Ma láttam a Tavaszt. Láthattam volna eddig is minden évben, de felgyorsult életritmusunk miatt elmosódnak előttünk a természet legkülönlegesebb csodái.

A Tavasz, amelyet ma láttam, fénylő, finom hálóként nyújtózott el a fák között. Átadtam magam a képzeletemnek, és ez a ragyogó látvány nyomban elém idézte azokat a finom vonásokat, amelyekkel Botticelli ruházta fel saját Tavaszát. A képzeletvilág szülte varázslat nyomán a Tavasz felém fordult, és tanítása megelevenedett előttem.

Az álom és a halál hasonlóságára emlékeztetett, arra, hogy Ő hogyan képes legyőzni egyiket is, másikat is. Hogy ott, ahol azt hisszük, már mindennek vége, elénk tárul a feltámadás csodája.

A Nap rejtélyéről szóló régi hagyományokra emlékeztetett: a tavasz első napjának első napsugara (valójában ez az év első napja) magával hozza az új, a tiszta és a jó különös erejét. Hosszú idő után ez az első fellélegzés, a hosszan tartó sötétség után ez az első fénysugár.
 

Vágyaink között valószínűleg az első helyet foglalja el a boldogság utáni vágy, a szenvedés elkerülése, a békés és élvezetekkel teli élet.

Ha őszintén megkérdeznénk, mi is a boldogság, bizonyára nem találnánk két embert, akik ugyanazt válaszolnák, sokan pedig egyáltalán nem is tudnának felelni. A boldogság olyan ideális állapot, amelyre bár vágyunk, mégsem tudjuk meghatározni, hiszen magában foglalja életünk minden területét és ezzel emberi teljességünket.

A legtöbb ember nagyon elvontan képzeli el a boldogságot; annyira messzire és magasra helyezi, hogy az elérésére tett minden kísérlet már eleve kudarcra van ítélve. A cél homályos, meghatározása bizonytalan, az eszközök nem megfelelőek. Nézzük meg közelebbről, miről is van szó. 
 

„Többfele húz a szívem, nem tudom, mit tegyek.” „Már azt sem tudom, mit akarok valójában.” „Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem visz rá a lelkem.”

Ismerős érzések? Talán mindenkit hatalmukba kerítenek olykor. Hogy nem új keletű a probléma, azt az is bizonyítja, hogy már Platónnál is találkozunk vele. Phaidrosz című párbeszédében a lelket egy olyan fogathoz hasonlítja, amelynek hajtója az értelem, a kocsit húzó lovak pedig a különböző vágyakat és késztetéseket testesítik meg. Platón fogata elé két lovat fogtak be: az egyik elsőre és hűen követi a kocsis utasításait, a másik viszont makacs és önfejű: jobban érdekli a dúsan növő pázsit és a csinos kancák, mint az, hogy a hajtó és a másik paripa mit akar. Ezért a kocsi imbolyog – ha néha meg is indul, makrancos csikónk hamar eltéríti, és így nehezen jut el bárhova is.