaratlan:
"Ó, ha e nagy kerek erdőben most tűnne szemünkbe
Annak a fának arany-fényű galya! minthogy a jósszűz,
Jaj, rólad se beszélt, Mísénusom, íme, valótlant!"
Még ki se mondta, midőn páros két gerlice szállott,
Szemláttára, a zöldellő zsombékra, az égből.
Persze a páratlan hős tüstént tudta, hogy anyja
Küldte e két madarat, fellélegzik nagy örömmel:
"Óh, a ti röptötök, az legyen útamnak kalaúza -
Hogyha van út - a berekbe, hol árnya a szép aranyágnak
Ott feketéllik a dús talajon. Te se hagyj meg azonban,
Istenanyám, kétségek közt." Ezt mondva megállott,
És vizsgálja, milyen jelet adnak majd, hova szállnak?
Ők csipegetve fel- és felröppennek, de ügyelnek,
Hogy követőjük: hol járnak? jól lássa szünetlen.
Ám az Avernus dögleletes torkához elérvén,
Föllendülnek a híg levegő hátán a magosba
S megtelepednek a kettős fán, hol a lomb sürüjében
Ott tündöklik a dús aranyág, elütő ragyogással.
Mint a fagyöngy, amelyet nem a dajkáló fa növesztett,
Zöld-üde színü, fagyos télvíz idején is az erdőn,
S körbetapad sárgán sarjával a gömbölyü törzsön:
Így rezgette aranylemezes levelét ama gallynak,
Árnyatadó tölgyfáján fent, a szelek puha csókja.
Aeneás odakap s a szivós vesszőt leszakítván,
Hajlékába mohón a Sibyllának megy azonnal.
Közben a teucrok, Mísénust gyászolva, megadják
"Hálátlan" tetemének a tisztességet, utolszor.
Tölgyfahasábokat, erre szurokfenyvet, ragadósat,
Máglyáznak, haragoszöld lombokkal teletűzdelt
És szomorú-ciprussal bússá tett piramissá,
Melynek fényes fegyvereket szúrnak tetejébe.
Mások lánghabos ércüstökkel jőnek eközben
És a kihült hullát megmosni, bekenni sietnek.
Sír mindenki. A könnyáztatta tetem pedig ekkor
Gyászfanyugágyra kerül, méghozzá, mint ahogy illik,
Szín bíborban. Majd - szomorú tisztség - odaállnak,
Ősi szokáshoz híven, a roppant máglya tövéhez
S elfordulva alátartják fáklyájuk. Ajándék
Sok tömjén, kiürült olajos korsó, eledel mind,
Mind égnek. Hogy a láng kilobog s beomolnak a hamvak,
Borral a test maradékait és a tüzet lelocsolja
S érc-korsóba begyűjti a csontokat is Corynaeus.
Háromszor jár körbe kövér olajággal utána,
Friss vízben megmártva behinti a társakat avval,
Hogy tiszták legyenek, majd búcsúszót rebeg ajka.
Aeneás a kegyes, pedig egy nagy dombot emeltet,
Erre a férfiu fegyvereit teszi, míg evezőjét
És kürtjét lábához a nagy hegynek, mely öröklő
Századokig most már Mísénusnak hivatik majd.
Ezt befejezve Sibylla parancsa szerint cselekesznek.
Erdők árnya, sötét tükrű tavak őrzik a szörnyű
Mély barlang meredek szikláit, a rengeteg ajtót,
Merre madár sem jár, mert megjárná, ha merészen
Arra felé venné útját: a homályos üregből
Oly mérges gőzök csapnak fel az égre szünetlen.
[Ezt magyarázza a gráj helységnév is, hogy "Aornos".]
Azzal kezdi, hogy éjszinü négy tulkot hoz e helyre
És megfröcsköli homlokukat színborral a papnő.
Majd tülkük köziből pár szőrszálat kiszakítván,
Mennyben, mint Erebus mélyén egyforma hatalmas,
Szent Hecaténak, fennszóval, veti égni parázsba.
Mások a tulkok torkát vágják el: poharukban
Gőzöl a forró vér. Maga Aeneás, aki borzas
Bárányt ölt le az Eumenidák Anyjának, utána
Nagy nővérének - most, ó Próserpina, néked
Szúr agyon egy meddő tehenet. De a styxi királynak
Éjjeli áldozatát se mulasztja: bikákat egészben
Rak fel, bőven megfürdetve olajban, a tűzre.
S ím, sugarával alig született meg a pirkadat, elkezd
Lába alatt bömbölni a föld, és reszket az erdő,
S mintha kutyák vinnyognának valahonnan az éjből:
Ott jön az istennő. "Arrább, avatatlanok, arrább -
Harsog a látnok -, sőt tisztuljatok innen egészen!
S indulj már te is, Aeneás, kard kézbe kivonva,
Most van szükség hős lélekre s a szívben erélyre!"
Ennyit szólt, azután berohant őrjöngve az ajtón,
Az pedig elszántan ment arra, amerre vezették.
Istenek, ó holtak fejedelmei, hallgatag árnyak!
És te, Chaos! S Phlegethon, te! ti néma vidékek az éjben!
Engedjétek meg, hogy amit hallottam a földnek
Méhében lapuló rejtelmekről, hirül adjam.
Mentek az éji sivár árnyékokon át, a sötétben,
Dís élettelen árny-országa felé, olyan úton,
Mint amilyenre a hold hull csak betegen, haloványan,
Hogyha a felhőket Jupiter felhajtja az égre,
Míg a vak éjjel a sok színt mind elorozza az erdőn.
És a bejárat előtt, ahol épp kezdődik az Orcus,
Ott ül a Gyász, ott marja magát-kínozva a Kétség,
Ott a homály-arcú Járványok, a zsémbes Öregkor,
S ott a komisz Nyomor is, meg a Félelem is, meg a bújtó
Éhség - rémteli szörny-alakok! - s a Halál meg a Balsors;
S jő a kerítő Kéj, a Halál huga is jön, az Álom,
Majd a küszöbre kiülve a gyilkos Harc, vele szemben,
Vas-ketrecben, az eumenidák, s a Viszály viperája,
Kígyó fürtjeit átfonván véres szalagokkal.
Arrébb, vén ág-karjait egy nagy szilfa mereszti,
Árnya a csalfa, csalárd Álmok hona - tartja a közhit -,
S ott függnek, fürtben, minden levelének alatta.
Hemzseg a számos szörny, százféle alakban! Az ajtó
Mellett centaurok, felemás testükkel a scyllák
És Briareus száz karjával, meg a Lernai Sárkány:
Ez sziszeg éktelenül, lángot köp rá a Chimaera,
Hárpia, pár gorgó s ama Hármas Alak jön utolszor.
Aeneást ez a sok, váratlan rém megijeszti,
Kardot ránt, ráfogja a nyüzsgő szörnyetegekre,
És ha tudós vezetője nem inti le: szellemek árnya
Szálldos csak testüknek üres vázában előttük,
Még rájuk ront és nekilát kaszabolni a - semmit.
Tartarus és Acherón: lefelé fut az út a folyóhoz.
Zúg a fenektelen ár, forr és tajtékzik az örvény
És iszapos fövenyét föl, a Cócytusba okádja.
Itt minden víz és minden folyam őre a mocskos,
Szörnyü Charón, ez a borzalmas révész, kinek állát
Borzas, szürke szakáll rútítja, tekintete lángol
S vállban bogra kötött szennyes köpönyeg fedi testét.
Csónakjával evezve halad, kormánya: vitorla,
Így hordozza a holtakat ő vas-szürke dereglyén;
Éltes már, de üdén és frissen öreg, mivel isten.
És a folyam föveny-ágya felé tódultak az árnyak,
Férfiak és nők lelkei, elhunyt nagyszivü hősök
És fiuk és hajadon lánykák sokasága, meg ifjak,
Kiknek teste szülőik előtt hamvadt el a máglyán:
Mint koraősszel, az első fagyra lehullik az erdőn
Ezrével minden falevél, vagy mint a madárhad
Tengeren át ha eléri a szárazföldet, a forróbb
Tájat a tél zordsága elől, - úgy szálltak e lelkek.
És állt és esdett mind, hogy mielőbb odatúlra
Jussanak és ama part fele karjuk epedve kitárták.
Ámde a zord révész van, akit fölvesz, van, akit nem,
Ismét mást elijeszt, jó messzire kerget a révtől.
Aeneás ámul s elhül, hogy hallja e lármát;
Kérdezi is: "Mi tolongás ez, mondd szűz, a folyamnál?
Mit kívánnak ezek? s egyesek mért hogy lemaradnak,
Míg másokkal már a sötét vizeken megy a gálya?"
Csak röviden felel erre a hosszúéletü papnő:
"Anchísés fia, vérbeli isteni sarj, te! a Styxnek
Láthatod itt mocsarát, meg a Cócytust, amelyekre
Esküdni s hamisan, még égilakó se merészel.
És kiket ott látsz: mind egyedül halt és - temetetlen;
S íme Charón, az a csónakosuk, de csak eltemetettet
Vesz fel a vízre. Mivel meg kelletik adni a földnek
Csontjaikat, hogy a gyors ár elvigye lelkük e révből.
Száz évig röpdösnek föl-le különben a parton,
Vízre csak akkor szállhatnak, hogy vágyuk elérjék."
S Anchísés fia megtorpant, töprengve megállott,
Áldatlan sorsuk szomorúvá tette a szívét.
S megpillantja a végtisztesség nélkül aláhullt
Leucaspist, - Lyciának gályavezére, Orontés
Szintén jő: akiket Trójából futva, az auster,
Törve hajót, embert, elsűllyesztett viharával.
S ím, a saját kormányosa is közelít, Palinúrus,
Ő meg, amint az eget fürkészte jövet Libyából,
Hát a lapát mellől, a minap, lebukott a habokba.
Ráismer kétségbeesett képére azonnal;
Ekkor megszólítja az árnyak közt: "Palinúrus,
Életedet melyik isten orozta el? és ki taszított
Vízbe? no, mondd! Mivel ámbár nem hazudott soha nékem,
Evvel a jóslással szivemet rászedte Apolló;
Nem fog az ár - zengett - neked ártani s ausoni partra
Épen elérsz. Vagy adott szava ennyire szent csak előtte?"
Erre a másik: "Nem, nem csalt meg a jósda, vezérem,
Anchísés fia: nem Phoebus taszitott a habokba.
Mert a lapát, amelyet mint kormányos, nagy erővel
Markoltam, hogy irányítsak, véletlenül eltört,
S az rántott le. Azonban a zord tengerre! a vízben
Nem magamért féltem, ha ugyan féltem, de hajódért.
Hogy mire jut majd kormány és kormányosa nélkül,
Hogyha a roppant hullámok rátörnek esetleg.
Dúló déli szelek három viharos napon-éjen
Hánytak a tágterü tengeren; ám a habok tetejéről
Ítaliát véltem végül meglátni negyednap.
Partra evickéltem s a hegyes köveken kivetettem
Már kezeim körmét, menekültömet is bizonyosra
Véve, midőn víztől súlyos gúnyámban egy ádáz
Nép - botorul - prédájának néz és megöl engem.
És most sírom a hab, s ott hány-vet a szél az öbölben.
Hát a nap életadó fényére, a friss levegőre,
Ifju Iúlusra, s kérlek könyörögve, atyádra:
Ments ki e bajból, ó győztes bajnok, vagy emeltess
Sírt tetememre, hiszen teheted, Veliában a révnél;
Vagy ha csak egy mód is van rá, ha anyád, aki isten,
Engedné - mivel úgy vélem, hogy e styxi mocsáron,
Szörnyü folyókon az égilakók áldása vezérel -,
Nékem, esendőnek, nyújtsd jobb kezed és te vigy által,
Hogy legalább holtan meg tudjak végre nyugodni!"
Így végezte szavát, mire ezt mondotta a jósnő:
"Hát ez az esztelen agyrém meg mi, felelj, Palinúrus?
Hogy noha tiltva az eltemetetlennek, te a rémes
Eumenidák, meg a habzó Styx partjára törekszel?
Nem, ne reméld, hogy az ég törvénye, ha esdesz, elévül.
Ámde fogadd sanyarú sorsod vigaszául e szókat:
Égi jelekre a szomszéd nép, széltében az összes
Városban, tetemed mihamar megkérleli ottan,
Sírt is emelnek majd, azután áldoznak e síron,
Révpartjuk pedig így hívják: Palinúrus, örökre."
Szűnik e szókra szivében a félelem, és kicsit enyhül
Búja; s azóta is úgy nevezik, mint őt, ama földet.
Folytatják az utat s ott járnak már a folyónál.
Látja a vízről ezt a hajós, hogy mint közelegnek,
Mint igyekeznek a Styx fövenyéhez a néma berekben,
Hát haragos szóval tüstént elkezd kiabálni:
"Bárki vagy ott, aki fegyveresen közelítesz a vízhez,
Állj! lépést se tovább! de felelj tüstént: hova tartasz?
Itt álmok s árnyak vannak s a halál örök éje;
S élőt úgyse szabad ladikomban a Styxre kivinnem.
Már Alcídés jöttének sem örültem, a tóra
Sem Théseust felvenni, se Pírithoust nem akartam,
Bárha az ég iszonyú erejű ivadékai voltak.
Mert az: a Tartarus őrét is meg merte kötözni,
És az ijedt ebet így vonszolta - Urunk szeme láttán;
Dís feleségét vágytak ezek fölvinni a földre!"
Csak röviden felel erre a szűz amphrysusi jósnő:
"Szó sincs itt cselről, ne pörölj; nem sért ez a fegyver;
Mit bánjuk, ha akár vég nélkül ugatja az ebszörny
Vértelen árnyait odvából, - tőlünk küszöbénél
Nagybátyjának a hű Próserpina is kuporoghat.
Trójai Aeneás, a kegyes, harcok daliája,
Ő akar itt atyjához a mély Erebusba leszállni.
S ily roppant szeretet láttára te fel sem is indulsz?
Akkor hát - és kebléből kibogozza a gallyat -
Ezt nézd meg legalább." Így csillapitotta le mérgét.
S ebből ennyi elég is volt. Az nézi az ágat,
Rég nem látta e végzetes és tisztelt adományt, majd
Megfordúlván partra evez fém-szürke ladikján.
Ekkor a sok lelket lezavarja a hosszu ülésről
S padközein tágít: most már befogadja a súlyos
Aeneást. Recsegett nagy terhe alatt a dereglye,
És repedésein át feltört, ömlött az iszaplé.
Szűzzel-bajnokkal baj nélkül evez be azonban
Szittyójába a túlsó part nyál-zöld mocsarának.
Cerberus erre az úr, e hatalmas szörny, aki szemközt
Kő-oduban hever és három torkon tud ugatni.
Hogy nyaka kígyóit borzongani látja a látnok,
Mézes ezerjófűből gyúrt süteményt vet eléje,
Mákonyosat. Mindhárom torka kitárul az ebnek
S falja vad éhséggel, hátára gurulva, a földön,
Majd rút testét elterpeszti egész odujában.
Hogy már horkol az őr, bemegy Aeneás is; a víznek,
Mely nem ereszt senkit soha vissza, letér fövenyéről.
Már a küszöbnél szívtépő zokogás nesze hangzik,
Kis csecsemő-lelkek sírnak, kiket - ó, jaj - az édes
Életből, anyjuk kebeléről oly hamar elvitt,
Elragadott ama könnyes nap, kora sírba taszítván.
Még a hamis vádakra megöltek is itt gyülekeznek,
Ám most bíró és sorshúzás dönt a helyükről;
Mínós ítél itt és urnát rázva behívja
Halk seregét: s ki hogy élt, ki miben bűnös? kideríti.
Arrább tőlük azok nyomorult árnyékai állnak,
Kik maguk ölték meg magukat, megutálva a földet,
Bár vétkük mi se volt. Most bezzeg, a fenti világban
Kínt, veritéket, mindent eltűrnének örömmel!
Csakhogy a végzet: e gyűlölt láp szomorú vize tiltja,
És a kilencszer körbefutó Styx is köti őket.
S ott látszik, nem túl távolra, a messze-kiterjedt
"Könnyek Rétje" is; így hívják, széltében, e tájat.
Mirtuszok árnyában, titkos kis utak sürüjében
Erre a sorvasztó szerelem nyomorultjai laknak,
Itt bújnak meg: azonban a szív átfáj a halálon.
S jő Phaedra s Procríst is látja s a bús Eriphylét,
Ő sebeit panaszolja: Gonosz fia vágta! - utánuk
Euadnével Pásiphaé, majd Láodamía
S Caeneus ballag: e lány azelőtt fiu volt, de a végzet
Itt, e helyen ráadta megint régebbi alakját.
Köztük, a mély erdőben, még csillogva a vértől
Ott bolygott Dídó is, a pun. Hogy a trójai bajnok
Elmegy mellette s ráismer a szürke homályban,
Mintha a holdat látná, vagy vélné, hogy a ködben
Hold az, amit lát hó elején felnézve az égre,
Sírva fakadt s így szólt hozzá édes szerelemmel:
"Jaj, te szegény Dídó, hát mégis igaz, hogy a tőrrel
Megcselekedted a legvégsőt s a halálba zuhantál?
Rajtam szárad-e veszted, mondd? Mert esküszöm égre
S égilakókra, ha itt tehető ugyan eskü ezekre:
Partjaid otthagynom nem volt kedvemre, királynő.
Engem az isteni végzet üzött el, amely ma is, árnyak
Vad, tövises táján, e világtalan éji vidéken,
Szörnyü erővel kerget még. És azt se hihettem,
Hogy távoztom, tőled, ilyen fájdalmat okozhat.
Állj meg hát, ne akarj elbújni, ha nézlek. Előlem,
Tőlem futsz? Hisz a sors szólnunk most enged utolszor!"
Így szelidítgeti Aeneás a szavára felizzó,
Villámló szemü árnyékot, míg könnye kibuggyan.
Ám elfordul az árny s a szemét lesüti, s merev arca
Éppúgy nem rezdül meg semmi beszédre ezentúl,
Mint nem mozdul a kő s a kemény marpessusi márvány.
Aztán kapja magát s gyűlölködve s vadul elfut,
Hajdani férjéhez, Sychaeushoz, ki homályos
Berkükben, vele bánkódván, viszonozza szerelmét.
Aeneás szive is belefájdul e bús eseménybe,
S hulló könnyein át még hosszan bámul utána.
Folytatják sors-szabta utuk s átvágnak a réten;
Szélén, elkülönítve, a harcok hősei laknak.
Itt leli Tydeust, itt a csaták ragyogó daliáját
Parthenopaeust, itt Adrastust holt-halaványan
És a sok ottfönn elsiratott és hősi halállal
Halt dardánt; s ő felsóhajt, itt látva a hosszú
Sorban Thersilochus, Glaucus s Medon árnya s a három
Anténor-fiu közt a Cerés-papot is, Polybótést
S Ídaeust, most is kocsiján, most is hadimezben.
Zúgva körülzsongják, balról-jobbról e halottak,
S egyszer látniok őt nem elég: örömest odalépnek,
S ott múlatva maguk, jöttének okát tudakolják.
Ám hogy a főbb danaók s Agamemnónnak katonái
Látják meg fegyver-csillogva a hőst a homályban,
Felvacog őrült félelmük; sok, mint a hajóknál
Hajdan, megfordul s úgy fut; nyomorult susogással
Nyögdel a többi, vagy elhallgat, de tovább mozog ajka.
Déiphobus, Priamus fia jő ezután, s im a teste
Egy csupa seb s embertelenül feltépve az arca,
Már nem is arc ez, s nincs keze sem, s a fülét lemetélték,
Tőből tépték ki s borzalmas luk csak az orra.
Hogy ráismer a rút sebeit leplezni igyekvő
És remegő árnyékra, köszönti baráti szavakkal:
"Déiphobus, hősöm, Teucer te dicső ivadéka,
Bosszút állni, ilyen szörnyűt, rajtad ki merészelt?
S ennyire tönkre ki tett? Mert én ama végzetes éjjel
Azt hallottam csak: kimerülve pelasgot-emésztő
Harcaidon, magad is hullák halmára kerültél.
Én rhoetéumi parton üres sírdombot emeltem
S háromszor hívtam fennhangon lelkedet akkor.
Fegyverek és név jelzik a sírhalmot: de, barátom,
Tested nem lelvén, honi földbe takarni se tudtam."
Príamidés szól most: "Múlasztás itt mi se történt,
Déiphobus lelkének, hős, illően adóztál.
Engem végzetem, az zúzott le: Lakónia hírhedt
Hölgye, s nézd - ezt hagyta reám emlékül örökbe!
Tán tudod: azt az utolsó éjt, csalfán vigadozva
Átmúlattuk; nem lehet ezt eleget felidézni.
Mert amidőn ama sorsszerü ló nekifutva begördült
Pergama várába s vemhes volt fegyveresekkel,
Phrygia ujjongó némber-hada körmenetében
Vígságot mímelt maga is; majd, fent a falaknál,
Nagy fáklyát ragad: úgy ad jelt minden danaóknak.
Én ezalatt gond és fél-szender közt heverészem
Ágyam ölén, nyomorultul, míg a halálra hasonló,
Mézizü álom, fektemben, rám nem lebeg enyhén.
Közben a hűséges hitves már hordja hazulról
Fegyvereim (fej alatt tartott kardom se kivéve):
És bebocsátja lakomba, kitárva kapum - Meneláust!
Azt hiszi persze hogy érdemeül róják föl e tettét,
Sőt: szeretője talán fátylat von a hajdani bűnre.
Mit szaporítsam? Rám törnek hálómban, az élen
Fő-cselszerző Aeolidés. Te nagy ég, kamatostul
Add ezt vissza a grájoknak, ha van érdemem ottfent!
Ámde beszélj te: mi szél ragadott ide, téged, az élőt?
Tengeri vész-e talán, avagy égi parancs, ami kerget?
Vagy mi erő űzött, hogy e nap-nemlátta homályba,
Erre a bánattól háborgó helyre lejöttél?"
Míg így szólnak lenn, rózsás négyesfogatával,
Mennyei útja felén, odafenn, túlszáll Auróra.
S tán az egész számukra szabott napon így tanakodnak,
Hogyha Sibylla rövid szóval nem szól, a kisérő:
"Éjszaka lesz már, Aeneás; a panaszra időnk nincs.
S kétfele válik utunk is: a jobbra eső a hatalmas
Dís palotája felé fut, az Élysium mezejéhez;
Erre megyünk mi; a balsó evvel szemben a szörnyű
Tartarusig visz, hol vétkük levezeklik a rosszak."
Déiphobus pedig így szólt: "Nagy papnő, ne neheztelj,
Máris térek vissza, betöltöm a számot az éjben,
Ellenben, díszünk te, eredj s érj célba különbül."
Ennyit szólt, de el is kanyarult léptével eközben.
Aeneás szétnéz, és balra, a szikla szegélyén
Hármas fallal emelt építményt lát magasodni,
Ott van a Tartarus és a sebes Phlegethón körülömli
Láng-hullámaival, sziszegő sziklákat okádva.
Szemben, roppant vaskapuját ércoszlopok őrzik,
És oly erősen, hogy sem földi, se mennyei ostrom
Meg nem dönthetné; nagy acéltorony is tör az égre,
S Tísiphoné az előtérből, véres köpenyében,
Nap mint éj sose hajtva fejét álomra, vigyázza.
Innét hallani már a kemény korbács suhogását,
Jajszavak és a bilincs csörgése kiséri a csuklón.
Aeneás megijed, s gyökeret ver lába e zajra.
"Mondd, ó szűz, kik e bűnösök itt és hogy vezekelnek?
S ezt az egekbe ható iszonyú lármát mire véljem?"
Erre a jósszűz így szólt: "Teucrok hős fejedelme,
Jámbor a bűn küszöbét sose lépheti át; de Avernus
Őrzőjét, engem, Hecaté mégis kitanított,
Sorban elém tárván, hogy büntet az égi igazság.
Gnósusnak fejedelme az úr, Rhadamanthus, e poklon,
Fedd, kutat és kicsikarja bevallani vétkük azoknak,
Kik cseleik leplezve titokban örültek e bűnnek,
Húzva-halasztva a földön a megbánást a halálig.
Tísiphoné jön, a bosszúló, ostorral utána,
Avval ver, míg baljából kígyóit uszítja,
Végül a vétkest vérszomjas nővérei kapják.
Ekkor tárul csak fel a kárhozatos kapu, kettős
Sarka sikolt, ahogyan nyílik. Látod, ki az őre?
(Ott ül a csarnokban,) hogy mily szörny őrzi az ajtót?
Bent egy még iszonyúbb, ötven-fejü hydra huzódik,
S rémít mérges torkával. Nos, a Tartarus innen
Két oly mélyre merül, beleveszve az éji homályba,
Mint amilyen magasan van az ég az olympusi csúcstól.
Itt fetreng, a fenéken, a Föld ősrégi szülöttje -
Sújtva a títán ifjúság villámmal a mélybe.
Két ormótlan Alóídán bámult szemem aztán,
Kik nekimentek a menny boltjának puszta kezükkel,
Hogy leszakítva, ledöntsék majd Jupitert is a trónról.
S láttam Salmóneust szörnyen vezekelni: Olympus
Dörgését, Jupiter tüzeit mímelte ez egykor.
S úgy, hogy fáklyát csóválván robogott el, a belső
Élisen és gráj népén át, négyesfogatával,
Isteni tiszteletet követelve magának a balga,
S nagy diadalmasan, ércszekerén, a patás paripákkal
Orkánt és dörgést majmolt, mi nekünk lehetetlen.
Ám, hogy a Mindent-megtehető ezt látta az égből,
Elsújtá nyilait, bezzeg nem fáklya-sziporkát,
Nem füstöt - s iszonyú viharával a mélybe vetette.
Láttam még Tityost is, a Föld, a világ-anya sarját,
Teste kilenc holdat betakar, de felette hatalmas,
Horgas-csőrű saskeselyű lakomázik örökké,
Tépi a máj mindig kinövő s a beleknek a kíntól
Megrángó szövedékét, és ott fészkel a mellben,
Hogy sose tudnak a búrjánzó zsigerek lelohadni.
Mondjam a két lapithát: Ixíont s Pírithoust még?
Egy már-már a fejükre eső kőszikla sötétlik
S ing fenyegetve felettük; arany lábon magas ágyszék
Pompázik pazarul, s ínycsiklandó, fejedelmi
Étkek az orruk előtt: de a legvénebb furiának -
Ott les az asztalnál - markában fáklya, s a torhoz
Nyúlni nem enged: felpattan s rájuk dörög egyre.
Itt várnak tömlöcben megtorlásra, kik ottfenn
Gyűlölték testvéreiket, szüleik kizavarták
Megcsalták védencük, avagy kincset kuporítván
Ráültek rokonuk részére - s ilyen van a legtöbb! -,
Sőt a megölt csábítók, és kik igaztalan ügyben
Fogtak fegyvert, esküjüket megszegve uruknak:
Mind itt sínylődnek. Közelebbről tudni ne kívánd,
Hogy vétettek, s mily balsors mire bünteti őket?
Van, ki nehéz köveket tol, vagy kerekekre kötözve
Szenved a küllőkön. S itt ül s fog is ülni örökké
Théseus, a boldogtalan, és Phlegyás, a veszendő,
S így int, rettenetes hangon bömbölve az éjben:
»Légy igaz és féld isteneink, példámon okulva!«
Aztán van, ki honát pénzért zsarnoknak eladta,
S törvényt hol díjért szögezett ki, hol újra be is vett.
Más: lányával akart tiltott szerelembe vegyülni, -
Bűne galád mindnek, minthogy mire vágytak, elérték.
Ámde ha száz torkom, száz nyelvem volna, s a hangom
Vasból lenne, se győzném mind szóval kifejezni,
Hány bűn létezik, és hány megtorlás van ezekre."
Ily szavakat szólván Phoebus tisztes-koru szűze,
Mondta megint: "De növeld lépted, ne habozz befejezni
Vállalt tiszted, a vár cyclópsok emelte palánkját
Látja szemem már és szemközt boltos kapuívét;
Ott kell - így hagyták meg - ajándékunk lehelyezni."
Evvel elindulnak, lépkedve az esteli úton,
Míg egy tér közepén nyíló kapuhoz ki nem érnek.
Aeneás besiet, friss vízzel mossa le testét,
Majd odatűzi aranygalyukat, szemközt a küszöbre.
Hogy mindez megvolt, s felajánlták már adományuk
Nyílik csak meg az út a vidám berkeknek örökzöld,
Bűbájos mezejére, amerre a boldogok élnek.
Bővebben bíborlik a balzsamos éter is erre,
Más a nap is, mely süt, más csillag csillog az égen.
Pár árny épp a porond pázsitján edzi ma testét,
Aztán, játszva a rőt homokon, versenyt vetekednek;
Míg más táncot lejt, lábát lendítve a dalra.
Itt ül a fennkölt Thrák Dalos is, hosszú köpönyegben,
Pengeti hét húrú lantját, melyhez hol az újja,
Hol meg a szín-elefántcsont vessző vége a szerszám.
Majd jön az ős Teucer-nemzetség, nagyszerü sarjak,
Szebb korban született sok hőserejű ivadékkal:
Dardanus, Ílium atyja, meg Ílus s Assaracus - mind!
Fegyverükön, de a hősök üres szekerén is elámul.
Földbe szegezve mered gerelyük, kifogott paripáik
Meg szanaszét a mezőn. Ahogyan - míg éltek - örültek
Harci szekérnek, fegyvernek, fényes lovaiknak,
Épp így holtukban sem szűnik e vágyuk irántuk.
Jobb fele mint balról, a gyepen, lakomáznak is erre,
Rágyújtván a babérbokrok jóillatu fészkén
Víg győzelmi dalokra, miközben az Éridanusnak
Bővizü árja lezúdul az erdőből s tovacsörtet.
S itt él mind, ki honáért halt meg hősi halállal,
Itt a kegyes papi fők, kik a földön bűntelen éltek,
Minden költő is, méltók Phoebushoz a dalban,
S felfedezők, művészek: a műveltség emelői,
S mind, kik iránt hálára vagyunk kötelezve, utódok:
Itt élnek, hószín szalagot hordván a hajukban.
Most a Sibylla ezekhez szól, a köré tolulókhoz,
Ám Músaeushoz legelőbb, mivel ő a középpont,
Őt bámulja - ki jó vállal kimagaslik - a legtöbb:
"Szóljatok, ó boldog lelkek, s te, nagyérdemű látnok,
Hol lelem Anchísést, mely tájon? A mély Erebusba
Érte ereszkedtünk le, keresztül-törve folyóin."
Erre a hősi dalos, tömören, meg is adja a választ:
"Senkinek itt kijelölt helye nincs; árnyas csalitokban,
Parti magaslatokon, patakok pázsitjain élünk.
Ám ha olyan nagy a vágy szivetekben, e domb tetejére
Hágjunk fel, vezetek, s utatok már könnyü azontúl."
Szólt és útnak eredt, s ahogyan viruló ligetükre
Fentről visszamutat, már túl is jutnak az ormon.
Hát öreg Anchísés lent, egy zöld völgynek ölében
Éppen a már különállított, föl a földre igyekvő
Sok lelket szemlélgeti nagy buzgón, a rokonság
Tömkelegét, szeretett unokáit: eszében ezeknek
Élete, jelleme jár, hadi hírük, boldogulásuk.
Hogy megpillantotta a pázsiton át közelegni
Aeneást, örvendve kitárta azonnal a karját,
Csorgott végig a könny arcán, s így szólt, e szavakkal:
"Itt vagy hát? győzött a veszélyes uton, melyet elvárt
Tőled apád: kegyes áhitatod? s én láthatom arcod?
S hallva e jól-ismert hangot, szót válthatok én is?
Ó, mindig hittem, szívem számlálta a percet,
Tudtam, e nap beköszönt, s nem kellett, íme, csalódnom.
Jaj, de te hány földet, hány tág tengert bebolyongtál,
S mennyi veszélyt tűrtél, míg megláthattalak, édes!
Úgy rettegtem: csak Libyában a baj kikerüljön!"
Erre a másik: "Atyám, egyedül bús árnyad, az unszolt,
Árnyad tűnt elibém mindig, hogy e helyre leszálljak;
Gályahadam tyrrhén vizeken vár rám. De a jobbod,
Nyújtsd már jobbod, apám, és jer, ne kerüld ölelésünk."
Így kesereg, közben mint zápor, ömöl sürü könnye.
Háromszor próbálta nyakát átfonni, hiába,
Háromszor surrant ki a testtelen árny, eloszolván,
Mint lehelet-lágy szél, mint felszakadó rövid álom.
Aeneás ezalatt megpillant egy különálló,
Dús, zizegő-lombú ligetet, kanyarában a völgynek:
Itt, e szelíd tájon zúg át habjával a Léthé.
Népek, nemzetek ezreitől hemzseg fövenyágya;
Mint a mezőn forró nyárban röpködnek a méhek,
Mindenféle virágra, fehér liliomra leszállván,
Úgy zümmögtek ezek, visszhangzott tőle a zsombék.
Aeneás, ki ilyent nem látott még soha, elhül
És tüstént tudakolja: miféle folyó folyik ottan,
Vajh kik azok, kik partját ellepték tömegestől?
"Lelkek - válaszol Anchísés atya -, kiknek a végzet
Új testet rendelt felvenni, s az árban, a Léthén,
Éppen most isszák italát az örök feledésnek.
Már oly rég el akartam mindezt mondani néked,
Színről színre mutatván meg késő unokáim,
Hogy majd jobban örülj, ahogy én is, Itália láttán."
"Óh, úgy értsem, atyám, van olyan lélek, mely a mélyből
Visszamehet föl a napra? a gyarló testbe ujólag?
Hogy vágyhatnak ilyen nagyon, éppen a földre, szegények?"
"Elmondom, fiam, én örömest, ne emésszen a kétely."
Anchísés evvel nekikezd, így fejtve ki mindent:
"Földet, eget, dagadó habokat, holdgömb ragyogását
És títáni napunk, mindent, kezdetben a benső
Lélek táplált, és a világszellem, mely elömlött
Összevegyülve velük vitt mozgást nagy tömegükbe.
Innen az emberi faj, meg a földön az állati, innen
Minden szárnyas, a márvány víz-szin alatt is a szörnyek.
Tűztől terhes ezek csírája, hisz égi körökből
Származnak, ha ugyan nem fojtja le testi betegség
S földi, halandó rész erejük nem kezdi kiölni.
Ennek folytán fél, vágyik, bánkódik, örül mind,
Míg testükben, e vak börtönben a fényt sose látják.
Sőt, ha az élet lángja lehunyt is már, a szegénytől
Minden testi baj és kórság nem száll el egészen
Akkor sem, belemarta magát ugyanis csoda-módra
S mélyen a hosszu idő folyamán lelkükbe a sok szenny.
Hajdani bűneikért most hát kínokkal adóznak,
Így vezekelnek. Van, ki szelek viharába feszítve,
Van, ki viszont vízörvényben függ, vagy belemártva
Lángtengerbe, hogy az perzselje le, mossa ki bűnük:
Mindegyikünk a saját lelkével szenved. A tágas
Élysiumba utána jutunk - víg földje azonban
Oly kevesek hona lesz! - míg minden szennyet az évek
Körforgása ki nem rostál, csak egy éteri érzést
És egy mennyei, egyszerű szikrát hagyva szivünkben.
Ám ha idők kerekén ezer esztendő eliramlott,
Mind, seregestül a Léthéhez szólítja az isten,
Hogy, feledést szíván folyamából, újra a napfényt
Szemre vehessék, és fel akarják ölteni testük."
Ezt mondotta el Anchísés, a tömeg közepébe
Vitte utána fiát a Sibyllával, föl a dombra,
Hogy jól lássa a hosszú sort, a zajos sokaságot
S arca vonásaiból olvasson a szembejövőknek.
"S most a dicsőségről szólok, mely a dardanidákra,
Majdan várni fog, és arról, mily hősök erednek,
Tündöklők, italus törzsből, örökölni nevünket
És unokáid is elsorolom, feltárva jövődet.
Nézd amaz ifjat amott, ki reádül a dárda nyelére:
Sorsa a földre az elsők közt feljutni jelölvén,
Leghamarabb, italus nászból, ő száll fel a fényre -
Silvius, így nevezik, neve albai név, legutolsó
Sarjad, akit Lávínia, vénségedre, királyul
S Alba királyai őséül szül néked az erdőn,
S Alba, a Hosszu felett, vele kezdődik meg uralmunk.
Míg mellette Procas, tündöklő tükre a trósznak
És Capys áll Numitorral, majd ki neved megujítja,
Silvius Aeneás, a kegyes - de kirántani kardot
Úgy sem utolsó, csak majd nyerje el Alba uralmát.
Hej, milyen ifjak! hogy duzzad mind, nézd, az erőtől!
S rajtuk a tölgylombos polgárkoszorú milyen ékes!
Ők emelik Nómentum, Pómetií, Cora, Bóla
És Gabií falait, de Fidénaet és Inuúsnak
Fészkét is, valamint Collátia bérci erődjét.
Ez lesz majd a nevük, most még név nélküli puszták.
Ámde nagyapjához később Mávors fia társul,
Rómulus; anyja, az Assaracus-vér fogja nevelni:
Ília. Látod-e, két forgó mered égre sisakján,
S mint díszíti saját ékével mennyei atyja?
Íme, előjelet is kap hát, hogy győz a világon
Róma hatalma, fiam, s az Olympusig ér fel erénye;
Mert maga hét fellegvárat fog körbe falával,
S boldog lesz hős sarjaiban: Berecyntia örvend
Gyermekein csak eképp, amidőn tornyos-koronásan
Áthajt Phrygia városain, sok száz unokáját
Dédelgetve, ki mind isten s fenn trónol az égben.
És most jól idenézz, mert római véreid, őket,
Tenfajtád látod. Caesart s az iúliusi népet,
Mind, kik a menny nagy boltja alá felszállnak a fénybe.
Köztük az is, kit olyan sok jós megigért - ime, ámulj
Augustus Caesaron: az Isteni sarja e férfi,
Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta,
Mint Sáturnus földjén rég; birodalma kiterjed
Indusokon, garamantusokon túl, állatöveknek,
Évnek, napnak egén is túl, addig, hol a mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.
Istenigék által megjósolt jötte hirére
Már most retteg a Caspium és a maeótisi tájék
S rémülten kavarog mind hét torkával a Nílus.
Alcídés maga sem látott tán ennyi vidéket,
Bárha megölte az érc-lábú gímet s Erymanthus
Erdeit elcsititotta s a lernai szörnyet is íjja,
Sőt Líber se, ki nysai bércéről venyigével
Kormányzott tigrisfogatán le-leront diadallal.
S még habozunk nagy tettekkel gyarapítani hírünk? -
Megtelepedni miért félünk hát Ausoniában?
Ám szent áldozatát hozván, olajágkoszorúsan,
Most ki jön? Ősz haja, bajsza királynak lenni mutatja,
Rómainak hozzá - aki törvényekkel alapját
Megveti várának, s akit ily roppant hatalomba
Ültet a csöppnyi Curés. Őt Tullus fogja követni,
Rettenetes csatavészbe borítva egész birodalmát
S eltespedt, diadal-feledett seregét e tusákra
Felfegyverzi. Azonnal utána következik Ancus,
Már itt kérkedik, itt is a népszerüség neki minden.
Ez meg a Tarquinius-ház; itt meg a büszke, bosszúló
Brútus, a visszavivott vesszőköteg is vele, - látod?
Ő lesz a baljós bárd révén majd consul először,
Ő, ki a drága szabadságért fiait, kik a harcot
Újra megindítják, maga fogja halálra itélni. -
Ó, nyomorult! de akárhogy itél az utókor e tettről,
Győztes a honszerelem lesz benne s az isszonyu dicsvágy
Két Decius, Drúsus jön amott s Torquátus »a baljós
Bárdú«, s harc-jeleink aki mind hazahozza: Camillus.
Látsz azonos hadi-mezben felszikrázni azonban
Még egy párt, kik az éj e homályán most egyetértők,
Hej, de ha egyszer a napra kijutnak, mekkora harcok,
Vérözön és csata csap fel köztük! az alpesi szirtes
Várból tör ki, Monoecusból az após, le a síkra,
Míg veje, szemben, egész Keletet fegyverbe kiáltja.
Jaj, fiaim, soha lelketek ily rút harcra ne vágyjon,
S drága hazánk erejét ne szegezzétek szive ellen;
Ezt te, szülöttem, olympusi származatú, külön átértsd
S vesd el ilyenkor fegyveredet - - -
Itt van az is, ki Corinthust és az achájt leigázván
Majd a magas Capitóliumon diadalmenetet tart.
Másik amott Argost és Aeacidést, nagy Achillés
Vérét és Agamemnón várát sújtja, Mycénaet,
Trójai őseiért így állva bosszút, s a Minerva
Megcsufolásáért. Hát benneteket ki feledne
Büszke Cató s Cossus? Ki a Gracchusokat, s Libyának
Ostorait - Scipiók, villám-ikrek! - titeket ki?
S Fabriciust, a szerényt, vagy Serránust, aki - szántott?
Merre ragadsz, Fabius-ház? fáradok el! s te, Legelső,
Késéseddel nép üdvét óvó, te is itt vagy?
Más faj - elismerem - élethűbb ércszobrokat alkot,
S arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,
Jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
Mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:
Ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
El ne feledd - hogy békés törvényekkel igazgass,
És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!"
S mert ámulnak, a vén Anchísés ezt teszi hozzá:
"Nézd, mint lépdel azonban, dús zsákmánnyal, a győztes
Marcellus, ragyogóbb, mint minden hős körülötte.
Rómát menti meg ő, számos, vészes viadalban,
Punt, pártos gallust a lovassággal letiporván,
S fegyvereket harmadszor tesz le Quirínus atyának."
Akkor a hős-szivü Aeneás (mert hívei élén
Egy deli ifjat lát, villámsugaras hadivértben,
Ámde olyan szomorút! lesütött szeme is csupa bánat):
"Hát ez, apám, a vitézzel lépést tartva, ki? - kérdi -,
Gyermeke tán, unokája esetleg a nagyszerü törzsből?
S mekkora zaj kíséri! milyen fenség ragyog arcán!
Ám a vak éj borus árnyai ott szállnak körülötte."
Felzokog Anchísés, hull könnye, ahogy felel erre:
"Jaj, ne kutasd, gyerekem, roppant gyászát tieidnek!
Őt a világra csupán mutatóba ereszti a végzet,
S nem hagy időt neki. Túl nagynak tűnt volna a mennynek
Róma hatalma, ha ezt az ajándékát sem irigyli.
Mily hangos lesz majd megrázó férfi-sirástól
Mind az egész város, meg a Mars mezeje! S, Tiberínus,
Mekkora gyászt lát friss sírhalmánál vized akkor!
Ílium egy fia sem kelt ennyi reményt a latinság
Őseiben, sem Rómulusunk birodalma, szülöttét,
Annyira, mint őt, oly büszkén, sose fogja dicsérni.
Mekkora jámborság! milyen ősi-erős hit! a harcban
Mily diadalmas kar! Bűntetlen, fegyvere ellen,
Senki se támadhatna, akár habzó paripáját
Sarkantyúzva, akár gyalog állna ki vívni e gyermek.
Haj, te szegény, ha a mostoha sors kikerülne! te lennél
Marcellus! - jertek, legyen itt liliom, tele kézzel
És vérszínü virág, hadd hintsem szét unokámnak,
Hogy lelkét e hiú végtisztesség adománya,
Némileg, engesztelje." A köd tágas birodalmát
Így járják be s megnéznek mindent, kikutatnak.
Majd miután végigkísérte fiát az egészen
S felszította szivét a jövő hírnévre epedni,
Anchísés a csatákról szól, amelyek fenyegetnek,
Majd Laurentum népeiről, a latínusi várról
És hogy a bajt mint kell kikerülni, miként megelőzni?
Két kapun át járnak föl az Álmok. Egyik szaru. Rajta,
Mint mondják, a való árnyak szoktak kilebegni;
Hószínfényü, fehér elefántcsontból van a másik,
Itt a csalárd jelenéseket engedik égnek a mánok.
Erre, a csontkapun át mutat Anchísés utat, aztán
Szót befejezve, fiát a Sibyllával kibocsátja;
Tüstént társaihoz s a dereglyékhez megy a bajnok,
Végig a part mentén, egyenest cáiétai révbe.
Itt horgonyt vetnek, s odasímul a parthoz a tatrész.