A taidzsucu a zen szamurájok hagyományos pusztakezes harcrendszere. A szókép jelentése „a test használatának művészete”. Az Új Akropolisz Filozófiai Iskolában Hegedüs Zoltán taidzsucugyakorló minden hónap egy szombatján egyórás tréninget tart mindazoknak, akiket érdekel a harcművészetek valódi természete, kapcsolatuk a filozófiával és annak a lehetősége, hogy e mozgásforma segítségével saját belső világukban is egyre jobban eltájékozódjanak. A február 23-i alkalomról az események sűrűjéből, valamennyi gyakorlatot a többi résztvevővel együtt végigpróbálva számolunk be.
A műhely első gyakorlata az ülőmeditáció volt. Ennek során megtapasztaltam, hogy az egyenes tartás, a stabil testhelyzet felvétele belülről fakadó, nem hivalkodó büszkeséget ad. Az ember nyugodtan elfoglalja megfelelő helyét a térben, akár a király a trónusán. Ehhez elengedhetetlen a test és az elme összhangjának megteremtése. Ezt egy légzőgyakorlattal segítettük elő, miközben ügyeltünk arra, mikor kapjuk magunkat azon, hogy egységünket kósza, beúszó gondolatok zavarják meg. Ez is segített, hogy a harmónia felett őrködve erősítsük az uralmat rendezetlenebb részeink felett.
A mozgásos meditációba (egyszerű séta) ugyanezt a kiegyensúlyozottságot igyekeztünk átvinni. Az ember mindennap sétál, de viszonylag ritka az, amikor tudatosan, testét és elmét egyszerre mozgatja közben. Lépései stabilak, nem inog meg, középpontja szilárd, egyensúlyban van, nem botladozik, nem megy neki semminek és senkinek. Itt már egymásra is figyelnünk kellett, a bent őrzött harmóniát kiterjeszteni az egész teremre. Kívülről szemlélve talán összevissza bolyongva, mégis megfontolt léptekkel, lágyan, hirtelen mozdulatoktól és az ütközésektől tartózkodva keringtünk a közös térben.
A harcos legfőbb fegyvere a fent leírt tudatállapot, a belső-külső harmónia, amelyet nem zavar meg az sem, ha egy támadó megragadja a kezét, vagy elővillan egy kés pengéje. A foglalkozáson ezeket a helyzeteket imitáltuk. Ami engem illet, a külső támadás elsőre ösztönös zavart, kapkodást idézett elő bennem, mozdulataimból minden elegancia hiányzott, testem egyes részei képtelenek voltak összehangoltan, egységként mozdulni. Amikor azonban időről-időre sikerült megőrizni a „jelenlétet”, kisebb erőfeszítéssel tudtam hárítani a támadást, és így az ügyetlenség helyébe vezetett mozgás lépett, miközben a belső méltóság érzését is sokkal jobban meg tudtam őrizni.
A harcos útján haladáshoz nem kell se külső ellenfél, se kézzel fogható fegyver. A harcművészet haladó szinten közel sem a támadásról, mások legyőzéséről, lefegyverzéséről szól, sokkal inkább a megértés, a tudatosítás belső harca zajlik. Ami elengedhetetlen, az a „királyi” tudatállapot. Megtalálni és megőrizni a harmóniát, majd átvinni mindennapi cselekedeteinkbe… valahol itt kezdődik az, amire azt mondják, hogy valaki ura a saját életének.
