Az Új Akropolisz budapesti központjában varázslatos mesevilág elevenedett meg február 23-án, ahol az eseményre érkező kicsik meghallgathatták, sőt el is játszhatták Vízi Péter és Vízi Pál történetét. Ez alkalomból készítettünk egy rövid interjút a filozófiai iskola mesekörének főszervezőjével, Bernát Ottiliával.
Új Akropolisz: Mindenekelőtt, kérlek, mondj pár szót a rendezvényről.
Bernát Ottilia: Az Új Akropolisz Mesekörében havonta egyszer, valamelyik szombat délelőttön közösen feldolgozunk egy történetet a gyerekekkel és szüleikkel. Zenével, mondókákkal, drámajátékokkal, mozgásos játékokkal, tánccal, alkotással hozzuk közelebb a szereplőket és más elemeket, és persze a szimbólumokat. Igyekszünk varázsmeséket keresni, a magyar és más népek gyűjteményéből, amelyet a szülők már sokszor előre otthon elolvas(hat)nak a gyermekeiknek, így még könnyebb ráhangolódniuk a játékra.
ÚA: Hogyan kapcsolódik a tevékenységetek a filozófiához?
BO: Úgy gondoljuk, hogy a klasszikus értelemben vett filozófia az embert foglalkoztató kérdésekből és a keresésből indul. Mindezt a mítoszokban és egyszerűsítve a mesékben is megtalálhatjuk. Az élőszavas történetszövés egyike az olyan régi hagyományoknak, ahol az egyik lélek mágikus módon át tud adni valamit a másiknak.
ÚA: Kik vehetnek részt az eseményen?
BO: A Mesekör fő célcsoportja a 3–8 éves gyerekek, de természetesen a szülők is részt vehetnek rajta, sőt gyakran élvezik a 3 évesnél kisebb és olykor nagyobb testvérek is a programjainkat.
ÚA: Hogyan választjátok ki előre az adott napra szóló történetet?
BO: A meséket gyakran a természeti évkörhöz kapcsoljuk. Míg például ősszel a szereplők belső, tavasszal inkább a külső munkája kerül előtérbe. Egyébként néha egészen prózai a választásunk oka: olykor a mesemondók egyszerűen csak szeretnék megosztani az újonnan megismert kalandokat, feltárult világokat, leleményükben, bátorságukban vagy épp szerénységükben kedves hősöket.
ÚA: Ha jól tudom, gyakran el is játsszátok a meséket. Ez hogyan történik? Hogy fogadják a gyerekek?
BO: Megérkezéskor rövidebb ráhangoló játékokat játszunk. Meghallgatjuk a mesét és elkészítjük a benne szereplők bábját vagy jelmezét. Minden kisgyerek saját maga választja ki, hogy mi szeretne lenni a történetben. Ezután szinte természetes, hogy el is játsszuk a hallottakat, hiszen játékosan már elkezdtük a megelevenítését. A cél az átélés, nem a színészi képességek csiszolása. Ezért is szeretik a gyerekek, mert vezetetten, mégis kötöttségek nélkül egyszerűen csak újraélhetik a fordulatokat, játékosan megvillanthatják a csodás erényeket. Persze, ha valaki épp nem szeretne szerepelni, lehet néző is, vagy mozdulatlan szikla, vár, fa stb. Gyakran bevonjuk a szülőket is, ami egyúttal a gyerekeknek is jó példa lehet.
ÚA: Ezek szerint ezek a mesék mindig hordoznak valamilyen mélyebb, akár filozófiai mondanivalót, de ezeket ki is mondjátok valamilyen formában?
BO: Ha a varázsmese jó és értékes, a gyerekeknek elég, ha teljességében találkoznak vele, vagy akár ha átélhetik, ahogy az előbb szó volt róla. A felnőttnek van szüksége arra, hogy elemezze, átgondolja, vagyis a racionális énjével is feldolgozza a történetet. Erre egyébként sort is szoktunk keríteni a mese meghallgatása után, gyakran összedugjuk a fejünket a szülőkkel.
A gyerekek másképp működnek, kétkedés és elemezgetés nélkül mindenestül befogadják a szimbólumokat. Meglévő belső képeikkel „dolgoznak”, így a játékkal a saját és az elképzelt világ bámulatos egyvelege születik meg bennük – egy időre valóban élik a mesehősök képességeit. Ez az a varázslat, ami miatt már Platón is szorgalmazta a gyermeknevelésben az ilyen nemes példát adó történeteket.
ÚA: Akik most nem tudtak részt venni, de a közeljövőben esetleg szeretnének, ők mikor hallhatnak mesét tőletek legközelebb?
BO: Legközelebb május 25-én a Tűzmadár című magyar népmesét dolgozzuk fel.
