Szerző
Douglas Adams világhírű művében, a Galaxis útikalauz stopposoknak című regényfolyamban szerepel egy különlegesen hatékony álcázó berendezés. Az MVP pajzs működési elve egyszerű: egy tárgyat nem lehet láthatatlanná tenni, sem eltakarni, de ha meggyőzzük a szemlélőt, hogy a tárgy Másvalaki Problémája (MVP), akkor egész egyszerűen nem vesz tudomást a létezéséről. A szeme látja, de az agya nem hajlandó felfogni és értelmezni a látványt, hiszen az nem rá tartozik, nem az ő dolga.
Bár az eszköz a fantázia szüleménye, a jelenség már kevésbé. Sokszor azért nem cselekszünk, azért nem nyújtunk segítséget egymásnak, mert abban bízunk, hogy ha kivárunk, valaki más megoldja a problémát. Rohanunk a következő találkozóra, lekötnek a saját gondolataink, és úgy egyáltalán: megvan a magunk baja. Ez éppúgy igaz lehet bagatell kérdésekben, például hogy ki mosogasson el az irodában, és az olyan jelentősekben is, mikor emberek tucatjai sétálnak tovább egy utcán összeeső ember mellett.
Az ember azonban kettős lény. A kényelemszerető, sodródó rész mellett mindenkiben ott él a hős is. A hős, aki hajlandó áldozatot hozni, hogy jobbítson magán és az őt körülvevő világon. Ez az áldozat néha csak egy kis kényelmetlenség, mint amikor úti célunkkal ellentétes irányba is elfuvarozunk valakit a szakadó esőben. Néha viszont félelmeinket, bizonytalanságunkat, önzésünket kell legyőznünk, hogy odalépjünk ahhoz, akinek szüksége van a segítségünkre. De mi miatt vállaljuk magunkra az ilyesmit, mitől lesz már nemcsak más baja, hanem a mi ügyünk is? Hogyan válunk a sors passzív szemlélőjéből aktív alakítójává?
Valójában amikor kilátunk a saját nehézségeink körül forgó gondolatainkból, bőven sorakoznak a cselekvés mellett szóló érvek: a jó lelkiismeret, a támogatóbb környezet megteremtése, az együttérzés, az „egy csónakban evezünk” tudata. Hiszen Marcus Aurelius filozófuscsászár szavaival szólva, ami a rajnak nem hasznos, az a méhnek sem hasznos, márpedig végső soron mind ugyanannak a Föld nevű „kaptárnak” a lakói vagyunk. Így már könnyebb áthelyezni a fókuszt a saját kis részünkről az egészre.
Az már szinte csak hab a tortán, hogy a jótettek nem csak a mesékben nyerik el jutalmukat: a korábbi idegenek barátokká, társakká válhatnak, a cselekvés nyomán születő eredmények megerősítik az önbizalmat. Szép lassan kiderül, hogy minden önzetlen kis lépés, amit egymás felé megteszünk, egy kis lépéssel közelebb visz saját legjobb részünk felé is. Ez a jóakarat változtatja aztán a mi nehézségeinket is leküzdhetőkké, sőt új lehetőségekké.
photo credit: Olivier Durand
Az ember azonban kettős lény. A kényelemszerető, sodródó rész mellett mindenkiben ott él a hős is. A hős, aki hajlandó áldozatot hozni, hogy jobbítson magán és az őt körülvevő világon. Ez az áldozat néha csak egy kis kényelmetlenség, mint amikor úti célunkkal ellentétes irányba is elfuvarozunk valakit a szakadó esőben. Néha viszont félelmeinket, bizonytalanságunkat, önzésünket kell legyőznünk, hogy odalépjünk ahhoz, akinek szüksége van a segítségünkre. De mi miatt vállaljuk magunkra az ilyesmit, mitől lesz már nemcsak más baja, hanem a mi ügyünk is? Hogyan válunk a sors passzív szemlélőjéből aktív alakítójává?
Valójában amikor kilátunk a saját nehézségeink körül forgó gondolatainkból, bőven sorakoznak a cselekvés mellett szóló érvek: a jó lelkiismeret, a támogatóbb környezet megteremtése, az együttérzés, az „egy csónakban evezünk” tudata. Hiszen Marcus Aurelius filozófuscsászár szavaival szólva, ami a rajnak nem hasznos, az a méhnek sem hasznos, márpedig végső soron mind ugyanannak a Föld nevű „kaptárnak” a lakói vagyunk. Így már könnyebb áthelyezni a fókuszt a saját kis részünkről az egészre.
Az már szinte csak hab a tortán, hogy a jótettek nem csak a mesékben nyerik el jutalmukat: a korábbi idegenek barátokká, társakká válhatnak, a cselekvés nyomán születő eredmények megerősítik az önbizalmat. Szép lassan kiderül, hogy minden önzetlen kis lépés, amit egymás felé megteszünk, egy kis lépéssel közelebb visz saját legjobb részünk felé is. Ez a jóakarat változtatja aztán a mi nehézségeinket is leküzdhetőkké, sőt új lehetőségekké.
photo credit: Olivier Durand
Cimkék