Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
AISZKHÜLOSZ
LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ
Fordította
Trencsényi-Waldapfel Imre
SZEMÉLYEK
ERŐ
ERŐSZAK
HÉPHAISZTOSZ
PROMÉTHEUSZ
AZ ÓKEANISZOK KARA
ÓKEANOSZ
IÓ
HERMÉSZ
Történik Szküthiában, sziklás vidéken
ERŐ
A föld határa már ez itt, ahol vagyunk,
a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság.
Héphaisztosz, az rád tartozik, hogy teljesítsd,
amit reád bízott atyád: a meredek
sziklához láncold ezt a nagy gonosztevőt,
bilincse elszakíthatatlan vas legyen.
Hiszen te vagy, kit meglopott, virágodat
az embereknek adta, soktudó tüzed.
E bűnéért az istenek megbüntetik,
hogy megtanulja: Zeusz uralmát tűrni kell,
s embert szeretni végre abbahagyja már.
HÉPHAISZTOSZ
Erő s Erőszak, immár semmi dolgotok,
mit Zeusz parancsa rótt reátok, készen áll.
De én alig merem, ki isten és rokon,
viharcsapkodta sziklafalhoz kötni őt,
és mégis meg kell tenni, mert atyánk szavát
ki könnyen venné, súlyos bajba jut maga.
Prométheuszhoz
Józan Themisznek nagyralátó gyermeke,
parancs köt engem, hogy téged megkösselek,
embertelen szirthez, feloldhatatlanul,
hol nem fogsz több halandót látni s hallani,
a tűző napfény itt aszalja bőrödet,
amíg virága hervad, és örülsz, ha már
az éjnek tarka köntösébe bujt a nap,
s örülsz hajnalban, hogy fölszáll a dér megint.
Kifogyhatatlan kínjaid sorvasztanak,
s ki megmentőd lehet, nem jött világra még.
Embert szeretni erre volt csak jó neked!
Isten létedre istenekkel nem törődsz,
s az emberekkel többet, mintsem kellene.
Ezért ím ezt a zord sziklát őrizheted,
álmatlan állsz, térded be sem hajlíthatod,
és hasztalan siránkozol szüntelenül,
a jajgatás meg nem puhítja Zeusz szívét:
az új urak mindig kérlelhetetlenek.
ERŐ
Akkor miért időzöl s mit sajnálkozol?
Az istenektől megvetett istent miért
nem gyűlölöd, ki kincsed osztogatta el?
HÉPHAISZTOSZ
Rokonság és barátság mégis nagy dolog.
ERŐ
Elismerem, de hát atyád szavát szabad
kevésbe venni? Félelemre ez nem ok?
HÉPHAISZTOSZ
Könyörtelen vagy és elszántsággal tele.
ERŐ
Mit sem segít siratni őt, haszontalan
erőfeszítéssel ne törd magad te sem.
HÉPHAISZTOSZ
Hogy gyűlölöm saját kezem művészetét!
ERŐ
Miért gyűlölöd? Hiszen belátni egyszerű:
a szenvedést nem mesterséged hozta rá.
HÉPHAISZTOSZ
De mégis, lenne bárki más a mestere.
ERŐ
Csak egy nem terhes: lenni istenek felett
királynak, s Zeuszon kívül senki sem szabad.
HÉPHAISZTOSZ
Tapasztalom, s nincs mit mondhatnék ellene.
ERŐ
Mégsem sietsz bilinccsel megkötözni őt,
hogy tétlenül tovább ne lásson Zeusz atya?
HÉPHAISZTOSZ
Láthatja már, hogy készen áll a karperec.
ERŐ
Tedd hát kezére, s megfeszítve izmaid,
fogj vaspörölyt, szegezd a sziklához vele.
HÉPHAISZTOSZ
Meglesz az is, félmunkát nem csinálok én.
ERŐ
Csapj rá jobban, szorítsd, ne hagyd lazán sehol,
szörnyen ravasz s még szökni tud, hol senki más.
HÉPHAISZTOSZ
E kar szilárdan áll, mozdíthatatlanul.
ERŐ
Kösd jól a másikat le, hadd tanulja meg,
akármilyen bölcs is, Zeusznál alábbvaló.
HÉPHAISZTOSZ
Hisz rajta kívül vád nem érhet senkitől.
ERŐ
Most még tömör vasék könyörtelen fogát
egy lendülettel verd keresztül mellkasán.
HÉPHAISZTOSZ
Ó, jaj, Prométheusz, együtt szenvedek veled!
ERŐ
Szabódsz megint, s szánod Zeusz ellenségeit?
Ne kelljen egyszer megsiratnod önmagad!
HÉPHAISZTOSZ
A szemnek elviselhetetlent láthatod.
ERŐ
Azt látom én, elnyerte ez, mit érdemelt.
De szíjazd össze bordáit körös-körül.
HÉPHAISZTOSZ
Kell, hogy tegyem, te mégse sürgess ennyire.
ERŐ
Bizony sürgetlek én, de még hajszollak is.
Alája lépve hurkold össze combjait.
HÉPHAISZTOSZ
Már kész a mű, s nem is volt sok dolgom vele.
ERŐ
Erősen rakd reá szeges bilincseit,
e művedet kemény bíró ítéli meg.
HÉPHAISZTOSZ
Külsődhöz méltó minden szó a nyelveden.
ERŐ
Te kényeskedj csak, ám szememre azt ne vesd,
ha bennem több a büszkeség s az indulat.
HÉPHAISZTOSZ
Menjünk tovább, már tagjait bilincs köti. (El)
ERŐ
(Prométheuszhoz) Most gőgösködj, s az istenek tulajdonát
az egynapélő embereknek osztogasd!
Mit tudnak ők enyhítni szenvedéseden?
Hazug néven neveznek így az istenek:
Prométheusz, hisz magad szorulsz tanácsra, hogy
e mesterműből itt kibontakozni tudj.
Az Erőszakkal együtt el
PROMÉTHEUSZ
(egyedül) Ó, halhatatlan éther, gyors szárnyú szelek,
források, tenger számtalan hullámain
kelő kacaj, te mindeneknek anyja, Föld,
s te, mindentlátó Nap, tekintsetek reám!
isten vagyok s mivel sújtottak istenek.
Nézzétek, milyen gyalázat
gyötör engemet, évezrednyi időt
fogok átszenvedni, az istenek új
királya találta ki szégyenemül
ezt a bilincset.
Jaj, jaj, a jelen s a jövő bajokért
sóhajtozom én, fel fog-e egykor
virradni a végnap e kínra?
Mégis mit beszélek? Én mindent tudok
előre pontosan, mi lesz, váratlanul
nem érhet engem semmi baj, s a ránk szabott
sorsot nyugodtan kell viselni, tudva, hogy
erős a végzet, nem harcolhatunk vele.
De elhallgatni sem tudom s elmondani
sem azt, mi balszerencse ért. Az emberek
kedvéért vettem ily igát magamra én:
husáng szárába töltve loptam el nekik
a szikrát, mely minden mesterség mestere,
s az emberek minden szükségében segít.
Ily bűnömért most büntetésem szenvedem,
bilincsbe verve, s nincs fejem felett fedél.
Hah, hah,
mily hang, mily illat száll felém láthatatlan,
isteni-e vagy emberi vagy félisteni?
Az, ki a föld peremén jön e szirthez,
csak nézi szenvedésemet vagy tenni kész?
Isten vagyok, lásd, balsorsban, bilincsben is,
Zeusz maga gyűlöl, más istenek is,
haragot táplálnak ellenem ők,
mind, aki csak Zeusz házához jár,
amiért a halandókat szeretem.
De, jaj, mi e zaj, mi mozog s közelít?
Keselyűk csattognak? Hallom, a légben
lebegő szárnyak susogása kél.
Minden megijeszt, mi jöhet még.
KAR
Tőlünk ne félj, mert e sereg baráti szívvel
közelít a sziklafalhoz,
sebesen ver a szárnyunk, bár nehezen
bocsátott útnak atyánk,
fürge szelek suhanása hajtott.
Mert vaskalapács zaja járta át a barlang
üregét, s félénk szivem
szűzi szemérme oszlik,
szárnyas szekeren sietek sarútlan.
PROMÉTHEUSZ
Ó jaj, ó jaj,
sokgyerekű Téthüsznek a lányai,
és az egész földet átkaroló,
soha meg nem nyugvó ár, Ókeanosz
atya gyermekei,
lássátok e zord bilincset, amely
ideláncolt engem e szirthez,
állok magas őrhelyemen,
s nincs, ki irigyli tőlem.
KAR
Látom, Prométheusz, s feketén borul szememre
felhő tele könnyel,
amikor így kell tégedet látnom,
kövekhez hozzá száradó
testedet itt eme rút bilincsben.
Mert az Olümposzon új uraké a kormány,
velük új törvény az úr:
Zeusz szava durva önkény,
a régi hatalmakat eltüntette.
PROMÉTHEUSZ
Száműzne a föld mélyére, azon
túl, hol a holtakat
őrizi Hádész, Tartaszosz alján
bár tartana fogva örökre bilincs,
hogy senki, sem isten, sem pedig ember
rajtam ne nevessen.
Most itt lebegek, s ellenfeleim
káromnak örülve kacagnak.
KAR
Ki volna oly keményszivű
az istenek között, aki még
nevetni tudna sorsodon?
Siratnak is, egyedül Zeusznak tartja konokul mindig
a haragot, tőle függenek
Uranosz gyermekei,
s nem nyugszik, míg szíve a bosszura éhezik,
vagy valamely ravaszabb isten veszi át hatalmát.
PROMÉTHEUSZ
Egykor, bizony így van, bár e nehéz
béklyó köti gúzsba a tagjaimat,
rám fog szorulni az égi király,
mert amaz új tervet tudom én,
mely megfosztja hatalmától.
Nem bűvöl engem mézédes szó,
fenyegethet, s meg nem rettenek én,
titkomat el nem árulom addig,
e kegyetlen láncot amíg le nem oldja,
s meg nem fizet egyszer
méltatlanul eltűrt kínjaimért.
KAR
Te vakmerő vagy, a csapás
nem törte meg dacodat, nagyon
szabad szavakra nyílt a szád.
De engemet aggodalom tölt el, remeg szívem,
csak a te sorsodat féltem,
hogy fog a révbe hajód
érni annyi kín és baj után? Hisz Kronosz fiát
megközelíteni nem lehet, a szíve hajthatatlan.
PROMÉTHEUSZ
Jól tudom én, hogy zord s a kezében
maga tartja a törvényt, mégis előbb
vagy utóbb meg fog lágyulni, mikor
baj zúdul rá,
s indulatát már megzabolázva
lépne baráti frigyre velem,
s kedvemben járni igyekszik.
KARVEZETŐ
Előttünk nyíltan szólj s mindent mondj el nekünk,
hogy Zeusz bűnösnek téged mily bűnben talált,
miért rótt rád ilyen keserves büntetést.
Mindezt tudasd velünk, ha nem fáraszt a szó.
PROMÉTHEUSZ
Bizony beszélni róla gyötrelem nekem,
de éppenoly fájdalmas az, ha hallgatok.
Mikor harag támadt az istenek között,
és egymás ellen indítottak háborút -
Kronoszt akarta trónjáról ledönteni
egy részük, hogy királyuk Zeusz legyen, viszont
nem tűrték Zeuszt maguk felett a többiek -,
akkor, habár az én tanácsom volt a jó,
az Égtől s Földtől származó Titán-fiak
nem hallgattak reám, szelíd beszédemet
megvetve durva gőggel azt remélte mind,
hogy nyers erő hatalmukat megvédheti.
De engemet kioktatott anyám, Themisz
és Gaia - mert egy isten ez, de soknevű -
jövőnkre nézve ő adott szent jóslatot,
nemegyszer mondta: nem segít a nyers erő,
de csellel győzhetünk hatalmasabbakon.
Mindezt hiába mondtam el nekik, nem is
figyeltek erre, nem becsülve meg szavam.
Legjobbnak ily körülmények között nekem
anyámnak oldalán állnom mutatkozott
s Zeuszt támogatni, hogyha hű, hű társaként.
Tanácsaim szerint rejtette Tartarosz
mélységesen sötét ölén az ős Kronoszt
s a véle harcolókat el. Tehát nekem
az istenek királya ezt köszönheti,
s ily csúfosan fizette meg szolgálatom!
A zsarnoksággal mindig együtt jár e kór:
barátaikban sem mernek megbízni ők.
De még e kérdés hátra van, mi volt az ok,
miért gyötör, megmondom én világosan.
Alighogy atyja trónján ült az új király,
elosztogat mindent az istenek között,
egyiknek ezt, másiknak azt, megosztozik
velük hatalmán, ám a sok bajt szenvedő
halandókkal nem gondol, sőt azt tervezi,
hogy elpusztítja őket s új fajt ültet el.
S nem mondott ellent ennek senki sem, csak én!
Mertem, s az emberfajt ez attól védte meg,
hogy összetörve Alvilágra hulljanak.
Ezért görbíti szenvedés a tagjaim,
hogy elviselni kín, de kínos látni is.
Halandókat szántam meg én, de szánalom
nem jut nekem, kegyetlenül bánt Zeusz velem,
s most lássa ennek szégyenét, ha rám tekint.
KARVEZETŐ
Az kősziklából vétetett, s a szíve vas,
ki át nem érzi súlyos szenvedésedet,
Prométheusz, ezt ne láttam volna bár soha,
de láttam, és szívembe szúrt a fájdalom.
PROMÉTHEUSZ
Barátaimnak gyötrelmes látvány vagyok.
KARVEZETŐ
De mondd, nem tettél semmi mást ezen kívül?
PROMÉTHEUSZ
Azt, hogy végóráját ne sejtse senki meg.
KARVEZETŐ
Ilyen betegség ellen mily gyógyírt találsz?
PROMÉTHEUSZ
Az emberek lelkébe loptam vak reményt.
KARVEZETŐ
Szegényeknek nagy kincset adtál evvel is.
PROMÉTHEUSZ
S adtam hozzá még lángszemű tüzet nekik.
KARVEZETŐ
Hát most a tűz az egynapélők birtoka?
PROMÉTHEUSZ
És mindenféle mesterségre ez tanít.
KARVEZETŐ
Ez volt tehát a bűn, amért Zeusz tégedet...
PROMÉTHEUSZ
...így kínoz, és meg nem lazítja láncaim.
KARVEZETŐ
S kínszenvedésednek határa szabva nincs?
PROMÉTHEUSZ
Ő szab határt csak, Zeusz, ha úgy tetszik neki.
KARVEZETŐ
És tetszik-é majd? Van remény? Nem látod át,
hogy tévedtél? S hogy tévedtél, kimondanom
nem kellemes nekem, s neked kín hallani.
De hagyjuk ezt, inkább feloldozást keress.
PROMÉTHEUSZ
Könnyű annak, kit baj nem ért, a szenvedőt
a biztos partról bölcs szavakkal inteni.
Magam tudom legjobban, mit követtem el,
amit tettem, megtettem, most is vállalom:
az emberek pártját fogtam s elbuktam én.
De mégse vártam büntetésemül, hogy itt
égnek törő sziklák között sorvadjak el,
magányos ormon, mit szomszéd se látogat.
De már a meglevő bajért ne sírjatok,
inkább a földre szállva halljátok szavam,
s a véges-végtelen jövőbe lássatok.
Higgyétek el nekem, higgyétek el, ha most
velem szenvedtek együtt, egyre vándorol
s hol itt lakik, hol ott keres tanyát a baj.
KAR
Hívásodnak szívesen teszünk
eleget, Prométheusz!
Már fürge kocsinkat s az étheri pályát,
hol a sas száll, kecsesen szökellő
lábbal elhagyjuk s megállunk
e köves talajon. Mondd el nekünk
minden bajodat legelölről.
ÓKEANOSZ
(fellép) Hosszú utakat járva be, hozzád
ime eljövék én is, Prométheusz,
sasparipámat nem zablával,
csak gondolatommal irányítom.
Mert tudd meg, a sorsod nekem is fáj.
Rokonom vagy, ez is már elegendő,
de a vér kötelékén túl
nincs senki, akit többre becsülni
tudnék nálad.
Még megtudod: ez nem üres fecsegés,
hiú hízelgés, de való, nosza hát,
mondd, mit tudok én segíteni?
És nem fogod azt mondhatni, hogy él
igazabb hived Ókeanosznál.
PROMÉTHEUSZ
Mi ez megint? Hát eljöttél hozzám te is,
hogy szenvedéseim tanúja légy? Hogyan
merted hullámaid s a kővel önmagát
beboltozó barlangot hagyni el, s a vas
szülőanyját, e földet látogatni? Hogy
balsorsomat lásd és együtt szenvedj velem?
Hát nézd e látványt: az, ki Zeusz barátja volt
s egykor hatalmáért együtt küzdött vele,
miatta mily kínok között vergődik itt.
ÓKEANOSZ
Látom, Prométheusz, és tanácsra kész vagyok,
javad keresve, bár fortélyos vagy te is.
Ismerd meg tenmagad s változtass elveden,
mert változott az úr az istenek fölött.
Ha mindig ily konok s élesre fent szavak
repülnek ajkadról, bármily magasban ül,
meghallja Zeusz, s kél benne új düh ellened,
mihez képest gyerekjáték e mostani.
Benned, szegény, szűnjék a régi indulat,
és azt keresd, e kínoktól hogy mentesülj.
Úgy gondolod talán, avult e bölcsesség,
igazság mégis, ó, Prométheusz, s az marad,
hogy így jár az, ki nyelvét meg nem fékezi.
Mégsem szelídülsz, nem volt még elég a baj,
ahhoz, mi máris ért, újabbakat kívánsz.
Ha elfogadsz engem tanítómesterül,
nem rúgsz tovább az ösztökén, belátva, hogy
zsarnoknak nem kell tettéért felelnie.
Én elmegyek most és kisérletet teszek,
talán ki tudlak kínjaidból váltani,
csak csendesedj le, és ne vétkezzék a szád.
Vagy nem tudod, ki bölcsebb vagy mindenkinél,
a nyelvelésnek hogy kijár a büntetés?
PROMÉTHEUSZ
Irigyellek, ha nem helyeznek vád alá
csupán azért, hogy énvelem törődni mersz.
Hagyd abba már s többé ne is gondolj velem,
engesztelő szavadra úgysem enged ő.
Vigyázz magadra, bajt ne láss utad miatt.
ÓKEANOSZ
Sokkal jobban törődsz másokkal, mint magad
sorsával; nem szavad, tetted mutatja ezt.
De vissza nem tarthatsz te engem, indulok,
és bízva bízom abban, hogy megadja Zeusz
nekem, hogy büntetésedet feloldja már.
PROMÉTHEUSZ
Dicsérlek érte s abba nem hagyom soha,
jóindulatban nincs nálad hiány, de ne
fáradj ügyemben mégse, mert haszontalan
minden fáradságod, bármennyit fáradozz.
Békében élj, tőlem távol tartván magad.
Mert én azért, hogy engem balszerencse ért,
nem kívánom, hogy mások bajba jussanak.
Nem én, hisz épp eléggé fájdalmas nekem
testvérem sorsa, Atlaszé, ki napnyugat
vidékein megállva ég s föld oszlopát
hordozza vállán, mint irtózatos terhet.
A Földnek szörnyszülött fiát, Kilikia
barlangjának lakóját egykor, százfejű
szilaj Tüphónt is szánakozva láttam én:
legyőzetett, ki minden istennel dacolt.
Száz torkon át sziszegve szállt a borzalom,
félelmes fényt villámlott mindegyik szeme,
s már készen állt Zeusz trónját elpusztítatni.
De jött és eltalálta Zeusz éber nyila,
a villám, mely leszállva tűzlángot lehelt,
s elhallgattatta felfuvalkodott szavát,
mert áthatolt a tűz a belsőrészeken,
s hamvába roskadott a lázadó erő.
És most, akár a dögtetem, haszontalan,
tengerszoros partjára vetve nyúlik el,
az Étna súlyosan föléje tornyosul,
magas hegyormon ül s izzó vasat ver ott
Héphaisztosz, és innét tör egykor majd elő
a tűzfolyam, kegyetlen foggal falva fel
a termékeny Szicílián a tág mezőt.
Lángot lihegve hord a szél tüzes nyilat,
epét okádva ily vihart kavar Tüphón,
bár villámával Zeusz szénné égette már.
Tapasztaltál te is sokat, nem is szorulsz
tanácsaimra, mentsd, ahogy tudod, magad,
nekem pedig sorsom ki kell merítenem,
míg Zeusz haragja ellenem lecsillapul.
ÓKEANOSZ
De azt, Prométheusz, nem tagadhatod te sem,
beteg léleknek hogy beszéd az orvosa?
PROMÉTHEUSZ
Ha szó a szívhez lágyan és időben ér,
s erőszakosan nem kezel dagadt dühöt.
ÓKEANOSZ
A tettre kész jószándékban mégis milyen
hibát találsz? Világosíts fel engemet!
PROMÉTHEUSZ
Felesleges munkát s könnyelmű jószívet.
ÓKEANOSZ
Ha más bajom nincs, ezt még elviselhetem,
mert jó látszatnál jobb a gondolat, ha jó.
PROMÉTHEUSZ
Kitűnik még, hogy ez rám illik pontosan.
ÓKEANOSZ
Világosan beszélsz, hogy menjek már haza.
PROMÉTHEUSZ
Nehogy részvéted még meggyűlöltté tegyen.
ÓKEANOSZ
Annál, ki trónszékére mostanság került?
PROMÉTHEUSZ
Őrizkedj attól, hogy dühét magadra vond!
ÓKEANOSZ
Sorsod, Prométheusz, lőn tanítómesterem.
PROMÉTHEUSZ
Hát menj, siess és tartsd meg észjárásodat.
ÓKEANOSZ
Már indulok, nem várva biztatásodat.
A széles, égi út fényes porát veri
fel szárnyával lovam, s örül, hogy otthonos
istállóban fognak pihenni tagjai. (El)
KAR
Siratlak én, súlyos a sorsod, Prométheusz,
veled érzek, és szemeimből patakokban
fakadozva hull a könnyem
mosogatva hamvas arcom.
Nem irigyel érte senki,
hogy a régi istenekhez
kimutatva Zeusz a gőgjét
maga szabta rád e törvényt.
Egész vidékünket a jajszó bejárja,
a panasz véreidért és magadért zúg,
ami volt, a büszkeségtek,
odalett a szép dicsőség,
Nyugat is miatta gyászol,
s a te kínodat megosztják
a magasztos Ázsiának
terein lakó halandók,
Kolkhisz földje szűz lakói,
harcban kik meg nem remegnek,
harci népe Szkűthiának,
kik tanyáznak a föld szélén,
Maiótisz tava mellett,
Árja nép, Arész virága,
kik Kaukázus közelében
sziklavárban fenn lakoznak,
hősi hadsereg, érchegyű
dárdát zúgva ragadnak.
Egyetlen más titánt
láttunk leigázva idáig ilyen
széttörhetetlen érckötelekkel,
az isteni Atlaszt, aki vállán
tartja a végtelenül nehéz
terhet, az ég meg a föld tengelyét s nyög alatta.
Morajlik a tenger,
hullámai bőgve verődnek a parthoz,
felnyög a mélység,
a föld öle mélyén
Hádész fortyog feketén,
s nyögnek a szent folyamok forrásai fájó jajjal.
PROMÉTHEUSZ
(hosszú szünet után) Ne higgyétek, hogy önhitt dacból hallgatok,
de szívemet mardossa a felismerés,
mert látnom kell, hogy énvelem hogy bántak el.
Ez új istenségeknek itt pedig ki más
szerzett hatalmat és tekintélyt, hát nem én?
De erről hallgatok, hisz tudjátok ti is.
Elmondom inkább azt, a balga emberek
mily sok csapást megértek, míg értelmet én
adtam nekik s hogy ésszel élni tudjanak.
Halandó embereknek ezt fel nem rovom,
csak ismerjétek meg ti jószándékomat.
Előbb, ha láttak is, hiába láttak ők,
s amit hallottak, azt sem értették, akár
az álomképek, élték végig életük,
mindegy volt minden, téglából a nap felé
nem tudtak rakni házat s megmunkálni fát,
de földbe ásták magukat, mint a serény
hangyák, barlang zugában, hol nem jár a nap.
Nem ismerték a tél s illatos tavasz
s a termő nyár szilárd ismertetőjelét,
terv nélkül végezték minden munkájukat
mindaddig, míg én nem mutattam meg nekik
a felkelő s letűnő csillagképeket.
Okoskodásuk legjavát, a számot is
javukra feltaláltam s a betűvetést,
s a Múzsák anyja lett a hű Emlékezet.
Először én fogtam járomba barmokat,
igát s a terhet hordva hogy rabszolgaként
az embertől a súlyos munkát átvegyék,
szekér elé a hámot kedvelő lovat
befogtam, s arra büszkék most a gazdagok.
Fel nem találta tengert szeldelő hajók
vitorlaszárnyát sem helyettem senki más.
Ki feltaláltam ennyi eszközt emberek
javára, most magamnak egy jó ötletem
sincs, mely e rám szakadt bajból kimentene.
KARVEZETŐ
Méltatlanul szenvedsz, cserbenhagyott az ész,
állsz téveteg, mint rossz orvos, mikor beteg,
csüggedt vagy és tanácstalan, mert nem találsz
gyógyírt, amellyel orvosolhatnád magad.
PROMÉTHEUSZ
Még jobban elcsodálkozol, ha megtudod,
hogy én agyaltam még kis sok mesterfogást.
A legnagyobb jó mindezek közül: ha kór
támad meg embert, nem volt orvosság sehol,
mit enni vagy inni vagy mit kenni kell,
de gyógyszer híján sorvadoztak, míg csak én
meg nem mutattam, hogy kevernek balzsamot,
minden betegség ellen mást s mást gyógyszerül.
Megállapítottam sokféle jóslatot,
én választottam szét először, hogy melyik
álom válik valóra, mit jelentenek
a hangok és az útközben talált jelek.
És én mutattam meg horgaskörmű sasok
röptét, mikor baljóslatú vagy kedvező,
melyiknek mily szokása van s természete,
harcban melyik madár melyik madárral áll,
s melyik melyikkel fér meg békességesen,
a síma belsőrészeket megnézni jól,
az istenek milyen színű epét s milyen
máj tarkaságát s szép arányát kedvelik.
Az áldozat nehéz művészetére én
vezettem rá az embert, zsírral eltakart
forgócsontot s a végtagot hamvasztva el,
a tűz titkos jelére nyitva rá szemük.
Elég ez is már. S föld alatt rejtőzködő,
az emberek hasznára váló kincseket,
rezet, vasat, s ezüstöt és aranyat ha én
meg nem lelem, ki hozta volna fel nekik?
Tudom jól, senki, kár tovább beszélni is.
Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent kimond:
ember minden tudása éntőlem való.
KARVEZETŐ
Ne nézd mérték felett az ember javát,
törődj saját bajoddal, így remélhetem,
hogy majd bilincseid lehullanak s megint
alábbvaló magánál Zeusznál sem leszel.
PROMÉTHEUSZ
A végzetet beteljesítő Moira más
sorsot szabott ki rám, ezernyi szenvedés
árán leszek csak én e láncoktól szabad.
A végzet ellen nem segít mesterfogás.
KARVEZETŐ
Ki szabja meg tehát a végzet útjait?
PROMÉTHEUSZ
Moirák s Erinnüszek, kik nem felejtenek.
KARVEZETŐ
Ezeknél Zeusz is gyengébbnek mutatkozik?
PROMÉTHEUSZ
A végzetet bizony ki nem kerülheti.
KARVEZETŐ
Más végzet is van, mint hogy ő uralkodik?
PROMÉTHEUSZ
Ne kérdezz, mert jövőjét fel nem tárhatom.
KARVEZETŐ
Szentséges titkot őriz rejtelmes szavad.
PROMÉTHEUSZ
Másról beszélj inkább, nem érkezett el az
idő, hogy ezt kimondjam; annál jobb, minél
nagyobb homályba burkolom, csak így leszek
a kínoktól s e rút bilincsektől szabad.
KAR
Zeusz a világ ura, csak
ő ne szálljon szembe velem hatalommal,
s én soha el ne mulasszam az isteneket jámbor lakomán
áldozattal engesztelni atyám, Ókeanosz partjai mellett,
nyelvem is őrzöm a bűntől,
változatlan így maradjon életem folyása.
Édes a lét, ha remény
bátorít mindig, amíg élsz csak, a jókedv
fényes örömmel a lelkedet élteti, ám átjár a hideg,
hogyha tégedet elnézlek, te szegény, marcangol a kín,
mert nagyon elbizakodtál,
s Zeuszt nem félve az embert túlbecsülted, ó, Prométheusz.
Kedvesem, hol a hála? Sehol se leled fel azt, ki segíthet.
Aki egy napig él, az ember? Elfeleded,
milyen ő, tehetetlen, erőtlen,
halovány, akár az álom,
vakon él, a sötétnek a foglyaként. Emberi szándék
meg soha nem hiúsíthat Zeusz tervéből semmit.
Sorsod erre tanítja meg azt, aki lát, szegény Prométheusz.
Hanem egykoron én daloltam más éneket is,
lakodalmadon ott, hol a fürdő
meg a nászra készen az ágy várt,
amikor kifizetve a vőpénzt, hugomat bevezetted,
Hészionét, a közös kerevetre, s hitvesed lett ő.
Ió fellép, tehén-alakban, homlokán szarvval, riadt tekintettel
IÓ
Mily föld ez? A népe milyen? Kit kell
látnom e szirthez kötve, amint rá
szél ostora csap?
Mi a bűn, amiért szenvednie kell?
Bújdosva hová
tévedtem el én, nyomorult lány?
Jaj, jaj,
fulánkot engedett belém a bőgöly,
s Argoszt látom megint, a Föld szülöttét,
ezerszemű pásztoromat, segíts meg, ó, Zeusz!
Közeleg, álnokul emeli rám szemét,
hiába halt meg, föld be nem fogadja,
feljön az Alvilágból,
s engemet űz, akár a kutyák a vadat,
a parti homokon tova étlen-szomjan.
A zene szól, megkötve viasszal a nádszál
altató dallamokat susog.
De jaj, de jaj nekem,
még hova visznek el úttalan útjaim?
Micsoda bűn az oka,
hogy jármod alatt kell gyötrődnöm, Kroniosz?
Sorsom a szenvedés,
mert bőgöly űz, s a rettegés elvette már
az eszemet, és te kínzol.
Vagy elégjek a tűzben, vagy betakarjon a föld,
vagy a tengeri szörnyek elé vess,
ezt az egy kegyelmet
meg ne vond uram!
Elég e bolyongásból nekem,
szenvedtem sokat, s nem tudom, hol fogok
enyhülést találni.
A szarvat viselő lány szava eljut-e hozzád?
PROMÉTHEUSZ
Már hogyne hallgatnám e bőgöly-űzte lányt,
ki Inakhosznak sarja? Megszerette Zeusz,
de most a végeláthatatlan bujdosást
rákényszeríti Héra istennő dühe.
IÓ
Te ki vagy s honnan ismered apám nevét?
Mondd meg ezt nekem, szegénynek!
Te magad is szenvedsz, de te engem,
a szenvedőt, úgy, ahogy illik,
nevezel meg, s a nyavalyát, amivel
az isten sújtott úgy, hogy e vándor ösztön
űz tova engemet folyton, ó jaj!
Nyargalva jöttem én ide, éhesen,
csúfosan ugrándozva, mire
Héra haragja kényszerít. De kiket
sújt itt a sors kivűlem is
éppen ilyen bajokkal?
Mondd az igazat,
tudasd velem, mi vár reám még,
mi szenvedés, van-é remény a gyógyulásra?
Mondd, ha bármit is tudsz,
fennszóval, hogy hallja a bujdosó leány.
PROMÉTHEUSZ
Mit tudni vágyol, elmondom világosan,
nem burkolom talányba, egyszerű legyen
a szó, barát ha kérdez. Embernek tüzet
ki földre hozta, ím Prométheuszt látod itt.
IÓ
Az összes emberek javára vált e tett,
szegény Prométheusz, hát miért e büntetés?
PROMÉTHEUSZ
Ezért panaszkodtam, most hagytam abba csak.
IÓ
Nem méltatsz arra hát, hogy vélem is közöld?
PROMÉTHEUSZ
Csak mondd, hogy tudni mit kívánsz, s megtudhatod.
IÓ
Ki az, ki sziklához szegezte tagjaid?
PROMÉTHEUSZ
Zeusz tervét hajtja végre Héphaisztosz keze.
IÓ
S mik voltak bűneid, hogy értük így fizetsz?
PROMÉTHEUSZ
Hallhattad: erre nézve nincs több szavam.
IÓ
Akkor tudasd a régen szenvedővel ezt:
bolyongásom végére hol s mikor jutok?
PROMÉTHEUSZ
Tudásnál többet ér a nem tudás neked.
IÓ
Ne titkold mégse, mit kell még kiállanom.
PROMÉTHEUSZ
Nem őrzöm én féltékenységből titkomat.
IÓ
Miért késel tehát mindent kimondani?
PROMÉTHEUSZ
Mert féltelek, hogy szíved megszakad bele.
IÓ
Csak addig félts, amíg nem bántasz meg vele.
PROMÉTHEUSZ
Ha kényszerítsz, beszélni kell, figyelj tehát.
KARVEZETŐ
Ne még! Hiszen szívesen hallanánk mi is
a lány saját szájából szenvedéseit.
Engedd, mi eddig érte, mondja el maga,
a folytatást utána tőled tudja meg.
PROMÉTHEUSZ
Illik, hogy teljesítsd, Ió kérésüket,
hisz ők atyád nővérei, s különben is,
sorsunkat elsiratni akkor érdemes,
hozzá erőt merítenünk bármily nehéz,
ha az, ki hallja, együtt könnyezik velünk.
IÓ
Nem is tudok nektek szót nem fogadni én.
Nyiltan beszélek, mindent megtudtok tehát,
bár fáj arról még szólnom is, hogyan szakadt
reám az istentől küldött vihar s hogyan
rontotta el szép termetem kegyetlenül,
Mert látomások látogattak éjszaka
leányszobámban s rábeszélve szóltak így,
hizelkedő szavakkal: "Ó, boldog leány,
miért maradnál szűz tovább, mikor neked
a legdicsőbb nász juthat osztályrészedül?
Szivében hordja Zeusz a vágy nyilát, s eped
szerelmedért, Zeusz ágyát, gyermekem ne merd
kevésbe venni; menj ki csak, Lerné körül,
hol mély a fű, s apád nyáját legeltetik,
ott oltsa szomját rajtad Zeusz tekintete."
Ily álmok látogattak minden éjszaka,
míg egyszer rászántam magam jelenteni
apámnak éjszakáim rettegéseit.
Ő Pűthó és Dódóna jóshelyre küld
sok hírvivőt kitudni istenük szavát,
hogy mit beszéljen és tegyen kedvük szerint.
De visszatérve érthetetlen jóslatot,
kétértelműt, homályosat hoztak csak ők.
Végül világosan beszélő szózatot
hall Inakhosz, mely félreérthetetlenül
így hangzik: engem házától üldözzön el,
világ végére bujdokoljak hontalan,
ha nem kívánja, hogy Zeusz tűzszemű nyila
egész nemzetségét egyszerre irtsa ki.
Igy megfogadva Loxiasz tanácsait,
elűz s bezárja ajtaját, habár sem én,
sem ő nem így akarta: tenni kell, amit
hatalmas gyeplőjével Zeusz kikényszerít.
Értelmem s termetem rögtön megváltozott,
szarvat hord homlokom, s a légy csípése olt
vad szenvedélyt belém szökellni nyugtalan.
Így értem el Kerkhneia kellemes vizét
s Lerné forrását; őrizőm, a Föld fia,
Argosz legeltetett, a vad természetű,
sűrűre nőtt szemekkel lesve lépteim,
amíg a sors megfosztja őt váratlanul
az élettől, de engemet bőgöly-fulánk
hajszol tovább a földön, isten ostora.
Most már tudod, mi megtörtént. Ha ismered
jövőmet is, kimondhatod, kíméletes
szavak hazugsággal ne enyhítsék, hiszen
a mesterkélt beszédnél nincs nagyobb csapás.
KAR
Ó jaj, ne, ne beszélj!
még soha nem kellett füleimmel
ily különös szavakat befogadnom,
vagy látnom ilyen szörnyű látványt,
szenvedi, szégyeli, rettegi lelkem,
fájdalom jéghideg éle jár át.
Ó sors, ó sors, ó borzalom
látni is azt, mi bételjesedett Ión.
PROMÉTHEUSZ
Pedig korán siránkozol s máris remegsz.
Várj még, míg azt is megtudod, mi hátravan.
KARVEZETŐ
Beszélj s ne titkolózz. A nagybetegnek is
könnyebb, ha tudja, mit kell még szenvednie.
PROMÉTHEUSZ
Könnyen beteljesült, amit kivántatok
előbb: mit szenvedett s hogyan szegény leány
idáig, elbeszélte nektek ő maga.
Halljátok most a többit is, mi szenvedést
készít elő számára Héra bosszuja.
S te, Inakhosz leánya, jól figyelj reám,
most megtudod, hogy meddig kell bolyonganod.
Először is fordulva Napkelet felé
elérsz a földre, melyet fel nem szántanak,
találkozol kóbor szkűthákkal is, fonott
kasokban laknak ők, jól gördülő kocsin,
s íjból kilőnek messzeröppenő nyilat.
Ne menj közel hozzájuk: szedd a lábadat,
a tenger-csapkodta sziklapart felé siess.
Bal kéz felől a vas-kovács khalüpszokat
találod, ámde tőlük őrizkedni kell,
vendéghez durva nép, kegyetlen emberek.
A Hübrisztész folyóhoz érsz: e név talál,
belé ne lépj, átkelni rajta nem lehet,
amíg csak el nem érsz a Kaukázushoz és
a legmagasabb ormot meg nem látod: ott
még kis forrás a nagy folyó. A csillagok
szomszédságában kelj a hegygerincen át
és dél felé haladj, a férfit megvető
Amazónok hadát találod, egykoron
Themiszkürát lakják majd Thermódón körül,
hol Szalmüdésszosz öble ellenségesen
fogad hajót s hajóst, akár a mostoha.
Ez asszonynép megmondja majd, hogy jutsz tovább.
Amerre szűk kaput nyitott a tengerár,
a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj
el ott s a Maiótiszt keresztülgázolod.
Az átkelés emléke majd örökre él
az emberek között: a Boszporosz neve
innét ered. S te mégy tovább és elhagyod
Európa földjét s Ázsiába érkezel.
Az istenek királya nem sértett-e meg
minden jogot? Magának megkivánta ezt
a földi lányt, s hazájából kiüldözi.
Szegény leány, bizony kegyetlen vőlegény
jutott neked, hisz úgy tekintheted, hogy az
még csak nyitány, mit eddig elmondtam neked.
IÓ
Ó jaj nekem!
PROMÉTHEUSZ
Máris keservesen jajgatsz, de mit teszel,
ha megtudod, hogy mennyi baj van hátra még!
KARVEZETŐ
Hát még több szenvedést is jósolhatsz neki?
PROMÉTHEUSZ
Csapásoknak vihar-kavarta tengerét.
IÓ
Miért is élek így, nem jobb-e hirtelen
levetni itt e zord kőszikláról magam,
hogy lent a mélység minden szenvedés elől
megóvjon engem? Jobb egyszerre halni meg,
mint elszenvedni napról napra új csapást.
PROMÉTHEUSZ
Nehéz is volna elviselned így az én
balsorsomat, ki meg se halhatok soha,
habár ez hozna kínjaimra enyhülést.
Az van kiszabva rám, hogy véget akkor ér
a gyötrelmem, ha Zeusz hatalma elbukik.
IÓ
Az is lehet, hogy Zeusz se lesz mindig király?
PROMÉTHEUSZ
Örülsz, úgy gondolom, ha ezt megérheted.
IÓ
Már hogyne! Hisz Zeusz mérte rám e szenvedést.
PROMÉTHEUSZ
Hát emlékezz szavamra, mert beteljesül.
IÓ
Királyi pálcájától őt ki fosztja meg?
PROMÉTHEUSZ
Meggondolatlan tervekkel saját maga.
IÓ
Hogyan? Tudasd velem, ha szólni nem tilos.
PROMÉTHEUSZ
Oly nászra lép, amit meg kell majd bánnia.
IÓ
Istennő lesz a választott, vagy földi nő?
PROMÉTHEUSZ
Ne kérdezzél, beszélnem erről nem szabad.
IÓ
S királyi székéből e nő forgatja ki?
PROMÉTHEUSZ
Ez szülni fog fiút, ki atyjánál nagyobb.
IÓ
És nincs, ki elhárítsa ezt a végzetet?
PROMÉTHEUSZ
Csak én, ha nem leszek bilincsbe verve már.
IÓ
S ki oldja meg bilincseid, ha tiltja Zeusz?
PROMÉTHEUSZ
A végzet ez: ki ágyékodból származik.
IÓ
Hogyan? Fiam lesz az, ki tégedet felold?
PROMÉTHEUSZ
Utódod ő a tizenharmadik izen.
IÓ
Rejtelmes jóslatod még most sem érthető.
PROMÉTHEUSZ
Ne kérdezősködj balsorsod felől tovább.
IÓ
Mit egyszer már igértél, tőlem meg ne vond.
PROMÉTHEUSZ
Az egyiket megadhatom kettő közül.
IÓ
Nevezd meg őket, és hadd válasszak magam.
PROMÉTHEUSZ
Válassz tehát: azt mondjam, hogy mi szenvedés
vár még reád, vagy azt, ki old fel engemet?
KARVEZETŐ
E lánynak mondd az egyiket s engem se nézz
méltatlannak, hogy megjelentsd a másikat.
Hogy meddig bujdosik még, azt mondd meg neki,
nekem nevezd meg azt, ki tégedet felold.
PROMÉTHEUSZ
Ha unszoltok, nem ellenkezhetem, s amit
akartok tudni, fennszóval kimondom én.
Először hát, Ió, kalandos útjaid
beszélem el s te vésd szived tábláira.
Ha átléptél a két földrészt határoló
vizen s a tűzszemű Kelet felé haladsz,
átkelsz a tenger habjain, s megérkezel
a Gorgók sík földjére Kiszthéné alatt,
ahol tanyázik Phorküsz hosszú életű
három leánya, egy fogú, közös szemű
hattyúleányok, ott a nap se süt soha,
s az éjszakát be nem ragyogja holdsugár.
Nem messze három szárnyas nővérük lakik,
hajukba kígyókat fonó Gorgók, eláll
a szívverés az emberben, rájuk ha néz.
Vigyázz tehát magadra, óva intelek,
s figyelmeztetlek egy más borzalomra is.
A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj! A messzeségben vár a föld,
ahol sötét népet találsz a Nap
forrása és az Aithiópsz folyó körül.
A part mentén haladj, amíg a vízesést
eléred: ott Biblosz hegyormáról a szent
Nílus folyó édes vizét hömpölyögteti.
Útját kövesd s Neilótisz deltájába jutsz,
a végzet rendelése az, hogy ott, Ió,
nagy várost rakjatok, te és utódaid.
Ha még nem oszlott el benned minden homály,
kérdezd meg újra, hogy világosan megértsd,
van ráérő időm, több is mint kellene.
KARVEZETŐ
Ha tudsz a lánynak ennél többet mondani,
mit elhallgattál bujdosásáról imént,
beszélj. De hogyha mindent elmondtál neki,
igéreted megtartva már nekünk felelj.
PROMÉTHEUSZ
Útjának vége hogy mi lesz, hallhatta már.
De hogy ne higgye ezt üres beszédnek, ím
elmondom azt is, eddig ő mit szenvedett,
szavamnak ezzel adhatok nagyobb hitelt.
De mégis átugorva számos részletét,
a bujdosás végét beszélem el csupán.
Midőn Molossziába érkeztél, a sík
vidékre, hol Dódóna dombja van, s ahol
a jósligetben Zeusz Theszprótosz széke áll,
a tölgyfák suttogása érthető beszéd,
e fák nyiltan megszólítottak tégedet,
s nem titkolózva, Zeusz jövendő hitvesét
magasztalták benned - ne hízelegne ez?
Innét a bőgöly űz tovább, a partszegély
mentén, Rheának széles öblét érted el
s vihar sodort megint a szárazföld felé.
Jegyezd meg jól: az eljövendő nemzedék
ez öblöt itt Ión tengernek hívja majd
bolyongásodra emlékeztető jelül.
Neked pedig bizonyságul szolgálhat ez,
hogy lelkem messze néz, távol jövőbe lát.
Hol abbahagytam, visszatérek most oda:
a lánynak és tinektek egy a válaszom.
A föld szélén egy város áll, Kanóbosz az,
a Nílus-torkolat s a gát ahol vonul.
Ott Zeusz kijózanít megint, s szelíd keze
érinti tested, úgy ültet beléd magot,
s ha megszülöd fiad, nevét erről veszi,
a sötét bőrű Epaphosz, ki ott arat,
ahol földjét a Nílus árja öntözi.
Utána még öt nemzedék következik,
amíg Argoszba visszatér ötven leány,
hogy vérrokonnal nászt ne kelljen ülniök.
Mohón vadásznak rájuk, mint galambra ölyv,
s már-már elérik őket, ámde nem veti
isten zsákmányul mégse szűzi testüket.
A kérőknek Pelaszgiában oszt halált
az éjben éber lányok vakmerő keze,
az élettől saját mátkája fosztja meg
mindet, vér festi meg kétélű gyilkukat.
Ellenségemnek adjon Küprisz ily kegyet!
Csak egy leány szivében ébred vonzalom,
ez megkiméli férjét és két rossz közül
inkább választja azt, hogy gyáva nő legyen,
mintsem kezét gyilkossággal szennyezze be.
Argosz királyi vére tőle származik,
de mindezt elsorolni sok szó kellene.
E nemzetségből majd egy híres hős ered,
nagy nyíllövő, ki egykor engem is felold
e szörnyű kín alól, amint anyám, Themisz,
az agg Titán-leány jósolta meg nekem.
Hogy és mikor fog teljesülni jóslata,
sok szót kívánna, s úgysem mond neked sokat.
IÓ
Iszonyú, iszonyú
belül éget a láz, az őrületes kín
újra elővesz, lassú tűzzel
a fulánk éget,
mellemben remegő szivem ver,
szemeim kimeredve forognak,
mint a veszett eb iránytalanul tovasodródom,
nyelvem béna lett,
dadogó szavaim elhalnak már
átok hullámai hátán. (El)
KAR
Az lehetett csak a bölcs,
az, ki először eszével megfigyelte s nyelvére is vette a szót,
hogy rokonságot keresni a hasonlók közt a legjobb,
kit büszkévé tett vagyona,
vagy ki származása miatt kevély,
avval a nászt ne kivánja a nincstelen.
Ó, soha, ó, soha ne
lássatok engem Zeusz nyoszolyája felé közeledni, isteni Moirák,
nőül senki ne kérjen az égiek közül.
Látom csak s beleborzadok,
Héra milyen kegyetlenül üldözi
úttalan úton e szűzi leányt, Iót.
Ha illik az hozzám, ki nászra hív,
félelem nélkül követem őt,
hatalmasabb isten ne vesse rám szemét,
e küzdelem reménytelen, s kiúttalan az ilyen út,
nem tudom, mi sorsra jutnék,
Zeusz elől mi rejtene,
nincs menedék sehol sem.
PROMÉTHEUSZ
Bár fennhéjázik még ma Zeusz, előbb-utóbb
alulra fog kerülni; máris tervezi
a menyegzőt, amely miatt váratlanul
trónszéke megdől, és hatalma elbukik.
Az átok teljesül, melyet fiára szórt
Kronosz, midőn az ősi trón gazdát cserélt.
Tanácsot adni egy isten sem tud neki,
hogy lesz bukása elkerülhető, csak én.
De én tudom, csak üljön hát továbbra is
bátran királyi székében s ha mennydörög,
magát elbízva rázza csak tüzes nyilát.
Mert semmit nem használnak mindezek neki,
csúfos bukása fel nem tartóztatható.
Hisz önmagával szemben állít fel maga
legyőzhetetlen és csodás ellenfelet,
ki villámnál hatalmasabb tüzet talál
fel és a mennydörgésnél áthatóbb robajt,
tenger felől a földet rengető szigonyt,
Poszeidón büszke fegyverét morzsolja szét.
Ily bajba jutva megtanulja Zeusz, milyen
Különböző a szolgaság s uralkodás.
KARVEZETŐ
Te Zeuszt, ahogy kivánod, úgy gyalázhatod.
PROMÉTHEUSZ
Csak azt mondom, mi teljesül szivem szerint.
KARVEZETŐ
Hát várható, hogy Zeusz fölé más úr kerül?
PROMÉTHEUSZ
Gyötrelmeimnél súlyosabbak érik őt.
KARVEZETŐ
A félelem nyelved hogy nem bénítja meg?
PROMÉTHEUSZ
Mitől félhetne az, ki nem hal meg soha?
KARVEZETŐ
De hátha még nagyobb kínokkal sujt reád?
PROMÉTHEUSZ
Legyen: nem érhet semmi készületlenül.
KARVEZETŐ
Az bölcs, ki Adraszteiát mindig tiszteli.
PROMÉTHEUSZ
Tiszteld, imádd, hódolj be minden úr előtt,
de én nem tartom többre Zeuszt a semminél.
Uralkodjék, s ahogy kivánja, úgy tegyen,
már úgysem áll az istenek felett soká.
De látom éppen jönni ott Zeusz hírnökét,
az új uralkodó serény szolgája ez,
új híreket hozott alighanem nekünk.
HERMÉSZ
(a színre lép) Csípős beszédű bölcs, ki szembeszállni mersz
az istenekkel, emberek kedvébe jársz,
s tüzet loptál nekik - hozzád beszélek én.
Atyám parancsa az, hogy add tudtára, mily
násztól reméled, hogy hatalma megtörik.
De szól világosan s ne szőj talányokat,
ne kényszeríts engem, Prométheusz, két utat
egy küldetésben tenni, hisz beláthatod,
hogy Zeusz ilyesmitől nem lágyul el soha.
PROMÉTHEUSZ
Súlyos szavad fontoskodással van tele,
az istenek hűséges szolgájára vall.
Ti bíztok abban, újdonsült uralkodók,
hogy váratok rendíthetetlen áll. De én
nem láttam-é megbukni már két zsarnokot?
A harmadik, ki most uralkodik, hamar
megszégyenül. Csak nem hiszed, hogy rettegek
új istenektől és behódolok nekik?
Azt meg nem éri senki. Szedd a lábadat
és menj, amerre jöttél. Kár kérdezned is,
egy szóval sem tudsz meg tőlem többet soha.
HERMÉSZ
Korábban is hasonló büszkeségedért
sújtott ilyen kegyetlen büntetés reád.
PROMÉTHEUSZ
Ezt jól jegyezd meg: szolgasorsodért soha
el nem cserélem gyötrelmes balsorsomat.
HERMÉSZ
Belátom én, e kősziklát szolgálni jobb,
mint Zeusz atyát megbízható követjeként.
PROMÉTHEUSZ
A gőgre gőgnél méltóbb válasz nem lehet.
HERMÉSZ
Úgy látom én, hogy helyzetedre büszke vagy.
PROMÉTHEUSZ
Én büszke? Látnám bár az ellenségeim
ilyen büszkének és közöttük téged is.
HERMÉSZ
Hát azt hiszed, hogy én is ártottam neked?
PROMÉTHEUSZ
Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök,
mert jót tettem velük, s rosszal fizettek ők.
HERMÉSZ
Tapasztalom: beteggé tett az őrület.
PROMÉTHEUSZ
Ha az beteg, ki ellenségét gyűlöli.
HERMÉSZ
El sem viselhetővé tenne jó sorod.
PROMÉTHEUSZ
Ó jaj nekem!
HERMÉSZ
Jaj? Ismeretlenül hat Zeusz fülére ez.
PROMÉTHEUSZ
Mindenre megtanít a vénülő idő.
HERMÉSZ
Mégsem tanított józanságra tégedet.
PROMÉTHEUSZ
Úgy szóra sem méltatnálak, hisz szolga vagy.
HERMÉSZ
Arról mégsem beszélsz, amit Zeusz kérdezett.
PROMÉTHEUSZ
Van is hálára ok, hogy megtegyem neki.
HERMÉSZ
Mint gyermekkel, fölényesen beszélsz velem.
PROMÉTHEUSZ
Hát nem vagy gyermek, sőt annál éretlenebb,
ha arra vársz, hogy megtudj tőlem bármit is?
Lesujthat rám, de nincsen arra eszköze,
hogy kényszerítsen engem ezt kimondani,
míg fel nem oldja átkozott bilincseim.
Felőlem szórjon kormot bár tüzes nyila,
fehér szárnyát borítsa rám a hóvihar,
és mindent felkavarhat egy földindulás,
meg nem hajolva őrzöm titkomat tovább,
mitől kell Zeusz uralmának megbuknia.
HERMÉSZ
Itélj magad, hogy ez javadra válik-e.
PROMÉTHEUSZ
Itélem rég s ezen nem is változtatok.
HERMÉSZ
Nézz szembe, balgatag, merj szembenézni már
siralmas helyzeteddel s ahhoz tartsd magad.
PROMÉTHEUSZ
E rábeszéléssel hiába ostromolsz,
akár a hab ha zúg, nem éred el soha,
hogy Zeusz önkényét félve gyáva nő legyek,
s kérleljem azt, kit megvetek mélységesen,
könyörgő asszonyként magasra tartva két
kezem, hogy oldja meg bilincsemet. Nem én!
HERMÉSZ
Már látom én, hiába itt minden beszéd,
nem férkőzik a szivedhez békítő szavam,
te nem puhulsz, miként a most betört csikó
zablát harap s gyeplőjével viaskodik.
A büszkeség, ha értelem nélkül marad,
erőtlen és a semminél többet nem ér.
Vedd fontolóra, hogyha nem hallgatsz reám,
milyen vihar s bajok milyen hulláma fog
reád szakadni elkerülhetetlenül.
Előbb villám tüzével mennydörgés között
e sziklacsúcsot összezúzza Zeusz atya,
rád omlik az, s kemény karjával átölel,
A mélyben töltesz el hosszú időt, amíg
feljössz megint a napvilágra. Zeusz atya
szárnyas kopója, vérengző sas tör reád,
hogy marcangolja tested tépett rongyait,
mindennapos vendég gyanánt, hivatlanul
lopózik hozzád, s májadból lakmározik.
Ne is reméld, hogy kínjaid végére érsz,
amíg egy isten önként nem jelentkezik,
hogy felváltson kínod helyén, a fénytelen
Hádészt s a Tartarosz mélyét kivánva meg.
Ezt véve fontolóra, dönts, mert nem koholt,
üres beszéd ez, cifra szó, de súlya van.
Mert Zeusz nyelvét hazugság nem hagyhatja el,
mindent beteljesít, amit kimond. Tekints
tehát körül s e véleményhez tartsd magad:
az önhittségnél többet ér a jó tanács.
KARVEZETŐ
Mi úgy találjuk, nem beszél Hermész balul,
mikor tanácsa az, hogy önhittségedet
vesd félre és kövesd a bölcs megfontolást.
Jobb szót fogadni: bölcs ha téved, szégyen az.
PROMÉTHEUSZ
Amit ez kijelent, régen tudom én,
de ha ellenség keze mér csapást
arra, ki gyűlöli őt, nem szégyen.
Csak rajta, a kétélű villám
tüze hulljon lángpatakokban,
a nagy éthert rázzák vad viharok,
kavarogjon az ég, és rengjen a föld,
gyökerét feltépheti szélvész,
dobjon a tenger tornyos habokat
bősz forgatagában a csillagokig,
pályájukat összezavarva. Sötét
Tartarosz engem nyeljen egészen el,
végzetem örvényére szállok,
de nem fogok ott elenyészni.
HERMÉSZ
Ily szavakat s ily gondolatot csak
az mond, aki meg van zavarodva.
De hogy is ne vezetne bukásra e gőg?
Vagy van, mi segíthet az őrületen?
Hanem ti, akik részt venni bajában
vagytok csak itt, vonuljatok el
e vidékről már sietősen,
lelketek hogy meg ne zavarja a
mennydörgés, a fület süketítő.
KAR
Más szavakat mondj és ha tanácsot adsz,
olyan is legyen az, hogy elfogadjam,
mert e beszéd nem helyes és nem esik jól.
Hogy lehet ily gonoszul cselekednem?
Amit ő szenved, vele szenvedem el,
gyűlölöm azt, aki hűtelen,
nincs semmi, amit
jobban vetek én meg e bűnnél.
HERMÉSZ
Emlékezzetek arra, amit
mondtam, a romlás majd ha utolér,
vádat ne a sors ellen emeljetek,
Zeuszt ne okoljátok, hogy előre nem
látott bajba sodort, magatok
vontátok a vészt magatokra.
Tudva, nem is váratlanul
estek a romlás végtelenül mély
hálójába balgatagul.
PROMÉTHEUSZ
Többé már nem szó, de valóság:
megremeg a föld,
dörög az ég, és felel a tengeri
visszhang, a cikázó villámok
tüze gyúl ki, homoktölcsér kavarog,
mind egyszerre támad fel a szél,
s ellenirányból egymás ellen
hevesen fújják hadakozva dühük,
összemosódik a tenger az éggel.
Immár bizonyos, hogy engemet ér
s Zeusztól jön e vész félelmetesen.
Szentséges anyám, s magas ég, mindent
közös fénnyel ki bevonsz, látod,
hogyan ért méltatlanul ily sors.
Prométheusz, a villámtól sújtva, a sziklával együtt a mélységbe zuhan