Az Új Akropoliszról és alapítójáról

(először megjelent 1996-ban)

– Hogyan született meg az Új Akropolisz?

Az Új Akropolisz alapítójával, Jorge A. Livragával született meg (a megalapítással persze egy kicsit várni kellett), azokkal a gondolatokkal, amelyek fiatalkora óta foglalkoztatták, attól kezdve, hogy találkozott a filozófiával. Akkor jött rá, hogy a modern filozófia semmilyen fontos változást nem hoz a mindennapi életben, azaz nem szünteti meg az emberek kételyeit és félelmeit. Lehet, hogy az ember egy kicsit többet tud, de az élethez való viszonya változatlan marad, s ezért kezdett el gondolkodni egy másfajta filozófiáról: egy „klasszikus értelemben vett” filozófiáról, amelynek éppen a megtanultak alkalmazása a célja. Sok gondolkodótól tanult, Keletről és Nyugatról származóktól egyaránt, és szerencsére személyesen is megismerkedett egy keleti filozófussal, aki ugyanakkor jól ismerte a nyugati kultúrát is. Így kapcsolatba lépett az ősi hagyományokkal, és rájött arra, hogy azok a mai világban ugyanannyira érvényesek, mint egykoron.

– Honnan ered az Új Akropolisz?

Gyökereink ősiek, de erősek. A Távol-Keletről erednek, a klasszikus, sőt preklasszikus Görögországból, nyugati világunkból és számtalan ősi kultúrából, Egyiptomból, a nagy ázsiai gondolkodási rendszerekből… Vannak eszmék, amelyek bár régiek, örökké időszerűek maradnak, és éppen ezért „filozófiának”, „bölcsességnek” vagy a „bölcsesség szeretetének” nevezhetők.

Az a célunk, hogy klasszikus, azaz gyakorlati, élő értelmet adjunk a filozófiának. Kutatásunk a különböző korok filozófiáinak legjobbjaira irányul. Ezért egyik alapelvünk pontosan az összehasonlító filozófiai tanulás fontosságáról szól, hogy felismerhessük, hogy minden valódi filozófus, más-más szavakkal ugyan, de pontosan ugyanarról beszél.

– Kihez szól az Új Akropolisz, és ki érdeklődhet egy ilyen új kezdeményezés iránt?

A mozgalom rendkívül széles körű. Mindenkihez szól, mert az emberiséghez szól, ahhoz, ami az egyes emberekben a legmagasztosabb. Minden emberben ott van a belső akropolisz. Egyesek tudják ezt, mások nem ismerik saját belső építményüket. Mégis mindenkihez szól, mivel kivétel nélkül mindenkinek van belső temploma. Nemcsak azokat érintheti meg, akik ennek már tudatában vannak, hanem azokat is, akik még félig alszanak, mégis meghallanak valamit, ami lelkükben egyfajta vágyódást kelt. Ezt nevezi Platón „reminiszcenciának”. Úgy emlékszünk valamire, hogy nem is tudjuk pontosan, mi az, mégis bizonyosak vagyunk benne, hogy hozzánk tartozik ez az emlék. A tudat még nem elég tiszta, de nagyon erős az igény a teljességre, a változtatásra, a növekedésre, a világért történő cselekvésre. És azok, akik ezt érzik, válaszolnak. Fiatalok is, öregek is.

– Az egyén szempontjából érthető a válasza. De mit tud adni az Új Akropolisz a társadalomnak közösségi szinten?

A társadalom az egyének közössége. Ameddig az emberek nincsenek tudatában annak, hogy mit jelent „együtt élni”, addig nem is beszélhetünk igazából társadalomról. Manapság a „társadalom” szót az azonos helyen, azonos városban, azonos országban élő, de egymással nem sokat törődő emberek közösségének megjelölésére használjuk, holott ezek az emberek teljes közönyben, vagy egymással versengve élnek, de nem együtt, nincs együttélés.

Ha az egyén fejlődik, a társadalom is valódi értéket nyer, mert az általános „szociális átalakulás” nem érhető el olyan egyszerűen, mintha csak egy „kabátot” adnánk az emberekre. Mert ha ezt a „kabátot” egyszer rájuk lehetett adni, akkor le is lehet róluk venni, és akkor mi marad a társadalomból? De ha a társadalmat szilárd egyének közössége alkotja, akik nem roppannak össze, képesek fenntartani magukat, és saját maguktól is „fel tudnak öltözködni”, akkor már nincs szükség arra a bizonyos általános védelemre vagy átfogó reformra, amelyről az emberek valójában nem is tudják, mit jelent.

Mi tudatos, egyéni átalakulást javasolunk, hogy elérjük a „közösségi létről tudatos” közösséget, a társadalmi létet. Mit adunk a társadalomnak? Tudatos embereket. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amelyet egy társadalom kaphat: nem csak egy rendszert, hanem a rendszert élni tudó embereket.

– Beszélne nekünk az Új Akropolisz alapítójáról, Jorge A. Livragáról, hiszen huszonöt éven át volt kapcsolatban vele?

Sokféle szempontból beszélhetnék mesteremről: a hétköznapi emberről, a filozófia mesteréről, a filozófusról, a művészről… melyik oldaláról ragadjam meg? Az emberről elmondhatom, hogy nagyon „emberi” volt, abban az értelemben, hogy minden a szívéig hatolt, egyetlen részlet sem kerülte el a figyelmét. Apróságokon keresztül is tudta élvezni az életet.

Szeretett emberek között lenni, de szerette az egyedüllétet is. Tudott egyedül lenni. Néha láttam őt olvasni és tiszta szívből nevetni egy gyermekmesén, és láttam szomorúnak is, mert valami felkavarta a lelkét. Rendkívül udvarias ember volt, a legudvariasabb, akit valaha is ismertem. Mindig tudott bocsánatot kérni, mindig tudott apró ajándékokat adni, és megköszönni, ha ajándékot kapott.

A filozófia mestereként is pontosan az volt: EGY MESTER. Nem tudom, hogy megtanította, vagy inkább felébresztette bennünk belső akropoliszunkat. Inkább azt hiszem, úgy tudott tanítani, hogy nem az ő szavai emelkedtek ki, hanem a mi reakcióink, ráébredéseink. Amikor tanított, mindig éreztette velünk, hogy fontosabbak vagyunk, mint ő maga. Előadóművész volt. Legtöbbször csak később, sokkal később jöttünk rá arra, hogy mit is mondott nekünk, és mindenekelőtt, hogy hogyan mondta azt. Mindig példákon keresztül tanított. Sohasem mondott olyat, amit ne alkalmazott volna saját magára. A példamutatás nagymestere volt. Filozófusként: gyermek volt.

A legbonyolultabb dolgokat is a legegyszerűbb szavakkal magyarázta el, és olyan érthetően tudta megvilágítani az ideák közötti összefüggéseket, hogy még mi, a legtudatlanabbak is követni tudtuk. Így a szemünk láttára fedezett fel olyan egyértelmű, mégis rejtett dolgokat, hogy elcsodálkoztunk: „Hogyhogy eddig nem jöttem rá?” Azért nem jöhettem rá addig, mert kellett egy filozófus, hogy megmutassa nekem. Nemcsak az elvont kérdésekkel kapcsolatban volt filozófus, hanem mindennel, ami csak létezik, az összes mindennapi helyzettel, fájdalmunkkal, örömünkkel. Minden témán lehet filozofikusan gondolkodni. A történelmen, az egyes népek múltján, az aktuális eseményeken, és azon a jövőn, amely kifejlődhet belőlük.

És miért mondtam, hogy beszélhetnénk a művészről is? Mert mindent hihetetlen összhangban végzett, és mindennek, amit csak tett, csodálatos szépséget adott. Szépséget az írott és kiejtett szónak, szépséget a mozdulatoknak és a magatartásnak. Azt mondhatnánk, hogy az örök ihletettség és az állandó továbbadás állapotának művésze volt. Ez az, amiről művészként és filozófusként mi is álmodunk, és ez az, amit mesterünkben megkaptunk: egy filozófust, egy művészt. Egy embert, aki fel tudta ébreszteni bennünk a filozófust, a művészt, a tudóst, azaz az akropoliszit.